Hétköznapi történet – 12. Soha többé

Dacára annak, hogy a naptár május elejét mutatta, az éjszaka szokatlanul csípős volt. A madarak hálásan köszöntötték az első melengető napsugarakat. Nyújtózkodva kiszökdécseltek a legközelebbi ág végére, összecipzárazták elfeküdt tollaikat, és éktelen trillázásba kezdtek.

Riley öntudata kezdte áttörni az álom falát. Először a hangok szűrődtek be a való világból, majd érezte, hogy hűvös szellő simít végig az arcán. Még mindig zárt pillákkal, elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. Hűvös szellő az alagsori szobájában?  Nagy nehezen ugyan, de kinyitotta szemét. Az első dolog, amit megpillantott, egy rigó kíváncsi feje volt, ahogyan az arcába bámult.

Meglepetten pattant fel, az állat pedig elrepült. Körülnézett, és próbálta rekonstruálni az éjszaka eseményeit. Emlékezett arra, hogy Ambert várta az étterem egyik asztalánál, majd valamivel később rendelt magának egy üveg bort. A többi homályba borult, fogalma sem volt, hogy kerülhetett a városi közparkba, ami kilométerekre esett az étteremtől.
Megtapogatta a zsebeit – tárcája, telefonja a megszokott helyén dudorodott. Valamiért azonban mégis az a furcsa érzés kezdte a hatalmába keríteni, mintha elveszített volna valami nagyon fontos, értékes dolgot az éjszaka. Arcán a felismerés hulláma söpört végig, és visszaroskadt a kemény padra.
– Amber… – suttogta maga elé fájdalmasan.

***

Amber nyitott szemmel feküdt az ágyon, és a plafont bámulta. Annie táskás szemekkel üldögélt mellette egy fotelban, és testvére beszámolóján elmélkedett. Tulajdonképpen hálás lehetett volna azért, hogy végre nem a saját lelki nyomora foglalja le összes gondolatát, húgát nézve azonban összeszorult a szíve.
– Azt mondod, ő futtatta zátonyra az összes találkádat az elmúlt évben? – hitetlenkedett még mindig.
Amber arca megrándult egy pillanatra a gondolattól.
– Ki tudja, mióta kémkedik utánam! Miért tette ezt velem? Hogyan alázhatott meg ennyire? Mit vétettem ellene? – törtek fel belőle egymás után a kérdések. Nem tudott napirendre térni afelett, hogy valaki az ő tudta és engedélye nélkül más mederbe terelte az életét.

– Nem tudom elhinni róla… egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki képes ártani neked…
– Az még nem bizonyít semmit – vágta rá keserűen Amber.
– Hát egyvalamit azért mégis. Értem még sohasem küzdött ennyit egy férfi… – hajtotta le a fejét szomorkodva nővére.
– Te meg miről beszélsz?! Becsapott engem, átvert, megszégyenített! Kést döfött a hátamba! – pattant fel a fiatalabb az ágyról, és nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni a szobában.
– Én egy szóval sem mondtam, hogy nincs igazad! Ugyanígy kiborulnék a helyedben! – próbálta lecsendesíteni Annie a háborgó lányt – Másrészről viszont miért tehette, ha nem azért, mert szeret?

– Elég furcsa módja a szeretet kimutatásának – dühöngött még mindig Amber, s leroskadt egy fotelba.
– Sosem állítottam, hogy értem a férfiakat… – tárta szét a karját nővére – De talán adhatnál neki egy lehetőséget, hogy megmagyarázza a történteket.
– Nem! – fordult dacosan Amber a fal felé.
Annie elhallgatott. Tudta, hiába győzködné testvérét, túlságosan makacs ahhoz, hogy hatni tudjon rá. Úgy döntött, feladja a dolgot. Az ajtóhoz lépkedett, de még búcsúzóul visszafordult egy gondolat erejéig:

– Az igazi szerelem olyan ritka, hogy sokan egész életükben hiába keresik. Neked kell eldöntened, mennyit jelent számodra ez a kapcsolat, és eldobhatod-e magadtól úgy, hogy meg sem próbáltad meghallgatni a másikat. – azzal becsukta maga mögött az ajtót.
Szinte ugyanabban a pillanatban megszólalt Amber telefonja, aznap már legalább huszadik alkalommal. A lány leült vele szemben, és figyelte egészen ameddig el nem hallgatott.
Szeméből egy nagy, kövér könnycsepp gördült le, és végigfolyt az arcán.

***

Isabell szaporán szedte a lábát felfelé a lépcsőn. Mire a harmadik emeletre ért, már szúrt az oldala a légszomjtól, bokája pedig kétszer kibicsaklott a lépcsőfordulóban, ő azonban mindezt tudomásul sem véve majdnem ajtókeretestül rontott be a Peterson lányok szobájába.
Annie éppen a ruhásszekrényben kotorászott, Amber pedig egy magazinnal próbálta elterelni gondolatait. Mindketten rémülten kapták fel a fejüket a váratlan belépőre.

– Lányok, el sem hinnétek micsoda éjszakám volt! – préselte ki magából Izzie levegő után kapkodva, és örömtáncot kezdett lejteni a helyiség közepén.
A két lány kíváncsian sereglett köré.
– Mi történt? Ennyire jól sikerült a randi? – tapogatózott Annie.
– A randi? – lepődött meg a szőke lány – Dehogy! Szakítottam Austinnal!
– Akkor… miért is nem vagy szomorú? – kérdezte megrökönyödve Amber.
– Mert megismertem valakit… – rebegte szemlesütve a lány.

A testvérek döbbenten néztek egymásra.
Annie égnek emelte tekintetét, Amber pedig hevesen gesztikulálva kapkodott levegő után.
– Miért megy ez mindenki másnak olyan könnyen?! – fakadt ki Annie hitetlenkedve.
A másik lány még mindig csak hápogni tudott meglepetésében.
– De hát… miért? És… hogyan…?
– Az nem számít! – legyintet Isabell kitérően. Nem akart beszélni csúfos bukásáról Austinnal – De higgyétek el, az az alak pont azt kapta, amit érdemelt… – és sötéten kezdte nézegetni az öklét.

– És ki az a szerencsétlen, akinek már megint elcsavartad a fejét? – méltatlankodott még mindig Amber – Hogy hívják? Remélem nem valami sportkocsis bájgúnár a változatosság kedvéért…
Isabell elgondolkodva összehúzta a szemöldökét. Mivel távolról már ismerte a fiút, nem került sor bemutatkozásra. Ez sajnálatos fordulat volt, tekintve hogy sosem tartotta korábban Nate haverjait érdemesnek arra, hogy megjegyezze a nevüket. Persze utólag rákérdezni igen kellemetlen lett volna, így reménykedett, hogy a közeljövőben sikerül valahogyan megszereznie ezt az igen lényeges információt.

– A név nem fontos… – terelte hát ismét el a témát – És nem fontos a rang sem! Sosem találkoztam még olyan férfival, akinek így megragadott volna a hangja, a mosolya, a kisugárzása… egyszerűen a jelenléte… Sohasem hittem abban, hogy két ember egymásnak lehet teremtve. Egészen eddig…
– Ismerem ezt az érzést… – suttogta keserűen Amber maga elé, de Izzie mégis meghallotta.

– Ugye, milyen csodálatos? – nézett mit sem sejtő, csillogó tekintettel a lány szemébe. Mivel az éjszakát távol töltötte, még nem jutott el hozzá barátnője szakításának híre. Amber azonban nem akart ünneprontó lenni, elfordult, s hogy zavarát leplezze, ránevetett a lányra:
– Isabell? Biztosan te vagy? Még sohasem hallottalak így beszélni!
A lány szégyenlősen elpirult.
– De minek is húzom itt az időt! – pattant fel hirtelen – Indulnom kell! – és az ajtó felé indult.
– Randizni mentek? – kiáltott utána Amber kíváncsian.

– Randi? Hmm… nem egészen az. – fordult vissza a lány – Megígértem, hogy elkísérem egy számára igen fontos eseményre… Egy versenyre – majd töprengve megjegyezte – Korábban fel sem tűnt, hogy a konyhaművészet valójában mennyire férfias önkifejezési eszköz lehet…

***

Riley zúgó fejjel, kellemetlen szorítással a mellkasában ácsorgott a galéria előcsarnokában. Szórakozottan igazgatta nyakkendőjét, és képzeletében azokat a helyszíneket számolgatta, ahol szívesebben tartózkodott volna az adott pillanatban. Bár korábban azt hitte, a festészet mindennél többet jelent számára, keserűen ébredt rá, hogy tévedett. Úgy érezte, sohasem lesz képes újra ecsetet fogni a kezébe. Elveszítette a múzsáját.

A kihalt folyosón lépések kopogása közeledett: egy puhatalpú cipő nyikorgása, valamint egy tűsarkú fület sértő csattogása. Riley a közeledő alakokra pillantott. A galéria aligazgatója meggyorsította lépteit, majd a fiúhoz érve egyből megragadta és lelkesen rázogatni kezdte a kezét.

– Mr. Stronghold! Kérem bocsásson meg a kényelmetlenségért, amiért ilyen váratlanul idehívattam! – a mellette felbukkanó nő felé mutatott – Szeretném bemutatni önnek a Párizsi Művészeti Társaság képviselőjét, Ms. Ashleigh Fitzgerald Blake kisasszonyt!
Riley ismerte a szervezetet, és a Fitzgerald név is megütötte már a fülét apja számtalan partijának egyikén. Sejtette, hogy a lány nem hozzáértése, sokkal inkább befolyása miatt válhatott egy ilyen társaság követévé.
– Örvendek – mosolygott rá a szőke lány, és a kezét nyújtotta. Riley fogadta az üdvözlést.
Az aligazgató sugárzó arccal folytatta a tájékoztatást.

– A kisasszony azért utazott ide, hogy önnel találkozzon. A kiállítás megnyitása előtt a PAMUT egyik munkatársa, természetesen kilétét titokban tartva megtekintette a képeket, és tájékoztatta a társaságot a látottakról. Ennek alapján a PAMUT illetékesei úgy döntöttek… – az aligazgató véletlenül Ashleigh fagyos arcára pillantott, és zavartan megköszörülte a torkát – talán inkább Ms. Fitzgerald tájékoztatja önt a továbbiakról…
– Köszönöm – hajtotta meg a fejét kimérten a lány – Mr. Stronghold, szeretnénk önnek egy rendkívüli ajánlatot tenni, amelyet azt hiszem, nem utasíthat vissza!
– Miféle ajánlatról lenne szó? – kérdezte még mindig révedező tekintettel a fiú. Az aligazgató monológjából csak minden harmadik szó jutott el a tudatáig, de az illem megkövetelte, hogy legalább a nő szavaira megpróbáljon koncentrálni.

– Kérem, utazzon hozzánk Párizsba! Lehetőséget kínálunk arra, hogy képeit a Champs-Élysées Galériában ünnepélyes keretek között egy utazó kiállításunk nyitóestjén a nyilvánosság elé tárja, majd ezek után a társaság szervezésében két másik fiatal művésszel együtt körútra induljon Európában! Velence, Róma, Milánó… mindez önre vár!
Riley úgy érezte magát, mint akit fejbe vertek. Erre a lehetőségre várt egész életében, és nagyon nehezen tudta megállni, nehogy elnevesse magát a helyzet abszurditásán.

– Tehát, ha jól értettem, itt kellene hagynom Alkonyvölgyet egy időre… – tört ki belőle hitetlenkedve – Mégis mennyi ideig tartana ez a körút?
– Fél év – vágta rá a lány, majd a fiú kifejezéstelen arcára nézve meggyőző hangnemben folytatta – Persze megértem, hogy nehéz ennyi időre itt hagyni a családját, barátait, kedvesét…
– Azzal nem lesz probléma – vágott közbe élesen a fiú, és eltökélten nézett Ashleigh-re.
Úgy érezte, újabb esélyt kapott az élettől arra, hogy megvalósítsa álmait, s maga mögött hagyja gyötrelmei helyszínét.

– Igazán…? – pillantott kutatóan a nő Riley-ra, mert megérezte a hirtelen elhatározás okát. Sejtette, hogy a fiú szabad préda. – Nagyon boldog vagyok, hogy megegyeztünk! Akkor talán vessünk egy pillantást a szerződésekre…

***

Amber gondolataiba mélyedve ballagott az úton. Kelletlenül pillantott fel, mikor óvatlanságában majdnem keresztülesett egy kavicson. A környék ismerősnek tűnt – lábai furcsa módon a Stronghold ház felé vezették. Lelassította lépteit, és tanácstalanul nézett az előtte ásító, üres útra. Éppen Riley járt a fejében, és legnagyobb rémületében sorsszerűséget vélt felfedezni abban, hogy öntudatlanul is elindult a fiú felé.

Annie és Izzie egész nap csöpögtették a lányba a kétség cseppjeit. Amber fülében még ott csengtek nővére bölcsességei, Isabell szemének különös fénye pedig olyan emlékeket ébresztett benne, amelyeket talán jobb lett volna elfelejtenie. Hiszen ő is éppen ilyen boldognak érezte magát Riley mellett, ameddig ki nem bújt a szög a zsákból. Lehetséges, hogy minden csak tévedés volt? Lehet, hogy mégis meg kéne bocsátania? Hiszen érezte valahol mélyen, hogy azok közül, akikkel korábban találkozott, egy sem lehetett volna olyan társ, mint a fiú…

Amber fejében döntés született. Arca kitisztult, tartása határozottá vált, és egyre gyorsuló tempóban megindult, egyenesen előre.
“Még egy próbát megér a dolog… – gondolta magában – ennyivel tartozom neki is, és magamnak is!”

***

Ashleigh bekanyarodott a sarkon, és leállította a motort a Stronghold-ház garázsfeljáróján. Riley nagy bánatára egész úton lélekőrlő lassú tempóban vezetett, és próbálta kifundálni, hogyan tolhatná minél távolabb a búcsú pillanatát. A fiú előkelő családból származott, és ígéretes tehetségű művész volt, ezen felül pedig még szabad is. Ashleigh elmosolyodott egy pillanatra: elképzelte párizsi barátnői arcát, mikor kopaszodó, korosodó, pocakos lovagjaik oldaláról irigy pillantásokat lövellnek kettejük felé a fogadáson. Sajnos a párizsi elit bizonyos szempontból igen keveset nyújthatott feltörekvő ifjú hölgyek számára.

Riley kedvetlenül nézett kifelé az autó ablakán, majd a lány felé fordult.
– Köszönöm, Ms. Fitzgerald, hogy hazahozott, igazán nem kellett volna fáradnia – udvariaskodott, és kiszállt az autóból.
Ashleigh rémülten pattant ki a járműből, nem hagyhatta, hogy a fiú ilyen gyorsan meglógjon.
– Várjon! – kiáltott utána, mire Riley megtorpant – Nem tegeződhetnénk inkább? Hiszen olyan sok időt fogunk még együtt tölteni… – rezegtette a szempilláját sokatmondóan a lány -És kérem, hívjon inkább Ashleigh-nek!

– Nos, rendben… Ashleigh. Én sem szeretem túlzottan a formalitásokat… – és ismét megrázta a lány felé nyújtott kezét.
Ashleigh úgy gondolta, áldozata kedvezően fogadta az első becserkészési kísérleteit, ezért tovább lépett a listán.
– Most jut eszembe, Riley! A párizsi fogadásra igen ajánlott kísérővel érkezned, ha csak nem akarod, hogy mamlaszként emlegessenek egész további életedben… – és csengő hangon kacagott saját tréfáján.

Riley értetlenül nézett a lányra.
– Tudod, Párizsban ajánlatos követni a társaság íratlan szabályait… az ottani elit élete igen egyhangú, egyedül a pletykák és találgatások teszik elviselhetővé az életet…
– Most már emlékszem, miért is nem szerettem soha az ilyen fogadásokat… – ráncolta a szemöldökét gondterhelten a fiú.
Ashleigh bizalmaskodó hangnemre váltott.
– Ne aggódj! Ha minden kötél szakad, majd elkísérlek én! – súgta oda neki, mintha az ötlet éppen abban a pillanatban született volna a fejében. – Mi ez itt? Cérnaszál? – és a fiú gallérja felé nyújtotta a kezét.

Riley hatodik érzéke riadót fújt. Az Amberrel és az új lehetőséggel kapcsolatos gondolatok olyan mértékben lefoglalták figyelmét, hogy mindeddig a pillanatig észre sem vette a lány szándékát. Gyanútlanul haladt egyenesen a kelepce felé, márpedig neki esze ágában sem volt belesétálni. Bár hízelgő volt számára Ashleigh érdeklődése, akaratlanul is egymás mellé képzelte őket Amberrel, és a szőke lány igen megtépázva került ki a versenyből. Így egy udvarias mosoly kíséretében úgy döntött, véget vet a társalgásnak.

– Nagyon kedves tőled, Ashleigh! Nem fogom elfelejteni az ajánlatodat! – és az ajtó felé pillantott – Ha nem haragszol, azt hiszem ideje összecsomagolnom…
A lány rezzenéstelen arccal fogadta a színtelen hangnemet. Tudta, hogy lesz még alkalma bőven meghódítani Riley-t.
A távolodó alak után kiáltott:
– Ne felejtsd el! Holnap reggel találkozunk! Aztán irány Párizs!

***

Amber a fák takarásából nézte végig a jelenetet. Nem akarta elhinni a szemének, hogy Ashleigh-t látja, amint bizalmasan beszélget szerelmével. Nem fért a fejébe, hogy milyen módon találkozhattak ők ketten… Riley háttal állt neki, a lány arcát azonban világosan látta, és mint nő, egyértelműen le tudta olvasni róla a közeledési szándékot. Mikor Ashleigh a fiú gallérja felé nyúlt, a lányba belehasított a féltékenység. Könnyes szemmel figyelte a búcsúzást, de a távolság miatt egyedül az utolsó mondatot hallhatta.
“Hogy lehettem ennyire naiv? Egyetlen percig sem szeretett!” – szidta magát elkeseredve
Azzal sarkon fordult, és az elfojtott zokogástól botladozó léptekkel elindult a Granchester-ház felé. Soha, soha többé nem akarta látni a fiút.