Hétköznapi történet – 11. Összetört szívek és orrok

A napok olyan gyorsan követték egymást, hogy szinte észrevétlenül múlt el két hét az eseménydús este óta. Amber és Isabell szemében sosem látott fény csillogott, Annie viszont szellemként közlekedett a lakásban. A fogadás után egyből beteget jelentett a munkahelyén, nem akart ugyanis főnöke szeme elé kerülni. A telefon pedig nem csengett…
Suzy háromra volt hivatalos a Granchester házba, de szokás szerint ismét késésben volt. Autója kétszer robbant le útközben, és hosszas perceket volt kénytelen a motorházban kotorászással eltölteni.

A kocsiból kiszállva a bejárat felé indult, és frontálisan ütközött az épp céltalanul tébláboló Nathannel. A fiú arca felragyogott a meglepetéstől.
– Suzy! Milyen régen láttalak! Még nem is volt alkalmam megköszönni, hogy segítettél… – és ismét a lányra függesztette meleg kiskutya tekintetét. Az elmúlt napokban valóban csak futólag találkoztak néha, és akkor sem voltak négyszemközt.

– Nem volt nagy ügy… – szerénykedett a másik – igazából voltak szép pillanatok… Például annál a szemétszedős résznél! – és hunyorogva ránevetett a fiúra.
– Gondoltam, hogy élvezted, hogy gyötörhetsz! – válaszolt a fiú színlelt sértődöttséggel a hangjában – Hallottad, hogy ma is találkoznak?
– Szerintem az egész város tudja… ma lesz a harmadik randi! Nehezemre esik beismerni, de talán igazad volt velük kapcsolatban… ez a te érdemed!

A fiú zavarában a földet kezdte bámulni.
– Ugyan! Csapatmunka volt! Ismerd be, jók vagyunk együtt! – és hosszasan nézett Suzy arcába. Próbálta felidézni azt a lányt, akivel pár héttel korábban szócsatát vívtak a konyhában, de valahogy valószínűtlennek érezte, hogy ugyanaz a személy álljon éppen a szemei előtt.
– Remélem, nem kiabáljuk el – tette azért hozzá a másik, és egyre sietősebben tekintgetett a bejárati ajtó felé – Ha nem haragszol, mennem kell… várnak rám…

– Ohh, persze, persze! – tért magához a fiú, és kezével búcsút intett a lánynak. Ő barátságosan visszaintett, Nate szeme pedig megakadt a lány olajos kezén.
– Valami baj van a géppel?
– Hát, néha elég makrancos szegénykém… – fordult vissza Suzy, és sötéten rápillantott autójára.
– Ha gondolod, megnézhetem majd… csak szólj! – ajánlkozott a fiú lelkesen. – Ne feledd, jövök neked eggyel!

– Köszönöm! Nem fogom elfelejteni… bár igazából ezt a kártyát a következő hulladékgyűjtési programon akartam kijátszani – mosolygott rá cinkosan a lány, és végre valóban megindult a ház felé.
– Ettől tartottam… – hallotta még Nate morgását a háta mögül távozóban.

Amber az ablaknál állt és kifelé leselkedett.
– Suzy már megint a bátyáddal beszélget, Isabell – újságolta a látottakat a szobában foglalatoskodó három társának.  – Ez már több mint gyanús… – tette hozzá somolyogva – még mindig próbálják titkolni a dolgot?
Izzie meghívására Ashleigh is csatlakozott hozzájuk, bár a testvérek igen bizalmatlanul méregették a vendéget. A lány nem volt rosszindulatú, de anyja érezhetően elkényeztette egyetlen gyermekét, ráadásul ész tekintetében sem volt túlságosan elengedve szegény…

– Nem tudom, mikor adják fel, olyan átlátszó a dolog! Társaságban még csak egymásra sem néznek, bezzeg mikor azt hiszik, kettesben vannak… – rázta a fejét a kérdezett – és persze egyik sem mond semmit! – majd elgondolkodva hozzátette – Igazából nem is értem, miért nem jutott eddig eszembe bemutatni őket egymásnak. Mind a kettő olyan kakukktojás, hogy szinte egymásnak vannak teremtve…

Ekkor érkezett meg Suzy, és immáron tisztán és rendezetten lehuppant egy székre.
– Bocs, hogy késtem… – kezdett azonnal mentegetőzni – lerobbant a kocsim…
A többiek mindentudó egyetértésben hümmögtek az orruk alatt.
– Kimaradtam valamiből? – kérdezte gyanakodva.
– Á semmi… – nyugtatgatta Amber – csak szerelmi ügyekről beszélgettünk… Éppen azon tanakodtunk, vajon miért nem talált még Izzie bátyja magához illő barátnőt?  Kissé ütődött szegény, de jólelkű, no meg hát bizonyos szögből nézve nem is olyan borzalmasan csúnya…

– Az már igaz! – tódította Ashleigh is – Még az én fejemben is megfordult egykor a Mrs. Granchester név… – és itt arca egy pillanatra elfelhősödött, talán egy sikertelen hódítási kísérlet emlékétől.
– Kár lenne, ha végül valami ostoba liba vetné ki rá a hálóját a milliói miatt… – csóválta a fejét Isabell, és lopva Suzy-ra pillantott – de tudjuk, hogy te falra mászol az ilyen témáktól, úgyhogy lapozzunk!
– Igazatok van! Tényleg nem érdekel – préselte ki magából kissé hamisan csengő nemtörődömséggel a lány, és maga sem értette, miért vált hirtelen Ashleigh ellenszenvessé számára. – De ha már itt tartunk, jól hallottam Amber? Ma lesz a harmadik randi?

A lány zavarba jött a hirtelen kérdéstől, és szemlesütve válaszolt:
– Igen… Vacsorázni megyünk a város legromantikusabb éttermébe, olyan izgatott vagyok!
– A harmadik randin már szabad a csók is, nem igaz? – kérdezett vissza Suzy csipkelődve.
– Nem tudom, ebben Izzie a szakértő! – nevetett fel feszengve Amber, és a szőke lányra pillantott. – És ti hol tartotok Austinnal?

– Negyedik randi… – csillant fel a lány szeme a férfi említésétől – És olyan jól megy minden! Egyszerűen tökéletes az a pasi!
A többiek egy emberként kuncogtak fel.
– Ilyet hallottunk már… – fűzte hozzá Amber – legutóbb mikor is? Megvan, éppen egy hónappal ezelőtt!
Izzie szeme villámokat szórt.

– Tudom, hogy csak féltékenyek vagytok! Ez most teljesen más… Ő egy valódi férfi, aki szellemes, nagyvonalú és mellesleg szívdöglesztő! És mindezt nem kétórás ismeretség után állíthatom, jóval több időt töltöttünk együtt! Nem is hinnéd, milyen hálás vagyok neked Annie, amiért elvittél arra a fogadásra… – és itt barátnőjére pillantott. A lány kifejezéstelen tekintettel meredt kifelé az ablakon. – Jaj, bocsáss meg! Eszembe sem jutott, milyen érzés lehet hallanod ezeket…

– Ugyan, nem nagy ügy! – legyintett Annie – Örülök, hogy boldogok vagytok… nem először ért kudarc, már egész jól viselem a hullámvölgyeket – és kissé keserűen elmosolyodott.
– Még mindig nem hívott fel? – kérdezte Suzy együttérzően.
– Nem, és már nem is várom. Holnap beadom a felmondásomat. Jobb lesz tiszta lappal valahol máshol…
Isabell bánatosan tette kezét Annie vállára.
– Rossz tanácsot adtam. Úgy bánt a dolog…- csillant egy könnycsepp a szemében.
– Ennek így kellett lennie, Izzie – nézett fel rá fátyolos szemmel a lány – Ha nem rángatsz vissza a földre, még magasabbról zuhanok vissza… Így legalább túl fogom élni!

***

Pár órával később Isabell izgatottan lejtett le a lépcsőn a többiek orra elé.
– Így jó leszek? – kérdezte, és körbefordult új ruhájában.
– Szenzációs vagy! – nyugtatták a többiek – Ha eddig nem sikerült, ezzel biztosan az ujjad köré csavarod majd Austint!
– Jaj, remélem igazatok lesz! Egy barátja születésnapi paritjára megyünk, és ma mutat be először a társaságnak úgy, mint a barátnőjét! – lelkendezett, majd összerezzent a ház elől felharsanó hangos tülkölésre – Már itt is van! Rohanok! – és már indult is, de egy pillanatra még visszanézett – Aztán nehogy leskelődjetek!

A lány távozása után barátnői természetesen azonnal az ablakokhoz nyomakodtak. Isabell apró léptekkel az autóhoz tipegett, a férfi pedig átkarolta és egy forró, szerelmes csókkal üdvözölte őt. Mikor végre elváltak egymástól, Austin kinyitotta az ajtót kedvese előtt, majd maga is beszállt az autóba.
– Milyen szép pár… Olyan romantikus! – szólalt meg Amber álmodozva, miután elhajtottak.

***

Az étterem zsúfolásig megtelt, Riley azonban számított erre: már jó néhány nappal korábban lefoglalt egy csendes, eldugott kis asztalt, ahol nem kellett kíváncsiskodó tekintetektől tartaniuk. A fiú fél órával a megbeszélt időpont előtt megjelent, és az asztalnál várta Amber érkezését. Még mindig nem merte elhinni, hogy mindez valóban ővele történik meg. Évekig kellett várnia, de úgy érezte, megérte. Végre Amber mellett ülhetett egy asztalnál, a lány rámosolygott, megérintette, és ez számára maga volt a mennyország.

Amber tétovázva lépett be az előkelő terem ajtaján. Hosszasan kereste az asztalok között a sajátjukat, és végül nagy nehezen felfedezte egy eldugott sarokban hódolóját.
Tudta, hogy a fiú őt nézi, ezért torkában dobogó szívvel sétált egyenesen hozzá. Riley felállt, hogy üdvözölje.

– Nagyon csinos vagy ma, Amber – nézett rá leplezetlen csodálattal, majd kihúzott egy széket, és megvárta, amíg a lány helyet foglal.
Rövidesen megjelent a pincér, és felvette a rendelésüket. Az első randin a beszélgetés még kissé döcögősen indult, mostanra azonban már mindketten eléggé feloldódtak ahhoz, hogy jókedvűen, nevetgélve töltsék el az estét. Szóba kerültek közös gyermekéveik, aztán a gimnáziumban eltöltött idők élményei – Riley az alkonyvölgyi iskolában töltött évek minden percére emlékezett – végül elérkeztek a jelenhez.

– Már két éve vagyunk csoporttársak az egyetemen – kezdte a lány kíváncsian – Miért vártál ilyen sokáig, hogy randevút kérj tőlem?
Riley elgondolkozva meredt a poharára.
– Nem tudom… féltem az elutasítástól. Nehezen viselem a kudarcot… – húzta el a száját szégyenlősen – De ez nem azt jelenti, hogy nem figyeltem közben, mi történik körülötted. Láttam azokat a pasasokat is, akikkel jártál… Valljuk be, nem úgy tűnt, hogy az én típusom túlságosan lázba hozna téged…
Amber gyorsan lepörgette fejében férfi-ismerőseit az elmúlt évekből, és nem is csodálkozott a fiú elbizonytalanodásán. Mosolyogva válaszolt:
– Akkor még nem tudtam, mit is keresek valójában.

– Miért, mit keresel valójában? – nézett mélyen a szemébe fiú, és ettől Amber hirtelen valami furcsa bizsergést kezdett el érezni a gyomra tájékán.
– Azt, hogy valaki azért szeressen, aki vagyok, s ne azért, aki szerinte lehetnék… hogy valakire igazán számíthassak!
– És hogy látod, látsz rá esélyt, hogy én legyek az a valaki? – kérdezte félszeg mosollyal az arcán Riley.
Ambert váratlanul érte a kérdés, megpróbált kitérni előle:
– Hát, ilyen rövid idő alatt még nem mondhatok ítéletet… – és zavarodottan kezdte piszkálni a szalvétáját, majd gyorsan kivágta magát  – Mindenesetre számomra már az is elég nagy eredmény, hogy egyáltalán megjelentél a randin!

Riley elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna:
– Nem olyan könnyű tőlem megszabadulni… Engem még egy természeti katasztrófa sem tartana távol tőled…
Amber elpirult a bók hallatán, de aztán hirtelen valami szöget ütött a fejébe.
– Te honnan tudsz erről?
– Miről? – kérdezett vissza a fiú, és szórakozottan babrálta tovább a poharát.
– Arról, hogy a partnereim sorra lemondták a találkákat… – és tágra nyílt pupillákkal meredt a másikra.

Riley ráébredt, mekkorát hibázott. Sápadtan próbált érthető magyarázatot adni szavaira:
– De hát te mondtad a múltkor… – sohasem tudott azonban jól hazudni.
Amber fejében egymást kergették a gondolatok. Világosan emlékezett rá, hogy egyetlen szót sem szólt a fiúnak egyik volt barátjáról sem. Isabell első törvénye kimondta: ne traktáld a partnered exekkel a randin!
– Nem, az lehetetlen… honnan tudsz róla? – kérdezte keserű szájízzel, a választ követelve.
Próbálta elhitetni magával, hogy Riley csak ráhibázott a dologra,  hallgatása azonban egyre inkább okot adott a gyanakvásra.
– Mondd, kérlek, hogy nem volt hozzá semmi közöd! – a lány szemei megteltek könnyekkel.
Riley még mindig a megfelelő magyarázaton töprengett, és rémült arccal meredt szerelmére. Amber úgy érezte, ezzel kételyei beigazolódtak.

– Van fogalmad róla, hogy milyen megalázó ez nekem? – és egy könnycsepp gördült le a lány pilláiról. Felpattant a székről, és feldúltan vetett oda egy utolsó mondatot a fiúnak – Soha többé nem akarlak látni! Értetted?! – azzal elrohant.
Riley még mindig levegő után kapkodott, és próbálta kipréselni magából a lány nevét. El akarta mondani neki, hogy nem ő tette, hogy ő sohasem akart volna ártani neki, de aztán rájött, hogy ez nem így van. Hibásnak érezte magát, amiért beszélt barátainak Amber iránti érzéseiről, amiért nem akadályozta meg, hogy kivonják vetélytársait a forgalomból, és amiért utólag sem tett semmit, hogy helyrehozza Amber lovagjainak becsületét.
Úgy érezte, megérdemelte, amit kapott. Arról viszont fogalma sem volt, mihez kezdjen magával ezután…

Intett a pincérnek, aki azonnal odasietett az asztalhoz.
– Mit hozhatok, uram? – kérdezte udvariasan meghajolva.
– Még egy pohárral kérnék ugyanebből a borból… Vagy tudja mit? Hozza inkább egy egész üveggel…

***

Már éjfél felé járt az idő, de Eric még mindig nem nyugodhatott: már csak néhány óra választotta el a verseny kezdetétől. Valami azonban még mindig nem stimmelt a recepttel, talán az egyik hozzávaló, vagy talán a hőfok… Megszállottként rótta a köröket a konyhába, újabb és újabb koszos edényhalmokat kerülgetve. A csengő szava szakította félbe gondolatait. Meglepetten pillantott a faliórára.
“Biztos megint Riley felejtette itthon a kulcsát” – gondolta, és dörgő léptekkel indult kifelé.

Feltépte az ajtót, és szinte oda sem pillantott, csak a válla fölött vetette oda:
– Bújj be, legközelebb a fejedet hagyd itthon… – és már indult volna vissza a konyhába, mikor észrevette, hogy valami nem stimmel.
A bejáratnál ugyanis egy nő állt, kisírt szemmel, megszeppenve, mint egy kisgyerek.
– Te jó ég, Isabell? Mi történt? – ismerte fel a fiú döbbenten barátja testvérét.

A lány elhaló hangon, szipogva szólalt meg:
– A bátyámat keresem… – majd az udvar felé mutatott – láttam, itt van az autója…
Eric értetlenül rázta meg a fejét, majd rájött a titok nyitjára. Nathan pár napja az udvaron hagyta a kocsit, lehúzott ablakokkal, hátha kiszellőzik belőle az a tömény bűz, ami még a szemétszedés alkalmával ette be magát a szövetekbe.
– Nem, nincs itt – rázta meg a fejét a fiú.

Izzie-ből kitört a zokogás.
– Mi is sikerülne legalább egyvalami a mai napon? – kérdezte magától elkínzottan.
Eric, mint a legtöbb férfi, kétségbeesett a síró nő láttán. Fogalma sem volt, mit kellene tennie.
– Gyere be, főzök neked egy kávét… vagy teát… vagy whishey-t… biztos jót fog tenni!
– Nem, nem – szabadkozott Isabell – azt hiszem jobb lesz, ha hazasétálok…
– Hazasétálni? – hüledezett Eric. Legalább egy órányi járásra voltak a lány otthonától – Azt hiszed, elengedlek éjszaka egyedül? – Azzal karon fogta a lányt, és bevezette a szobába.

Pár perccel később Isabell felengedett egy pohár forró tea felett. Az éjszaka csípős volt, a lány átfagyott odakinn, az italtól azonban lassan kezdett visszatérni az élet tagjaiba.
– Köszönöm… – rebegte meghatottan a lány, és elgondolkozva nézett Eric-re – Nem kellene ám ezt tenned… Tudom, hogy nyűg vagyok… – majd észrevette, ahogyan a fiú a faliórára pillant (nem feledkezett meg ugyanis a sütőben hagyott pitéről) – Jaj istenem! Talán vársz valakit?
– Nem, dehogy! – nyugtatta a másik – És ne beszélj butaságokat! Szívesen segítenék akkor is, ha nem ismernélek. Te pedig ráadásul a legjobb barátom húga vagy…
– Nagyon közel áll hozzád Nathan, igaz? – kérdezte Izzie kíváncsian.

A fiú elmosolyodott.
– Mondjuk úgy, sokat köszönhetek neki…
– Mégis mennyire sokat?
– Nagyon sokat… – kerülte ki a választ Eric. Mondhatta volna azt is “Az életemet”, de tudta, hogy ez újabb kérdésekre adna okot. – Elmeséled, mi történt? Persze csak ha nem vagyok túl kíváncsi… Fogadjunk, valami pasas van a dologban!

Isabell szégyenlősen bólintott, és maga sem értette, miért, de megnyílt a fiúnak.
– Ma csalódtam valakiben, akiről azt hittem, szeret. Valójában azonban csak ki akart használni… – és szomorúan lehajtotta a fejét. A véletlenen múlt az egész: ha nem hallja meg azt a telefonbeszélgetést, csúfosabb véget is érhetett volna a románc. Austin éppen azt ecsetelgette valakinek, mennyire jól alakulnak a dolgok, és hogy hogyan fog a Granchester vagyon közelébe férkőzni a lányon keresztül – Csak a pénzem érdekelte…

Eric szeme összeszűkült a haragtól.
– Gyűlölöm ezeket a nyerészkedő paprikajancsikat! Azt hiszik, joguk van átgázolni más emberek érzésein! – majd Izzie-re pillantott – Gondolom kiborultál, mikor rájöttél…
– Kiborulni? Előbb berontottam a szobába, és behúztam neki egyet! – válaszolt dühöngve a lány. Nem volt túl büszke arra, hogy így elengedte az indulatait, de Austin megérdemelte. Eric meglepettem mosolyodott el a hallottakon – Aztán hazaindultam az autóval, csak az a baj, hogy az ő kocsijával mentünk, és ez csak később jutott az eszembe… – tehetetlenül vonta meg a vállát – De a motor valamiért leállt, éppen mikor errefelé hajtottam…

– Ezért jöttél ide hozzám – A városnak ezen a kieső részén csak elszórva állt egy-két lakóépület, így Izzie nem sokáig töprenghetett, hol próbál szerencsét.
– Igen – mosolyodott el szégyenlősen a lány. Furcsán, de kellemesen érezte magát Eric jelenlétében. A fiú nem nevette ki, amiért olyan naiv volt, a modora pedig úgy megnyugtatta, hogy Izzie kezdte távolinak érezni a zűrös randevút. Talán nem is vele történt meg…
Ebben a pillanatban ismét megszólalt az ajtócsengő. Mindketten ijedten rezzentek össze a hangra, teljesen belefeledkeztek a beszélgetésbe.

Eric megadó sóhajjal indult el ajtót nyitni. Ismét Riley-t várta felbukkanni a bejáratnál, de csalódnia kellett. Egy ismeretlen férfi állt az orra előtt. Az idegen minden bevezető nélkül, foghegyről vetette oda a kérdést.
– Isabell itt van?

Eric bezárta a háta mögött az ajtót.
– Ki keresi?
– Tehát itt van. Beszélnem kell vele! – Austin orra kissé fel volt dagadva, és a jó modort is valahol a fogadáson felejtette.
– Nem kíváncsi rád! – Eric szeme összeszűkült a megvetéstől. A férfi éppen olyan volt, mint amilyennek képzelte: ellenszenves, hetyke és tenyérbemászó.
– Akkor majd a zsarukkal fog csevegni – jelentette ki gúnyosan a látogató.
– Mit hordasz itt össze?

– Ellopta a kocsimat! – és önelégült képpel meglóbált egy slusszkulcshoz hasonló apró szerkezetet a fiú orra előtt – GPS.
Eric ekkor jött rá, hogyan talált rájuk a férfi: az autóban műholdas nyomkövető működött, és valószínűleg a motort is távirányítással állította le.
– Szóval mi lenne, ha besétálnál hozzá, és kihívnád? – folytatta még mindig szenvtelen hangon Austin.

– Mi lenne, ha elhordanád magad, és magaddal vinnéd a tetves autódat is? – szaladt a vér Eric fejébe. Eddig meg tudta őrizni hűvös nyugalmát, a másik önhittsége azonban kezdte kiverni nála a biztosítékot.
Austin meglepetten pillantott fel. Elkövette azt a hibát, hogy nem nézte meg jól, kivel kezdett vitába. Eric tekintete fenyegetően fúródott az övébe, keze ökölbe szorult, és egyáltalán nem tűnt olyan nyúlszívű milliomos palántának, mint amilyenre számított. Úgy döntött, biztonságosabb döntés meghátrálni.
– Ám legyen… – szólalt meg végül – De ne hidd, hogy miattad megyek el. Egyszerűen nincs kedvem a procedúrához… Feljelenteni, tanúskodni… Ami meg a lányt illeti, már úgyis elegem volt a nyafogásából… – és egy felsőbbrendű mosollyal a képén távozni készült.

– Várj csak! – szólt utána Eric. Drayton ösztönösen felé fordult, a következő pillanatban pedig egy ököl érte hatalmas erővel az állát. – Ezt még Isabell üzente.
A férfi megtántorodott, és a fiúra emelte a szemét.
– Ezt egyszer még nagyon meg fogod bánni… – sziszegte gyilkos tekintettel.
Eric nem válaszolt, csak acélszoborként állt a ház előtt, ameddig az alak el nem tűnt a szeme elől.

Isabell az ablaknál állt, mikor Eric belépett a házba. Mindent látott a függönyön keresztül, és lelke mélyéig meghatotta a dolog. Sohasem állt még így ki érte senki sem.
– Köszönöm – suttogta aznap este már sokadszor a fiúnak, és mélyen az arcába nézett. Zavart olvasott le róla: Eric nem tudta, hogy a lány megleste őt.
– Biztosan fájt – és megragadta a fiú kezét, hogy megnézze, nem sérült-e meg. – Csak úgy kíváncsiságból, gyakran vagy ilyen szívélyes a kellemetlen alakokkal szemben? – kérdezte viccelődve.
– Hát már elég régen nem fordult elő… – vakarta meg Eric a fejét félszegen.
– Fogadjunk senkinek sem sikerült még legyűrnie téged… –  mosolyogott a lány még mindig a fiú öklét vizsgálva.

– Már nem is emlékszem… – tért ki ismét a válasz elől Eric. Az emlékkép ugyan nagyon is élénken élet benne Nate diadalmas arcáról, de az még egy másik életében történt, jobbnak látta nem beszélni róla.
– De azt a grimaszt, amit Austin vágott, nem fogom elfelejteni egyhamar – nevetett jóízűen az est folyamán először Isabell. Szép mosolya volt, ahogy a fiú nézte, az ő szája is mosolyra húzódott. Eric furcsa melegséget kezdett érezni a mellkasában. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy  sokkal régebben ismeri a lányt, mint mióta belépett a házba.
Izzie beleszagolt a levegőbe.
– Mi ez…? Csak nem füst?
– A sütő! – kapott a fejéhez Eric azonnal, s kirohant a konyhába, hogy elhárítson egy újabb katasztrófát.