Az Idő-vonal: Út egy jobb jövő felé – 4. A börtön

– JOHN! John ébredj! Ébredj! – üvöltötte egy női hang. A férfi lassan kinyitotta szemeit, és Herát látta. Valahogy most más volt, mint általában. Amikor meglátta szerelmét, gyorsabban kezdett dobogni a szíve. Régóta nem érzett ilyesmit, mintha mindig is emlékezett volna rá, de mégsem.
– He…ra. Hera, hol vagyunk? Mi történt? – tette fel a kérdéseket a lánynak, és közben lassan próbált kimászni az ágyból.
– Egy eldugott börtönben – válaszolt a lány.
– A jövőben vagyunk még mindig? – kérdezte.
– Igen, elkábítottak minket. Már vagy három napja itt vagyunk. Azért aludtál eddig, mert időbeteg lettél, és kezelniük kellett, de már – magyarázta meg Hera a még fel nem tett kérdést is, hisz tudta, hogy kedvese következő kérdése az lenne, hogy miért aludt ő ilyen hosszú ideig.
– Felébredt? – tette fel a kérdést Odette a szomszédos cellából.
– Odette, te vagy az? – kapta fel a fejét John.
– Hála istennek mindenki itt van – sóhajtott fel John nővére, akinek egy hatalmas kő esett le a szívéről.
– Majdnem mindenki. Gerald nincs itt – mondta Claudette, mint aki elunta magát is.

– Jó újra látni téged, Odette. Őszintén megvallva nem, éreztem ezt a három napot.
– John, leülök az asztalhoz, ott van az ételed, egyél valamit– mondta Hera aki ezután hirtelen egy nagymamának érezte magát, mert ők szoktak ilyet mondani.
– Hú, tényleg éhes vagyok. Majd még beszélünk, megyek enni – zárta le gyorsan a beszélgetést J ohn, és ment is ebédelni.

– Rendben – mondta, majd nyugodtan leült Claudette mellé beszélgetni.
– Mi az, te is eluntad magad, Odi?
– Először is, ne hívj így, régen mindenki Odinak nevezett, amíg el nem mentem Kínába. Rossz emlékeket idéz bennem ez a becenév – magyarázta. – Másodszor, kitalálhatnánk valamilyen tervet, hogy kiszabaduljunk innen – próbálta lelkesíteni barátnőjét Odette.

– Tervet? Minek? Ha kiszabadulnánk, őket is ki kellene szabadítanunk, és pont, hogy miattuk vagyunk itt – kezdett vitába Claudette.
– Hogy mondhatsz ilyet? Mindketten belementünk, te is tudod – vetette fel az ellenérvet.
– Igazad van. De akkor sem tudunk kijutni innen.
– Igazából most jutott eszembe, hogy még régen, tiniként, részt vettem pár betörésben, és tudom, mi módon kell kinyitni egy ajtót.
– És ezt miért csak most mondod? – kérdezte felháborodottan.
– Meg kellett figyelnem, hogy mennyivel nehezebb feltörni, mert nyilván fejlettebb technológia, mint a mi időnkben.
– És? Fel tudod törni?
– Igen, de kell hozzá egy kis idő, mert ugye a jövőben vagyunk és nyilván fejlettebbek a zárak – magyarázkodott.
– Azzal nem lesz gond! Mióta itt vagyunk, azóta megy Gerald kihallgatása, és remélhetőleg még menni is fog egy darabig.
– Most, hogy így felhoztad őt, az igazat megvallva nem bízok benne! Túl keveset tudunk róla – kezdett neki Odette.
– Ha már a bizalomról beszélünk el kell neked mondanom valamit, de kérlek, ne add tovább Johnéknak! Nem bíznának bennem, ha ezt tudnák.
– Nálam biztonságban van a titkod. Mondjad csak! – bíztatta a lányt.

– Hera, ha ennek az egésznek vége lesz, feleségül veszlek, és elhagyjuk Moonlight Fallst – ígérte meg John.
– Elhagyni? Miért? Elég lenne, ha csak 2028-ban költöznénk el – csodálkozott a lány.
– Nem csak azért. Túl sok rossz dolog történt, mióta a csapat ideköltözött. Például ez. És folyton üldözne ennek az emléke. Arról nem is beszélve, hogy a város tele van vérfarkasokkal, vámpírokkal, boszorkányokkal és tündérekkel. Mi történne, ha a vérszívók neki esnének a farkasoknak? A város háborús övezetté válna, ezt pedig nem akarom. Mindig is ez volt a legnagyobb félelmem. Már így is elég feszült a helyzet mind a négy faj között. Miért nem költözünk inkább egy nyugodtabb, de mégis érdekes városba, mint például Sárkányvölgybe? – érvelt John, aki csak a szerelmét akarta megvédeni.
– Amint befejeződött ez a rémálom, megbeszéljük, rendben? – ajánlott fel egy kompromisszumot Hera, habár tudta, hogy szerelmének teljes mértékben igaza van.
– Rendben.
Eközben egy emelettel feljebb Arthur vette át a kihallgató szerepét.

– Innentől átveszem, katona! Menjen haza és pihenjen!– adta ki a parancsot Arthur.
– Köszönöm, uram!
– Szóval, csak mi ketten maradtunk itt – jelentette ki Gerald.
– Úgy van, ahogy mondod! De ne hidd, hogy könnyebb dolgod lesz velem, akármi is a terved, én kiszedem belőled! – kezdett neki Arthur.
– Nem tudom, hogy mire gondolsz– mondta Gerald.
– Tudom, hogy ki is vagy valójában, és azt is, hogy a Gerald Hemmings nevet csak álcázásra használod.Ahogy ezt meghallotta Arthur szájából, hirtelen megrémült, hogy a terve teljes mértékben kudarcot vallott.
– Az egyetlen szerencséd az, hogy a tervedet nem ismerjük – folytatta az idő-őr.

– Ha ez számít, megbántam, amit tettem. De pont ez okozta azt, hogy itt ülök. Elképesztő, hogy az időtávirányító ennyire tönkre tette a jövőt. Pedig saját kezűleg készítettem el – dünnyögött magában Gerald.
– Ott hibáztál, hogy a varázslatot keverni akartad a technológiával. Ha csak a mágiát használtad volna, sikerült volna a terved és nem ülnél itt – magyarázta Arthur a férfinek, akiről teljes mértékben tudta, hogy ki is ő valójában.
– Gondolta rá, hogy valami ilyesmit rontottam el – sóhajtott fel Gerald.
– Viszont hála ennek a tettednek, csak emberek élnek a földön, és nem sújt minket semmiféle háború lehetősége. Béke és boldogság uralkodik a földön, hála neked. Arról nem is beszélve, hogy az Idő-törvényeket is neked köszönhetjük.
– Hosszú és szörnyű életem volt. Láttam öregen meghalni a dédunokáimat. És látni fogom továbbra is meghalni mindet, mert a távirányítónak hála mindig 48 évesnek fogok kinézni, holott már magam sem tudom, hogy hány éves vagyok.

– Hadd kérdezzek valamit: miért csak most jöttél vissza, három évvel később, miután elhagytad Oasis Landing-et? – tette fel a kérdést Arthur,  miközben leült Gerald-dal szemben.
– Az nem a te dolgod! – üvöltötte le a fejét Gerald.
– Mégis mit tervezel? – folytatta a kérdezősködést.
– Mint mondtam három éve is: az, hogy megváltoztassam a jövőt.
– Azért akarsz más idősíkot, hogy kitörölhesd önmagad, és ezzel a fájdalmaidat, vagy azért, mert tényleg egy szebb jövőben szeretnéd tudni az unokáidat, és közben feláldozod önmagadat a nemes célért? – tette fel a kérdést Arthur.
– Nincs ehhez semmi közöd! – jelentette ki.
– Csak még egy kérdés: kit hibáztatsz igazán? Magadat? Vagy valaki mást?
​Miután ez a kérdés elhangzott, Gerald elhallgatott.

Eközben egy szinttel lejjebb Odette már a zár feltörésének is nekikezdett.
– Ne aggódj, Claudette, a sírba viszem magammal a titkodat!
– Köszönöm.
​Ezzel neki is kezdett az egésznek. Ő maga is meglepődött, de fél óra alatt elkészült vele.
– Ez az! – kiáltotta el magát a politikus lány. Ezután kinyitotta mindenkinek a célláját, és már futottak is. Közben Odette lefegyverzett pár őrt, a harcművészetnek hála.

– Mi volt ez a hang? – motyogta magában Arthur. Valószínűleg Odette kiáltását hallhatta.

– Francba! Nem szökhetnek meg! – gondolta magában, és futott, ahogy bírta. Ahogy futott, Meglátta az eszméletlen őröket. Nem is foglalkozott velük, csak sietett, hogy megakadályozhassa.

John épp belépett a börtön pincéjében található időkapuba, amikor Arthur is leért.
– Fogalmatok sincs, mit tettetek! Mindannyiunkat megöltétek! – üvöltötte el magát Arthur.

5. Megszökve