Az egyszarvú titka – Írta: Kicuu

Sadie Cameron vagyok, egy 12 éves, hatodik osztályos kislány. A helyi általános iskolába járok, és nagyon szeretem az unikornis lovakat. A szobám fala tele van egyszarvúakkal, éppen ezért minden vágyam az, hogy láthassak egy igazit is.

A szüleim és a bátyám csak nevetnek, de hallom, amikor azt suttogják „Ez lehetetlen!” vagy „Unikornisok nem léteznek!” vagy a képembe ordítják „Nőj már fel végre, Sadie!”

Ez utóbbit a bátyám, Zach szokta mondani. Ő egy éretlen tinédzser, nagyon önző és biztosra veszem, hogy utál engem. Nem is sajnálná, ha eltűnnék, sőt még kifejezetten örülne is a dolognak… legalábbis ezt állítja.

Anyukámnak rosszul esik a sok vita köztünk. Sokszor arra panaszkodik, hogy fáj a feje, de az utóbbi időben már ki sem kel az ágyból, csak ha hánynia kell. Apa azt mondja, ha ez így megy tovább, akkor kórházba kerül vagy rosszabb…

Egyik nap:
– Szia, anya, elmentünk a suliba! – köszöntem el anyától.
– Adjatok egy puszit! – kiáltotta a szobából.

– Aj, miért kell ezt?! Nem vagyok már dedós! – pufogott Zach, de ettől függetlenül mégis adott egy gyors puszit anyu arcára. Én is így tettem, majd hozzáfűztem:
– Zach túlérettnek gondolja magát.
– Pedig még ő is gyerek – nevetett anya.
– Hahaha, de mégis felnőttebb vagyok, mint ez a kis taknyos, aki hisz a mesékben! – kiabálta a bátyám.

– Ez nem mese! Többen is látni vélték és létezik. Tudom! – makacskodtam.
– Mit tudsz te?! Semmit! Agyatlan!
– Jaj, gyerekek ne veszekedjetek, kérlek! Rossz ezt látni. Szeressétek egymást inkább. A szeretet gyógyító e-re-jű… – de alig tudta végig mondani ezt a szót, mert köhögni kezdett.

– Jól van, mára elég lesz. Siessetek a suliba! – és ezzel már tolt is ki minket apa az ajtón.

A nap elég unalmasan telt. Már alig vártam, hogy hazaérjek. Hallottam, hogy a bátyám és apa az ebédlőben ülnek és beszélgetnek.
– Anyád állapota egyre rosszabb. Az orvos szerint meg fog halni.
– Az nem lehet… – suttogta Zach. A hír hallatán el kezdtek folyni a könnyeim.
– Ez igaz, apa? – léptem oda hozzájuk.
– Sadie, kislányom… – de nem tudott mit mondani. Nem is kellett.

– Ez a te hibád, Zach! – üvöltöttem vörös fejjel.
– Az enyém? Már miért volna az enyém?! – ugrott fel a helyéről a bátyám.
– Mert folyamatosan bántottad és undokul viselkedtél vele, sőt mindenkivel ebben a házban!

– Te is ugyanúgy ártottál neki a szavaiddal! Abba betegedett bele, hogy még mindig gyerekes dolgokban hiszel! Olyanokban, amik soha nem is léteztek! Nőj fel végre!

Elég volt gyerekek! Ez nem segít! – kiáltotta apa.
Te nem is szereted anyát! Engem is csak folyton bántasz, pedig igyekszem jó testvérként viselkedni, de ezt te észre sem veszed. Utállak! – és kirohantam az ajtón.

Futottam és futottam, de semmit sem láttam a könnyeimtől, sőt már eléggé kezdett sötétedni. Egy erdőben találtam magamat. Fogalmam sincs, hol vagyok, vagy hogyan juthatnék haza… Haza?  Dehogy akarok én hazamenni! Otthon Zach csak jól letaknyosozna, apa veszekedne rám, anya pedig… anya pedig meghalna.

Valami tisztásra kellene kijutnom, mert az erdő veszélyes éjszaka. Még mindig szipogtam, de a sírás elmúlt.  Fázok. Nagyon fázok.

Hirtelen valami fényességre lettem figyelmes. Követtem a fény útját, ami egy folyóhoz vezetett. Legnagyobb megdöbbenésemre a fény forrása egy egyszarvú ló volt. Gyönyörű szép, fehér szőre és sörénye volt. Büszkén állt, igazi nemes állat: nagy és hatalmas. A fején ott díszelgett a varázslatos szarva. Alig hittem a szememnek.

Az állat éppen ivott. Talán észre sem vett. Hátha le tudom fotózni, akkor végre lenne valódi bizonyítékom. Jaj, ne! Nincs nálam a telefonom, viszont a zsebemben vagy egy kis répa.
Próbáltam közeledni felé óvatosan, akkor talán nem ijesztem el. Legnagyobb meglepetésemre felemelte a fejét és rám nézett. Megálltam egy pillanatra, majd még lassabban haladtam felé. Végül pedig kinyújtottam a kezemben lévő répát és odaadtam neki, amit rögtön meg is evett.

– Te vagy Sadie Cameron? – hallottam egy hangot. Ki beszél? És honnan tudja a nevemet? De csendben maradtam, nehogy a hangom megrémítse az unikornist.
– Azt kérdeztem: te vagy Sadie Cameron?
– Te tudsz beszélni? – kérdeztem halkan.
– Igen, tudok. Keveset tudsz még rólunk kislány – válaszolta.
– Rólunk? Többen is vagytok?

– Na, előbb én kérdeztem. Sadie Cameronhoz van szerencsém?
– Igen, én vagyok az.
– Az anyukád halálos beteg, igaz?
– I-igen – ezt nehezemre esett kimondani, de szembe kell nézni a tényekkel és fel kell nőni.
– Szeretnél rajta segíteni? – lehajtotta a fejét és legelészni kezdett.

– Meg tudod gyógyítani anyát? – elég közel kerültem hozzá, de ő hátrébb ment.
– Én tettem fel hamarabb a kérdést.
– Hát persze, hogy szeretnék.
– Te egy jó lelkű lány vagy. Ezért segítek neked. Ahhoz, hogy megmentsd édesanyád életét, valaki más élete szükséges.
– Szóval áldozzak fel valakit. De így is úgy is meghal valaki. Ez nem jó! Nincs más módszer? – akadtam ki rá.

– Ez az egyetlen esélye a túlélésre. Ha jobban belegondolsz: senkihez sem szólt egy unikornis, pláne nem akart neki segíteni. Szándékosan kerüljük az embereket, mert gonoszak és ideje lenne ennek véget vetni! – sétált el mellettem.
– Holnap este éjfélkor gyere el ide és mondd ki az illető nevét! De jól gondold meg, kit áldozol fel! – és azzal eltűnt. Fel sem fogtam a hallottakat, amikor egy ismerős hangra lettem figyelmes.

– Sadie, kislányom. Csakhogy megvagy, már úgy aggódtunk – ölelt át apu.
– A magad nevében beszélj – és Zach is megjelent és cseppet sem lett kedvesebb. Úgy látszik, tényleg örülne, ha eltűnnék.
– Menjünk haza, apa – mondtam észre sem véve a bátyámat, aki meglepődött azon, hogy nem vágtam neki vissza.

Másnap folyamatosan gondolkodtam, hogy kit kéne anya életéért cserébe feláldozni. Olvastam újságokat, néztem a híradót, mert először az volt a tervem, hogy valami bűnözőt kellene, aki gonosz és nem baj, ha többet már nincs. Aztán ezt az ötletet elvettettem, mert a bűnözőknek is vannak családtagjaik, akik szomorúak lennének a halála miatt.

– Engedj ide, takonypóc, nincs a tévében most mese – ugrott a bátyám a kanapéra.
– Ne most Zach! Fontos dolgom van – mondtam neki.
– Jaj, mi az? Nézni, ahogy az egyszarvúk ugrálnak a réten? Te kis dedós – egésznap oda se figyeltem a bántásaira, de ezt most valahogy nem hagyhattam.

– Nem vagyok dedós! Hagyj békén! Fontos dolgom van. Életbevágóan fontos. Életekről van szó.
– Blablabla persze.
– Anyának segítek! Nem fog meghalni! – kiáltottam neki.
– Nőj már fel végre! Anya meg fog halni és ezen nem a mesenézés fog változtatni! Menj már innen! – ellenkezett a bátyám.

– Igenis ez nagyon fontos dolog! Még szerencse, hogy nem rád bízták! – könnyekkel küszködve feleltem, ezt nem hagyhattam.
– Anyán nem segíthet semmi! Fogadd el! Az élet ilyen! Egyenesen szar! Eredj innen és hagyj tévét nézni!

– Téged nem is érdekel, hogy mi lesz anyával! Szívtelen vagy, Zach! Hogy lehetsz ilyen?! Eddig olyan jó testvérek voltunk. Mi változott meg? Utállak! Nagyon utállak! – és sírva beszaladtam a szobámba. Most már tudom, kit áldozzak fel a bátyámat. Aki ennyire nem törődik másokkal, nem is baj, ha többé már nem fog létezni.

1 óra múlva kopognak az ajtómon. Apa és Zach suttogását hallottam, majd a bátyám megszólalt.
– Sadie, bocsánatot kérek a csúnya viselkedésemért – újabb sutyorgás, majd folytatja.
– Nem vagyok szívtelen. Nagyon sajnálom, hogy mostanában undokul bántam veled. Ennyi elég lesz? Jó, akkor visszamegyek – ezt már apának mondta kicsit halkabban. Még ilyenkor is csak tévézik. Jellemző. De nem változott meg az álláspontom. Ám ekkor apa jött be hozzám.

– Sadie, beszélhetnénk? – kérdezte, mire én felálltam.
– Persze apa, hallgatlak.
– Tudom, hogy anyád állapota rányomja a bélyegét a családunkra, főleg Zach viselkedésére.
– Apa, ez nem anya betegsége miatt van. Zach-et csak saját maga érdekli és… – de apa nem hagyta, hogy végigmondjam a mondatot.

– Ez nem igaz lányom! A bátyád jobban aggódik anyátokért, mint bárki más. Nézd, tudom, hogy mostanában nem mindig jöttök ki jól, de emlékezz vissza! Gyerekkorotokban együtt játszottatok és imádtátok egymást. Azt is tudod jól, hogy Zach mennyire anyás típus volt, folyton vele akart lenni, a figyelmére vágyott. Szerintem azért ellenséges mindenkivel, mert azt hiszi, ezzel kevésbé fog fájni neki. Ez sajnos nem igaz. Légy vele megértő, kérlek! – és ezzel ki is ment, törölgetve a szemeiből a könnyeket. Apát sosem láttam sírni.

Lassan készülök. Mindenki elcsendesedett. Kilopakodok a folyosón, de szipogást hallok anya szobájából. Résnyire kinyitom az ajtót. A bátyám áll ott:

– Bocsáss meg… Bocsáss meg… Kérlek, ne halj meg, anya! Nagyon szeretlek! –patakban folynak a könnyei.

Hát tényleg van szíve. De én mit is gondoltam?! A saját testvéremet feláldozni? De anya! Jaj, nem tehetem vagy mást kell kitalálnom.

Egész úton azon gondolkodtam, mit csináljak. Nem hagyhatom anyát meghalni, de más életével sem játszhatok. Talán mégis van egy megoldás…
– Késtél! – vetette oda nekem nyersen az egyszarvú.
– Bocsánat! Tudod, az embereknek vannak fontos dolgai, főleg, ha egy beteg is van a családban – mondtam neki határozottan.

– Jól van. Hogy döntöttél? Kit áldozol fel, Sadie Cameron? – tette fel a nagy kérdést. Nyeltem egy nagyot és végül megszólaltam.
– Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy magamat áldozom fel édesanyám életéért cserébe.
– Biztos ezt akarod? Bárki mást feláldozhatsz, főleg olyan személyt, akinek a létezése nem kívánatos a számodra.

– Igen, ezt akarom. Jól átgondoltam – majd közelebb léptem az unikornishoz és ezt suttogtam a fülébe.
– Gyógyítsd meg őt és viselje gondját a bátyámnak!

– Sadie Cameron, az Unikornis Rend vezetőjeként én, Allegra kész vagyok megmenteni édesanyád életét, – majd közelebb lépett, a szarva izzani kezdett, mire én lebegni kezdtem, – és megáldalak téged, a családodat és az egész emberiséget a béke reményében. Sadie Cameron, bebizonyítottad, hogy maradt még jó szándék az emberekben. Édesanyád meggyógyul és te is életben maradsz. Ritka az ilyen nemes lelkű ember manapság, de ez azt is jelenti, hogy nem mindenki gonosz. Menj hát haza és élj boldogan az egyszarvú áldásával!

Nagyon melegem lett, majd földet értek a lábaim. Megesküdtem volna, hogy meghalok, de helyette a házunk előtt találtam magam és nagyon fáradt voltam, így mentem lefeküdni.

Anya teljesen felépült, sőt egészségesebb, mint valaha, már dolgozni is jár, amit nagyon élvez, és mindig mosolyog.

Zach és én leültünk beszélgetni. Elmondta mi bántja és én is ugyanígy tettem. Őszinték voltunk egymáshoz és ez a legfontosabb. Azóta minden rendben van, nem piszkáljuk egymást. Még közös programjaink is vannak. Például együtt megyünk iskolába.

A család végre boldog és önfeledten élvezi az együtt töltött perceiket. Együtt birkóznak meg a nehézségekkel és másképp értékelik az életet.

***

– Miből gondolja Úrnő, hogy a kislány nem szólja el magát a létezésünket illetően? – kérdezi az egyik fehér unikornis a másiktól.
– Ezek az emberek annyira ostobák, hogy el se tudják hinni a létezésünket – válaszolta az egyszarvú.

– És mi sarkallta rá Önt, hogy elvesse az emberek leigázását?
– Ez legyen az én titkom. Na, menjünk! A tündérek már várnak minket – és eltűntek.

VÉGE

Írta és illusztrálta: Kicuu

Latest posts by Kicuu (see all)

Ezeket láttad már?

6
Hozzászólás

avatar
3 Hozzászólás
3 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
4 Hozzászólók
KicuuMattRubyGregoretta Samsa Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Gregoretta Samsa
Tag

Aranyos kis történet. Tetszett, de valahogy sajnos mégsem volt meg benne az a valami, ami megfogott volna. Talán részben azért is, mert nem pont az én korosztályomnak íródott. Pozitívum, hogy egész jók a képek. Sztori szempontjából jó dolog az, hogy nem akart a történet más lenni, mint ami: egy egyszerű, főként fiatal lányoknak szóló, cuki fantasy-mese. Megmaradt a saját műfaján és világán belül, és nem hozott be olyan szálakat, amik nem illenek bele. Volt egyfajta bája ennek a kislányos-egyszarvús dolognak, ami a történetben és a képeken is jelen volt. Nem tudom, hogy fogalmazzam ezt meg: a lényeg, hogy cuki volt… Tovább »

Ruby
Szerkesztő

Szia! Ez egy nagyon aranyos mese, tanulságos is, mert átjön, hogy milyen gondolatokat, értékeket szeretnél vele közvetíteni. Én sejtettem már az elején, hogy Zach azért ilyen, mert megviseli őt az anyukájuk betegsége, és nagyon örülök neki, hogy ezt belevitted, mert fontos, hogy az emberek lássák, egy beteg hozzátartozó mennyire más reakciókat vált ki az emberekből. A helyesíráson még lenne mit csiszolni, azt ajánlanám például, hogy keress egy lektort, aki elmagyarázza neked javítás közben, min kell még javítani, de ha ez megvan, nem lesz gond ezen a téren. A stílusod még szerintem fog alakulni, ide azt tanácsolnám neked, hogy próbáld meg… Tovább »

Matt
Admin

Szia Kicuu!
Szerintem is aranyos és tanulságos volt a történet, és korrekt a cselekmény. Végén fordulatos volt, hogy az egyszarvú kegyelmet adott Sadie-nek, és senkinek nem kellett meghalnia. Remélem, olvashatunk még több történetedet. 🙂