Hollóleány – 8. Egy lány kaszával

​- Szia! A nevem Raven, egy éve jöttem ide – nyújtottam a kezem Den felé, mikor először találkoztunk, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Az ismerkedés még ennyi idő után sem az erősségem.
– Igen, tudom. Én végig itt voltam, csak ti nem láttatok – szakított félbe, majd ő is elmosolyodott, és végül kezet ráztunk. – De örülök, hogy végre rendesen is találkozhatunk.

– Ami azt illeti, mindenről tudok. És mivel volt jó pár hetem gondolkodni a dolgokon, a fejemben már ki is gondoltam, hogyan is tudnánk megépíteni azt a jelerősítő antennát – amint ezt kimondta, fel is pattant a helyéről, majd amilyen gyorsan tudott, a fal melletti íróasztalhoz sietett, és papírt és ceruzát ragadott.

Habár lelkileg már teljesen felépült, és a többiek elmondása szerint éppen olyan hiperaktív, mint valaha, a teste még mindig nagyon gyenge, és több időre van szüksége a teljes felépüléshez. Pár perc után ismét felém fordult, és egy papírlapot nyújtott át:
– Összeírtam, mi mindenre van szükségünk az antenna megépítéséhez. Rád bízom, mint számítógépzseni társam – kacsintott rám cinkosan, mire én halkan nevetve elvettem tőle a papírlapot.

Ebben a pillanatban egy mély köhintést hallottunk a hátunk mögül, ami csakis egy emberhez tartozhatott. Mikor megfordultunk, Pitchet találtuk az ajtóban, aki a szemét forgatva, csalódottan a fejét rázta.
– Pihenned kellene – mondta kioktató hangnemmel, majd elment. Habár nem úgy tűnik, de bárki meg tudta volna mondani, hogy a férfi sokkal jobb kedvben van, mióta a legjobb barátja visszatért közénk.

​- Igenis főnök! – kiáltott utána Den, majd magában kuncogni kezdett, és visszasétált az ágyához. – Nem tudom, mikorra leszek abban az állapotban, hogy megépítsem a szerkezetet, de minél előbb beszerezzük az alkatrészeket, annál jobb.

***

​Másnap délelőtt tíz órakor Scythe mellett ültem egy buszon, ami a város felé tartott. A helyzet elsősorban azért volt különös, mert általában Kam szokott bejönni, ha bármire is szükségünk van, azonban azzal az indoklással, hogy én ehhez a témához jobban értek, ezért nekem kellett eljönnöm. Hogy rajtam kívül miért pont Scythe jött el, arra nem tudok ésszerű magyarázatot adni.

​Másodsorban, a mellettem ülő hölgy teljesen átlagosan nézett ki, már amennyire lehet átlagosnak venni. A szokásosnál jóval visszafogottabban öltözött fel, és a sminkje sem olyan feltűnő, mint szokott. Ezen felül a szőke haját egy világosbarna paróka alá rejtette.
– Hogyhogy ilyen egyszerűen vagy felöltözve? – kérdeztem, ezzel megtörve a köztünk lévő csendet.

​- Nem akarom, hogy bárki is felismerjem. Nem olyan nehéz erre rájönni. Te is igazán felvehettél volna egy kalapot, vagy valamit, amivel a teknősök nem azonnal ismernek föl – válaszolta idegesen, majd karba tette a kezét, és az ablak felé fordította a fejét.
– Erre még nem is gondoltam – mondtam halkan. A kettőnk közötti csend kínos volt. Ezerszer rosszabb, mint ami anno köztem és Pitch között volt.

​Még mindig elég béna voltam, ha szocializációról volt szó, de az elmúlt években azért sokat fejlődtem, de bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam olvasni ezt a nőt. Nagyon sokszor elgondolkodtam már, hogy mi is járhat a fejében, milyen belső érzelmekkel küzd, de sajnos sosem tudtam kitalálni.

​- Szóval… veletek élek már egy éve, de még mindig semmit sem tudok rólad. Még azt sem tudom, hogy mi a – ebben a pillanatban körbenéztem, hogy van-e valaki hallótávolságon belül, és jóval halkabban folytattam – tehetséged.
A nő ekkor rám nézett, mélyen a szemembe, majd közel hajolt hozzám, nagyon közel, és a fülembe kezdett el suttogni:
– Szóval tudni akarod, ki is vagyok én? Ha elmondanám, azt kívánnád bár sosem tettem volna, de mivel látom, milyen kíváncsi vagy, hát mégis megteszem.

​- A drogos apám lelépett, mikor négy éves voltam, egyedül hagyva anyámat velem, aki már akkor is beteg volt. Ő tizennégy éves koromban halt meg, így a nagybátyámhoz kerültem. Ő pedig minden volt, csak nem egy szerető család. Vert, és többször megerőszakolt. Így hát, mikor tizenhat éves koromban felfedeztem a képességemet, megöltem őt. És tudod mit? Élveztem. Minden egyes pillanatát. Szóval azt ajánlom kedvesem, hogy tartsd magad távol tőlem. Nagyon könnyen elfogy a türelmem. – Az egész monológot egyszerre elmondta, mindenféle tétovázás vagy kétely nélkül.

​- Értem – nyögtem ki végül, de közben legszívesebben sikítottam volna egyet.
A kettőnk közötti csend már nem is lehetett volna ennél kínosabb.

***

​Tíz perccel később mindketten a belváros egyik buszmegállójában ácsorogtunk, majd próbáltuk megállapítani, merre is kellene mennünk, hogy egy olyan boltot találjunk, ahol megkaphatjuk a nekünk szükséges alkatrészeket.
– Szóval meddig várunk még, hogy rákeress az interneten, merre kell mennünk? – kérdezte Scythe idegesen, miközben az eget vizslatta, aminek beborultságából arra lehetett következtetni, hogy mindjárt elered az eső.

​- Mindjárt megnézem. – Pár másodpercig tartott, mire találtam egy kis, eldugott üzletet, ahol nem járnak elegen, és kisebb eséllyel ismernek föl. El is indultunk gyorsan, még mielőtt a nyakunkba zuhant volna az ég.

​A kis üzletet nem volt könnyű megtalálni, és párszor el is sétáltunk előtte, mielőtt észrevettük volna. Mikor kinyitottuk az ajtót, egy apró csengőcske jelezte az érkezésünket, majd a kassza mögött álldogáló idős eladó barátságosan köszöntött minket, azután folytatta a beszélgetést a pult előtt álló hölggyel.

​Amint beljebb léptünk a boltba, rögtön előhúztam a zsebemből a Den által írt listát, majd rögtön böngészgetni kezdtem a polcok között. Pár perccel később szinte minden szükséges alkatrészt megtaláltuk, csak egy hiányzott, de azt sehol sem tudtam megtalálni.

​- Csak azt nem értem, hogy miért kell mindenből a drágábbik fajtát megvennünk. Miért nem jó az olcsóbb is? – kérdezte Scythe, miközben egy apró szerkezetet vizsgálgatott a kezében.
– Mert az, amit ezekből építeni fogunk, lehet, hogy megmenti az életünket. Ráadásul ezek itt mind másodkézből vannak itt, így ki tudja, milyen minőségűek.
– Ahhoz képest, hogy szinte egész életedben be voltál börtönözve, elég tapasztalt vagy.
– Ez színtiszta logika – vágtam rá, mire ő elismerően bólintott egyet.

​A szememmel még egyszer átfutottam a polcokat, de nem találtam a hiányzó darabot, ezért végül úgy döntöttem, hogy megkérdezem az eladótól.
A bácsi barátságos volt, és sajnálkozva informált, hogy az, amire szükségünk van, nincs raktáron, de vidáman elmagyarázta, hogy hol tudnánk beszerezni. Mosolyogva megköszöntem a kedvességét, majd a többi alkatrészt, amit kiválogattam, a kezébe nyomtam.

​Amíg ő számolgatta az áru értékét, addig egy gyors pillantást vetettem az eddigi beszélgetőpartnerére. Amint rápillantottam, megfagyott az ereimben a vér. Rögtön felismertem az arcát, régen, az intézetben szinte minden nap találkoztunk. Egymás szemébe néztünk, és azonnal tudtam, hogy ő is felismert engem. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, de éreztem, hogy a tekintete lyukat üt a koponyámon.

​Gyorsan fizettem, majd Scythe-ot megragadva kiviharoztam a boltból. Neki is feltűnhetett a hirtelen hangulatváltozásom, mert amint kiértünk, megkérdezte:
– Mi bajod van?
– Az a nő, aki bent volt – dadogtam, és bele sem mertem gondolni, mi is fog ezután történni –, ő egy tudós a teknősben. Minden második nap ő volt hozzám beosztva. Biztos, hogy felismert, és most már értesítette az őröket a hollétünkről.

​Scythe felvont szemöldökkel és karba tett kézzel állt előttem, de mintha nem is fogta volna fel a szavaim jelentését.
– Akkor úgy gondolom, hogy gyorsan szerezzük be azt a cuccot, amire még szükségünk van, aztán húzzunk innen nagyon gyorsan – mondta, majd el is indult, meg sem várva azt, hogy én rendesen magamhoz térjek.

***

​Öt perccel később már végeztünk is a bevásárlással, de amint kiléptünk az üzletből, azzal szembesültünk, hogy egy rakat páncélba öltözött őr vett körbe minket, és mindegyikük fegyvert szegezett ránk. Többször is voltam már ilyen helyzetben, ezért nem estem rögtön kétségbe, és halkan odasúgtam a társamnak:

​- Ha néhány percet visszamegyünk az időben, simán el tudunk menekülni.
– Ne merd! – mondta a nő fülig érő mosollyal, majd előrébb lépett. – Végre valami izgalmas történik.
Ebben a pillanatban az egyik őr fegyvere elsült, de Scythe könnyedén kikerülte a lövedéket, majd ciccegve lehúzta a kesztyűjét, és a csizmájából egy apró kést húzott elő.

​- Tudni akartad, hogy mi a különleges képességem, nem? – fordult hozzám. – Akkor egy pillanatra se csukd be a szemedet, és megtudod! – Ebben a pillanatban a tőrt a bal csuklójához emelte, amin apró hegek látszottak, és belevágott a bőrébe.

​A fájdalomnak egy jelét sem mutatta, és hamarosan vér kezdett el folyni a csuklójából, de valami mégsem volt rendben vele. Hamarosan a kifolyt véréből egy kaszát formált. Ez a nő fegyvert formált a saját véréből, és azt büszkén a vállára tette. Habár ennek a folyamatnak undorítónak kellett volna lennie, le voltam nyűgözve. Sosem láttam még ehhez hasonló képességet korábban.

​A következő pillanatban még egy pisztoly eldördült, ez sem ért célba, de éppen elég volt ahhoz, hogy a szőke hajú társam meginduljon. Felemelte a fegyverét, és lesújtott vele. El kellett kapnom a tekintetemet, képtelen voltam odanézni. Az agyam nem nagyon tudta feldolgozni az eseményeket, és nem sok mindenre emlékszem.

​Az egyetlen dolog, mai megmaradt bennem, az a rengeteg vér, és azok a borzalmas sikolyok. Nem vagyok benne biztos, hogy meddig is tartott az egész, csak arra lettem figyelmes, hogy Scythe megragad a ruhámnál fogva, és maga után hurcol.

​Az egyik rendőrségi autóba ültetett, majd ő a volán mellé huppant le, és rátaposott a gázra. Egy pillanatra sem álltunk meg, de én ebből semmit sem fogtam fel. Még mindig az előbb történtek kavarogtak a fejemben. A mellettem ülő nő nem egészen két perccel ezelőtt mészárolt le vagy húsz embert, csak azért, hogy mi elmenekülhessünk.
Ezt egyszerűen nem tudtam ép ésszel felfogni.

​Nem is tudom pontosan, mennyi ideig tartott, mire hazaérkeztünk, számomra olyan volt, mintha pár perc telt volna el, de amint magamhoz tértem a sokkból, nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal tovább tartott, hiszen már be volt sötétedve.

​Scythe magabiztosan lépdelt előttem, mintha semmi sem történt volna, én viszont képtelen voltam gyorsan haladni, forgott körülöttem a világ, és nem tudtam rendesen gondolkodni. Egyenesen a társalgóba mentünk, ahol mindenki várt minket, Late pedig karba tett kézzel, szigorú tekintettem méregetett minket:

​- Mégis mit képzeltetek?! Az egész híradás tele van azzal, ami történt! Szerintetek, ha eddig nem kerestek eléggé, ezután nem fognak?
– Most miért? Meg van minden, amire szükségünk van, és még el sem kaptak minket – kezdte a szőke nő flegmán, mire Late-en láttam, hogy még idegesebbé válik, mint azelőtt. n nem tudtam ép ésszel felfogni.

​Én nem tudtam megszólalni, még figyelni is nehezemre esett. Egyedüllétre volt szükségem, ezért próbáltam észrevétlenül elhagyni a szobát. Senki sem állított meg, gondolom látni lehetett rajtam, hogy eléggé felkavartak az események. Friss levegőre volt szükségem, ezért rögtön a kijárat felé vettem az irányt.

​Kint rögtön lerogytam a földre, és az arcomat a kezembe temettem. A sírás szélén álltam, de egy könnycsepp sem jött a szememből. Próbáltam mélyeket lélegezni, de a szívem még mindig hevesen vert. Ebben a pillanatban Phileas szavai jutottak eszembe:

​Biztos vagyok benne, hogy ön mindent megtesz a szabadsága érdekében, de az is bizonyos, hogy lesznek olyan dolgok, amiket képtelen lesz megtenni. – Teljesen igaza volt. Képtelen lettem volna bárkit is megölni, még akkor sem, ha ez a szabadságomba került volna. Rettentő önző emberek vagyunk. Csak azért, mert nem akartunk a teknősben élni, ezért embereknek kellett meghalniuk.
Miben vagyunk mások, az egyszerű gyilkosoknál és bűnözőknél? Saját céljaink érdekében szabályokat szegünk meg, ölünk… Mi értelme van így az egésznek?

​A következő pillanatban éreztem, hogy valaki egy takarót terít a vállamra, ami kellemesen melegítette fel a fagyoskodó végtagjaimat. Eddig még észre sem vettem, hogy reszkettem a hidegtől. Den ült le mellém, majd aggódva az én arcomat fürkészte.

​- Akarsz beszélni róla? – kérdezte, de én csak megráztam a fejemet.
– Jól vagyok. Leginkább egy jó alvásra lenne most szükségem – válaszoltam bíztatóan, pedig biztos voltam benne, hogy egy szemhunyásnyit sem tudnék most aludni. Megértően bólintott egyet, majd csendben üldögéltünk.

​Habár nem is mondott semmit, a jelenléte meglepően nyugtató volt, és éreztem, hogy a korábbi pánikom kezd elmúlni.
– És te hogy érzed magad? – kérdeztem hirtelen, amivel még saját magamat is képes voltam meglepni. Den szélesen elmosolyodott, majd vidáman válaszolt a kérdésemre:
– Remekül! Bár egy kicsit még fáj a fejem, és nem bírok sokáig állva maradni, szerintem pár nap és teljesen rendbe jövök.

​- Lenne kedved velem dolgozni? – kérdezte, mire kíváncsian az arcomat fürkészte.
– Mármint min?
– Az antennán. Úgy értem, ha már te is értesz ezekhez a dolgokhoz. Egyedül is meg tudnám csinálni, de ketten biztosan hamarabb végeznénk. – Pár másodpercig még fontolgattam az ajánlatát, hiszen én csak a hackeléshez értek, máshoz nem, de úgy voltam vele, hogy nincs semmi veszteni valónk.
– Persze, szívesen.

​Den egy bólintással tudomásul vette, majd a következő másodpercben felállt.
– Én azt hiszem, bemegyek. Rettentő hideg van itt kint, úgyhogy lehet neked is be kéne jönnöd. – Én csak mosolyogva intettem neki, hogy mindjárt megyek.