Más, mint a többi – 3. A kis Picasso
Cleo reggel nem magától ébredt fel, hangokat hallott a földszintről. Ez volt az egyik ok, amiért utálta a szobáját, mindig mindent fel lehetett hallani.
Miután kissé feleszmélt, eszébe jutott, hogy apja korán reggel indul arra a bizonyos üzleti útra. Mindenképpen el akart tőle búcsúzni.
Az előszobában már ott állt a bőrönd, útra készen, éppen úgy, ahogy Randolph. Elena hosszas csókkal búcsúzott el a férjétől.
Elena: Vigyázz magadra!
Randolph: Igyekszem.
Randolph: Ugyan már, hercegnőm! Mikor volt olyan, hogy nem hoztam neked semmit?
Cleo már csak a bejárati ajtó előtt érte utol apját, akitől csupán egy kedves integetést kapott.
Cleo: Apu!
Randolph: Viszlát, Cleo! Légy jó, és hallgass anyádra! Most ő az úr a házban!
„Eddig is így volt” – gondolta Cleo morcosan.
Randolph beszállt az autóba, Cleo a postaládáig követte őt, figyelte, hogyan gurul el az apja.
Csak akkor tudatosult benne az a tény, hogy szörnyű napokat kell megélnie itthon, mikor már az autó teljesen eltűnt a szeme elől. Aggódva nézett a semmibe, csak egy szó jutott eszébe, ami tökéletesen jellemezni tudta a következő néhány napot: terror.
Cleo: Apa, gyere vissza! Ne hagyj itt, kérlek!
Miután „lecsillapodtak” a kedélyek, mindenki visszatérhetett napi teendőihez, így Elena is élhetett hobbijának, folytathatta a festegetést.
A gyerekek is szépen ültek az asztalnál, viszonylag csendben zajlott a Clotilda által készített müzli elfogyasztása. Cleo azonban aggódva figyelte Lizzyt, mit fog mára kitalálni. Általában, ha remek ötlete támadt húgának, szemében felcsillant egy apró szikra, és akkor az semmi jót nem jelentett Cleónak.
Eközben megszólalt a telefon. Elena libbent ki felvenni a kagylót.
Elena: Igen, tessék? Richwood lakás!
Elena: Szia!
Marina: Készen állsz egy kis délutáni vásárlásra?
Elena: Ó, hát persze! Randolph úgyis elment, de azt hiszem, taxival kell mennünk, a férjem elvitte a kocsit.
Marina: Gyalog is elsétálhatnánk.
Elena: Gyalog? Marina, meg vagy te őrülve?
Marina: Igazad van. Hogy is gondoltam!? Majd én intézem a fuvart. Akkor majd délután! Szia!
Elena: Rendben, szia!
Clotilda magára hagyta a gyerekeket, reménykedve abban, nem rendeznek kajacsatát, amíg ő Bernárdóval tisztázza a mai feladatát.
Clotilda: Csupán egy kicsit kellene meglocsolni, mivel tegnap egész délután esett az eső.
Bernardo: Értem. Én is erre gondoltam.
Clotilda: A medence mellett az egyik bokor kicsit megnőtt, le kellene nyírni. A többi dolgot magára bízom.
Bernardo: Kedves Clotilda, nem értem, miért kell mindennap egyeztetnünk, én vagyok a kertész, csak jobban tudom, mit kell csinálnom.
Clotilda: Rendben, de ez volt az asszonyom kívánsága.
Miközben Elena Marinával beszélt telefonon, Lizzy besurrant a dolgozószobába, mivel a konyhából Clotilda elment.
Fogta az ecsetet, és könnyed mozdulatokkal, akár egy művész átfestette anyja alkotását.
Az eredmény borzalmas lett, de Lizzy rettentő büszke volt alkotására, amit Cleónak tulajdonított. Odaírta „testvére” nevét a kép legaljára, hogy így sodorja bajba.
Amikor Elena befejezte a beszélgetést, és visszatért a dolgozószobába, teljesen kikelt magából. Nagyon hamar észrevette a kép alján feltüntetett alkotó nevét: Cleo, amitől csak még dühösebb lett. Valósággal őrjöngött.
Elena: Hogy a fene egye meg! A legjobb művem! Tönkretette… mi ez a firkálmány? Ezért most nagyon ki fogsz kapni, te átkozott kölyök! Cleo!!! Cleo!!! Jössz ide, de azonnal, te büdös kölyök?
Cleo, mint egy jól nevelt gyerek, éppen gondtalanul, és vidáman mosott fogat. Ekkor még nem is sejtette, mekkora nagy bajban van.
Elena: Ne vigyorogjál nekem! Mégis mit képzelsz magadról? Picassónak érzed magad? Mindenképpen meg akarod csillogtatni nem létező tehetséged? Tönkreteszed a több hetes munkámat? Ezt most minek kellett? Nem volt elég a tegnapi büntetés? Testi fenyítésre fáj a fogad? Nesze, mindjárt megkapod! – Azzal lekevert neki két pofont.
Cleo kezével védte arcát a további ütésektől. Némán elszenvedte a ki nem érdemelt büntetést. Tudta, hogy megint csak Lizzy keze lehet a dologban.
Cleo: Anya, nem én voltam! – bizonygatta sírva.
Elena: Ha nem te voltál, akkor ki? Talán én? Clotilda? Esetleg Lizzy?
Cleo: Igen –suttogta, de Elena így is értette.
Elena: Ó, hát persze! Már megint Lizzy! Egyébként, mégis mit gondolsz, ha nem a te műved ez itt, akkor miért írtad alá? Nem bírom tovább, takarodj innen, látni sem akarlak! Tűnj a szemem elől, és ki ne mozdulj a szobádból! BÜNTETÉS!!!
Cleo örömmel tett eleget a kérésnek. Nem akart egy perccel többet sem a közelükben tölteni. Így legalább megmenekülhetett Lizzy újabb gonosz terve elől.
Lizzy, aki az egész jelenetet hallotta az ajtón keresztül, roppantul jól szórakozott Cleón, örült, hogy bevált a terve. Úgy gondolta, megengedhet magának egy gúnyos kacajt.
A napló nyújtotta Cleo számára a tökéletes biztonságot, és megnyugvást. Ha nem lett volna naplója, az már bizonyos, hogy megőrült volna. Záporozó könnyei el-elmosták gyermeki gyöngyírását.
„Drága Naplóm!
Újabb kínszenvedéses napon vagyok túl, illetve nem akarom elkiabálni, de úgy néz ki, mára már megkaptam a nagy szidást, és ismét elcsattant egy-két pofon. Utoljára apu vert meg, amiért állítólag letöröltem a számítógépéről a legfontosabb fájlokat. Pedig az sem én voltam. Én semmit sem csinálok, és a semmiért is kikapok… Kicsi szívem ezeket a megpróbáltatásokat már nem bírja. Csak neked tudom kiönteni a szívem… csak te vagy nekem.”
Ekkor hirtelen egy taxi fékezett a ház előtt. Cleo becsapta a naplóját, és kinézett az ablakon.
