Hétköznapi történet – 15. Egy évvel később

A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok, s szempillantásnak tűnő idő után ismét a nyári nap ragyogta be Alkonyvölgy egét. Az utcákat vidáman nyüzsgő ifjak csapatai lepték el, a fák lombjai békésen hintáztak a langyos szellőben, s a tél sötét zimankóját messzire kergette néhány ártatlannak tűnő bárányfelhő az égről.

Isabell egyre türelmetlenebbül sétált a Kulturális Központ előtt. Az órájára pillantva kelletlenül állapította meg, hogy az elmúlt tíz percben mindössze hajszálnyit mozdult előre a mutató. A várakozás lassan, de biztosan kezdte felőrölni idegeit, s magában duzzogva ízesebbnél-ízesebb szófordulatokon törte a fejét, hogy a késők betoppanásakor azonnal hangot adhasson véleményének.

Végre ismerős hang ütötte meg a fülét, egy tekintélyt parancsoló vasszörny fordult be a sarkon. Izzie egy másodperc alatt elfeledte mindent bosszúságát, s rajongó tekintettel követte párját, ahogyan lefékez mellette járgányával, majd egy bűnbánó, szívdöglesztő mosollyal az arcán odasétál hozzá és magához szorítja őt. Tudta jól, Eric legnagyobb hibája, hogy egyszerűen képtelenség rá hosszabb ideig haragudni.

– Sajnálom, hogy késtem! Elhúzódott egy kicsit a zárás az étteremben… – suttogta fülébe igen meggyőzően.
– Semmi baj, a többiek még úgysem értek ide – válaszolta a lány olvadozva, majd kedvese állát kezdte dörzsölni – Mi ez itt? Csak nem liszt?
– Ahh, tudod, szakmai ártalom! – pironkodott Eric szerelme előtt.
– Azt hittem, az étterem tulajdonosa már nem kell, hogy bepiszkolja a kezét – csicseregte a lány kedvesen.
– Különben mi lenne a jó az egészben? – nevetett rá a fiú a fejét vakarva.

Hangos tülkölés közepette összetéveszthetetlen négykerekű ért célba, és két személlyel gyarapodott az épület előtt táborozók száma.
– Késett a gépünk, remélem nem maradtunk még le semmiről! A reptértől kezdve nyomtam a gázt, átöltözni sem volt időnk – aggodalmaskodott Suzy, majd észrevette, hogy barátnője milyen csodálkozó szemeket mereszt felé.
– Mit csináltál a hajaddal? – kérdezte megrökönyödve, még a köszöntésről is megfeledkezve.

– Ohh, semmi – pirult el a lány – De tudod, néhány hónap Dél-Afrikában, és ráragad az emberre ez-az! Az ember megpróbál beilleszkedni – és szégyenlősen meglengette vörös fürtjeit.
– Beilleszkedni? – nevetett Isabell – Egy új frizuránál azért többre lenne szükséged, hogy téged született dél-afrikainak nézzenek… – majd bátyja felé fordult – Örülök, hogy befutottatok végre, éppen időben! Nate, egész civilizáltan nézel ki!
– Azt mondod? Pedig vettem egy szuper zakót a mai napra, ha azt láthatnád… – sóhajtott lemondóan a fiú.
– Ne akard… – súgta Suzy a fülébe, miközben elhaladt mellette.
– És a dokumentumfilmmel mi a helyzet? – érdeklődött tovább Izzie.
– Már az utolsó vágásoknál tartunk! – lelkesedett Nathan – És úgy néz ki, felkérést kapunk a második széria leforgatására is! – tette hozzá jelentőségteljesen.
– Hát ez igazán nagyszerű! – majd közelebb lépett bátyjához – Mondd csak, mi történt a szemeddel?

A fiú zavarba jött a kérdéstől, egészen elfeledkezett már a szeme környékét takaró, mostanra már szinte teljesen láthatatlan lila monokliról.
Megvonta a vállát, és tekintetét a földre szegezve válaszolt.
– Semmi különös… Csak volt egy kis összetűzésem az őslakosokkal… Tudtad, hogy a fészkét védő strucc több mint 70 km/h sebességgel is képes szaladni?
– Nem tudtam… miért?
– Mert én sem – vágott kellemetlen grimaszt a Nate, majd kedvese felé kiáltott, egy árnyalatnyi rosszul titkolt, sértett büszkeséggel a hangjában – Látod, szívem? Ő sem tudta!

A műsor kezdéséig már alig több, mint fél óra volt hátra, így Isabell a bejárat felé parancsolta a társaságot, ő maga pedig hátramaradt fogadni az utolsó vendégeket.
Suzy, Nathan és Eric különösebb gond nélkül rátalált a keresett helyiségre, s egy emberként rontottak be az ajtón, hogy végre találkozhassanak régen látott barátaikkal. Amber és Riley izgalomtól kitágult pupillákkal pillantottak feléjük. A lányok nevetve ugrottak egymás nyakába.

– Suzy! De örülök, hogy te is eljöttél! Már úgy hiányoztak a  szúrós megjegyzéseid!
– Ne izgulj, majd bepótoljuk! – biztatta a lány Ambert – Gratulálok az új könyvedhez! Mondd csak, milyen díjat is akarnak rád sózni?
– Yorke díjra jelöltek szórakoztató irodalom kategóriában! Ez azoknak a fiatal íróknak jár, akik elég hosszú ideig vezetik az eladási listát… Lehet, hogy nem nagy dolog, de nekem ez az első jelölésem!
Nathan csipkelődve veregette meg Riley vállát.
– Hé, haver! Te meg miért remegsz? Nem neked kell felmásznod arra a pódiumra!
– Ne is mondd! Úgy izgulok érte! – és kedvese felé intett a fejével – Igazából azért jöttem, hogy megnyugtassam, de most már ő tartja bennem a lelket…

Hangos csikorgással feltárult az ajtó, és három személy toppant be rajta.
– Annie! – rohant nővére felé Amber – Végre itt vagy! Azt hittem, elfelejtettél! – tette hozzá keseregve.
– Elfelejteni? Hiszen ez a kishúgom nagy napja! – és magához ölelte testvérét – Hallom, a “Zsák a foltját” már tizennegyedik hete vezeti az eladási listákat! Nagyon, nagyon büszke vagyok rád! – majd egy könyvet húzott elő a háta mögül – Nézd, már el is olvastam! Tényleg elég tanulságos… de azért hálás vagyok, hogy a neveket megváltoztattad…

– Callahan, öreg cimbora! – rikkantott Nathan a férfi felé – Gyere, igyál te is egy szíverősítőt! A lányoknak úgyis sok megbeszélnivalójuk van… Mesélj, hogy tetszett Róma? Nekem ugyan be nem meséled, hogy üzleti úton voltatok!
Adam sokatmondóan csendet intett fejével, mint aki valami titkot rejteget, és a fiúkhoz ballagott.

A lányok tovább csacsogtak, éppen Suzy-t faggatták dél-afrikai kalandjaikról.
– És mondd, tényleg olyan veszélyes az a hely? – kérdezte Izzie kíváncsian.
– Meghiszem azt! Őszintén szólva örülök, hogy végre pihenhetek… A bátyád mellett egyetlen perc nyugtom nem volt! Folyton arra kellett figyelnem, hogy merre jár… Egyszer például banánt akar szedni, de a folyó fölé nyúló ág letört alatta, ő pedig az uszadékon szörfözve lezúgott egy vízesésen… Mellette egyszerűen nem létezik veszélytelen elfoglaltság…
– Ez tényleg ő, ráismerek – nevetett Isabell kipirult arccal, majd Amber felé fordult.

– És mi a helyzet veletek? Úgy látom, Riley le sem tudja venni rólad a szemét… – erre a mondatra mind a négy lány, az említett fiú felé fordult, aki a rajtakapottak zavarával vörösödött egészen a füle tövéig.
Amber pironkodva válaszolt.
– Minden a legnagyobb rendben… De az a fél év borzasztó volt! Párizsban ugyan vele lehettem, de utána havonta csak két-három alkalommal találkoztunk, mert folyton utazott… – majd suttogva folytatta tovább – Ráadásul azzal a tudattal keltem és feküdtem, hogy Ashleigh bezzeg ott van mellette! Borzalmas volt! Azt hiszem te is jól tudod, miről beszélek! Eric is sokáig volt távol!

– Jaj ne is mondd! – sötétedett el a lány arca – Fogalmam sincs, hogy bírtam ki azt az öt hónapot nélküle… Még egyszer képtelen lennék elengedni őt! – és szeme csillogni kezdett – Szörnyű érzés, mikor nem lehetsz azzal, akit szeretsz…
Amber nővére ragyogó arcára nézett, és rámosolygott.
– Úgy látom, köztetek is teljes az összhang… Hogy éreztétek magatokat Rómában?
Annie elpirult, és nem tudott testvére szemébe nézni. Képtelen volt hazudni neki.
– Te titkolsz valamit! – ébredt rá Amber – Ki vele! Miről van szó? – majd véletlenül a lány kezére pillantott – Az ott egy gyűrű?!

A barátnők egymásra pillantottak, és üdvrivalgásban törtek ki.
– Gratulálunk! Sok boldogságot! – kántálták kórusban, Annie pedig szégyenlős mosollyal az arcán bámulta a földet, szokatlan volt számra, hogy hirtelen mindenki őt éltesse.
– Reméltem, hogy megérem ezt a napot – szipogta testvére, s az a kellemetlen érzése támadt, az egész esküvőt végig fogja zokogni a meghatottságtól.
– És ráadásul milyen férfi! Szinte tökéletes – jegyezte meg halkan Isabell.
– De csak szinte… – tette hozzá Amber hamiskásan, s mindannyian szerelmes pillantást lövelltek szívük választottja felé a terem végében.

A fiúk próbáltak alkalomhoz illő arckifejezést ölteni Adam körül, több-kevesebb sikerrel. Pár perccel korábban jutottak a felkavaró információ birtokába, s legbelül még mind azon vívódtak, vajon gratulálniuk kellene, vagy inkább részvétet nyilvánítani.
A lányok szemében azonban az esemény egyértelműen ünneplésre adott okot. Isabell elővarázsolt néhány poharat, és pezsgőt kezdett tölteni a hasukba.
– Lányok, erre igazán nincs szükség – szabadkozott Annie – Ez Amber nagy napja! Én nem akartam még elmondani a dolgot… Lesz még elég időnk velünk foglalkozni!

Húga méltatlankodva fojtotta belé a szót:
– Most viccelsz? Egyetlen díj sem érhet többet, mint a nővérem boldogsága! Erre koccintanunk kell! Legfeljebb kicsit bátrabb leszek a színpadon – és jót kuncogott saját viccén.
Annie azonban tovább tiltakozott:
– De erre tényleg semmi szükség!

– Ugyan! Engedd, hogy mi is örüljünk nektek – biztatta Izzie, majd halkan hozzátette, hogy csak a lányok hallják – Látod, a mi drágáinkat nem faragták ilyen kemény fából! Az esküvő említésére is remegni kezd a térdük! Ki tudja, mikor ünnepelhetünk legközelebb ilyen mesés alkalmat?
Annie látva, hogy ellenkezése hiábavaló, beleegyezően bólintott.
– No jó, akkor legyen, ha ennyire ragaszkodtok hozzá… de nem kaphatnék inkább egy kis ásványvizet? – kérdezte megtévesztően természetesnek tűnő hangon.

Barátnői azonban egyből kombinálni kezdtek.
– Ásványvíz? Annie, ha ennyire körülményes vagy, még a végén elkezdünk gyanakodni, hogy… – Amber torkán akadt a szó, amint meglátta nővére paprikapiros ábrázatát – Csak nem…? Nagynéni leszek? – és boldogan ugrott testvére nyakába.

Erre a fordulatra a fiúk sem voltak felkészülve, és őszinte örömmel veregették Adam vállát. A házasságtól jobb félni, mint megijedni, no de egy trónörökös!
Újabb poharak kerültek terítékre, s a jókedv zajában szinte mindenki megfeledkezett az aznap még rájuk váró kötelezettségeikről, jelentőségüket veszítették a kellemetlenségek… Mindez így volt rendjén… Annie végigtekintett barátnői és testvére arcán: soha nem látta még őket olyan sugárzónak, mint akkor. Hiszen egy nő akkor szép, ha boldog, s akkor boldog, ha szeretik. Választottjaik férfiúi büszkesége ugyan palástolni próbálta érzéseiket, de féltő tekintetük elárulta szívüket…
Annie tudta, az élet még sok megpróbáltatást tartogat számukra a jövőben. Úgy érezte, ezekért a pillanatokért azonban érdemes néha szenvedni, ha kell. Hiszen a kudarcok, csalódások feledésbe merülnek az idővel, de ezek a pillanatok… őszintén remélte, hogy örökre bevésődnek mindannyiuk emlékezetébe.

***

Ashleigh kínlódva húzta maga után a csomagját a szálloda udvarán keresztül. Kimerítette az utazás, és az egyetlen dolog, amire vágyott, egy jéghideg koktél volt a medence partján. A lány már hosszú ideje úgy érezte, a sors pikkel rá, és remélte, a szigeten töltött nyaralás alkalmával végre sikerül lazítania kicsit. Az, hogy esetleg egy jóképű férfit is útjába sodorjon a szerencse, már meghaladta várakozásait.

A recepció körül többen álldogáltak, ő azonban túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy udvariaskodjon. Egyszerűen odasétált a pulthoz, és alkalmazottak után kutatva forgatni kezdte a fejét. Pár másodperc múlva megjelent egy kreol bőrű, hawaii-inges férfi.
– Miben segíthetek, kisasszony? – kérdezte gépies jómodorral.
– Szobát foglaltam Ashleigh Fitzgerald Blake névre! – közölte elcsigázottan a lány.
A recepciós hosszasan nézegette a könyvet, majd sűrű mentegetőzések közepette hátrálni kezdett.
– Sajnálom, kisasszony, de valami kavarodás történhetett! Úgy látom, az ön szobájából még nem jelentkeztek ki! Egy pillanat türelmet kérek, máris utánanézek a dolognak – és még mielőtt a lány ellenkezhetett volna, elrobogott.
– Miért is nem lepődöm meg… – dünnyögte maga elé Ashleigh.

A lány megadóan süllyedt kényszerű várakozásba, mikor egy hang ütötte meg fülét, egészen a közeléből.
– Elnézést, amiért ismeretlenül megzavarom, de jól hallottam? Ms. Fitzgerald-hoz, a néhai George Fitzgerald leányához van szerencsém?
Ashleigh a férfira pillantott, és hangtalanul elrebegett egy hálaimát. Talán mégsem igaz, hogy nincs szerencséje. Talán a balsors ezzel a fantasztikus partival akarja kárpótolni őt a múlt csapásaiért. Megpróbálta legbájosabb arckifejezését magára ölteni, úgy válaszolt a kérdésre:
– De, igen! Esetleg ismerte az apámat?

A férfi merengőn nézett szemébe.
– Oh, a jó öreg George… Mélységesen lesújtott a balesete! Igen kellemes üzletfelem volt egykor… Kérem, fogadja részvétemet, Ms. Fitzgerald!
– Ön nagyon kedves, uram… – hajtotta meg a fejét a lány. – És kérem, szólítson Ashleigh-nek!
– Ashleigh… milyen gyönyörű név… – bókolt a férfi, majd mentegetőzésbe kezdett – Bocsásson meg! Milyen udvariatlan vagyok! Elfelejtettem bemutatkozni – azzal kezét nyújtotta a lány felé – Austin Lloyd Drayton!
A lány fogadta a kézfogást, és várakozóan nézett a férfira. Nem kellett csalódnia.
– Ha jól sejtem, a recepciós egy ideig még nem tér vissza. Meghívhatom addig egy italra?

***

Mills ingerülten ébredt, egész éjjel nyugtalanul forgolódott ágyában. A Valco-ügy csak nem akart kedvező fordulatot venni… Márpedig ő nem engedhette, hogy azok a tuskó fivérek bekebelezzék a város újabb két utcáját, túl nagyra növekedne vele területi fölényük. Az emberei tőle várták a megoldást, és bizalmuk kezdett meginogni a sikertelen összecsapások láttán.

A férfi a tükör felé fordult, és precíz eleganciával igazította tökéletesre nyakkendője vonalát. Ahogyan a fény ráesett az ablakból, néhány ősz hajszál csillant meg halántékánál. Meglepetten vette őket közelebbről szemügyre. Bizony, felette is múlt az idő, és évei számával együtt növekedett ellenségeinek száma is. Egy alkalmatlan vezér nem ül sokáig egy ekkora szervezet élén. Vajon melyik embere próbálkozik először letaszítani őt helyéről?
– Balláb! Hol van már a reggelim? – üvöltötte, de ugyanakkor elégedetten nyugtázta, hogy legalább lesz kin levezetnie mardosó rosszkedvét.

A teszetosza alak pár másodperccel később falfehér arccal robbant be az ajtón.
– Itt vagyok, Főnök! – nyöszörögte halkan, s az aznapi lap egy számát helyezte elé az asztalra.
– Hol a reggelim? – mennydörögte ismét Mills egyre fenyegetőbben.
– Az újság, Főnök! – mutatott tétován az asztalra Balláb.

– Ha ezzel ezt akarod mondani, hogy az újságot egyem meg reggelire, akkor kezdhetsz gondolkozni, melyik dalt hallanád szívesen a temetéseden! – csapott az asztalra dühösen a férfi villámló tekintettel.
– Nem, dehogy, jaj… – reszketett kocsonyaként embere – a második oldalon!
Mills kezébe vette a lapot, kinyitotta a kérdéses bekezdésnél, s hangosan olvasni kezdte a főcímet.
– “Étterem a város szélén” – fenyegetően lépett egyet Balláb felé – Ez valami rossz vicc?! Ha nem teszel azonnal ételt elém, téged foglak a cápák elé vetni! – üvöltött torkaszakadtából, dühtől kékülő fejjel.
– Nem, Főnök, nem azt! – csitította elszürkült arccal Balláb – A képet!

Mills türelmetlenül vette kezébe ismét az újságot, s figyelmesen kezdte szemlélni a fotót, ami minden bizonnyal az étterem megnyitó estjén készülhetett. A döbbenettől egy pillanatra lélegezni is elfelejtett.
– Ez nem lehet igaz! Életben van! – suttogta maga elé, s fel sem nézve távozásra intette a másikat. A reggeli már cseppet sem tűnt olyan sürgősnek…