Hétköznapi történet – 6. Drága Főnök Úr

Isabell gondterhelten járkált oda-vissza a hálószoba ajtaja előtt. Az orvos már igen régóta bent volt. Legalább két perce. Hihetetlenül hosszúnak tűnt a várakozás, hogy megtudja végre, milyen állapotban van az édesapja. Szemei karikásak voltak a kialvatlanságtól, az egész éjszakát a kórházi várószobában töltötte.

Reggel sikerült elérnie Dr. Rumsfoldot, a család régi jó barátját és orvosát, aki bíztató híreket közölt, és elintézte, hogy hazaszállítsák Mr. Granchestert. Túl a veszélyen Izzie megnyugodhatott volna, de előbb látni akarta apját.
Az ajtó végül feltárult, és az ősz orvos próbált meg kilépni rajta. A lány azonban résen volt, és azonnal elkezdte kérdésekkel bombázni őt.

– Hogy van? Mikor fog felépülni? Mi történt vele?
– Lassabban, kisasszony – nevetett kedélyesen a doktor – Egyszerre csak egy kérdést! A jó öreg Archibald acélból van, meg sem kottyan neki egy ilyen kis betegség! A szíve rendetlenkedett egy kicsit az éjjel, bizonyára valami hirtelen izgalom vagy idegeskedés okozhatta – e szavak hallatán Isabell fejében megfogalmazódott néhány keresetlen szó Nathan felé – de most már rendben lesz. De miért nem kérdezi őt magát? Bemehet hozzá, ha akar!
Izzie olyan hévvel viharzott be a szobába, hogy majdnem ledöntötte a lábáról Dr. Rumsfoldot.

Egyenesen az ágyhoz vágtatott, és letelepedett apja mellé egy székre. Mr. Granchester igencsak viharvertek tűnt, arca beesett és szokatlan módon borostás volt, szemei azonban vidáman csillogtak.
– Jaj apa, úgy megijesztettél! – szakadt fel egy mély sóhaj Isabell melléről.
– Nem kell aggódnod, nem ilyen könnyű elbánni velem – mosolygott a lányára a férfi. – Csak egy kiadós alvásra van szükségem, aztán máris mehet minden a régiben! Tudod, hogy úgyis képtelen vagyok tétlenül itthon ülni…

Izzie hangos méltatlankodással pattant fel a székről.
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy én ezt megengedem! – arca olyan eltökéltséget sugárzott, hogy Archibald tudta, hiába is ellenkezne – Ameddig az orvos azt nem mondja, hogy munkába állhatsz, addig még csak ne is gondolj az irodára!
Még mielőtt a vita kirobbanhatott volna, bátortalan kopogás hallatszott az ajtó felől, majd Nathan dugta be aggódva kócos fejét a nyíláson. Mr. Granchester egy szempillantás alatt teljes átalakuláson ment keresztül: szemeit láthatóan csak nagy nehézségek árán tudta nyitva tartani, légzése erőtlenné, hangja és mozdulatai pedig reszketővé váltak.

Nate kikerekedett szemmel, döbbenten meredt apjára. Nemkülönben Izzie is, akit egy pillanatra halálos rémület töltött el, vajon miféle rohamot kaphatott a férfi. Persze elég volt egy mondat ahhoz, hogy megvilágosodjon.
– Jaj fiam, de jó hogy te is eljöttél meglátogatni… – nyöszörögte Mr. Granchester az ágyból – Gyere, ülj le ide mellém, beszélgessünk végre úgy, mint apa a fiával, végül is ki tudja, lesz-e még alkalmunk rá…

Nathan megilletődve, bűnbánóan vonszolta magát a székig, és tekintetét le sem tudta venni a betegről.
Archibald elhaló hangon folytatta:
– Az orvos azt mondta, túlhajszoltam magam, az én koromban már nem szabadna ilyesmivel terhelni a szívem, mint a cég vezetése… de hát mégsem hagyhatok minden munkát a húgodra. De mindegy, igazán nem panaszkodni akarok… És ne legyen bűntudatod sem, fiam! Ez a betegség már régóta itt bujkál a csontjaimban, semmi köze sincs ahhoz, hogy az utóbbi időben nehezebben értettük meg egymást… – Mr. Granchester jól kalkulált, Nate minden egyes mondat után egy árnyalatnyival sápadtabbá vált – Isabell úgyis éppen menni készült, igaz drágám? – nézett fel sürgetően lányára.

– Persze, apa… – értette meg a célzást Izzie, és az ajtó felé indult. Magában elismeréssel adózott az öreg színészi képességeinek. Sejtette, hogy ez alkalommal bizony szorul a hurok bátyja nyaka körül: öltönyt fog húzni, ha akarja, ha nem. Mielőtt becsukta volna az ajtót, hallotta, ahogyan apja tovább terelgeti a témát a cseppet sem kérdéses végkifejlet felé:
– No és mondd, fiam, mivel telnek mostanában a napjaid…?

***

Annie nyugtalanul állt egyik lábáról a másikra. Kényelmetlenül érezte magát a szúrós ruhában, amit direkt az állásinterjúra vásárolt Izzie-vel. Pontosan érkezett a megbeszélt időpontra, és már csak percek választották el a nagy találkozástól lehetséges főnökével.

Az első dolog, amit belépéskor észrevett az volt, hogy az iroda méretéhez képest milyen kevés alkalmazott dolgozik. A recepciós hölgy, egy bizonyos Janet kedvesnek látszott, de csak hosszas várakozás után sikerült időt szakítania arra, hogy útbaigazítsa őt, ugyanis folyamatosan csengtek a telefonok.

Annie-nek egyedül kellett felbotorkálnia a főnöki irodához, és már legalább öt perce szuggerálta rendületlenül a kilincset, de az csak nem akart megmozdulni. Gondolatban újra és újra lepörgette a pár nappal korábban lefolyt telefonbeszélgetést, és próbálta kitalálni, vajon milyen lehet az a bizonyos Callahan. A kellemes, zengő baritonhoz szíve szerint egy sármos, elegáns fiatal férfi képét párosította volna, de az esze őszintén remélte, hogy nincs igaza: tudta, hogy erősen korlátozná a munkára való összpontosítását és ilyen ember jelenléte az irodában.

Az ajtó nagysokára mégis kitárult. Annie csalódottan elhúzta a száját, a bejáratnál ugyanis egy igen elegáns, sármos fiatalemberrel találta magát szemközt.
– Kérem, fáradjon be, kisasszony! – intette őt beljebb, és rámutatott egy fotelra – Sajnálom, hogy megvárakoztattam, de ma bolondokháza van az irodában! – és kedvesen rámosolygott a lányra. Annie úgy érezte, erről a pillantástól füle tövéig elvörösödik.
A férfi szerencsére nem vett észre semmit Annie zavarából, és folytatta magyarázatát.
– Hétvégén csapatépítő tréninget tartottunk a hegyekben, ám egy véletlen baleset folytán az egész igazgatótanács a sífelvonóban rekedt egyik éjszakára…
– Remélem senkinek sem esett baja! – szisszent fel Annie aggódva.

– Nem, szerencsére – nevetett a férfi – A komolyabb kihűléstől megóvta őket a maguknál tartott “szíverősítő”… Hajnalban pedig az első járókelők hamar felfigyeltek a felhők közül szűrődő hangos éneklésre, és értesítették a hatóságokat. Sajnos azonban sokan közülük ágynak estek, így ma igen sok munka szakadt a nyakunkba. Jaj, bocsásson meg kisasszony! Még be sem mutatkoztam! – és a lány felé nyújtotta kezét – Andrew Callahan, vezérigazgató.
Annie fogadta a kézfogást, majd szemét ismét a férfira függesztette, és közben arra gondolt, legalább egy hétig nem fog kezet mosni ezek után.

***

A vacsoraasztal szinte roskadozott a lányok orra előtt, őket azonban egészen más foglalkoztatta: átszellemült arccal hallgatták Annie beszámolóját az állásinterjúról.

– Szóval tényleg megkaptad a melót? – hitetlenkedett Amber – Ilyen gyorsan?
– Igen! Holnap már kezdhetek is! – örvendezett Annie – Nem sok választásuk volt, az egész iroda a feje tetején áll, jól jön minden segítség! Szerencsémre…
Amber tovább faggatta:
– És tényleg olyan jól néz ki az a pasi?

– Mint egy filmsztár! Magam sem tudtam volna jobbat összerakni… – változott álmodozóvá a lány hangja  – És ha tudnátok, milyen elragadó személyisége van! Tuti nem stimmel valami vele, egyszerűen túl tökéletes!
Izzie, a leggyakorlatiasabb sokkal lényegtelenebb részletekről faggatta barátnőjét.
– És mondd csak, mit fogsz te ott tulajdonképpen csinálni?
– Hát… még én sem tudom pontosan. Vállalati koordinátornak alkalmaztak, és azt várják, én legyek a hírvivő az osztályok között. Mr. Callahan azt mondta, ne lepődjek meg, ha egész nap csörögni fog a telefonom, mert valószínűleg az igazgatótanács összes betegen fekvő tagja engem fog zaklatni az utasításaival. És sajnos ő is elmegy… – hangja itt érezhetően bánatos hangszínt öltött.

– Elmegy? Hova? Egyedül hagy egy rakás dühöngő igazgatóval? – nézett Annie-re elképedve Suzy.
– Igen… – bólogatott lemondóan a lány – Egy konferenciára kell utaznia a külkeres munkatárs helyett… Három teljes hétig távol lesz! Megadta az elérhetőségét, ahol megtalálom, ha kérdésem van… Hát, ha rajtam múlik, biztosan sűrű hete lesz… – és összenevetett a lányokkal.
Miután gondosan átrágták a nap minden eseményét, végre sor kerülhetett a vacsorára is. Éppen nekiláttak volna a falatozásnak, mikor furcsa zajt hallottak a hallból. Suzy és a testvérek első hallásra egy véletlenül a lakásba tévedt bagolyra tippeltek volna, Isabell azonban sápadt arccal ejtette vissza villáját a tányérba.

– Húúúuuuu… húúúúuuuu….van itt valaki? Húúúuuu… Archie? Hol bujkálsz öreg barátom?
– Jaj ez nem lehet igaz! Komolyan rácsot kell szereltetni az ajtóra… Miért nem lehet az embernek egyetlen békés perce sem? – rázta a fejét gondterhelten Izzie – Mit vétettem?
– Ki lehet ez? – kíváncsiskodott Amber.
– Biztosan Camille… A férje egykor apám üzlettársa volt, de évekkel ezelőtt meghalt egy balesetben. Nem sokkal később… nos, megszaporodtak a látogatásai. Apám persze férfi, így nem veszi észre hogyan próbálja behálózni ez a nőszemély, de az én eszemen nem tud túljárni… Csak tudnám miért ette ide a fene? – az utolsó mondatot már suttogva tette hozzá a lány, mivel a hangos cipősarok-kopogás feléjük közeledni látszott.

A kanyarban hamarosan egy fiatalos, vörös hajú nő tűnt fel, és meglepetten nézett végig az asztaltársaságon.
– Hát itt vagytok! Bocsánat, talán megzavartam valamit? – hangja talán túlságosan is finomkodó volt – Isabell, drága leányom, milyen régen nem láttalak!
Izzie kényszeredetten pattant fel a székről.
– Camille! Isten hozott nálunk! Nem is tudtam, hogy ellátogatsz hozzánk…
A nő zavartan nevetgélt egy sort, mielőtt válaszolt volna.
– Ma délelőtt beszéltem édesapáddal, és mikor megtudtam, hogy beteg, azonnal éreztem, hogy kell valaki, aki istápolja. Egy régi barát mindig segít a bajban! – tette hozzá talán egy kicsit eltúlzott vidámsággal.

– Nos, igazán nem kellett volna fáradnod, apám már jobban van, és eddig egészen jól elboldogultam egyedül az ápolásával – és Isabell itt egy jelentőségteljes szünetet tartott – de természetesen szívesen látunk, apám biztosan nagyon fog örülni a jelenlétednek…
A két nő egy pillanatig farkasszemet nézett: a feszültség tapintható volt. Valószínűleg mindketten tisztában voltak vele, hogy az egész udvarias beszélgetés színjáték volt csupán.

A jeget azonban megtörte egy reszelős férfihang, ami a lépcső felől hallatszott. Mr. Granchester botorkált alvóruhában lefelé a lépcsőn.
– Drága Camille! – szinte repült a nő felé – Mennyire örülök, hogy látlak! Miért nem szóltál, hogy jössz? Legalább illően fogadhattalak volna!
– Ugyan, ugyan – kacarászott a nő – Nem akartam nagy felhajtást okozni…
Mr. Granchester karon fogta a nőt, és elkezdte a társalgó felé vezetni.
– Meséld el, hogy utaztál? És hogy megy mostanában az üzlet? És mondd csak, hogy sikerült a díszebéd Andersonéknál?

Amint a két alak végre hallótávolságon kívül került, Isabellből kitört az indulat.
– Láttátok? Láttátok ti is? Az ujja köré csavarta az apámat! – szinte toporzékolt dühében.
– Ugyan! Csak barátok! De ha mégsem, miért baj az, ha az apád végre talál magának társaságot? – próbálta nyugtatni Annie.
– De miért pont ezt a nőt? Annyira borzalmas… és ráadásul utál engem. Tudja jól, hogy nem szeretem, és ezért utál. Mi lesz, ha ellenem fordítja apámat? – és segélykérően pislogott barátai felé.
– Szerintem eltúlzod a helyzetet, Izzie – kommentálta Suzy az eseményeket, majd a lányok lassan visszaszivárogtak az étkezőbe.

Isabell egy pár pillanatig még ácsorgott a hall közepén. Tudta, hogy el kell valahogy távolítania Camille-t a házból, és lehetőleg a városból is, hatodik érzéke ugyanis veszélyt jelzett a jövővel kapcsolatban. Még mindig a szeme előtt látta a nő tekintetét: egy zsákmányra leső ragadozó madárra emlékeztette. Különös érzés kerítette hatalmába, mintha egy lavina kezdett volna gyűlni talpa alatt, amely csak arra vár, hogy elsöpörhessen mindent és mindenkit, aki valaha számított neki. Végül csak megrázta fejét, gondterhelten sóhajtott egyet, és ő is a többiek felé vette az irányt.