Más, mint a többi 2. – A bosszú hálójában – 1. Menny és Pokol

Cleo dühös léptekkel indult el a 113-as szoba felé. Semmi másra nem vágyott, csak hogy végre odaérjen, elfordítsa a kulcsot az ajtóban, és egy hatalmas ordítással végre kiadhassa elfojtott indulatát. Nem akarta magára vonni diáktársai figyelmét azzal, hogy a folyosón borul ki, bár így sem sikerült feltűnésmentesen közlekednie. A nehéz bőröndjeiket cipelő, éppen hazafelé igyekvő tanulók csak az utolsó pillanatban tudtak elugrani a lány elől, aki mit sem törődve a szembe jövő forgalommal, hajthatatlanul ment előre.
– Hé, nem látsz a szemedtől? – fordult vissza mérgesen az egyik felsőbb éves srác fájó vállát masszírozva.
Nem, Cleo nem látott és nem hallott, mert csak a csigalassúsággal növekvő szobaszámokra volt képes odakoncentrálni. 109… 110… 111… 112… 113… Végre! Durván belökte az ajtót, és teljes erejéből becsapta azt maga mögött, mire a számítógépnél ülő szőke hajú lány rögtön ugrott egyet ijedtében.

– A szívbajt hoztad rám! Nem igaz, hogy nem tudsz finomabban bánni azzal a szerencsétlen ajtóval! Remek, bezártam az oldalt – fordult vissza a képernyő elé. – Pedig már majdnem megtaláltam, melyik vonattal tudnék hazamenni. Mindegy, inkább maradok a busznál. Közelebb van a megálló, és öt perc alatt simán kiérek. A pályaudvar meg vagy húsz percre van, ráadásul ott van az a szörnyen ugatós kutya, aki tutira mondom, egyszer kidönti azt a rozzant kerítést. Szóval nincs kedvem se sétálni, se kutyaeleség lenni, így is cipelhetem a nagy bőröndömet, úgyhogy a buszra szavazok. Apropó, te már…
– Áááááá! – ordította el magát Cleo, mire szószátyár szobatársa és egyben legjobb barátnője, Sandra egyből elhallgatott.

– Valami baj van?  – lépett oda hozzá vigasztalóan, mihelyst feltűnt neki, hogy Cleo nem jókedvében bántalmazta szobájuk ajtaját.
Sandra már emelte a karjait, hogy egy öleléssel próbáljon javítani a lány hangulatán, de Cleo most semmi ilyesmire nem vágyott.
– Most voltam Mr. Brucklynál – szűrte a fogai között dühösen, és hátrált egy lépést, hogy ekképpen adja Sandra tudtára, nincs szüksége ölelésre.
– Hadd tippeljek! Nem javította át a töri hármasod. Cleo, hiszen tudod, hogy utólag már nem lehet semmit sem javítani a bizonyítványban – csóválta a fejét. – Megmondtam előre, hogy ez lesz. Olyan makacs vagy.
Amúgy is forrt benne a düh, de Sandra okoskodása még rátett egy lapáttal mérgére. Újra látta maga előtt Mr. Bruckly önelégült arcát. Legszívesebben tört-zúzott volna, így hát módot próbált keresni arra, hogy levezesse feszültségét. Megkerülte Sandrát, lassan odasétált a számítógépes asztalhoz, és azzal próbálta magát lenyugtatni, hogy egyfolytában a róluk készült közös képet nézte.

– Az utolsó hónapban annyit tanultam, hogy majd’ belepusztultam. Sorra írtam neki az esszéket, többször is feleltem neki, és csak azért, mert egyszer leveleztem az óráján, folyamatosan lehúzza a jegyeimet. Kettes és hármas dolgozatokat írok, Christine pedig nálam jobb osztályzatokat kap, holott puskázik, és szinte mindent rólam másol! Hol itt az igazság? Azt hittem, értékeli az igyekezetemet, és végül megadja a négyest, errefel a bizonyítványból kell megtudnom, hogy mégsem volt képes erre? Vigyorogva közölte velem, hogy elhagyta a beadandóimat! Átkozott vénember! Gyűlölöm! – kiáltott fel, és olyan erővel csapott az asztalra, hogy néhány füzet és toll azonnal a földön kötött ki.
– Ez tényleg szemétség, de megszokhattad volna már, hogy ebben a blackwoodi bentlakásos suliban a tanárok egy része elég kö.. – kezdte Sandra, de mielőtt kimondta volna a pedagógusokat illető csúnya szót, szája elé kapva kezét, elkiáltotta magát. – Atya világ, a számítógép!

Cleo követte Sandra ijedt tekintetét. Mihelyst meglátta a szikrázó és halvány füstfelhőbe vont gépet, kezét azonnal elhúzta az asztalról, és ahogy barátnője, ő is halálra vált arccal figyelte a jelenséget.
– Húzd ki a konnektorból! Húzd ki! Gyorsan! – visítozott Sandra, miután magához tért.
– És ha megráz az áram? – vonta fel a szemöldökét Cleo, de kérdése süket fülekre talált.
– Húzd már ki! Mi van ha, ha meggyullad? Igyekezz!
– Meg is van – bújt elő az asztal alól Cleo.
– Nem akarok meghalni! Túl fiatal vagyok hozzá! Légyszi, siess!
– Sandra, nyugi van! Mondtam már, hogy kihúztam.

– Hála az égnek! – fújta ki a levegőt, és kóvályogva elindult Cleo ágyához.  – Velünk mindig történik valami szerencsétlenség. Hogy fogjuk kifizetni? Nekem már alig maradt pénzem.
– Szerintem még itt van Luke, ha szépen megkérnénk, biztosan segítene megjavítani valahogy a gépet – mondta biztatóan, és lehuppant barátnője mellé az ágyra.
– Cleo, nem kell nagy informatikusnak lenni hozzá, hogy rájöjj, ezt nem lehet csak úgy egyszerűen megjavítani. Nem egy csavar esett ki belőle, itt valami rendesen elfüstölt. Ezt muszáj kifizetnünk – sóhajtotta szomorúan.
– Ne viccelj! Majd én megfizetem a kárt. Elvégre én miattam ment tönkre, vagyis nagy a valószínűsége annak, hogy én csináltam vele valamit. Bár azon kívül, hogy csak az asztalra csaptam, egy ujjal sem nyúltam hozzá – töprengett hangosan.

Sandra összeráncolta a homlokát.
– Ne nevess ki, légy szíves, de nekem van egy olyan érzésem, hogy…
– Hogy? – noszogatta Cleo, bár már sejtette, mit fog mondani a lány, éppen ezért meg sem várva a válaszát, kimondta azt, ami abban a pillanatban valószínűleg Sandra fejében is járt. – Szerinted én idézem elő ezeket a dolgokat?
Barátnője egy pillanatig megütközve nézett Cleóra, aztán zavartan bólintott.
– Gondolj csak a farsangi bálra, amikor Melanie-nak csak úgy kiütések jelentek meg a bőrén, miután direkt leöntött narancskólával, vagy a matek órára, amikor megtudtad, hogy egyes lett a dogád, vagy amikor…
– Sandra, túl sok fantasztikus filmet néztél – legyintett Cleo nevetve, bár jókedve egyáltalán nem volt őszinte.
Miután megtörténtek velük ezek a furcsa esetek, többször is felmerült benne, hogy talán ő a felelős ezekért a dolgokért, de aztán mindig talált rájuk ésszerű magyarázatot. Melanie allergiás volt az egyik kajára, csak a szél volt az, minden bizonnyal a képzelete játszadozott vele, csak a fiúk viccelődtek…

–  Jó, oké, lehet, hogy butaság, de mi van, ha igazam van, és mégis van valamilyen különleges erőd? – próbálkozott tovább.
– Az képtelenség. Sandra, ilyen csak a mesékben van – jelentette ki fejét rázva a lány, de közben titkon eljátszadozott a gondolattal, hogy valóban van mágikus képessége.
– De mi van, ha a mesék mégsem kitalációk, és van ilyen a való életben is? Gyerünk Cleo, próbáljuk ki! Egy óra múlva indulnom kell. Így sohasem tudom meg, hogy igazam volt-e, vagy sem. Légyszi!
– Rendben, csak ne nézz rám ilyen boci szemekkel, mert nem tudok neked ellenállni – nevetett. – És min próbálkozzak? Esetleg rajtad?

Sandra azonnal felpattant, és körbejárta a szobát megfelelő célpontot keresve.
– Rajtam? Azt már nem – jelentette ki határozottan. – Nem akarok meggyulladni, úgyhogy inkább kísérletezzünk ezen a kis fabábun.
– Nem fogod sajnálni, ha bármi baja is lesz? – kérdezte Cleo, miután odalépett a lány mellé.
– A karácsonyi bál tomboláján nyertem. Olcsó kis vacak, nekem aztán nem kell, szóval máglyára vele – kacagott fel Sandra csilingelő hangján.

Cleo közelebb lépett az említett fabábuhoz, de csak állt fölötte egy darabig, és zavartan pislogott.  Rápillantott Sandrára, aki bátorítólag visszamosolygott rá, és felmutatta két hüvelykujját, jelezve, hogy hajrá.  Azt viszont már nem láthatta, hogy barátnője jó pár lépést hátrált, attól tartva, valami tényleg meg fog gyulladni, ha Cleo nagyon belemerülne a „kísérletbe”.
– Hát akkor lássuk! – sóhajtott. – Öhm… csiribí-csiribá!
Semmi sem történt. Újra rápillantott Sandrára, aki felvont szemöldökkel nézett vissza rá, olyan „ezt komolyan gondoltad” fejet produkálva.
– Abrakadabra… – motyogta Cleo, miközben kezével apró köröket írt le a levegőben.
– Tudod mit? Szerintem ezeket a varázsigéket hanyagoljuk – fintorgott tovább Sandra. – Csak egyszerűen koncentrálj a bábura!

Bár Sandrának kihangsúlyozta, szerinte butaság a felvetése, titkon reménykedett benne, hogy valami mégis történni fog a bábuval. Először félig, aztán teljesen is behunyta a szemét, és megpróbált koncentrálni. Magában is elmotyogta az iménti bugyuta varázsigéket, aztán már csak arra gondolt, hogy gyulladjon meg a dísz, vagy hulljon darabjaira. Három perc után Cleo már olyan erősen koncentrált, hogy még a feje is belefájdult, így inkább abbahagyta a próbálkozást.

– Látod? Semmi sem történt – mutatott nevetve a bábura, de hangjából kiérződött a csalódottság. – Nincs semmilyen varázserőm, csak egy egyszerű, hétköznapi lány vagyok.
– Lehet, hogy mégis kellene hozzá valamilyen ige – bizonygatta Sandra.
– Hé – lépett oda a lányhoz -, tudom, hogy nem erre számítottál. Egyszer az életben a nagy Sandra Helvy tévedett. Csak túléled valahogy, hogy most az egyszer nem lett igazad.
A lány azonban továbbra is szomorúan bámulta a padlót.
– Csak tudod, reménykedtem benne, hogy van egy különleges barátnőm, aki más, mint a többiek.
– Hát kösz – morogta sértődötten Cleo, és inkább odament az asztalhoz összepakolni a füzeteit.

Az ezt követő fél óra viszonylag csendben telt. A lányok szépen kitakarítottak, kipakolták az éjjeliszekrényeiket, benéztek az ágyak alá elhagyott fél pár zoknikat keresve, aztán fiókok mélyén kutakodtak, hátha megtalálják a kedvenc tolluk régen elhagyott kupakját. Sandra megpróbált beszélgetésbe elegyedni Cleóval, de ő megmakacsolta magát, és csak egy „aham”, és „nem tudom” szavakkal válaszolt barátnője kérdéseire. Persze esze ágában sem volt tőle haragban elválni, csupán meg akarta őt leckéztetni. Így, amikor Sandra végérvényesen lezárta bőröndjét, és egy szomorú „sziával” búcsút intett barátnőjének, Cleo azonnal abbahagyta a füzetei bepakolását, és megölelte a lányt.

– Azt hiszed, rendes búcsú nélkül hagylak elmenni?
– Nem sértődtem volna meg érte – válaszolta, miután kibontakoztak az ölelésből. – Ne haragudj a beszólásomért. Csak…
– Csak csalódottságból mondtad – fejezte be helyette a mondatot.
– Igen. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. Nagyon is különleges lány vagy, az én különleges kis barátnőm – mosolygott, és megfogta Cleo kezét.
– Nagyon szeretlek, Sandra, és nagyon fogsz hiányozni. Te vagy az első igazi barátom Bernardo óta.
Sandra először összeráncolta a homlokát. Úgy tűnt, nagyon koncentrál, hogy felidézze magában, mikor hangzott el a Cleo által említett név, és ki is ő valójában. Néhány másodperces töprengésben telt szünet után azonban eszébe jutott.
– Ő volt a kertészetek, ugye?
Cleo bólintott.

– Na jó, azt hiszem, kapkodnod kellene a lábadat, mert le fogod késni a buszt – pillantott az órára.
– Igaz is – kapott észbe Sandra, majd újra megölelte Cleót. – Vigyázz magadra, oké? Kerüld az elektromos tárgyakat, a bosszantó plázacicákat, a tócsákat, a kutyákat… á, tudod mit? Kerülj el mindent!
– Igenis, kapitány – bólintott Cleo. – Tudom, hogy már mondtam, de nagyon fogsz hiányozni.
– Nekem legjobban ez a borzalmas szekrény fog.
– Most hülyéskedsz, ugye? Akkor őt kérd majd meg, hogy írjon neked e-mailt! – kacagott fel. – Amúgy jó, hogy szólsz, még abból is ki kell pakolnom.
– Ideje volna. Juj, most már tényleg megyek. Biztos, hogy ne fizessem ki a számítógép felét? – fordult vissza az ajtóból.
– Biztos – vágta rá azonnal Cleo. – No, de most már menj! Szia!
– Oké, indulok! Szia!

Egy halk kattanás jelezte, hogy az ajtó bezárult Sandra mögött. Cleo örömteli mosolya szinte másodpercek alatt lefagyott az arcáról. Eddig azt gondolta, hogy sziát mondani, egyszerűen elköszönni valakitől nem is olyan nehéz. De akkor mégis miért érzi magát ilyen üresnek és magányosnak? Sandra távozása éppolyan űrt hagyott a szívében, mint amikor Bernardo búcsúzott el örökre a földi léttől. Először a kertész, most pedig a barátnője hagyta őt el. Nem merte magát abba a hitbe ringatni, hogy szeptemberben majd visszatérhet Blackwoodba, mert jól tudta, Richwoodék úgy rángatják őt és az életét, akár egy marionett bábut. Ami neki örömet okoz, azt igyekeznek minél előbb megsemmisíteni, szétdúlni minden jót körülötte. Eddig a pillanatig nem is töprengett azon, mi lesz, ha majd visszatér Liliomvölgybe, de most, hogy újra felsejlett a három Richwood képe, és az elhagyatottság gondolata ismét beköltözött a fejébe, gyomra hirtelen öklömnyire szűkült.

Nem bírt már tovább állni, hátrált néhány lépést, majd lehuppant az ágyára. Az óra idegesítően ketyegett, mintha jelezni kívánná Cleo számára, hamarosan el kell hagynia a szobát, és el kell búcsúznia az iskolától. Odafordult az időt jelző szerkezet felé, hogy eltehesse végre a bőröndjébe, de a feléje induló keze egy másik tárgyat ragadott meg. A bohóckodásukat ábrázoló közös fotójuk láttán könnyek szöktek a szemébe. A Blackwoodban töltött két év során, teljesen elfeledkezett arról, milyen a magány, amikor nincs senki, aki szeretne és aki törődne veled.
Sandra szabadította ki az egyedüllét fojtogató karmai közül, megmutatta, hogyan lehet igazán jól szórakozni, és hogy nem kell törődni másokkal, sem azzal, mit gondolnak rólad. Olyan vagy, amilyen. Fogadd el magad, és élvezd az életet, amíg lehet. Ők pedig pontosan ezt tették. Lenézték őket azért, mert mások, mint a többiek, mert nem szöktek ki éjjelente a szobájukból, nem lógtak el bulizni, inni…

Mint, ahogy a legtöbb bentlakásos suliban, itt is nagyon szigorúak velük a tanárok, az iskola bekorlátozza a tanulókat, kötelező programokat ír elő nekik, így természetes, hogy a legtöbben vagy így, vagy úgy, de lázadnak ellene. Cleo és Sandra azonban egészen máshogy igyekezett kicselezni a szabályokat, és közben még jól is mulattak. Az utóbbi két évet szinte mindig együtt töltötték, úgy össze voltak nőve, hogy ha egyikük lázasan és betegen feküdt az ágyában, a másik is napokon belül egy hét pihenésre kényszerült.  Nem tudta, hogy fogja kibírni Richwoodéknál a nyarat Sandra nélkül, de egyben biztos volt: nem akart megint magára maradni.

A gondolat villámcsapásként hasított belé. Mi van, ha vissza sem megy Liliomvölgybe? Kinek hiányozna? Talán még szívességet is tenne a „családjának” azzal, hogy örökre eltűnik az életükből. Viszont a szökés elég sok kockázattal jár, de most az egyszer ő akar dönteni. Elvégre ez az ő élete, még akkor is, ha Richwoodék elvileg a gyámjai.
Rápillantott az órára, és megpróbálta felidézni magában, mikor indul Sandra busza… Ha sietne, talán még utolérhetné barátnőjét, és vele mehetne. Ha pedig nem okozna nagy gondot a családjának, és megengednék, néhány napig ott aludhatna náluk, amíg ki nem találja, hogyan tovább. Egy biztos volt: a suli ma bezárja kapuit, és az idő, amelyet még itt tölthetett, vészesen fogyott.

Csüggedten biggyesztette le ajkát, mikor eszébe jutott, hogy ha megfeszülne, akkor sem lenne képes elérni barátnője buszát, hiszen csak félig sikerült összepakolnia.  Ráadásul, arról sem feledkezhetett meg, hogy még a számítógépet is ki kell fizetnie. Szökési tervének foszlányai csak még jobban elhalványodtak, mikor rájött, hogy a nehezen összekuporgatott és félretett pénzéből vajmi kevés fog maradni a kártérítés után. 14 évesen pedig kész meggondolatlanság szinte üresnek mondható pénztárcával nekivágni a nagyvilágnak.

Kezdeti lelkesedése letargikus hangulatba csapott át. Akármennyire is irtózott tőle, meg kellett barátkoznia azzal a gondolattal, hogy ha ma beszáll a taxiba, a sofőr nem a világ másik végére viszi majd el, hanem a Richwood házhoz. Savanyú képpel végigjáratta szemét a szobán. Soha nem volt még ennyire üres, na meg persze tiszta. Legszívesebben elnyúlt volna az ágyon, és a nap többi részét is így töltötte volna el, de még várt rá egy hatalmas és nem mellesleg rendkívül ízléstelen rózsaszín szekrény telis-tele a két év során összevásárolt ruháival, amiknek még a mai nap során mindenképpen a bőröndjeiben kellett landolniuk.

Kelletlenül feltápászkodott, és kinyitotta a szekrény ajtaját. Meglepetésére, csupán két pár cipő bucskázott ki belőle. Nagyobb rendetlenségre számított, pláne, hogy még pár napja a piros pólójáért az egész ruhatárát feltúrta, aztán persze, mint minden normális tini, ő is elfelejtette szépen összehajtogatva visszatenni őket a helyükre. Áldotta az eget, amiért nemrég beinvesztált egy újabb táskába, így nem kellett már azért aggódnia, hogyan fog ez a rengeteg ruha egy bőröndbe beférni. Miután levette a felső polcról a másik kofferét, valami egészen más dolgot is észrevett. Egy kerek labdácskát…

Lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérhesse a sarokban heverő tárgyat.  Meglepődve konstatálta, hogy a puha labdácska nem egy gombócba gyűrt térdzokni, hanem az édesanyja által varrt plüssmackó. Annyira ledöbbent a rég nem látott, és majdhogynem elfeledett játéka láttán, hogy véletlenül rálépett az egyik magassarkú cipőjére, aminek következtében pillanatokon belül a földön találta magát a macival együtt.

Az esést sikerült valamelyest tompítania a kezeivel, de így is szépen beütötte a könyökét. Éles fájdalom hasított belé, de nem törődött sajgó testrészével. Egészen más kötötte le a figyelmét.
Kiskorában nagy becsben tartotta a macit, magányos óráiban azzal játszott, hurcolta magával mindenhová, de egészen eddig a napig nem tűnt fel neki, hogy a plüssjátékba nem csak az volt belehímezve, hogy „Cleo Willard”, hanem egy másik név is. A cérna színe, amivel a nevet belevarrták, csak egy árnyalatnyival volt sötétebb színű, s bár szinte egybeolvadt a maci vöröses talpával, Cleo tökéletesen ki tudta olvasni a betűket: R-O-S-E.

Feje vad lüktetésbe kezdett, nehezen kapott levegőt, úgy érezte a padló kipréseli belőle az összes oxigént. Fulladozva a hátára fordult, hogy lélegzethez jusson. A játék és az ismerős név láttán két évre visszanyúló, fájdalmas emlékhullám söpört végig rajta.
 Őrült vagy, őrült! Elmegyógyintézetben lenne a helyed, te aljas nőszemély! … Szegény, mint a templom egere, őt csak a pénz érdekli! … Egy őrült gyerekrabló! … erőszakoskodni kezdett, fojtogatott, aztán szó szerint nekem ugrott… ellopja az ékszereimet… Cleo, én vagyok az! Az édesanyád! Hinned kell nekem! Ott a maci! Ez az egész hazugság!… Többször megpróbált már gyereket rabolni magának, egyszer sikerült is, azóta nem találják szegény Lucyt… Amint megpillant egy gyereket, azt hiszi az övé… Biztosan keresni fog téged, és megpróbál majd elrabolni…

Ez a nő… azt állítja, ő Cleo anyja… Kicsim… Cleo, én vagyok az! Az édesanyád! Hinned kell nekem! Ott a maci! Ez az egész hazugság! Ott a maci! Ott a maci! Ott a maci!… Hogy is hívják magát? Rose… Rose… Rose… Az emlékfoszlányok összefüggéstelenül bukkantak fel agyának egy ezidáig mélyen elzárt rejtekéből. Cleo torka elszorult, az agya zúgott, zűrzavaros képek és válaszra váró kérdések kavarogtak benne. Nem bírt tovább fekve maradni, ijedten ült fel, és csak bámult maga elé, mint aki most riadt fel egy rémálomból. A döbbenet és a düh váltakozó hullámaival viaskodott.

A nő, akivel a temetőben találkozott először, aki megvarrta neki ezt a plüssmackót, aki két éve eljött érte, ő lenne az édesanyja? Valóban ő lenne az? Agya úgy pörgött, mint a szélmalom kereke viharos időben, és lázasan kutatott emlékeiben Rose, az édesanyja képe után. Először halványan felsejlett benne egy barna, göndör hajú nő, akinek arcát copfjából kiszökött két fürt keretezte, aztán egyre élesebben látta maga előtt őt: a bánatos, kék szemét, finom vonalú szemöldökét, vékony ajkát… és ekkor Cleóban felkapcsolódott a felismerés lámpája. Valóban sok volt a hasonlóság köztük.
A lelkét meleg derű árasztotta el a ténytől, hogy mégsem árva és van édesanyja, de örömét, mint napot a felhők, el-eltakarták keserű gondolatai, hiába próbálta meg azokat elkergetni. Nem tudott egyhamar elvonatkoztatni attól az apróságtól, hogy ez a nő rakta le csecsemőként Richwoodék háza elé, és taszította reménytelen magányba és borzalmas gyermekkorba.

Két éve ott hevert az orra előtt a bizonyíték, az igazság, de ő képtelen volt meglátni. Mint két örök ellenség, az öröm és a düh vívott ádáz küzdelmet Cleóban. Lépjen túl az egészen, bocsássa meg édesanyja 14 éve elkövetett bűnét, és harcoljon azért, hogy újra együttlegyenek, vagy zárja be az igazság kitárulkozó ajtaját, és élje tovább úgy az életét, ahogy eddig is tette? Magányban, boldogtalanságban, szenvedésben? Ezt az egyet nem akarta.
Cleo döntött. Készen állt elfelejteni és megbocsátani azt a tényt, hogy Rose elhagyta és más emberek gondjaira bízta őt, de ahhoz, hogy teljesen szemet tudjon hunyni a múlt felett, magyarázatra van szüksége. De előbb más valakinek kell felelnie a miért kérdésekre.

Dühös könnyek kezdték el döfködni a szemét. Ismét betolakodott a fejébe az a szörnyű nap, mikor Elenáék megvádolták mindenfélével az édesanyját, és elintézték, hogy soha többé ne találkozzanak. Őt letartóztatták, míg neki bemeséltek mindenfélét, és elhitették vele, hogy egy őrült, gyerekrabló miatt kell elköltöznie a városból. De mindez hazugság volt! Csak el akarták őket választani egymástól. De miért? Miért? Miért?
Nem tették már tönkre így is az életét? Úgyis csak fekete bárány a családban, sosem szerették, akkor minek kellett még ez az egész színjáték? Miért nem engedik el?
Öklével akkorát csapott a padlóra, hogy az egyik kiálló tüske egészen mélyen belehatolt a bőrébe. Szitkozódva és fájdalmas felszisszenésekkel sikerült kiszednie a vékony fadarabkát, de tudta, hogy a szívébe befészkelődött tüskét egyhamar nem tudja majd eltávolítani.

Mivel szorította az idő a szoba elhagyását és a kulcsok leadását illetően, addig, amíg elrendezte a cuccait a bőröndjeiben, megpróbálta kizárni fejéből az egymást kergető gondolatokat. Persze a figyelme néha elkalandozott, így többször is le kellett ellenőriznie, hogy mit hová pakolt. Fél óra múlva elégedetten csatolta le a koffereit, miután az édesanyjától kapott plüssmackó is végül sikeresen befért az egyik táskába.

Az idő, mintha szárnyakon repült volna. Cleo pedig azon kapta magát, hogy ott áll nem messze az iskola kapujától arra várva, hogy a taxija megérkezzen. Már szinte alig emlékezett arra, mennyit is fizetett a számítógépért, hogy volt ereje bezárni maga mögött a 113-as szoba ajtaját, és hogy egyáltalán, elköszönt-e a portástól. Egy sárga jármű dudálása rántotta vissza merengéséből, jelezve, várja az utasát.

Cleo megragadta a bőröndjeit, és lassú léptekkel elindult a kapu felé. Elég erőt érzett most már magában, hogy átlépje az iskola küszöbét, és búcsút mondva Blackwoodnak, bezárja a kaput maga mögött. Talán örökre. Már nem gondolt arra, vajon visszatérhet-e ide egyáltalán szeptemberben. Neki már egy egészen más cél lebegett a szeme előtt. A gyűlöletből és az édesanyja iránt érzett megmagyarázhatatlanul hirtelen jött vágyakozásból táplálkozott. Nem akart mást, csak hogy megkeserítse a Richwoodok életét, visszaszerezze az édesanyját és választ kapjon kérdéseire.

Nem fog többé marionett bábuként viselkedni. Már nem. A madzag elszakadt. Innentől fogva nem rángathatják ide-oda kényük és kedvük szerint. A kicsi, védtelen és naiv Cleo többé már nem létezik. 12 évig tűrte a megaláztatást, benyelte a hazugságokat, ideje elégtételt venni. Elérkezett a bosszú ideje. S bár továbbra is játssza majd a kedves és jókislányt, mint aki semmiről sem tud, titokban mindent meg fog tenni azért, hogy elérje a célját.
– Viszlát, Mennyország! – köszönt el Blackwoodtól, majd gonosz mosollyal elindult a taxi irányába. – Üdvözlet, Pokol! Csak ezúttal nem nekem lesz az.