Hollóleány – 1. Miss Missing

 – Jönnek, ketten. Nincsenek túl messzire, talán ötven méterre, maximum – mondtam Pitchnek, miközben mindketten a falhoz simultunk. – Szerintem várjuk meg, míg elmennek – a férfi csak bólintott, egy szót sem szólt, mióta találkoztunk.
Éreztem azt az enyhe bizsergést lábujjamban, ami szép lassan végigment az egész testemen, ahogy az ellenségeink közeledtek.

A roncsokból összetákolt androidokat még a képességem nélkül is hamar ki lehetett volna szúrni, ugyanis ahogy jártak, fájdalmasan csikorogtak, az illesztéseikbe került apró szemcséjű homok miatt. Hiába a világ ura, nem hiszem, hogy Lewkenor különösebben azzal foglalatoskodna szabadidejében, hogy a drágalátos robotjait olajozgatja.

Mikor már nagyon közel voltak, képes voltam belenézni a fejükbe. Hallottam a gondolataikat – pontosabban a beléjük programozott parancsokat. Keresni és ölni. Az utóbbi két évben csak ez a két szó járt mindegyikük fejében. Habár nem sok lehetőségem nyílt az előző világban élni, a kevés emlékeim közül még akad pár, ami még abból az időből való, amikor a droidok az emberiség szolgálatában álltak.

Néhány másodperccel később már ott is meneteltek mellettünk. Szerencsére tudtam blokkolni az áramköreiket annyira, hogy ne vegyenek észre minket. Sokat változott a külsejük, mióta átvették az uralmat az egész emberiség felett, és ahogy a világ megváltozott, ők is. A polírozott külsejű, fényes, csili-vili droidokat ma már felváltották a masszívabb, két lábon járó robotok. Noha többnyire használt alkatrészekből épültek, még így is sokkal alkalmasabbak voltak emberölésre, mint a törékeny elődeik.

Vártunk még egy rövid ideig, amíg az egyik homokbucka el nem takarta őket, majd a hallgatag társam szó nélkül elindult, vidám kutyája a farkát csóválva eredt utána. Amint kiértünk a búvóhelyként szolgáló épület árnyékából, a nap rögtön forró sugaraival csapott le ránk. Rengeteg életveszélyes helyzettel néztem már szembe, de ez az első alkalom, hogy nyílt terepen vagyok, és ez nem töltött el boldogsággal.

Alapból paranoiás lettem a rengeteg meneküléstől, és az, hogy egy olyan helyen tartózkodom, ahol bármelyik pillanatban gyilkos robotok hada rohanhat le minket, nem sokat segített ezen. A társam ellenben olyan nyugodtan és magabiztosan verekedi át magát a magasabbnál-magasabb homokdombokon, mintha gyerekkora óta ezt csinálná. ílt terepen vagyok, és ez nem töltött el boldogsággal.

Nem tudom, mennyi ideig követtem vakon a férfit és a kutyáját, de mire megállt, hogy tartsunk egy pihenőt, a szám teljesen kiszáradt, és a nyelvem már inkább hasonlított egy szivacsra. A hely, ahol megálltunk, egy fa volt, a semmi közepén. Semmi épület, ami a négy fal adta biztonságérzetet megadta volna nekem. Bárhová néztem, csak a végtelen homoktengert láttam. Ebben a pillanatban átfutott az agyamon, hogy talán még Pitch sem tudja, pontosan merre kell menni.

Még most sem szólt egy szót sem, csak leült a fa egyik végébe, a homokszínű bundájú kutyája lihegve csatlakozott hozzá, majd heves vakarózásba kezdett. A napon töltött hosszú órák alatt a fejem alaposan megfájdult, és vágytam a hideg, friss vízre.

Amint én is helyet foglaltam, a férfi egy üveg vizet nyújtott felém, mire én azt mohón el is vettem tőle, és tétovázás nélkül beleittam. Kellemetlenül meleg volt az is, de még mindig jobb volt, mint a kiszáradás.

​- Ugye biztos tudod, merre kell menni? – kérdeztem, amint a szomjamat kellően enyhítettem. A férfi egy “kinek nézel te engem?” féle pillantást vetett rám, de még mindig nem szólt egy szót sem. Egy dolog van, amit a Teknősnél is jobban gyűlölök: a csendet. Olyan sokáig voltam magányos, egy számítógép börtönében sínylődve, hogy bármit megadnék azért, hogy emberek beszédét halljam.

Mindketten kimerültek voltunk a hosszú és fárasztó sétától, de valamiért kötelességemnek éreztem, hogy megtörjem a csendet:
– Szóval, mi a helyzet a kutyával? – nincs tapasztalatom, de úgy hallottam, az állatokról elég könnyen el lehet cseverészni.
A férfi először kérdőn nézett rám, mintha eddig nem is itt lett volna, majd miután eljutott az agyáig a kérdésem jelentése, csak ennyit válaszolt:

​- Lucie – a hangja ugyanolyan mély és elutasító volt, mint amit a külsejéről lehet gondolni. A kutyus a neve hallatára rögtön felkapta a fejét, ezzel megszakítva a vakarózást, majd a gazdája kezét kezdte el nyalogatni, aminek az lett az eredménye, hogy egy kielégítő fülvakarást kapott. Meg lennék rá esküdve, hogy ekkor a férfi arcán egy apró mosolyt láttam megvillanni, de a haja amúgy is annyira eltakarja az arcát, hogy képtelenség lenne megmondani, pláne ennyi időnyi ismeretség után.

​Beláttam, hogy ezt az embert képtelenség arra rávenni, hogy beszéljen. Persze az biztos, hogy egy kutya ezerszer jobb társ lehet, mint én, akinek tizenkét évig még élete sem volt. A pihenő további része néma csöndben telt el, csak Lucie vidám csaholása hallatszódott. Ilyen rövid idő alatt is megértettem, hogy miért is az eb a legjobb társ a világon: még akkor is boldog marad, amikor a világ bármelyik pillanatban darabokra hullhat.

​Néhány óráig még ottmaradtunk a fa által biztosított árnyékban, és akkor is csak azért indultunk útnak, mert a nap úgy helyezkedett el, hogy már képtelenek voltunk hűsölni. Elindultunk, ám ezúttal nem az úticélunk felé igyekeztünk, hanem néhány közeli, elhagyatott házhoz, ugyanis a nap már kezdett lenyugodni, és a sivatagi éjszakát nem élnénk túl, ha nem találunk egy menedéket.

Az épület, amit találtunk, borzalmas állapotban volt. A parketta már kezdett elkorhadni, és a dohos szag olyan erős volt, hogy még a szemem is kikönnyezett tőle. A bútorokat penész borította, tehát annak az esélye, hogy valami kényelmes fekhelyet találunk, egyenlővé vált a nullával. Már nem mintha az utóbbi másfél évben el lettem volna kényeztetve.

​Pitch letelepedett az egyik sarokban, és egy rövid idő után mély álomba szenderült. Bármennyire is fárasztó volt ez a nap, képtelen voltam aludni, pedig a holnapi nap még veszélyesebb kalandban lesz részünk, és még az is lehet, hogy minden, amit teszünk, hiábavaló. Még csak nem is ismerem ezeket az embereket, fogalmam sincs, miért segítek nekik.

​Nos, legalább ők pontosan tudják, milyen borzalmakat éltem át. Ez elég okot ad arra, hogy bízzak bennük.

***

​- Ó, az istenekre, ez fantasztikusan finom! – Griffard talán túlreagálta azt a tényt, hogy süteményt eszik, de talán pont ezért is szeretjük őt. – Ezt neked is meg kell kóstolnod! Neked is rendeljek egyet? – én csak csendben megráztam a fejemet. Amúgy sem lenne semmi értelme. A válaszomra ő csak mérgesen nézett rám, és a villája segítségével szelt egy kisebb szeletet a sajátjából, majd felém nyújtotta. Kénytelen voltam elfogadni.

​Vaníliás süti, csokis töltelékkel, epres tejszínhabbal a tetején. Mikor még kicsik voltunk, mindig ilyet ettünk. Még halványan emlékszem az ízére.
– Tényleg nagyon finom – mondtam, majd egy hatalmasat mosolyogtam a barátnőmnek, mire ő elégedetten tért vissza a saját tányérjához. Bárcsak ne kéne hazudnom neki!

​Mióta öt év után először magamhoz tértem, képtelen vagyok édes ízt érezni, ezért nem is érzem szükségét, hogy mindenféle édességet és süteményt vegyenek nekem. Már így sem tudom eléggé meghálálni, amit Griffard tett értem. Miután elmenekültem az intézetből, ő volt az egyetlen, aki otthont adott nekem. Nem tudom, hogy egyáltalán felfogta-e annak a veszélyét, ami azzal jár, hogy engem védelmez. Ha a teknősök megtalálnának neki sem lenne jó vége.

​- Már megint a semmibe bámulva gondolkodsz! Beszélgessünk valamiről!
– Miről akarsz beszélgetni? – kérdeztem, mire ő kicsit közelebb hajolt, hogy senki más ne hallja, miről beszélgetünk.
– Mondjuk arról a pasiról, aki már öt perce téged bámul – mondta, mire én teljesen bepánikoltam. Sosem történt még ilyen velem korábban, és őszintén szólva örültem is neki. Mintha nekem lenne időm ilyenekre!

​Fél pillantást vetettem a srácra, aki felé Griffard mutatott. Ismerős volt az arca, de biztos vagyok benne, hogy sosem találkoztunk még korábban. A nézése egyáltalán nem tűnt szerelmesnek, inkább mondtam volna vérszomjasnak. Mikor észrevette, hogy őt nézem, gyorsan elkapta a fejét, és a kommunikátorát kezdte el nyomogatni.

​- Én mondom neked, totál tetszel neki – mondta, miután ő is visszaült a helyére. Én ellenkeztem volna, hogy vele kapcsolatban inkább rossz érzésem van, de mint mondtam, nincs ebben semmi tapasztalatom, szóval az is lehet, hogy ez teljesen normális. De mégis… valami nyugtalanított a pasival kapcsolatban.

​- Ezentúl mindig el kell jönnünk ide, amíg nem lesz elég bátorsága elhívni téged.
– Szerintem meg csak azért akarsz idejönni, hogy még több sütit zabálj. Vigyázz, mert már így is sokkal kövérebb vagy, mint fél éve.
– Áucs. Ez most fájt. Csak az a gond, hogy nincs igazad, két kilót fogytam az elmúlt hónapban. Hehe. Miért ne üthetnénk két legyet egy csapásra?
– Te tudod.
– Ezt most úgy mondod, mintha szerinted nem lenn állati dögös a srác.
– Nem ez a legnagyobb problémám vele…
– Hát, csak hogy tudd, ha most nem lennék foglalt, én már rég lecsaptam volna már.

​- Jó, de az te vagy… – aki nem volt tizenkét éven keresztül a Teknős kísérleti patkánya.
– Naná, én rendkívüli vagyok! De most már megyek. Radulphussal fél óra múlva találkozok – állt fel, majd a maradék sütit elém tolta. – Fogalmam sincs, mikor érek majd haza, ne várj meg. És ne keverd magad túl nagy bajba! – búcsúzóul egy csókot dobott az irányomba, majd kilépett a cukrászda ajtaján.

Miután az ajtónyitódást jelző csengőcske is elhallgatott, egy pillantást vetettem a korában engem bámuló srácra, de az asztal, ahol ült, már teljesen üres volt. Részben örültem, mert ez kizárta annak esélyét, hogy netán beszélgetésbe kéne elegyednem vele, másfelől viszont rettentően nyugtalanított.

​Fél év telt el a történtek óta. Ennyinek már bőven elégnek kellett lennie, hogy újra összeszedjék magukat, és keresőcsapatokat indítsanak értem.
Nagy nehezen letuszkoltam a torkomon azt a valamit, amit évekkel korábban rettentő élvezettel faltam, majd én is távoztam az cukrászdából.

***

​A kinti levegő forró, száraz és áporodott volt. Már nagyjából hozzászoktam, hogy a sok lebegő által kibocsátott káros anyagok miatt szinte alig veszek levegőt, de egy légtisztítóval ellátott helyiségből kilépve rettentően rosszul esik.

​Elindultam hazafelé, mikor egy embert pillantottam meg. Ezüstszínű, páncélozott ruhában volt. Ezerszer láttam már ilyen alakokat az intézet falain belül. Egy járókelővel beszélgetett, miközben a kezében egy holografikus kivetítő volt, az én arcommal. Száznyolcvan fokot fordultam, majd a másik irányba kezdtem el gyalogolni.

​Szóval igaz, és valóban keresnek engem. És ha észrevesznek, újra visszavisznek, rákötnek egy gépre, csak azért, hogy az ’emberiség céljait szolgáljam’. Milyen aljas húzás ezzel hirdetni magukat, csak azért, hogy a köznép támogatását megszerezzék. A szüleim átláttak a hazugságon, azonban még így sem sikerült megvédeniük tőlük. Tudják, mit akarnak, és azt meg is szerzik, nem számit milyen áron.

​A földet nézve próbáltam átverekedni magamat a forgalmas utcákon, és gyaloglás helyett szinte már futottam.
– Elnézést hölgyem! Feltehetnék önnek pár kérdést – egy férfi megállított a járda közepén, ő is közéjük való volt. Rögtön felismert, amint meglátta az arcomat, és már hívott is volna erősítést. ámit milyen áron.

​Minden erőmet beleadva kiszabadultam a szorításából, majd futásnak eredtem. Egy kevésbé zsúfolt utcát kerestem, ahol nem lassítanak le az emberek, de a menekülteknek köszönhetően ez kevésbé könnyű feladatnak bizonyult. Bárhová is mentem, minden tele volt emberekkel.

​Így kerültem a városnak azon részére, amit nem ismertem. Így kerültem egy zsákutcába. Így kerítettek körbe.
– Miss Missing! Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Meg kell mondjam, gyönyörűen cseng a neve, ráadásul mennyire illik a jelenlegi helyzetre – a srác, aki korábban bámult, most nagy mosollyal az arcán állt a teknősök gyűrűjének közepén, pontosan előttem.
– Mielőtt a lényegre térnék, hadd mutatkozzak be rendesen: Phileas Dan Cogsmith – hallottam már a nevét, pontosabban olvastam már sokszor, miközben az intézet dolgozóinak üzeneteit olvasgattam. Az, hogy ő van a nyomomban, az már régen rossz.

​- Mikor először megtudtam, hogy önt kell előkerítenem, nem hittem volna, hogy ilyen nehéz dolgom lesz. Arra gondoltam, hogy: “Hékás, ez a csaj, csak tizenhét éves!”. Le vagyok nyűgözve! De sajnálattal kell közölnöm, hogy az ön jelenlétét már nagyon hiányolják a TEKI dolgozói. Nem szeretnék erőszakoskodni, ezért örülnék, ha engedelmeskedne – ezzel megindult felém, kezében egy bilincset tartva.

​Nem akartam visszamenni Oda. Tizenkét évet töltöttem el, de mégsem történt semmi, amiért azt mondanám, hogy megérte. Sosem voltam képes irányítani a képességemet, de ebben a pillanatban mindent megadtam volna, hogy engedelmeskedjen nekem. Csak pár percre lenne szükségem!

​Becsuktam a szememet, és koncentráltam. Tíz perc! Ennél többet nem kérek! Reménytelenül vártam, amíg Philander odaér hozzám, hogy a bilincset a csuklómra zárja, és visszavigyen az intézetbe. De ez nem történt meg. Kinyitottam a szememet, de ekkor már egyedül álltam a sikátorban.

***

Fél évet vendégeskedtem Griffardnál, ezzel az életét is veszélybe sodorva. Talán még én sem fogtam fel teljesen, milyen kockázatot is vállalt magára. Nem maradhattam tovább, nem, most hogy tudják, hogy itt vagyok. Se perc alatt lenyomozzák, hogy hol is lakom, és akkor már nem biztos, hogy ilyen könnyen meg tudnék lépni.

​Mikor hazaértem Griffard még nem volt otthon. Talán jobb is így. Szavakba sem tudnám önteni, mennyire hálás vagyok neki. Talán, ha írok neki egy levelet, az is elég lesz.

​Átöltöztem – pont ez volt az a nap, mikor beadtam a derekamat, és engedtem a barátnőmnek, hogy egy szoknyát adjon rám. Egy egyszerű fehér pólót, és egy kényelmes nadrágot vettem fel. Nem éppen divatos, de úgy érzem, hogy az elkövetkezendő időben ez lesz a legkisebb gondom.

​Elraktam még néhány ruhát, az egyik hátizsákba. Ennél többet úgysem tudnék magammal cipelni. Emellett csak egy üveg vizet és egy kis ételt csomagoltam el magamnak. Minél előbb el akartam menni, nehogy idő előtt rámtaláljanak.

​Egy őszinte levelet akartam hagyni, annyi mindent el kellene mondanom neki, de csak egy szót voltam képes leírni: Köszönöm.