Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek- 4. Nyár

– Mi folyik itt? – üvöltöttem csak úgy magam elé artikulálatlanul, kezeimmel hadonászva, nem törődve azzal, hogy Max mit gondol rólam, de túl gyakran tekingetett hátra a taxiból.

– Most nem beszélhetek – rázott le és a taxisofőrhöz hajolt. Valamit súgott neki, az bólintott és még jobban a gázra taposott.
Túl gyorsan mentünk, folyamatosan maradt le mögöttünk a többi kocsi, csak az a két fekete autó maradt a nyomunkban. Max hirtelen hátranézett, majd rémülten előre fordult.
– Bukj le! – hallottam a hangját és éreztem, hogy lenyomja a fejem. Az üveg apró darabokra tört mögöttünk.

Hangos sikítást hallottam, és nem lehettem benne biztos, hogy nem a sajátomat, hiszen teljesen magamon kívül voltam. Amikor felnéztem, láttam, hogy a taxi lesodródik az útról, előttem a vezető tarkójából sötétvörös folyadék szivárgott. VÉR. Szédülni kezdtem, de tudtam, nem ájulhatok el.

Az autó hirtelen éles kanyart vett, és átszakítva a kerítést a fűre gurult, ahol szerencsére a bokrok lassítottak rajta annyit, hogy a halálosnál jóval kisebb lendülettel csapódjunk neki a közeli fának. Illetve, természetellenesen lassan ütköztünk neki, de nem volt időm ilyen dolgokkal foglalkozni. Átnéztem a másik oldalra, és elhűlve szembesültem vele, hogy Max levegőt kapkodva bámul maga elé.

Kipréseltem magam a hátsó ülésről, körbenéztem, de a két fekete kocsinak nyoma sem volt. A másik oldalra szaladtam, kinyitottam az ajtót, hogy kiszedjem az orvost, vagy legalább rávegyem, hogy szálljon ki.

– Max! – kiáltottam a fülébe. – Indulnunk kell! Kérlek!
Megkönnyebbültem, amikor rám nézett, habár még igen kábán, majd mintha szörnyű felismerést tenne, eltorzult az arca, és elkezdett kimászni a járműből.
Körbenéztünk, néhány autós megállt az úton, hogy enyhítse kíváncsiságát, de elég messze, hogy lássanak minket.

– Arra! – mutatott Max az ellentétes irányba, és futni kezdtünk.
Szerencsénkre éppen Plymouth egyik parkosított területén csapódott be a taxi, így egy időre rejtve voltunk a fák között. Habár egyelőre még nem tudtam, hogy miért kell rejtőznünk és, hogy ki elől, valószínűsítettem, hogy nem a bámészkodó emberek szolgáltatnak okot arra, hogy bujkáljunk.
Lihegve borultunk le az egyik fa tövében. Illetve én lihegtem, Max csak zavart volt, vagy gondterhelt, de elég furcsának éreztem a tekintetét.

Ahogy leültem fel is álltam, mert úgy éreztem a gyomromnak most lett elege a látottakból. Egyszerűen sok volt. Eddig nem is nagyon fogtam fel, hogy mi történt. Láttam egy hullát darabokban, fél méterre tőlem lőttek le valakit, majdnem meghaltam, majd pedig egy erdőben bujkáltam gyakorlatilag egy ismeretlennel. Azért, hogy megőrizzem maradék méltóságomat egy bokor mögött adtam ki magamból a reggelim még bennem lévő részét.

Kimerülten rogytam vissza Max elé, aki meredten bámult maga elé. Legszívesebben én is azt tettem volna, de az adrenalin-szintem még az egekben lehetett. Sóhajtozva néztem végig szakadt ruháimon, amit minden egyes bokor ágaiba sikerült beleakasztanom, ami mellett eljöttem. Az előttem ülő férfi köpenye persze szinte sértetlen volt.

– Ezt nagyon nem így terveztem – mondta anélkül, hogy egyet is pislogott volna.
– Akkor hogy? – préseltem ki magamból néhány szót, de annyi is nehezemre esett. – Egyáltalán mi volt ez?
– Légy türelmes! Egyelőre jobb, ha nem tudsz semmiről. Hidd el, hogy a te érdekedben titkolózom.

– De… – kezdtem.
– Semmi de! – vágott közbe. – Gyerünk! Bár úgy tűnik egyelőre futni hagynak. A rendőrség hamarosan itt lesz, és az üldözőink is szépen elbaltázták azzal, hogy lelőtték azt az embert. – Azzal felpattant, és mielőtt feltehettem volna a bennem felmerülő kérdést, már méterekkel előttem volt, én pedig nem tehettem mást, követtem.
Fél perc alatt kiértünk a fák közül és a szomszédos háztömb felé tartottunk. Igyekeztünk minél észrevétlenebbek maradni, így az erdő legszélén maradtunk, de semmi szükség nem volt az óvatosságra, mert senkit sem láttunk az utcán. Valószínűleg azért, mert azon a hétfő délutánon mindenki dolgozott.

Sorra hagytuk el az épületeket, mígnem megpillantottunk egy házat, ami előtt halomban álltak az újságok, szórólapok, és gaz borította az egész udvart, ami arra utalt, hogy régóta nem jártak ott.

Max gondosan körülnézett, majd beléptünk a kertbe, és a bejárati ajtóhoz sétáltunk. Nemes egyszerűséggel megfogta a kilincset, majd egyetlen határozott mozdulattal kinyitotta a feltételezésem szerint addig zárt ajtót.

– Ezt hogy csináltad? – néztem rá nagy szemekkel.
– Majd egyszer megmutatom – vigyorgott, és belépett a házba.

Mindent vastagon borított a por, a berendezést csupán egyetlen szakadt kanapé, és néhány ócskaság adta. Egyértelmű volt, hogy senki sem lakik ott.

Felmentünk a lépcsőn és kettéválva végignéztük az összes szobát, és bár én nem tudtam, mit keresünk, csak Max példáját követtem, úgy voltam vele, ő majdcsak talál valamit.
– Erre! – hallottam a hangját az egyik szobából.
Amikor beléptem, láttam, hogy le van nyitva egy lépcső a plafonról, és mivel nem volt sehol, sejtettem, hogy fent lehet.

A padlás ugyanolyan poros volt, mint a földszint, ha lehet még porosabb. Az orvos, akinek foglalkozásában azért már kételkedtem, egy régi szekrényből vett elő ruhákat, amiket valószínűleg ott felejtettek.

– Honnan tudtad, hogy…? – itt találunk váltásruhát, akartam kérdezni.
– Szerencsém volt – hangzott a tömör, semmire sem jó válasz.
A kezembe nyomott egy tarka, ősrégi rongyot, aminek a kék alapszíne cseppet sem harmonizált a rózsaszín virágmintával.

– Vedd fel! Jobb, ha nem mutatkozol ebben – utasított és meg sem várta, míg tiltakozni kezdek, a lépcsőhöz ment egy kupac ruhával a kezében és lesétált.
Egy kis ideig szemeztem még az eszméletlenül csúnya gönccel, de aztán megadtam magam és belebújtam. Éreztem, hogy vagy három számmal nagyobb, mint én vagyok, de sehol sem volt tükör, hogy ellenőrizhessem.

– Kész vagy már, Hamupipőke? – szólt fel Max türelmetlenül.
– Igen – mondtam duzzogva, de jobbnak láttam nem kötözködni, így lefelé indultam.
Egy pillanatig kételkedtem benne, hogy valóban ő áll előttem. Az orvosi köpenyt fekete ingre, és sötét farmerre cserélte, és kiengedte hosszú, sötét haját. El sem gondolkodtam rajta, magának hogyan talált olyan ruhát.

Oldalra fordítottam a fejem és azt hiszem még a szám is nyitva maradt, úgy bámultam a létra aljáról koszos gönceimmel a kezemben, de szerencsére nem vette észre, mert éppen a köpenye minél kisebb csomóba való gyűrésével volt elfoglalva, és rég magamhoz tértem, mire rám nézett.
– Ülj le! – mutatott egy fotelre, ami gőzöm sincs, hogy került oda. Azt gondoltam, biztos csak nem vettem észre, mikor bejöttem.

Közben az összegyűrt köpenyét gondosan bedobálta a szobában álló üres, öreg szekrénybe. Miután befejezte a műveletet, elvette az én ruháim is, és azt is berakta az övéi mellé, majd leült velem szembe a földre.
Elővett egy darab papírt a zsebéből, és felém nyújtotta.

– Édesanyád írta. – Gyorsan elvettem és olvasni kezdtem. Tényleg anya írása volt.

Drága Marilyn,
Tudom, hogy hirtelen jött ez az egész és sajnálom, hogy azt kellett hinned, meghaltam. Remélem, hogy jól vagy és nem kellett sokáig gyászolnod. Gondolom, a nagyszüleid nem sok vigaszt nyújtanak neked, de te is tudod, hogy nem álltunk egymáshoz közel. Maradj egy darabig otthon, Conor segíteni fog, amiben tud, bízhatsz benne. Ha megkaptad ezt a levelet, akkor már biztosan találkoztatok.

– Conor? Ki az a Conor? – néztem Maxre kérdőn.

– Ja, bocs. Az igazi nevem Conor Flynn. A Max csak álca volt a kórházban. Mégsem használhattam a valódi személyazonosságom és féltem, hogy esetleg eltévesztenéd. Fontosnak éreztem a színjátékot Betsy előtt.
– Értem – húztam el a szám és folytattam az olvasást.Hamarosan találkozhatunk, és akkor majd elmondom, hogy mi folyik itt, addig pedig csak hidd el, hogy minden szükséges, ami történik. A házban találsz elég pénzt, hogy boldogulj, amíg kell. A rózsaszín-barna sporttáskámban van, ami pedig valahol a szekrényemben. Meg fogod találni, de nem lesz rá sokáig szükség. Egy hónapon belül mindenképpen látnom kell téged, különben talán nem találkozhatunk többé. Légy jó, Marilyn!
Ölel: Édesanyád

Kicsire hajtogattam a levelet, és zseb, és táska híján a tenyeremben szorongattam. Felnézve Maxre, vagyis Conorra, pedig vettem egy mély lélegzetet és beletörődtem abba, hogy teljesen felfordult az életem.
– Figyelj! Neked most haza kell menned és úgy tenned, mintha mi sem történt volna, rendben? – mondta és közben úgy nézett rám, mintha nem lennék teljesen ép agyilag.
– Rendben – nyögtem, hiszen ennél többre nem voltam képes.
– Ok. Akkor azt mondod a nagyszüleidnek, hogy csak azért hívtak be, mert át akarták adni édesanyád maradék holmiját. Bár nem kaphatnád meg, kivételt tettünk. – Bólintottam.
– Lehet egy kérdésem? – kockáztattam meg kissé magamhoz térve. Sóhajtott, majd igenlően intett.

– Miből gondolta azt bárki, hogy az a nő tényleg az anyám? – hadartam el a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.
– Nem meglepő, de anyád halálát megrendeztük. – Közben rám pillantott, biztos azért, hogy fogom-e az információt. – Valóban nem ütötték el, de úgy intéztük, hogy ne legyenek közvetlen szemtanúk, így csak annyit láttak, hogy egy horpadt kocsi áll egy összeroncsolódott test előtt, ami úgy néz ki, mint anyád.

– Ez éppen az után történt, hogy elhagyta a munkahelyét, ráadásul sötét is volt. Az iratait előtte elrejtettük a halott nő táskájába és olyan ruhát adtunk rá, amiben Emma aznap volt. A helyszínre érkező zsaruk nem értettek a halottakhoz, a mentős pedig én voltam egy haverommal, így nem tűnt fel senkinek, hogy a hulla nem egészen az, aminek látszik. A kórházban pedig más módszerekhez folyamodtunk, de arról ne akarj tudni – Elmosolyodott.

Felállt és az ablakhoz ment, hogy az utcát fürkéssze.
– Ki volt az, aki elütötte? – néztem rá, de csak a hátát láttam.
– Egy iszákos, vén bolond, akinek jobb, ha a sitten van, mert különben egyszer tényleg balesetet okoz. Egy kis trükközés kellett, hogy arra járjon, és azt higgye elütött valakit, de, mint mondtam, jobb, ha egyelőre nem ismered az eszközeinket. – Egyszer sem nézett hátra, megnyugtató, vagy gúnyos pillantást küldve felém.
– És ki volt az a nő? – próbálkoztam még egy kérdéssel, de az arckifejezéséről azt olvastam le, hogy nem biztos, hogy válaszol. Vagyis az utolsó mondatának hangsúlya alapján, elképzeltem, hogy ezt olvasnám le, ha nem állt volna nekem háttal.

– Miért vagy te ilyen kíváncsi? – fordult felém végre. – Ne, inkább ne válaszolj! Sajnos erről még nem tudhatsz, azt hiszem. De majd később mindent elmagyarázunk.

– Miért beszélsz többes számban? Mi az, hogy elmagyarázunk? Ki még? – érdeklődtem.
– Ne reméld, hogy bármit is elmondok– húzta el a száját, pedig még egy csomó mindenre kíváncsi voltam.
– És egyáltalán miért nem volt egyszerűbb az öngyilkosság? – Nem ezt akartam kérdezni, de hirtelen felrémlett ez a lehetőség.

– Mert nem volt elég tiszta. Gyanakodtak volna – mondta meglepetten, mintha csodálkozott volna, hogy eszembe juthat ilyesmi.
Ismét felnevetett, és leült velem szemben a földre.
– Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Egyébként azok az emberek, akik minket is üldöztek azért mentek oda, hogy meggyőződjenek arról, hogy valóban meghalt Emma, és persze, remélték, hogy találnak valakit közülünk.
– Komoran nézett rám. – De mielőtt megkérdeznéd, hogy milyen emberek…
– Majd eljön az ideje, hogy válaszolj… – vágtam a szavába gúnyosan.
– Így van – mosolyodott el. – Nem is vagy te olyan hülye, mint ahogy gondoltam.

Erre inkább nem válaszoltam, csak küldtem felé egy sötét pillantást, majd folytattam a kérdezősködést, de többet nem tudtam kihúzni belőle, ezért elmagyarázta, hogyan jutok haza és lekísért az ajtóig.
A lenyugvó Nap fénye már rózsaszínbe öltöztette az eget, és vele együtt az utcákat is, mintha vidámságával gúnyolódott volna kínjaimon.
– Én itt maradok egy ideig, felmondok a kórházban, lezárok pár dolgot – nézett mereven rám a férfi. – De nehogy ide gyere! – mondta gyorsan, mintha kitalálta volna, hogy mit gondolok. – Majd én kereslek.

– Mikor?
– Majd. – Az ajkába harapott és úgy láttam azon töpreng, mit mondhatna még, úgy mintha eddig bármi használható információt megtudtam volna.
– Akkor… viszlát, Conor! – köszöntem el, mikor meguntam a csendet, intettem a kezemmel és elindultam.
– Szia – hallottam még, majd magam mögött hagytam a házat.
Teljesen besötétedett, mire elértem a buszmegállót, ahonnan haza tudtam menni, csupán a régi utcalámpák halovány fénye adott némi világot, de közel sem annyit, hogy a mellettem elhaladó kóbor kutya ne hozza rám a szívbajt.

Kivételesen pedig csak fél percet vártam, míg jött a busz és félholt állapotban fellépve láttam, hogy le is tudok ülni. Hát létezhet nyári nap, mi ennél gyönyörűbb?