Bújócska – Írta: TimMac, Illusztrálta: Matt

 

Először a puding kezdett remegni a kezemben. Letettem az asztalra, de ott is remegett. Már épp azon voltam, hogy szóvá teszem: pont úgy remeg, mint a kocsonya, de akkor ránéztem Steve-re. Ő biztos kioktatna, hogy a kocsonya az kocsonya, a puding meg puding, és mindkettő úgy remeg, ami. Ő sosem értékelte és értette igazán a hasonlatokat. De az is lehet, hogy csak irigy, amiért én kaptam pudingot, ő meg nem.

Utána bizsergetni kezdett a szék. Négyen ültünk a hat fős asztalnál: apa, anya, Steve és én, így két szék szabadon maradt. Ezek először visszafogottan mocorogni kezdtek, mintha azt tesztelnék, figyel-e rájuk valaki. Utána táncolni kezdtek. Körbe-körbe rezegtek az étkezőben, aztán az asztal is lassanként csatlakozott. Keringőjük egyszerre volt lenyűgöző, és titokzatos módon hátborzongató.

Anya és apa rémülten pattant fel az asztaltól, Steve és én értetlenül néztük őket. Anya ránk parancsolt, hogy bújjunk be az asztal alá. Furcsálltam, mert még nem fejeztük be az ebédet, ráadásul utána is előbb csendes pihenőt tartunk, mielőtt játszhatnánk. Ráadásul nem igazi a bújócska, ha megmondják, hova bújjak. És azt is szerettem volna megkérdezni, hogy ki a hunyó, de apáék már kirohantak addigra az étkezőből. Steve engedelmesen bebújt az asztal alá, és összekucorodott. Én olyan kicsi voltam, hogy még állva befértem oda. Tovább néztem volna még a táncoló bútorokat, de nem mertem ellenkezni, és kimaradni a játékból, így bebújtam az asztal alá.

Utána anya visszajött, és megállt az ajtó keretében, ahol mozdulatlanná dermedt. Elindultam felé, hogy szóljak: találhat ennél jobb búvóhelyet is, mielőtt a hunyó ideér, és hogy attól, hogy nem mozog, még látszik – ezt már én is megtanultam az óvodában. Mielőtt viszont kiértem volna az asztal alól, olyan pillantást vetett rám, amiből tudtam, hogy ha előbújok, akkor valami nagyon rossz fog történni. Biztos tudja, hogy a hunyó már közel jár. Összehúztam hát magam a táncoló asztal alatt, és bebújtam Steve háta mögé, hogy őt találják meg előbb, és ne nekem kelljen számolni, mert azt sose szerettem.

Vacogni kezdenek a tányérok és a poharak a faliszekrényben. Zötykölődnek egy kicsit, majd a kívül lévők a mélybe vetik magukat. Emlékszem, régen mennyire kikaptam, mikor eltörtem egy olyan poharat. Vajon ha maguktól törnek össze, anya kire lesz mérges?

Aztán repedezni kezd a plafon, és por hull alá. Ezen a héten Steve a soros a takarításban, úgyhogy megszívta. Ha nem dugta volna el a macimat tegnap, akkor talán felajánlottam volna neki, hogy segítek benne. De így nem.

A házból, amiben lakunk, mindenfelől hangos kiabálások és sikolyok hangzanak. A fölöttünk lévő lakásból is. Mintha minden lakó velünk játszana, és arra járna a hunyó, és dühöngnek, ha megtalálta őket. Erre a gondolatra még jobban összehúzom magam Steve háta mögött, mert eszembe jut, én is mennyire ki szoktam akadni, ha megtalálnak.

Hangos, tompa puffanás hallatszik a nappali felől. Tekintetem összetalálkozik anyáéval, aki még mindig az ajtófélfát támasztja. Ajkait összeszorítva sír, miközben minket néz. Már észrevettem, hogy hajlamos túl komolyan venni a játékokat.

Dübörgő hangot hallok, mintha óriások járnák az utcákat, amik megremegtetik a házakat. Odaszaladnék az ablakhoz, hogy lássam, tényleg azok-e, de anya tekintetéből tudom: közel a hunyó. Leküzdöm hát kíváncsiságomat, és Steve háta mögött maradok.

Aztán szépen lassan elcsitul minden. Anya szemeit törölgetve néz körbe a lakáson. Bizonyára aggódik, hogy mennyi idő lesz mindent rendbe tenni, de mi majd Steve-vel úgyis besegítünk neki. Vár még pár percet, utána lassan kilép az ajtókeretből. Elfojtott, remegő hangon mondja: “Gyerekek, most már előjöhettek”.

Nem értem ezt a váratlan fordulatot, hiszen nem találtak meg minket, és azt sem kiabálták be, hogy “Szabad a gazda!”, így nem tudom, miért kéne előbújni. De Steve szót fogad, és előbújik, így bizonytalanul, de én is követem őt.

Anya leguggol, és magához szorít bennünket, mikor odaérünk hozzá. Megértem ölelésének üzenetét: jól csináltuk. De hogy pontosan mit, abban továbbra sem vagyok biztos. Sokára enged csak el, amikor is feláll, még egyszer megtörli a szemét, és “Vajon apátok hol lehet?” kérdéssel a keresésére indul. Tétován indulok én is a keresésére, mert ezeket a szabályokat nem ismerem. Hogy lett belőlem is hunyó, ha egyszer nem is találtak meg? Mondjuk csak a számolás részét nem szerettem, a kereséssel semmi bajom nem volt, így szívesen segítettem.

Büszke voltam magamra, mert én találtam meg apát. Nem volt könnyű dolgom, mert jó helyet választott: a szekrény alá bújt, csak a keze látszott ki alóla. Ő is, mint anya, azt hiszi, ha nem mozdul, nem is látják, biztos ezért nem mozgatta a kezét. Gondoltam, hogy szólok neki, hogy kilóg a keze a szekrény takarásából, de inkább anyát és Steve-et hívtam, hogy ők is lássák, milyen viccesen bújt el apa. Aztán eszembe jutott, hogy kicsit megnehezítem a dolgukat, és elbújtatom apa kezét is a szekrény alá. Megpróbáltam megemelni, de rájöttem, hogy a szekrény túl nehéz, én meg még csak óvodás vagyok. Így hát szóltam anyáéknak, hogy jöjjenek.

Azonban mikor ők meglátták, nevetés helyett üvölteni és sikítani és sírni kezdtek. Innen tudtam, hogy nekem is üvöltenem és sikítanom és sírnom kell. Egy idő után megkérdeztem, hogy miért sírunk. Anya azt felelte, hogy mert apa már nincs többé. Én erre elmosolyodtam és büszkén mutogattam a szekrény alá, hogy de hát ott van, és én találtam meg. Anya erre nagyon kiborult, és rám szólt, hogy menjek a szobámba. Gondolom azért küldött, mert most én leszek a hunyó.

***

Mindenki szépen felöltözött, bár én nem igazán értettem, mit ünneplünk. Anya azt mondta, hogy ez apa miatt van. Gondolom, megünnepeljük, hogy megnyerte a bújócskát. Most is olyan jól elbújt, hogy nem is tudom, hol van. Azt hittem, velünk jön az ünnepségre, de nélküle indultunk el. Anya azt mondta, hogy legyek majd csendben, és halkan sírjak, mert azt úgy illik. Nem mertem megkérdezni, miért fogunk sírni, mert annak a múltkor is rossz vége lett.

Mikor odaértünk, megláttam apát egy nagy fekete dobozban. Megkérdeztem anyát, hogy apa miért alszik abban a dobozban, és miért nézik őt olyan sokan. Erre ő lepisszegett, hogy halkabban. Utána megpróbálta megmagyarázni, hogy én is megérthessem. Elmondta, hogy apa már nincs többé, és hogy abban a nagy fekete dobozban adjuk oda a másvilágnak. Akárhol is legyen az.

Gondolatban már magam előtt láttam, ahogy egy kisfiú a másvilágon a karácsonyfa alatt ül, és kibontja a dobozt, amit neki küldtünk, megtalálja benne apát, és nagyon örül neki, mert most már neki is van egy olyan jó apukája, mint nekem. Ettől elszomorodtam. Ha mostantól az ő apukája lesz, akkor nekem nem lesz apukám. És hirtelen nagyon megharagudtam arra a kisfiúra, pedig nem is ismerem. És úgy éreztem, hogy ez az egész az én hibám, mert minden akkor lett furcsa és megmagyarázhatatlan, mikor a kezemben remegni kezdett a puding. Ökölbe szorult a kezem, és lassan csorogni kezdtek a könnyeim. Szót fogadtam anyának, és halkan sírtam, ahogy illik. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem eszem pudingot.

Vége

 

Írta: TimMac

Illusztrálta: Matt

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés