Más, mint a többi – 8. Egy csillogó bőrű nő

Cleo teljesen megdöbbent, amikor a címkén a saját nevét találta meg. Ám a megszokott Cleo Richwood név helyett Cleo Willard szerepelt.

Rettenetesen megörült, hiszen megtalálta az első nyomot, amelyen talán elindulhat.

Cleo: Hurrá! – örvendezett.

Lizzy, aki a közeli padon csücsült, meghallotta ezt az örömkiáltást, és benne felismerte Cleo hangját. Rögtön riasztotta szüleit, akik újabb kupaktanács miatt gyűltek össze.

Lizzy: Anyu, apu! Azt hiszem, tudom, hol van Cleo!
Elena: Hol van? Sikerült kiderítened valamit? Én sajnos nem jártam sok sikerrel a játszótéren.
Lizzy: Ott van a bokor mögött!

Cleo még időben kapcsolt, megint hátrébb húzódott, és onnan figyelte, hogyan szidja le Elena Lizzyt.

Lizzy: De… de… anyuci, én őt hallottam!
Elena: Lizzy, most nincs idő a bohóckodásra! Esik az eső, nem akarok elázni, Cleo pedig sehol!
Randolph: Ott jön Clotilda, hátha megtudott valamit. Megyek, és beszélek vele – mondta, azzal félrevonult kissé ideges feleségétől.

Randolph: Van valami hír?
Clotilda: Azt hiszem, igen! Találkoztam egy idős nénivel, aki azt mondta, hogy látott egy lányt egy macival a zöldségesnél.
Randolph: Az messze van!
Clotilda: Tudom, de biztos vagyok benne, hogy őt látta, a leírása valóban Cleóra illett.
Randolph: Rendben, szólok a többieknek, és együtt elindulunk kocsival.

Az ég hamarosan kiderült, mire a Richwood család Clotildával és Bernardóval elindult a zöldséges felé.

Cleo fellélegezhetett. Kitalálta, hogy először a temetőbe megy el, átnézi alaposan a sírokat Willard név után kutatva, mert ha az édesanyja már rég meghalt, nincs értelme a keresésnek. Aztán az is átfutott az agyán, hogy mi van, ha meghalt, de nem itt temették el. Megrázta a fejét, elkergette fejéből azokat a gondolatokat, amelyek megakadályozták ötletének véghezvitelét, és határozott léptekkel elindult a park kijárata felé, hogy ő márpedig elmegy a temetőbe, meg akar bizonyosodni, hogy édesanyja még életben van. Legalább tesz egy kis sétát, gondolkozhat, hogyan tovább, mert nem akart minden éjjel padról-padra menni és aludni. Valami hajtotta, egy olyan érzés, miszerint a temetőben van valami, valami, ami talán segíthet, hogy tovább kutakodjon, oda mindenképp el kell mennie. Különben is, úgy se tud semmit sem csinálni egész nap, maximum bujkálni és menekülni.
„A temetőben biztonságban leszek” – gondolta, de közben majd kirázta a hideg attól a helytől.

Azonban sajnos, nem tudta, merre van a temető, így az egyik járókelőtől érdeklődte meg. A maciját pedig izgalmában ott hagyta a földön.

Cleo: Csókolom!
Járókelő: Szervusz.
Cleo: Meg tetszene tudni mondani, merre van a régi temető?
Járókelő: Meg, persze. Nincs messze innen, körülbelül tíz percre. Tudod, merre van a fasor?
Cleo: Azt hiszem, igen.
Járókelő: Elsétálsz oda, és aztán balra fordulsz. Egyenesen haladsz tovább, amíg el nem érsz egy útkereszteződéshez, ott megint balra fordulsz, és onnantól már látni fogod a temetőt.
Cleo: Köszönöm szépen.
Járókelő: Nincs mit.

Cleo rettentő könnyedén megtalálta a temetőt a nő segítségével. Azt hitte, sokkal rosszabb érzés lesz belépnie ide, de cseppet sem volt félelemérzete, sőt inkább izgatott lett.

Elhatározta, hogy az összes sírt megnézi egytől egyig. Az elejéről kezdi és soronként halad majd.

Cleo: Peter Franklin. Nem.

Aztán ment tovább.

Cleo: Linda Wilcard. Ez sem az – motyogta boldogan, mert egyre növekedett benne a remény érzete, hogy talán édesanyja még él.

Az egész délutánt a temetőben töltötte, de még mindig nem sikerült végignéznie az összeset. A nap lassan nyugovóra tért, az ég már nem volt világoskék, sötétkékké változott, és nemsokára megjelentek az első apró, fényes csillagocskák, amelyek a holddal együtt beragyogták az egész temetőt, így Cleo egyáltalán nem félt.

Cleo éppen Kevin Morsch nevét olvasta az egyik sírkövön, mikor megpillantott egy árnyékot alig néhány méterre tőle.

Cleo: Áááá! – kiáltozott.

Rettenetesen megijedt attól a nőtől, aki egy másik sír fölött állva szomorkodott.

Nem csoda, hogy megrémült, a nőnek olyan csillogó bőre volt, hogy tisztán látszott a sötétségben, úgy foszforeszkált, akár egy mesebeli tündér.

A nő lassan Cleo felé fordult, mire a lány száját újabb sikoly hagyta el.

Cleo: Ne, kérem, ne bántson!
Nő: Nem akarlak bántani! Ugyan már, ne butáskodj! Úgy nézek én ki, mint egy gyerekrabló?
Cleo: Hát… nem.

Cleo, látva, hogy a nő valóban nem akar rosszat, közelebb lépett hozzá, és beszélgetésbe elegyedett vele.

Cleo: Akkor miért van itt a néni?
Nő: Hoztam pár friss virágot az édesanyám sírjára.

Cleo: A néninek sincs édesanyja?
Nő: Valójában nem az édesanyám, ő volt az a nő, aki felnevelt engem, miután a szüleim meghaltak. Ezért nagyon hálás vagyok neki.
Cleo: Értem.

Nő: És te mit keresel itt? A temető nem éppen kislányoknak való hely…
Cleo: Tudom. Én az anyukámat keresem.
Nő: Egy temetőben? – kacagott.

Cleo: Hát… elvesztettem az anyukámat, és most nyomozok.
Nő: Hű… ez nagyon izgalmasan hangzik. Egyébként hogy hívnak téged?
Cleo: Az én nevem…

Elena: Cleo!!!

A temetőben hirtelen felbukkanó Elena és Clotilda rettenetesen meglepte a kislányt. Úgy érezte, neki vége van. Leleplezték, megtalálták.

Elena: Na, végre, hogy megvagy! Mégis mit képzelsz magadról? Teljesen ránk hoztad a frászt, te átkozott kölyök! Most azonnal hazaviszünk magunkkal!
Cleo: Hogy találtatok rám? – szipogott.
Clotilda: Egyszerűen. Visszatértünk a parkba, ahol egy szőke hölgy segített nekünk. Ő találta meg a macidat, aztán elmondta, hogy találkozott veled, és hogy a temetőbe igyekeztél.
Cleo: Remek… – morogta.Cleo cseppet sem örült a nagy találkozásnak. A menekülésnek sem látta sok értelmét, mert úgyis elkapják, ráadásul, ha mégis sikerülne neki valahogyan elszaladni tőlük, nem tudna hová menni. Se ruhája, se kajája, piszkos és mocskos, és a legfontosabb talán az, hogy iszonyúan kimerült. Igazából maga sem értette, hogy miért vetemedett szökésre. Halálraítélt ötlet volt. Szomorúan ballagott Elena és Clotilda között, akár egy fogoly, aki végül feladta magát. Bele sem mert gondolni, mi vár majd rá otthon. Minden bizonnyal a szokásos büntetést kapja, csak most jóval tovább fog szenvedni.

Clotilda szorosan a nyomában volt, nem engedte, hogy még véletlenül is eltávolodjon tőle két méterre. Kissé bosszúsan, és óvatosan súgott valamit Cleo fülébe.

Clotilda: Most mind a ketten nagyon megszívjuk. Elena asszony egész úton szitkozódni fog, ugyanis gyalog jöttünk! Randolph úr elvitte a kocsit a Plázához, hogy ott keressenek téged. Ó, te gyerek! Mennyi, mennyi gond van veled…
Cleo: Hosszú út lesz – nyögte bánatosan.

Nő: Hm… Cleo – mondta tűnődve az asszony, miközben látta, ahogy a kislány a két nővel együtt eltűnik a szeme elől.