Mea culpa

Az iroda… Koszos volt, igénytelen, egyszerű és lelakott. A szemközti falra valaki ironikus módon egy „Freestyle”-feliratú neonfüzért illesztett, amiből már rég kiszabadult az utolsó neonrészecske is. A falakon különböző, kizárólag fekete-fehér festmények és egy-egy, egymással szembe akasztott tükör fogadta a látogatót. Az íróasztalon fánkos doboz, egy bontott üveg sör, kikapcsolt számítógép, egy kupacnyi könyv és egy üres füzet. A páncélszekrénynek tűnő tárgy mellett egy pár ronda, sárga gumicsizma várakozott, hogy valaki használatba vegye. A két, dobozszerű puffot mocskos paraván választotta el egymástól – csak találgatni lehet, miért.
A középen szemlélődő lányon kívül azonban egy lélek sem volt a helyiségben.

A lány nagyot sóhajtva huppant le az egyik ülőalkalmatosságra. Jól sejtette, olyan kényelmetlen volt, mint amilyennek látszott. Unottan keresztbe tette a lábát, kihúzta magát és várt, hátha végre megjelenik az a kellemetlen hangú hölgy, akivel előző este telefonon beszélt.
Ahogy a percek múltak, ő úgy vált egyre dühösebbé. Iderángatták őt négy órára, hogy aztán még fél ötkor is csak a szemközt lévő, csukott ajtót bámulja, ami mögött talán nincs is semmi. Hogy van pofájuk…? Aztán csak legyintett. Persze, hogy van pofájuk. Hiszen megtehetik.

Zöld szeme ide-oda járt a szűk irodában. Játékokkal szórakoztatta magát, hogy jobban teljen az idő – próbálta a puszta akaratával lesöpörni a könyveket az asztalról, rövid megfigyelés után csukott szemmel próbált meg válaszolni az olyan kérdésekre, mint: hány villanykapcsoló van a teremben?, de semmi nem segített.
Gondolatai egyre csak ittléte tárgyához kalandoztak: az anyjához. És Daphne-hoz…
Ahogy Daphne megjelent lelki szemei előtt, úgy futotta el fizikai szemeit a könny. Érted teszem, Daphne, mondta magának, de egész lénye tudta, hogy hazudik.

Sok ideje azonban nem volt, hogy mélyen elmerüljön a gondolataiban; egy pár magas sarkú cipő zavarta meg elmélkedését, ahogy puhán koppan a padlón, először az ajtón kívül, majd egy rövid nyikorgás után közelebbről is meghallotta a cipőkopogást.
Na végre, gondolta  magában. Itt van az én emberem!

Állát a tenyerébe támasztva várta, hogy a hang megkerülje őt, és helyet foglaljon az íróasztal mögötti, szebb napokat is látott forgószékben. A cipő azonban eltűnt a paraván mögött, és némi szöszmötölés után újra csend lett a teremben.
A lány nem értette. Hol van az a nő, akivel beszélt? Nem ő érkezett meg? Akkor kicsoda?
– Öhm… – köszörülte meg a torkát zavartan. – Helló… Mármint, jó napot…
– Dicsértessék – mondta egy durva hang unottan a paraván mögül.

A lány szíve kihagyott egy ütemet. Élete során csupán két ember köszöntötte őt – és mindenki mást – folyton dicsértessékkel. Egyikükhöz sem fűződött túl sok jó emléke.
Gyűlölte ezt a szót. Egy sima „jó napot” is megfelelt volna neki, de nem. A janisták igencsak szerették hangoztatni, hogy ők bizony a Teremtő Úr hű szolgái, és minden cselekedetük, minden kiejtett szavuk az Ő dicséretére szolgál.
Mélyen megvetette mind a janistákat, mind az egyházukat, mind magát a janizmust. Éppen ezért undorodott a ténytől, hogy ő maga is az.

– Maga lenne a rendőrnő, akivel tegnap este beszéltem? – kérdezte a lány cseppnyi éllel a hangjában.
– Nem – hangzott a tömör válasz. – És ezek szerint maga sem az a kedves felügyelő asszony, aki volt szíves idézést küldeni nekem ma reggel.
– Idézés? – csúszott ki a lány száján.
– Ha segít nekem arrébb pakolni ezt a szart – Teremtőm bocsássa meg –, kifejthetem. Elvégre, maga is hasonló cipőben jár, nemde?
A lány nem válaszolt. Meglepte a nő közvetlensége.

Készséggel segített elpakolni az útból a paravánt, és így jobban szemügyre is vehette beszélgetőtársát. Elegáns, apró kockás kosztümöt viselt. Kontyából már elszabadult néhány hajszál, szeme karikás volt, rúzsa túl sötét és túl feltűnő. Összefont karjai és szigorú tekintete azonban kőkemény lélekről árulkodott. A nyakában függő medál a lány feltevését bizonyította: az agancson függő ötágú csillag a janizmus jelképe volt.

– Szép a nyaklánca – jegyezte meg félreérthetetlen célzással a lány.
– Amikor János próféta, a Teremtő földi…
– Tudom – szakította félbe a lány.
A nő szemöldöke az egekbe szaladt.
– Janista va… Janista nevelést kaptam – igazította ki magát. – Akkor még egyszer, üdvözlöm. Aurora.
– Beatrice. Dicsértessék – mondta ismét az asszony összevont szemöldökkel.
– Jó napot – hangsúlyozta ki Aurora.

Egy ideig ismét némán ültek egymással szemben. Aurora elnézte Beatrice keresztbe tett lábát, összefont kezét, ősz hajszálait. Egy nappal sem lehetett több negyvennél, mégis, mintha a teste megelőzte volna a korát. Talán csak a gének? Vagy az asszony élete tette őt ilyen fiatalon öreggé?
– Hogy jutott idáig? – kérdezte halkan a lány.

Beatrice előredőlt. Remegő ujjai megkeresték a medálját, de ugyanolyan gyorsan el is eresztették. Mintha szégyellte volna, hogy mozdulatával a Teremtőből nyer erőt. Tekintete a földet pásztázta, és Aurora tisztán látta az arcán átsuhanó szomorúságot – egy anya fájdalmát. Tudta jól, mi van a nő arcára írva. Pontosan ezzel a tekintettel nézett ő is a gyermekére, mikor az visítva, véresen, törékenyen a világra jött.
A pillanat amilyen hirtelen jött, el is múlt. Beatrice immár jeges tekintettel nézett maga elé, arca újra kemény volt, mint egy kőszikla.
– Maga miért van itt? Mit követett el? – kérdezte válasz helyett.

– Ó, én nem – mosolyodott el szomorúan Aurora. – Én nem azért jöttem ide. Feljelentettem valakit. Gondolom, azért rángattak ide, hogy kihallgassanak vagy ilyesmi… tudom is én, mi ilyenkor az eljárás…
– Ki az? – kíváncsiskodott Beatrice. – Zaklató? Agresszor? Gyilkos?
– Valahol mélyen mind a három… Talán még több is. Az egyszerűség kedvéért inkább csak úgy mondom: az anyám.

Megfagyott a levegő. Az asszony nem szólt semmit, meredten bámulta a lány rezzenéstelen arcát. A feszültség vibrált a levegőben.
Végül Aurora adta fel. Felállt a puffról, és körbe-körbe kezdett járkálni a szobában. Hogy mindezt miért mondta el a nőnek, még maga sem tudta, mégis, valamiféle apró hang a fejében arra biztatta, öntse ki neki a lelkét bátran, mert ő megérti.
– Mit tett magával? – kérdezte hirtelen Beatrice.

Az anyám janista volt, a létező legbigottabb, leghívőbb janista. Engem is annak nevelt. És… és a nővéremet, Daphne-t is. Ő naivabb, hiszékenyebb volt, mint én, simán benyalta azt a rakat hülyeséget, amivel az anyánk tömte a fejünket. Hogy a Teremtő mindent lát, hogy János próféta armageddona lecsap majd a hitszegőkre… Szóval a komplett maszlagot a fejébe ültette. Bezzeg velem nem boldogult! Büntetett, ahogy csak bírt – a kamra, a nadrágszíj, Cathy baba… De Daphne-t nem bántotta. Ő engedelmes, radikális janista lett. Folyton feketében járt, még a haját is befestette! Ugyanolyan nyakláncot hordott, mint ők, olyan cigarettákat szívott, amiktől állítása szerint közelebb került a Teremtőhöz, és a két csuklóját folyamatosan kötések borították. Néha az sem segített. Átszivárgott rajtuk a vér…

Én lassan végignéztem, ahogy a nővérem megőrül. Másról sem tudott már papolni, mint az ő rohadt Teremtőjéről meg a még rohadtabb János prófétájáról… A janista egyház lelkes tagja volt. Mindenben részt vett. Ha kellett, erőszakkal is térített. És az anyám csak nézte. És büszke volt rá. Imádta. Engem gyűlölt. Hamarosan Daphne-t is ellenem fordította. Nem kívánatos vendég lettem a házban.
Három évvel ezelőtt leléptem otthonról. Vissza se néztem.

Hanem egy este mégis visszaszöktem. Néztem Daphne-t, ahogy alszik. A medálja halkan ütődött neki a mellkasának. A hátán furcsa minta rajzolódott ki. A saját vérét mázolta szét magán. Elfordítottam a fejem. Öklendeztem volna, de már meg sem lepődtem igazán.
És akkor úgy döntöttem, hogy elég volt.

Néma csöndben tárcsáztam. Feljelentést tettem. Gyermekbántalmazás, súlyos testi sértés, gyilkossági kísérlet, és a többi.
Aztán letettem a kagylót, és most itt vagyok. Várom a következő lépést. És reménykedem, hogy bárhol legyen most az anyám, szenved. Legalább annyira, mint Daphne meg én.
Hát, ennyi. Most pedig főznék magamnak egy kávét, ha már itt ez a remek masina. Magának is csináljak?

Beatrice bólintott, Aurora pedig gépies mozdulatokkal üzemelte be a kávéfőzőt. Nem remegett, mégis tisztán látszott rajta, hogy hamarosan összeomlik a vállára nehezedő terhektől.
– Talán az édesanyja nem is tudta, mit cselekszik – vetette fel halkan az asszony. – Talán őt is erre nevelték. Talán azt hitte, hogy ez normális.
– Már hogy volna normális? – hördült fel a lány. – Ha egy nyolcéves kislány meglátta benne az abnormalitást, egy felnőtt nő miért ne látná?
– És a nővére miért nem látta? – vágott vissza Beatrice. – Van egy mondás: a hit vakká tesz. És ez lehet legalább akkora igazság, mint amekkora butaság.

Aurora nem szólt. A nő kezébe nyomta a fellelt bögrébe eresztett, kávészerű löttyöt, aztán ő maga is helyet foglalt. Az ital forró volt, és nyomokban sem tartalmazhatott kávét, mégis jól esett neki. Újra lett célja. Most megfogom a bögrét. Most a számhoz emelem. Most beleiszom.

Ahogy a karját keresztbe fonta a térdén, a lámpa ócska fénye megcsillant jobb gyűrűsujján. Beatrice odakapta a fejét, és azonnal észrevette a pici, arany foglalatba illesztett gyémántgyűrűt.
– Maga férjnél van? – csodálkozott.
– Igen. Jogilag megtehettem, huszonegy éves vagyok – válaszolta csípősen Aurora.
– Gyermekük is van? – kérdezte az asszony, elengedve a megjegyzést a füle mellett.
– Van – mondta a lány. – De… már nem az enyém.

Látta, hogy Beatrice már nyitja a száját, de megelőzte a kérdését. Újra mesélni kezdett.
A házasságunk elején fogant. Carllal nagyon boldogok voltunk, az első hónapokban rózsaszín ködben éltünk. Mindent elterveztünk: milyen lesz a szobája, hogy fogják hívni, milyen ruhában járatjuk majd… Aztán teltek a napok, és én egyre inkább félni kezdtem. Nyomta a vállam az anyai átkom. És ha én is olyan leszek, mint az anyám? Ha mégsem sikerül jól felnevelnem a gyerekemet? Ha én is bántani fogom? Ha tudtomon kívül magam ellen nevelem? Ha olyanná válik, mint Daphne? Ő nem ilyen életet érdemel! Őrlődtem. Nem vetethetem el. Nem leszek gyilkos. De nem is szülhetem meg, mert talán azzal ölöm meg! Hónapokon át kínlódtam. Ha megölöm, bűnös leszek. Ha megszülöm, bűnös leszek. Mit tehetnék? Carl mellettem állt. Ő javasolta a titkos örökbefogadást. Megtartom, és el is engedem. Életben hagyom. Ennek már több, mint egy éve. Csak egyetlenegyszer láttam a lányomat: amikor kiemelték belőlem. Nem is adták a karjaimba. Azonnal elvitték. Jobb is így. Nem akartam látni az arcát. Nem akartam hallani a hangját, amint azt kérdezi: miért?

Aurora szemét elfutották a könnyek.
– Helyesen cselekedtem – mondta, de mintha magát győzködné. – Tudom! Talán ez is bűn… de közel sem akkora, mintha magam nevelem fel őt.
– Nem is szeretne többé gyermeket? – kérdezte Beatrice színtelen hangon.
– Nem – suttogta a lány. – Soha, de soha. És ezt csak az anyámnak köszönhetem. Gyűlölöm őt. Gyűlölöm, érti? Csupán egy bűne magában is nagyobb, mint az összes, amit én valaha el fogok követni! Ezért vágyom arra, hogy börtönbe zárják. Szenvedni akarom látni. Tudni akarom, hogy többé nem árthat senkinek!

– Minden anya bűnös valahol – vont vállat Beatrice komoran. – Még ha nem is tudják. Ezek a bűnök gyakran semmiségek – hogy túl kemény volt, túl lágy, így nevelte a gyerekét, úgy nevelte, ezt adta neki, azt adta neki. Erről nem tehet senki. Sokszor csak az Ítélet Óráján derülnek ki a bűneink. És mi sírva fakadunk, és egyre csak azt hajtogatjuk: ez nem én voltam, ezt nem én tettem! Hiába. Egyszer mindenki szembesül a bűneivel. És higgye csak el, Aurora, kevés lélek útja visz egyenesen a Mennyországba a Tisztítótűz helyett. De ugyanakkor azt is jegyezze meg: senki nem jut automatikusan a Pokol Tüzére. Az újrakezdés mindenkit megillet: engem is, magát is, és még az édesanyját is. Bármennyire tiltakozik is ez ellen, egyszer be fogja látni. Legalábbis kívánom, hogy belássa. És akkor talán megérti, hogy amekkorát az ön édesanyja vétkezett maga ellen, úgy maga is vétkezett őellene.

Az asszony, monológja végeztével, felállt, és a tükörhöz sétált. Kisöpörte a haját a szeméből, megigazgatta a kosztümjét, és Aurora felé fordult.
– Hamarosan fél hét – mondta. – És én nem szándékozom elkésni az Esti Miséről. – Nagyot sóhajtott. – Gratulálok a közrend őreinek…
– Várjon! – kiáltott fel hirtelen Aurora. – Nem érdekel, mit csinál maga itt, vagy miért tette, amit tett. Nem érdekel a múltja, sem a jövője. Csak annyit áruljon el, kérem… kicsoda maga?
Beatrice hűvösen mosolygott.
– Okosabbnak hittem magát, Aurora. Réges-rég kitalálhatta volna. Én csak egy zaklató vagyok. Egy agresszor. Egy gyilkos. Mindösszesen egy anya.
És mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, magabiztos léptekkel, felvetett fejjel kisétált az ajtón.

Aurora szájára már nem is jöttek szavak. Csak nézte a csukott ajtót, és szemében érzelmek százai kergetőztek. Harag, gyűlölet, megvetés… hála, szeretet, megbocsátás.
Aztán lassan felemelte a kezét, és széttárta ujjait. Lassan integetett a semminek, mintha csak azt mondaná:
Találkozunk a Tisztítótűzben… édesanyám.

 

Vége!

Írta és illusztrálta: Kiss Kiss