Hétköznapi történet – 3. Minden családnak van takargatnivalója

Álmosan köszöntött az első reggel a lányokra a Granchester házban. Isabell már hajnali nyolckor megjelent a testvérek szobájában, és kirángatta őket az ágyból. Rövid reggeli után nekivágtak a városnak, mert Izzie nem hagyhatta, hogy Annie és Amber ugyanabban a ruhában élje le az egész hátralévő életét.

A délelőtt vásárlással telt, dél körül pedig úgy döntöttek, megállnak még egy kicsit sétálni a parkban, és talán beülnek valahová ebédelni is. Váratlanul azonban megszólalt Annie telefonja. A számot nem ismerte, kíváncsian szólt bele a kagylóba:

– Tessék, Anne Peterson.
Egy határozott férfihang szólalt meg a vonal végén. Annie igen udvariasnak és kellemesnek találta.
– Üdvözlöm, kedves Anne. A Callahan és Callahan Társaságtól keresem önt, most olvastam az önéletrajzát. Szeretném egy személyes beszélgetésre behívni a vállalathoz. Holnapután délelőtt 10 óra megfelelne esetleg önnek?
– Igen, persze! – Annie remélte, hogy sikerült eléggé visszafognia hangját, pedig legszívesebben ujjongott volna örömében.
– Akkor a holnapi viszontlátásra, kedves Anne. A recepción majd útbaigazítják önt. Viszont hallásra!
– Köszönöm! Viszont hallásra! – és letette a telefont. Fülig érő szájjal fordult a lányok felé.

– Állásinterjúra hívtak! Ennél a cégnél ehhez hihetetlen mázli kell! Olyan izgatott vagyok! Csak el ne rontsak valamit! – és testvére nyakába ugrott.
– Gratulálunk, Annie, szorítunk majd érted!

Ebben a pillanatban hangos kiabálás ütötte meg a fülüket.
– Fogják meg! Tolvaj! Ellopta a tárcámat! Segííítséééég!! – egy idős nő sikoltozott nem messze tőlük, és egy távolodó, menekülő alak felé mutogatott. Az a bizonyos menekülő alak éppen feléjük tartott.

Pár másodperc alatt történt minden, amikor a férfi a közelükbe ért, Annie egyszerűen kinyújtotta a lábát, a tolvaj pedig hatalmasat bukfencezett a földön. A tárcát persze elejtette, de nem állt meg ezen mélázni, inkább egy vasvillapillantást feléjük lövellve elmenekült.
– Annie! Veled meg mi történt? – csodálkozott Isabell Annie nem várt mozdulatán.
– Ma úgy érzem, egy betongerendát is szét tudnék törni egyetlen csapással! Egy ilyen kis suhanc meg sem kottyan…

Ekkor ért melléjük az idős nő, hálálkodva vette át tulajdonát a lányoktól, és villámgyorsan a zsebébe is süllyesztette.
– Nem tudom eléggé megköszönni! Mindenem ebben a tárcában van!
– Ugyan, szóra sem érdemes – mosolygott rá Annie kedvesen.
A nő azonban mindenképpen meg akarta köszönni a lányoknak, ezért váratlan ötlettel állt elő.
– Tudod mit? Jósolok neked! Én okleveles jósnő vagyok! – és büszkén kihúzta magát – Csak add a tenyeredet, lányom, megmondom, mi vár rád!

– Nem, köszönöm – szabadkozott Annie szemét forgatva – én nem igazán hiszek az ilyesmiben…
– Csak egy pillanat az egész! Engedd, hogy megköszönjem, amit értem tettél!
Az asszony olyan esdeklően kérte őket, hogy végül Isabell sietett a segítségére.
– Ugyan már, Annie! Mit veszíthetsz vele? – majd a nőhöz fordult – De mit lehet látni a tenyeréből?
– Amire csak kíváncsiak vagytok! – válaszolt az asszony Annie keze után nyúlva – Miről szeretnél hallani?

Annie azonban szóhoz sem jutott, Izzie és Amber egymás szavába vágva adták elő kívánságukat:
– Szerelemről is lehet jósolni?
– Mikor fog Annie végre rátalálni a Nagy Ő-re?
– Persze hogy lehet! – bólogatott hevesen a nő – Csak azt mondjátok meg, milyen legyen az az ember? Több ezer férfit láthatok a jövőjében, akivel így vagy úgy találkozni fog, de ha nem tudom melyiket keresi…
A lányok tanácstalanul néztek egymásra.
– No, hát milyen az a férfi, akire vágysz? – sürgette őket a jós.

– Hát… – kezdte Amber, nővére segítségére sietve – természetesen jóképű, kedves és figyelmes!
– És emellett komoly, megbízható és gazdag is! – tette hozzá Isabell. A többiek megbotránkozva néztek rá, mire ő megrándította a vállát – Miért? Az is fontos! Vagy nem?
Végre Annie is bekapcsolódott:
– Én azt szeretném, ha romantikus alkat lenne… és fontos legyen számára a család! – majd egy pillanat gondolkodás után folytatta – és legyen hűséges is…

– Rendben! Lássuk találok-e választ a kérdésedre! – felfelé fordította és elmélyülten kezdte tanulmányozni Annie tenyerét. Pár pillanattal később gyanakodva felsandított – Áá értem már! Próbára akartatok tenni! Hiszen ez az ember már jelen van az életedben! Bár egy kicsit homályos…
A lányok hüledezve néztek rá.
– Nem, ez nem igaz! – tiltakozott Annie.
– Biztos ez? No, jól van… ebben az esetben viszont már nem kell sokáig várnod! – és egy bizalomgerjesztő mosoly kíséretében a jósnő, mint aki jól végezte dolgát, elsietett.

– Ti hisztek ebben a handabandában? – kérdezte bizalmatlanul Amber.
– Dehogy! De annyira ragaszkodott hozzá… – vágta rá Izzie gondolkodás nélkül – De most legalább minden szembejövő pasasra rábökhetünk, hogy itt van Annie jövendőbelije! Mit szólnál például hozzá? – és gonoszkodva egy termetes, “Anyuci pici fia” feliratú pólót viselő fiatalemberre mutatott.

– Szerinted nem vettem még a nyakamba elég nyűgöt? Kösz, de ezt inkább most kihagynám! – nevetett rá Annie derűsen. – Tudod, jobban megbízom a saját lábamban, mint a bicikliben… – Bár a jóslatban ő sem hitt, de a jókedve a telefonhívás miatt nem múlt el.

Miután körbesétálták a parkot még egyszer-kétszer, beugrottak egy puccos étterembe és Isabell esti házhozszállítással megrendelte a fél étlapot. Az ételek neve mind idegen nyelven szerepelt mindenhol, így a testvéreknek nem sok esélyük maradt kideríteni mit fognak vacsorázni. Amber homályos nyelvismeretét elővéve rémülten fedezte fel, hogy a rendelési lapon gyakran szerepel egy szó, ami majdnem biztos, hogy csigát jelent, egy másik fogás pedig neve alapján mintha napon érlelt nyers cethúsból készült volna. Úgy döntött, inkább nem kísérletezik tovább a fordítással.

Késő este értek haza. Annie már csak arra várt, hogy belemártsa magát egy kád forró, illatos vízbe, úgy kimerítette a vásárlás. Ráadásul egész nap küzdenie kellett Isabellel, aki folyton olyan szoknyákat próbált meg rátukmálni, amiket ő még övnek sem mert volna felvenni. Óhajával azonban várnia kellett még egy kicsit, nem sokkal vacsora előtt ugyanis nagy sebbel-lobbal betoppant Suzy.
– Jajj bocsánat, sokat késtem! – kezdett egyből mentegetőzni – Lerobbant a kocsim, taxival kellett jönnöm…

– Még mindig azzal a régi tragaccsal jársz, Suzy? Hányszor mondtam, hogy cseréld le valami megbízhatóbbra! – feddte Isabell, és úgy tett, mintha haragudna – Egyedül kellett pátyolgatnom ezt a két mimózát!
– Az a kocsi családi örökség, és téged még sosem láttalak szenvedni vásárlás közben! – vágott vissza Suzy azonnal.

Miután ismét összegyűltek mindannyian, asztalhoz ültek és hangos nevetgélés közepette mesélték el egymásnak az elmúlt napok eseményeit, azt találgatva közben, vajon mit esznek. Annie-t és Ambert aggasztotta ugyan, hogy mi lesz velük, de igyekeztek nem elrontani a hangulatot. Isabell biztosította őket, hogy addig vendégeskednek, ameddig akarnak, mindketten reméltek azonban, hogy lakhatóvá válik még régi házuk.
– Nem is értem miért nem jutott eszembe soha ide szervezni az összejöveteleket! – jegyezte meg Izzie – Elő a málnaborral! Koccintsunk egy új hagyomány kezdetére! – ezzel valahonnan villámgyorsan elővarázsolt négy poharat, és egyet a már ismert, szép pirosan csillogó üvegből.

A vacsora közepén járhattak, mikor hirtelen furcsa, hangos zaj ütötte meg a fülüket: Suzy-t arra emlékeztette, mint mikor egy kétszáz kilós zongora zuhan lefelé egy lépcsőn. Túl nagyot nem tévedett, a lépcsőfordulóban ugyanis megjelent egy tagbaszakadt, nagyon nem a ház berendezéséhez illő figura.
Izzie mintha csak igazán kicsit lepődött volna meg.

– Á Nate, nem is tudtam, hogy itthon vagy! Pedig rossz pénz nem vész el! – kuncogott hangosan, a málnabortól kipirult arccal.
– Hódolatom hölgyeim…! – köszöntötte a lányokat, majd húgához fordult – A te jelenlétedet viszont nem lehet nem észrevenni! Megtennéd, hogy elviteted a szobámból azt a 200 darab papírdobozt, ami tegnap került valahogyan oda? Ha jól láttam, az elmúlt 30 év könyvelése van benne!
– A szobádból?! – hüledezett a szőke lány – Én azt hittem az a raktárunk!
– Számítok a diszkréciódra, Hugi! Ja és üdv újra itthon! – és egy futó mosoly kíséretében  (valamint egy bólintás a lányok felé) sebtében távozott.

A lányok kíváncsian követték szemükkel a távolodó alakot.
Isabell azonban utána kiáltott.
– Nate!! Héé, Nate! Hova mész megint? Csomagot kaptál! – és bár nem nagyon bízott benne, hogy bátyja a közelben van még, azért csípős hangon folytatta – és vidd el azt a rozzant bádogkalitkát a gyepről! Amióta ott van, még a madarak is elkerülik a kertet!
– Nem hiszem, hogy hallotta – jegyezte meg Amber.
– Szerintem sem, bár ezzel a fejszerkezettel nem is csodálom… Biztosan jól hangszigetel – tette hozzá Suzy kissé rosszmájúan, de mindannyian jót nevettek rajta.

– Ne is mondd! -grimaszolt Izzie – Nathan mindig is kicsit különc volt… Apám nagy kudarca hogy nem olyan lett, mint amilyennek szerette volna. Nem rossz ember ő, csak egy kicsit… ütődött!
Amber egy lemondó sóhaj kíséretében elkergette a magas, szívdöglesztő lordról alkotott álomképet. Nathan tipikus példája volt annak, mikor a valóság felülmúlja a képzeletet.

– És hova megy a bátyád ilyen későn? – kérdezte végül, majd egy hatalmas adag zöldséget dugott a szájába. Remélte, hogy ami zöld, az biztosan nem csiga.
– Fogalmam sincs… szinte csak aludni jár haza. Állandóan két haverjával lóg, az egyik Stronghold fiúval – majd magyarázatul hozzáfűzte – tudjátok, az ő családjáé a Stronghold Lemezkiadó! A másik meg valami Eddie vagy Andy… szerintem egyikük sem százas. De legalább nem sok vizet zavarnak!

A lányok éppen folytatni készültek a vacsorát, de az este úgy látszott, nem a zavartalan falatozásról szólt. Távoli neszezés, lépések hangja szűrődött hozzájuk, majd rövidesen egy dörmögő férfihang:
– Hahó! Isabell! Nathan! Van itthon valaki?
Izzie úgy ugrott fel az asztaltól, hogy majdnem felborította azt. Szinte repült az ajtó felé.
– Apa! Apa!
Az ajtó kitárult, és egy őszes halántékú, elegáns férfi lépett be rajta. Mosolyogva tárta ki a karjait a felé rohanó lány előtt.

– Azt hittem csak holnap érkezel! Miért nem telefonáltál? Nathan éppen most ment el! – kérte számon apját Isabell, miután kibontakozott az ölelésből.
– Elmaradt egy tárgyalásom, de emiatt nem akartalak téged is zavarni! – mentegetőzött Mr. Granchester – Üdvözlöm a hölgyeket! – vette észre végül a lányokat is az asztal körül.

– Apa, ők a barátnőim, Suzy Brown valamint Annie és Amber Peterson. Velük kapcsolatban majd szeretnék beszélni veled… – a testvérek sejtették, hogy elszállásolásukra céloz – de most menj és pihenj egy kicsit! Fáradtnak tűnsz!
A férfi ellenkezés nélkül elbúcsúzott a társaságtól, és felfelé vette az útját a lépcsőn.
– Úgy látom, elég jó viszonyban vagy az apáddal – nézett Amber Isabellre.
– Igen, szerencsére… Anyám halála után csak egymásra számíthattunk – tette hozzá kicsit szomorúan Izzie.

A vacsora hamar véget ért, és a lányok végre célba vehették a kényelmes hálószobát illetve a fürdőkádat. Kis idő múlva Annie és Amber a szobában nyúzottan készülődött az alváshoz, mikor halk kopogtatást hallottak. Isabell lépett be az ajtón.
– Hazavittem Suzy-t. Ti hogyhogy ébren vagytok még? Kényelmetlen a szoba?
– Nem dehogy! – vágta rá rögtön Annie – Csak szokatlan még minden…
Izzie beljebb lépkedett a helyiségben.

– Ha van kedvetek, ott a tévé – és egy gombnyomásra egy hatalmas képernyő csúszott ki az egyik szekrényből – vagy akár olvashattok is. Hátha segít – majd az ablakhoz lépett, ahol egy hatalmas, ezüstszínű teleszkóp állt – Ez pedig az én kedvencem! – mutatott rá.
– Szoktad nézni a csillagokat? – kérdezte meglepetten Amber.

– A csillagokat…? Igen, néha azokat is… – nevetett Izzie – De sokkal érdekesebb dolgokat is lehet látni ezen a környéken. – majd belenézett, és úgy folytatta – Úgy látom például, az arcmaszkból és hajhálóból ítélve Mrs. Stewart épp lefeküdni készül, a férje pedig most indul a szokásos esti sétájára. Ez a séta általában nem tart tovább az özvegy Mrs. Bigsby házánál…
– Húha! Egy ilyen távcső elég veszélyes fegyverré válhat értő kezekben! – jegyezte meg Amber. Izzie tovább kémlelte a szomszédságot.

– Ha így fordítod a távcsövet, akkor pedig láthatod, hogy az ütődött bátyám megint a haverjainál lógatja a lábát… – tette hozzá kissé keserűen, majd felegyenesedett. – No de most már aludjatok ám! Én megyek, mert egy-két szerződést még át kell néznem apámmal…
És egy gondterhelt sóhajtás után becsukta maga mögött az ajtót.