Már délelőtt tíz óra volt, mikor óvatos kopogás ütötte meg a fülem, és kelésre késztetett. Elvonszoltam magam az ajtóig, és kinyitva Tristan természetellenesen éber fejét pillanthattam meg, amin hirtelen különös kifejezés futott át. – Ne haragudj, de már elég késő…

Tristan rémült tekintetét néztem, ahogy a szemeim fürkészi, mintha azt próbálná mondani, hogy ez nem jelent semmit. Legalábbis ezt gondoltam. Eltávolodott kissé, de továbbra sem engedett, egyik kezével közrefogta az arcom, és orrát az enyémhez nyomta, hogy teljesen felismerhetetlen legyek.…

Úgy tűnt, kiválasztottak valamire. Órákig kellett ízlelgetnem ezt a pár szót, amelyek minden egyes alkalommal egyre terhesebbé váltak, ugyanis fogalmam sem volt arról, mi az a valami. Ráadásul Nemeeneonnak nem állt szándékában egyelőre megosztani velem. Illetve, velünk, hiszen nem voltam…