Tükörkép – Szilánkok – 5. Idegen helyen

Nem tudom mennyi időre veszthettem el az eszméletemet, de mikor fölébredtem rettenetesen fájt a fejem, és szédültem. A harmatos fűben feküdtem és már lement a nap. Pár másodpercig tartott mire eljutott az agyamig az információ, hogy emberek állnak körülöttünk. Lassan oldalra fordítottam a fejemet, Étaín feküdt mellettem, látszólag ő sem érezte jobban magát nálam.

Az ember-Aiman és az Én-hasonmás már talpon voltak, és a többiekkel beszéltek. Csak néhány mondatot tudtam elkapni a beszélgetésükből:
– …még nekünk is elég kellemetlen volt az utazás, bele sem akarok gondolni, hogy milyen lehetett nekik.
– Miért vannak itt ők egyáltalán? Nem ez volt a terv.

Ezután már nem figyeltem miről beszélnek. Szép lassan talpra álltam, és miközben a feleségemnek segítettem, megfigyeltem a többi ember arcát. Mind ismeretlen volt, egy kivételével. Kiskoromban nem vettem észre mennyire hasonlítunk egymásra, de most, hogy én is felnőttem egyértelmű lenne megmondani ki ő.

– Robert? – hallottam Étaínt, amint ő is felismerte az idegenek között az apámat.
– Nagyon rég nem hívtak már így, kedvesem – mondta, majd átölelte, azután felém fordult. Én nem hagytam, hogy hozzám érjen. Teljesen össze voltam zavarodva:
– Ma már két emberrel is találkoztam, akik meghaltak, ráadásul itt egy ember, aki teljesen úgy néz ki, mint én. Mi folyik itt?

– Story Time, emberek! Sok mindent el kell magarázni, úgy érzem, szóval jó lenne, hogyha senki nem szakítana félbe, oké? – kezdte a mondanivalóját Aiman – mi mind azért vagyunk itt, mert meghaltunk… Griffon keze által. Valamilyen varázslatot alkalmazott, hogy ebben a világban éledjünk újjá, teljesen új emlékekkel, egy új élet lehetőségével. Mind boldogan éltük az életünket, egészen egy bizonyos napig, október 28-áig.

– Azon az éjszakán a lelkünk visszatért néhány órára, visszakapva emlékeinket. Mi mind ezen a helyen gyűltünk össze. Persze sokan vannak, akik inkább az új életüket választották, és nem is hibáztatom őket. Mi mid azért vagyunk itt, mert tudom, hogy itt van a bátyám is, és bármire is készül, semmi jót nem jelent, és meg kell akadályoznunk.

– Ő itt Jayden – mutatott a hasonmásomra – ő az a te vagy, aki Griffon kastélyában halt meg. Nem emlékszik semmire, mert az emlékeiteket te kaptad meg – én kérdőn néztem az említett személyre, mire ő csak megvonta a vállát – szívesen elmondanék minden részletet, de ez egy nagyon-nagyon hosszú nap volt, és sokkal egyszerűbb lenne a többit holnap megbeszélni. De legelőször veletek kell valamit kezdeni – mutatott rám, és Étaínre – ebben a ruhában nem maradhattok. És kell egy hely, ahol maradhattok.

– Én ebben tudok segíteni – kezdte a hasonmásom – mármint nekem van egy vendégszobám, és azt hiszem pár felsőt és farmert is tudok kölcsön adni, gondolom ugyanaz a ruhaméretünk, bár kitudja – nem vagyok benne biztos, de a hangjából arra következtetek, hogy ő is olyan kellemetlenül érzi magát, mint én.

– Remek! – csapta össze a kezét Aiman – akkor holnap reggel nálam találkozunk. Remélem, mindenki el tud jönni – mondta végezetül, majd elindult az erdő belseje felé.
– Akkor menjünk mi is – mondta Jayden, én pedig bólintottam. Normális körülmények között nem bíznék meg teljesen idegen emberekben, főleg ha az az illető teljesen úgy néz ki, mint én, de túl sok minden történt egyszerre, hogy azt az elmém felfogja, ezért csak némán követtük.

Egyikünk sem próbált beszédbe elegyedni a másikkal. Aimannak igaza volt: hosszú nap volt ez a mai, és biztos normálisan meg tudjuk beszélni a történteket, egy jó alvás után.
Nem sokkal később kiértünk az erdőből, és házakat pillantottam, meg, melyek ablakában már semmilyen fény sem világított. Eltűnődtem azon, hány óra lehet. Egy lelket sem láttam, biztos nagyon késő van már.

Nem sokkal később megálltunk az egyik ház előtt, mire a hasonmásom a kulcsai között kezdett el keresgélni, majd mikor megtalálta a bejárati ajtóhoz tartozó kulcsot, gyorsan ki is nyitotta, majd előre engedett minket. Odabent vaksötét volt, és a csendet halk búgás törte meg. Kicsit beljebb mentem, bátortalanul, nem akartam semminek sem nekimenni.

Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, egy halk kattanást hallottam, mire az egész szobában világosság gyúlt. Az egész olyan idegen volt, és különös. Életemben egyszer láttam ehhez hasonlót, a fények, a hangok, de a berendezés is ahhoz hasonlított, amit a Kitaszítottak barlangjában tapasztaltam.

– Ömmm… Akartok esetleg enni valamit? Reggel vásároltam be, úgyhogy van mit – éreztem, hogy az étel gondolatára görcsbe rándul a gyomrom, de egy falatot sem tudtam volna legyűrni a torkomon, ezért a feleségemre néztem és megráztam a fejem. – A vendégszoba fent van az emeleten, balra az első ajtó.

Néhány perccel később én és Étaín már az ágyban feküdtünk. Akár mennyire is fáradt voltam, nem tudtam elaludni, túl sok gondolat keringett a fejemben. A kínos csendet Étaín törte meg:
– Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de nekem ez e legkülönösebb rémálmom, ami valaha volt.
– Gondolod, hogy ez egy álom?
– Tudsz a történtekre más magyarázatot?
– Átestünk egy dimenziókapun, ahol csupa halottakkal találkoztunk, és most egy olyan személynél vagyunk, aki állítólag én vagyok. Igazad van, csak egy álom lehet ennyire különös.
– Remek. Akkor aludjunk, hátha felébredünk.

<strong “mso-bidi-font-weight:=”” normal”=””>Jayden

Nem is tudom mennyi pénzt fizetnék azért, hogyha valaki elmagyarázná az elmúlt órákban mi is történt pontosan. A konyhában ültem, fejemet a kezembe temetve támaszkodtam az asztalon. A konyhapulton még mindig ott volt a bevásárlószatyor, tele a reggel megvásárolt cuccokkal. Amint végignéztem rajtuk rádöbbentem, hogy egész nap nem ettem semmit, sőt, ha jobban bele gondolok tegnap dél óta, ugyanis a vacsorát az ál-randin akartam elfogyasztani.

Erőt vettem magamon, és kipakoltam a szatyorból, majd a romlandó dolgokat szépen beraktam a hűtőbe, és a maradékot is a megfelelő helyre. Egy vékony szelet kenyeret vágtam magamnak, és egy szelet sonkát. Ennél többet úgy sem tudtam volna magamba tömni.

Evés közben a mai nap történtjei jártak az eszemben. Nehezen, de úgy hiszem, el kell fogadnom a tényt, hogy az a könyv, ami tavaly írtam, és hetekig a bestseller lista élén volt, aminek a filmadaptációját jelenleg is forgatják, mind valóság. A varázslat, a tündérek, az erdő, a niwák, nem az én elvetemült elmém kitalációja, hanem az előző életemben átélt emlékek töredékei.

Én lennék Aloysius? A látottak után nem szabadna, de mégis kételkedek benne. A könyvem főszereplője erős, bátor, egy igazi harcos, én viszont… egy szerencsétlen, reménytelen ember, egy író, akinek egyszer volt egy jó ötlete, amiről kiderül, hogy nem is a sajátja.

Az üres tányért betettem a mosogatóba, majd én is az emelet felé vettem az irányt. Az egyetlen dolog, ami éltetett, az az ágyam. A matrac a szokásosnál kényelmesebbnek tűnt, a takaró pedig sokkal melegebb volt, mint amire számítottam. Minden feltétel megfelelt a tökéletes alváshoz, de nem jött álom a szememre. Scarlet azt mondta, hogy reggel találkozunk. Ezt ő sem gondolhatta komolyan.

***

A reggel sokkal hamarabb eljött, mint azt hittem, bár meglepően friss voltam, egyáltalán nem voltam fáradt ahhoz képest, hogy milyen későn feküdtem le. A tegnap történtek olyan távolinak tűntek, mintha az egész egy álom lett volna, már nem mintha ez az álom dolog korábban bejött volna.

Amint felöltöztem a gyomrom hangosan a tudtomra adta, hogy a tegnap éjjeli szelet kenyér nem volt elég másfél napi tápanyag pótlására, ezért rögtön megcéloztam a konyhát.
Sosem gondoltam volna, hogy a középkorból érkezett személyek, akik életükben nem találkoztak még modern technikával, most a kanapémon ülnek, és… tévét néznek?

A képernyőn történtekben elmerülve bámulták tévét, és ha nem lett volna rajtuk régies öltözet, sosem mondanám meg, hogy úgymond ‘nem idevalósiak’. Valami animét néztek, emberevő óriásokkal meg egyéb beteg dolgokkal. Emlékszem Bonnie sokat beszélt már erről a sorozatról, én pedig megígértem neki, hogy megnézem, bár az is biztos, hogy nem ez lesz az a pillanat.

A konyha felé vettem az irányt, mire azt tapasztaltam, hogy Claire éppen tükörtojást süt, meglepetten néztem rá, majd egy baconnel a szájában kérdezte, alig érthetően:
– Mivan? Azt hitted egyedül tanulták meg használni a távirányítót? Ülj le, Scar mondta, hogy gondoskodjak rólatok. Fél óra és mennünk kell, ne akard megtudni milyen, ha későn érkezel hozzá. Jut eszembe – fordult a kanapémon heverésző házaspárhoz – küldött magával néhány ruhát Étaínnek.
Miután én is elmagyaráztam Aloysiusnak, hogy hol vannak a ruháim, mindketten eltűntek az emeleten.

Pár perccel később Al volt az első, aki visszajött, most már teljesen ugyanúgy kinézve, ahogy én szoktam, a fekete, hosszú hajat kivéve.
– Ez egész kényelmes, bár egy kicsit furcsa – mondta először, bár én nem tudtam mit mondani, így hát csendben vártuk, míg Étaín is visszajön.

Nem sokkal később félénken battyogott le a lépcsőn, és rettentően kellemetlenül érezhette magát. A ruha, ami rajta volt rettentően rövid volt, és a mellrészén is eléggé kivágott volt. Szegény, azt sem tudta eldönteni mijét is takarja leginkább. Végül úgy döntött, hogy a szoknya alját húzza lejjebb, bár nem sok sikerrel járt.
– Nincs valami hosszabb? – kérdezte, és a hangjából ítélve tényleg nagyon rosszul volt – Szinte meztelen vagyok – Claire Étaín kérdésére csak megvonta a vállát:
– Csak ez van, Scarnak reklamálj, ha odaértünk.

***

– Clayton Hunter, a ‘5am forever’ nevű rock banda szólógitárosa – kezdte a prezentációt Scarlet, miközben mi öten összegyűltünk a kávézóasztal körül, amin egy aligha modern típusú laptop volt található, az előbb említett személy képével.

– Eszméletlenül népszerű volt a rajongók körében, és minden nő álma volt. Egyik napról a másikra azonban minden magyarázat nélkül kilépett. Milyen meglepő, hogy ez Október 28-án volt, nem?
– Bárhogy felismerem ezt az embert. Ő Griffon, igaz? – mondta Aloysius keserűen.
– Igen. Bár még nem tudom mit tervez, de ha engem kérdeztek, semmi jót.
– Hogy akarod kideríteni? – kérdeztem, bár még mindig nehezemre esett felfogni, hogy mindaz, ami történik, az igaz.

– Claire-re gondoltam – válaszolt Scar a kérdésemre, mire a barátnője nagyot sóhajtott.
– Mi közöd lenne hozzá? – kérdeztem most Claire-től. Nem voltam tisztában a részletekkel, és ez eléggé megnehezítette a dolgomat.
– Meg sem kérdezted még, ki voltam azelőtt. Pedig szerepeltem a könyvedben, igaz, csak említve – nem mondtam semmit, csak bólintottam egyet, jelezvén, hogy folytassa, mire ő mégnagyobbat sóhajtott, mint azelőtt.

– A nevem Rosalie Clearwater, erdei tündér, és 116 éves vagyok. Elárultam a családom, a klánom és mindent, ami valaha az otthonomat jelentette nekem. Ők azt hiszik meghaltam, pedig csak elszöktem, hogy egy olyan emberrel legyek, aki később a legnagyobb fenyegetés lett az emberi faj számára. Ismertem minden gondolatát, tervét és cselekedetét, és ő megbízott bennem. Griffon szeretője voltam.