A puha érintéstől ismét szirmot bontott Cleo szívében a remény virága, és örömteli mosollyal az arcán megpördült tengelye körül, abban a hiszemben, hogy az édesanyja nyakába tud borulni. A virág azonban egyből elhervadt, és ő is ijedten hőkölt hátra az előtte álló, ismeretlen nő láttán.
Torkára forrott a szó, képtelen volt bármilyen hangot is kiadni. Ajkai megremegtek, szúrtak a szemei, szinte könyörögtek azért, hogy engedjen szabadon néhány keserű könnycseppet, de Cleo ellenállt, és erős maradt annak ellenére, hogy a csalódottság savként marta a szívét.
– Ki maga? És mit akar tőlem? – préselte ki magából nagy nehezen a két legalapvetőbb kérdést, ami az utóbbi tíz másodpercben megfogalmazódott benne.

– Nem kell félned tőlem, nem akarlak bántani – bizonygatta széles mosollyal a nő, és megerősítés gyanánt előrenyújtotta jobb kezét. – A nevem Filomena Harter.
Akármennyire is tűnt szimpatikusnak és kedvesnek a nő, Cleo nem bízott benne. Alig észrevehetően, de hátrált egy lépést, közben pedig egy pillanatra sem vette le a szemét a nő karjáról, amit valamilyen csillogó anyaggal vontak be. Pont olyan volt, mint…
– Ha nem, hát nem – húzta vissza kissé csalódottan a kezét Filomena, így Cleónak ismét a nő szemébe kellett néznie. – Pedig én tényleg nem akarlak bántani. Elhiheted nekem, bogaram.

– Cleo.
– Tessék? – kérdezett vissza Filomena.
– A nevem Cleo, és ha nem akar tőlem semmit, akkor… miért settenkedett utánam? – tette fel az újabb kérdését, de a válasz már nem igazán érdekelte.
Mint bogarat a lámpák fénye, úgy vonzotta Cleo tekintetét a vörös hajú nő testét beborító csillogó anyag.
– Először is kisdrágám, én senki után nem settenkedtem, úgyhogy harmadszorra is elmondom neked, nem akarlak téged becserkészni, vagy ilyesmi. Csak kasvirágot jöttem szedni. Legjobb tudásom szerint, ilyen időtájban ildomos begyűjteni egy pár szállal. Sokkal erősebb lesz így a főzet hatása. Másodszor pedig – húzta fel a szemöldökét -, nem kellene ennyire feltűnően bámulnod a bőrömet.
Cleo összerezzent, és azon nyomban elkapta pillantását.
– Bocsánat, csak tudja, nem mindennap lát ilyet az ember – szabadkozott lesütött szemmel.
– Nem is mindenki látja. – Filomena mosolyogva fürkészte Cleo pírral elöntött arcát. – Csak a boszorkányok.

A fák csúcsait, a bokrok zöldellő ágait lágy szellő ringatta, és felkapott egy-egy ideje korán lehullott falevelet, amelyek körkörös táncba kezdtek a talajon. Cleo tarkóját csiklandozta a nyári szél, amitől hideg borzongás futott végig rajta. Csend volt a temetőben, halálos csend, de ő nem így érezte. A falevelek zizegése, az éjjeli madarak szárnycsapása a magasban, minden egyes lélegzetvétel, szívdobbanás, még a legapróbb zaj is azt a szót susogta, hogy boszorkány. Hiába tiltakozott ellene makacsul, hiába tapasztotta fülére a kezét, nem tudta megakadályozni, hogy agya sebes kattogásba kezdve ne hozza felszínre mindazt a minimális információanyagot, amit eddigi élete során magába szívott ezekkel a „lényekkel” kapcsolatban.

Elena mindig is ellenezte, hogy varázsteremtményekről és mágikus képességekkel bíró szereplőkről szóló könyv is legyen a házban, így akkor hallott bővebben boszorkányokról és varázslókról, amikor Blackwoodba küldték. Sandra folyton valamilyen Harry Potter sorozatról áradozott, ami kifejezetten erről a mágikus világról szólt. Csúcsos süvegek, talárok, üstök, varázspálcák,  bájitalok, igék, átkok, baglyok, seprűk…  És ahogy Cleo végigpörgette agyában mindazt a sok dolgot, ami Sandra beszámolójából a legjobban megragadt neki, egyszerűen nevetségesnek érezte, hogy mindez valóságos legyen egy ilyen világban, és hogy ő tényleg azlegyen.  Nem sokkal később azon kapta magát, hogy harsányan kacag.

Csak akkor hagyta abba a nevetést, amikor pillantása találkozott Filomena döbbentnek és értetlennek tűnő tekintetével.
– Az nem… nem lehet… nem hiszem el… nem, ez képtelenség… én nem lehetek az – habogta, és halántékához kapta a kezét.
– Micsoda? Boszorkány? – lépett hozzá közelebb Filomena. – Miért lenne képtelenség, kisdrágám? Én szentül meg voltam arról győződve, hogy tisztában vagy vele, mi vagy. Fogalmad sem volt eddig arról, hogy boszorkányvér csörgedezik az ereidben? Nem mondták el a szüleid?
– Nem, nevelt gyerek vagyok. És ne, ne mondja ki még egyszer ezt a szót! – kiáltotta remegő hangon, és újfent megkísérelte, hogy tenyerével elzárja fülét a külvilág zajától. – Én nem vagyok az! A valóságban ilyen nincs! Hagyjon békén, kérem!
Maga is meglepődött rajta, milyen elgyötörtnek és rettegéssel telinek hatottak a kimondott szavak, pedig egyáltalán nem érzett így. Abban a pillanatban meg sem tudta volna mondani, hogy milyen érzések is kavarognak benne. Csak annyit tudott, hogy meg kellett kapaszkodnia valamiben, mert szédítően hullámzik talpa alatt a talaj. Nekivetette hátát a mögötte lévő fának, de émelygése így sem múlt el, és Filomena sem volt hajlandó eleget tenni a kérésének.

– Pedig bizony boszorkány vagy – mondta lágy hangon.– Ne mondd, hogy még sosem történtek veled furcsa, abszurd dolgok, amikre egészen egyszerűen nem tudtál ésszerű magyarázatot találni. Nem tűnt fel egy pillanatra sem, hogy más vagy, mint a többi ember?
Cleo ujjai lassan lecsúsztak a füléről, hiába küszködött, sehogysem tudta megakadályozni, hogy eljussanak agyába a nő szavai. Kezét inkább égő szemeihez kapta, ha a hangokat nem is, de legalább a könnyeit igyekezett visszatartani. Úgy érezte magát, mintha kettészakadna, egyik fele el akart menekülni a temetőből, egy olyan titok, világ elől, ami csak még nagyobb terhet rótt rá, a másik fele viszont tele volt kíváncsisággal, válaszokat akart, nem törődve azzal, hogy azok talán nagyobb kárt okoznak benne.
Nem szólt inkább egy szót sem, nem tiltakozott, és nem is mutatta jelét annak, hogy igenis érdekli, mi történik körülötte. Hagyta, hogy Filomena folytassa a magyarázkodását.

– Ha véletlenül is tüzet gyújtottál magad körül,  valami rossz történt azzal, aki bántott téged, vagy akire haragudtál, hirtelen eltört, vagy elromlott valami a közeledben, ezek mind hihetetlen dolgoknak tűnnek a hétköznapi emberek számára, de nekünk boszorkányoknak, ebben semmi különös nincs – mondta a nő, és lágy mosolyra húzta a száját. – Mindez csak annak a jele, hogy hatalmas erő birtokába jutottál, amit egyelőre a heves érzelmeid, nem pedig te magad irányítasz. Minden tanácstalan, ifjú kisboszorkának szüksége van egy patronálóra, aki segít átvészelni ezt a nehéz időszakot, aki megtanít, hogyan uralkodj az erődön, és hogyan használd jóra, avagy rosszra. A mágikus világ csodálatos, de egyben veszélyes is. Különösképpen azóta, mióta Celeste már nincs köztünk.

Cleo rápillantott a mellette lévő sírra, de aztán ismét a földre szegezte tekintetét, mintha rettentően fontos dolga lenne megvizsgálni minden egyes fűszálat. Úgy érezte, feje menten szétrobban, ennyi információ is épp elég volt ahhoz, hogy észveszejtően sajogjon. Lábai azonban még mindig olyan harmatgyengék voltak, nem akartak engedelmeskedni az agyának, ami folyton azt az üzenetet küldte feléjük, hogy induljanak már meg.
Filomena fülé mögé söpört egy kósza tincset, és nem kímélve Cleót, folytatta.
– Ő volt a legjóságosabb boszorkány a világunkban, ő volt a mi vezetőnk, aki összefogott bennünket, és segített felvenni a harcot az Árny boszijaival. Mostanra azonban teljesen szétszéledtünk, amióta nincs egy erős irányítónk. Eddig is volt, de most még nagyobb zűrzavart és káoszt keltenek a gonosz boszorkányok, amiből persze az átlagos emberek többsége mit sem vesz észre, de mi igenis érezzük, és próbálunk ellenük küzdeni. A Fény és az Árny boszorkái nemcsak egymás ellen harcolnak, hanem keményen megvívnak az úgy nevezett tanácstalan, semleges boszorkányokért is. Olyanokért, mint te, akik választhatnak jó és rossz között.

Filomena megdermedt egy röpke másodpercre, majd összeráncolta szemöldökét. – Érzem. A közelben jár egy Árny. Ő is látja a tanácstalan ifjoncok auráját, el kell tűnöd innen, mielőtt rád talál. Én addig feltartóztatom. Nagyon szívesen pártfogásomba veszlek téged, és elmagyarázok majd mindent, feltéve, ha megbízol bennem.
Cleo hidegen pillantott rá a feléje nyújtott kézre. Egész testében remegett, arca pedig égett, mintha túl sok időt töltött volna a napon. Ahogy egyre szaporábban vette a levegőt, úgy tért vissza az erő a lábába is. Ismét átvette felette az irányítást, ezen felbátorodva reszkető, már-már könyörgő hangon szólt Filomenához.

– Nem! Én… én ezt nem akarom! Fogalmam sincs, mit zagyvál itt össze-vissza, de nem is érdekel! – rázta a fejét hevesen. – Miért zúdította rám ezt az egészet? Nem, nem, nem! Könyörgöm, hagyjon engem békén! Ne rángasson ebbe bele, mert nem akarom! Nem akarom, érti? Normális, hétköznapi lány vagyok, és az is akarok maradni! Ez nekem túl sok!

Kitépte a láthatatlan gyökereket a talajból, amelyek a földhöz láncolták őt, és futva elindult a temető kapuja felé. Félig-meddig arra számított, hogy Filomena majd utánaered, vagy legalábbis útját állja, de a nő nem moccant a helyéről.
–  Elfuthatsz, de nem tagadhatod le, hogy boszorkánynak születtél. Az erő, amit kaptál, nem átok, hanem áldás. Neked kell döntened, hogy használod-e, és ha igen, mire – kiáltott utána csalódottsággal vegyített aggodalommal.

Cleo megtorpant a kapunál, és hátrafordult, de már csak egy elmosódott alakot tudott kivenni az aranysárga fényből, ami körülölelte a nő korábbi helyét.
Bár a mellkasát szorító láthatatlan valami a földre hullott, a szíve egyre jobban összepréselődött, lélegzete felgyorsult, és hiába próbálta legyűrni torkában a sírás gombócát, egy fájdalmas nyöszörgés kíséretében pillanatok alatt elárasztották meggyötört arcát a könnyek.

Ismét futásnak eredt. Maga sem tudta, merre tart, de abban biztos volt, hogy nem hazafelé igyekszik. Idegen házak elmosódott foltjait látta maga körül, a bokrok és fák egy hatalmas zöld gombóccá folytak össze, a kutyák vad ugatásai gonosz kacajként visszhangzottak a fülében, az itt-ott felbukkanó autók fényszórói pedig, mint valami nagyra nőtt szentjánosbogarak táncoltak a levegőben. Befordult az egyik sarkon balra, aztán megint ugyanígy tett a következő elágazásnál, mígnem  egy ismerős utca képe tárult a szeme elé.

Lassított léptein, és szúró oldalát szorongatva továbbsétált a járdán, mígnem észrevett egy rég nem látott kerítést. Az utcai lámpák fénye jól megvilágította az általa bekerített fekete téglaépületet és a mellette lévő játszóteret.
A „Glamorous and Glittering” üzlet  előtti tér még sohasem volt ilyen csendes és üres…

Cleo lábai önkéntelenül is a kis park irányába vitték, és ahogy elhaladt a csúszdák, mászókák és egyéb játékok mellett, elöntötték agyát a régi emlékek, de legfőképpen az az augusztusi nap jutott az eszébe, amikor minden elkezdődött.
Egyszer csak azon kapta magát, hogy a hintában ül, és görcsösen kapaszkodik a láncokba, attól tartva, hogy kettéválik a föld, őt pedig elnyeli egy mély szakadék. Lágyan ringatta magát, hátha attól kitisztul a feje, de csak még ködösebb lett elméje, ráadásul újabb síráshullám készült kitörni rajta.
Nem akart még hazamenni, addig nem, amíg helyére nem rakta magában a ma este történéseit. Fogalma sem volt, hány óra, de azt tudta, hogy jócskán elmúlt a vacsora ideje, és egy cseppet sem bánta, amiért lemaradt Elenáék nagy bejelentéséről. Így is olyan súly nehezedett rá, hogyha még ők is rápakolták volna a maguk kis adagját, abba szó szerint beleszakadt volna. Most nyugalomra, csendre, de ami a legfontosabb, ölelő, vigasztaló karokra vágyott, amibe belekapaszkodva, minden gondja és kétsége egyből tovaszállt volna. Azonban senki sem volt a közelben, aki teljesíteni tudta volna óhaját.

Zsebkendő híján könnyeit kénytelen volt felsője ujjával letörölni, ami után a körülötte lévő homályos foltok lassan élesekké váltak. Ezen a játszótéren történt meg vele az első furcsa eset, amikor másodpercek alatt borult be az ég és zúdított záporesőt a városra. Aztán jött a tűz, a fürdőszobai ügy, az állóóra, a jégeső, a blackwoodi balesetek, a számítógép… A puzzle darabkái egyre gyorsabban kapcsolódtak egymáshoz, de még mindig nem állt össze teljesen a kép. Számos helyen hézagos volt, fontos részletek hiányoztak, de Cleónak nem állt szándékában betömni ezeket a lyukakat.
És Sandrának megint igaza lett, gondolta keserűen.
Most már elhitte, hogy boszorkány, de továbbra is olyan távolinak, idegennek és abszurdnak vélte. Emlékezett rá, hogy Blackwoodban reményt táplált feltételezett mágikus erejét illetően, azonban most, hogy úgymond megkapta, amit akart, már egyáltalán nem is vágyott rá. Minden porcikája sikítva tiltakozott az egész boszorkány lét és az új varázslatokkal teli világ ellen, mert egyszerűen nem akart más lenni, ennyire más, mint a többi ember. Képtelen volt magát elképzelni, hogy küzd a gonosszal, otthon kotyvasztja a bájitalokat, seprűn lovagol… Jól tudta, hogy egy vele egykorú lány valószínűleg egy percet sem gondolkozna azon, hogy elfogadja-e magát annak, aminek született, de ő nem ilyen volt.
Már csak ez hiányzott az életéből…

Összeszorult torokkal gondolt Filomenára és a keserűséggel teli utolsó mondataira. Egy röpke másodperc erejéig, amikor megállt a kapunál, megfordult a fejében, hogy ad egy újabb esélyt a nőnek, magyarázzon el mindent, de nyomban el is szállt ez a kósza gondolat a fejéből, mihelyst újra futásnak eredt. Nem sokat tudott meg erről a mágikus világról, pedig lett volna rá lehetősége, hogy minden kérdésére választ kapjon, ő mégsem tette, és most sem érdekli több annál, mint amennyit megtudott. Ez is bőven elég volt neki arra, hogy a következő időkben egy nyugodt éjszakája se legyen.
Azonban egyetlenegy dolgot megbánt: nem kérdezett rá, mit tud Filomena az édesanyjáról, valószínűleg ő is boszorkány, ismerniük kellene egymást. És ahogy Cleo őrá gondolt, csak még jobban összefacsarodott a szíve, amiért nincs most itt vele, hogy segítsen feldolgozni mindezt, de ezzel együtt dühös is volt rá. Dühös, amiért – bár nem szándékosan – ezt a mágikus örökséget hagyta rá, egy olyan erőt, amivel képtelen volt megbirkózni, amit nem tudott irányítani, és amit legszívesebben eldobott volna magától.

Ha lehetősége lenne rá, tényleg megtenné? A bizonytalanság, a kétség lassan úrrá lett rajta, és átjárta minden porcikáját. Elég volt ez az apró kis megtorpanás, gondolatai egyből szárnyra kaptak, és már egy olyan világban jártak, ahol Cleo egy lágy érintéssel ébredésre szólította a rózsabimbókat, a komor felhőket elsöpörte az égről, hogy kellemesen simogató napsugarak melengessék a zöldellő pázsitot. Finom mosoly jelent meg a szája szélén, miközben lehunyta szemét, és tovább ábrándozott erről az idilli, már-már mesébe illő jövőről.
Valahol, nem is olyan messze megreccsent egy ág, a kellemesen csiklandozó meleg levegő egyszerre nyirkossá és fojtogatóvá vált, az álomkép tovaúszott, Cleóra pedig olyan nyugtalanító, nyomasztó feszültség telepedett, amit még sosem érzett. Kis híján kiesett a hintából, amikor észrevette, hogy tőle pár méterre, egy fának dőlve, karba font karokkal valaki figyeli őt.
Egy lány volt az.

Cleo egy pillanatig azt hitte, Lizzy áll vele szemben, de aztán rájött, hogy az éjfekete hajukat leszámítva, nem sokban hasonlítanak egymásra. Ez a lány vagy másfél fejjel magasabb volt, csontosabb arcát rövidre nyírt haj keretezte. Korát tekintve, legalább huszonöt éves lehetett. Hosszú, combig érő csizmát viselt, ami tökéletesen passzolt rövid ruhájához. Erősen sminkelt arca gúnyos kifejezést öltött, miközben szája sarka halványan megrándult.

Cleónak öklömnyire szűkült a gyomra. Gyilkos pillantással mérte végig őt a lány, mint egy ragadozó, aki arra vár, hogy a prédája kiugorjon végül a bokorból, és kegyetlenül rávethesse magát. Oldalra fordította a fejét, és kiköpte a rágóját. Ez egy jel volt. Egy jel, hogy el fog indulni felé.
Fogalma sem volt róla, mit akar tőle ez a lány, de elég filmet látott már ahhoz, hogy tudja, semmi jóra nem számíthat. Nem tudta eldönteni, mit csináljon, maradjon ott, ahol van, és várja meg, mi fog történni, vagy fusson el. Lehet, hogy csak azt szeretné megtudakolni, hány óra van…

– No, lám, egy tanácstalan ifjonc – szólalt meg fagyos hangon a lány.
Cleo tüdejében bent rekedt a levegő, és csak két szó bukkant fel az agyában: Árny boszorkány. Talpát belemélyesztette földbe, kezével még erősebben szorította a láncokat – futásra készen állt.
– Én nem próbálkoznék meneküléssel a helyedben. Nem akarlak bántani, de ha nem jössz velem saját akaratodból, akkor bizony nem lesz más választásom.
Alighogy ezt kimondta, mutatóujja hegyén vörösen izzó apró fény jelent meg. Ha eddig bármiféle kétsége is lett volna afelől, hogy varázslat már pedig nem létezik, most a saját szemével győződhetett meg mindennek az ellenkezőjéről. Ideje sem volt átgondolni a lehetőségeit.

Abban a pillanatban valamilyen áttetsző dolog suhant el a füle mellett, egyenesen a lány felé, Cleo pedig négykézláb érkezett meg a földre, miután valaki kilökte őt a hintából.
– Menj! Fuss! Én addig feltartom őt.
Cleo újabb taszítást érzett a hátán, de ezúttal sokkal puhább volt az érintés.
– Menj már, nem hallod!? – szólt sürgetőbben Filomena.
– De… én…
A mondatát nem fejezhette be, mert egy kék fénynyaláb tartott feléjük, egészen pontosan Filomena irányába. Az átok végül a hinta láncait találta el, aminek következtében félig leszakadva ringatózott tovább a szélben.

Cleo megpróbált nesztelenül odakúszni a falhoz, de a fiatal boszorkány észrevette, és őt vette célba, miután Filomenának nyomát vesztette.  Összekuporodva várta, hogy az átok eltalálja őt, de nem történt semmi azon kívül, hogy valami élesen pukkant.
– Miért kell minden egyes alkalommal megnehezítened a dolgomat? Hosszú idő után végre rátalálok egy tanácstalanra, és már megint beleköpsz a levesembe, Filomena! – csattant fel a lány.
– Ne haragudj, Annabell! Tudod, hogy szeretem beleütni az orromat mások dolgaiba, ezt kérlek, nézd el nekem!
– Ő az enyém!  – ordította, és nyomatékot adva szavainak, szélvihart idézett elő két előre nyújtott tenyere segítségével. Filomena az épület sarkánál várta, hogy a feléje indított lökéshullám alábbhagyjon.

Cleo halálra rémült arccal figyelte, mi történik körülötte. A hideg falnak támasztotta égő arcát, és azért könyörgött, hogy mindez csak álom legyen. Az ide-odaröpködő fénycsóvák egyetlen rikító színfolttá olvadtak össze, őt pedig teljesen megszédítette ez a valamiféle túlvilági energia, ami mintha össze akarta volna préselni a tüdejét. Hiába várta, hogy az őrületnek vége legyen, egyre hangosabb és furcsább zajok követték egymást, mígnem egy hatalmas reccsenést és kiáltást követően elcsendesült a környék.
– Cleo, gyere ide gyorsan! Most! – hallatszott egy sürgető hang nem is olyan messziről.
Filomena kiáltott érte az épület sarkából csuklóját masszírozva. Szaporán vette a levegőt, szemöldöke fölött vágás éktelenkedett, de mindezen sérüléseket leszámítva jól volt. S bár Cleo még mindig úgy érezte, hogy hullámzik alatta a talaj, a falnak támaszkodva sikerült eljutnia a boszorkányhoz.

Filomena óvatosan odaszorította az épülethez, és aggódva oda-odapillantott arra a helyre, ahol korábban ellensége állt.
– Sikerült egy időre ártalmatlanná tennem – kezdte, anélkül hogy bármit is kérdezett volna Cleo -, de közel sem vagyok olyan erős, mint ő. Tudom, hogy ez így most egyszerre nagyon sok neked, pláne azok után, ami a temetőben történt, de ez a mi világunk. Ha nekem nem hittél, higgy a szemednek! Láthatod, hogy nem hazudtam. Figyelj rám, most nagyon jól! Te döntesz a sorsodról, ha nem akarod, nem kell ebben részt venned, nem kell, hogy csatlakozz hozzánk, de egyet kérek tőled, és azt tedd meg nekem légy szíves: Soha ne engedj a sötét oldalnak, és kerüld el az Árny boszorkákat, de legfőképpen az olyanokat, mint ő. Könnyű felismerni őket, legalábbis akiknek boszorkány vér csörgedezik az ereiben, azok észreveszik az álcájukat és a tetoválást a szemüknél. Ezt még mindenképp el akartam mondani, ha bármi is történne velem. Ennyit kérek tőled. Megteszed nekem?
Cleo kábultan bólintott.
– Köszönöm, és most fuss, rohanj haza, ahogy csak tudsz! Ott biztonságban vagy. És most menj!

Nem kellett neki kétszer mondani.  Bár továbbra is kábának érezte magát, még mindig maradt elég ereje ahhoz, hogy ismét futásnak eredjen.  Miközben a játszótér kapuja felé vette az irányt, egy piros fénycsóva süvített el a füle mellett egyenesen az egyik bokorba csapódva, amit pár másodperccel később már vörös lángok nyaldostak.
– Hagyd őt békén, most velem harcolsz! – hasított bele az éjszakába Filomena hangja, és úgy tűnt, újra elkezdődött a csata a kettejük között.

A súlyos kövek, amiket Cleo egész úton magával cipelt, egy leheletnyivel sem váltak könnyebbé. Még akkor sem, amikor már legalább három saroknyira tudhatta maga mögött azt ezt az őrületet. Igen, őrületet, mert ez az egész nem volt más, mint egy hatalmas téboly, amelynek pont a kellős közepébe kellett belecsöppennie.

A bordája alatti percek óta kínzó, szúró fájdalom megállásra kényszerítette. Már megint bénának érezte magát, remegő lábai összecsuklottak alatta, ő pedig ismét a földön találta magát. Arcát kezébe temette, azt remélve, hogy mikor legközelebb kinyitja a szemét, még mindig ott lesz a kollégiumi szobájában és a taxi érkezésére vár.
Hiába akarta teljes szívből, kétségbeesett óhaja nem teljesült, neki pedig lassan el kellett fogadnia a ma este történéseit, és legfőképpen azt, hogy boszorkánynak született. Ennél többet azonban nem akart. Ha maradt is egy aprócska kétsége afelől, hogy biztosan normális életet akar-e élni, mostanra már nem volt kérdés. Eleget fog tenni Filomena kérésének: nem csatlakozik a sötét oldalhoz, de a jóhoz sem pártol. Marad továbbra is az, ami most: egy tanácstalan boszorkány.
Még most is hihetetlennek tűnt az egész…

Halvány mosolyra húzódott a szája széle az előbbi gondolatra, de ugyanabban a pillanatban el is komorult, és görcsbe rándult a gyomra, ahogy eszébe jutott Filomena. Rágondolva hála és aggódás vegyes érzése járta át a testét; félt, hogy miatta baja esik, és hálás volt neki, amiért megmentette az életét a viselkedése ellenére is. És most is ott harcol azzal a lánnyal, csak hogy ő hazaérjen. Oda, ahol állítólag biztonságban van, de ami felér egy igazi vipera fészekkel.

Lassan feltápászkodott a földről, és meglepődve tapasztalta, hogy egy fokkal könnyebbnek érzi magát. Ez volt hát a megoldás a szívére és lelkére nehezedő terhektől való megszabadulásra; helyre kell tennie magában a dolgokat, és el kell végre határoznia magát. Mindig ez a megoldás. Választani kell, hogy melyik úton indulunk tovább, és nem toporzékolhatunk az elágazásnál arra várva, hogy más mutassa meg nekünk a helyes irányt.
Cleo a ma este során meghozta a második döntését is.
Bezárja az előtte kitárulkozó világ ajtaját, és továbbmegy azon az úton, amire rálépett. Neki nem az a küldetése, hogy Árny boszorkákkal harcoljon, megmentse a világot…  Cleónak, a boszorkánynak ez lenne, de Cleónak, a hétköznapi lánynak nem.
Sokkal fontosabb most ennél, hogy előbb rendbe tegye a saját életét, kiderítse az igazságot, és hogy Richwoodék megfizessenek mindazért, amit tettek.
Ez számára most mindennél előrébbvaló volt.

A hold az idő múlásával egyre feljebb tornászta magát az égen, onnan figyelte a lassan hazafelé tartó lányt, aki lépésről-lépésre egyre felszabadultabbnak érezte magát, és aki hitte, hogy a helyes ösvényt választotta.