Torkára forrott a szó, képtelen volt bármilyen hangot is kiadni. Ajkai megremegtek, szúrtak a szemei, szinte könyörögtek azért, hogy engedjen szabadon néhány keserű könnycseppet, de Cleo ellenállt, és erős maradt annak ellenére, hogy a csalódottság savként marta a szívét.
– Ki maga? És mit akar tőlem? – préselte ki magából nagy nehezen a két legalapvetőbb kérdést, ami az utóbbi tíz másodpercben megfogalmazódott benne.
Akármennyire is tűnt szimpatikusnak és kedvesnek a nő, Cleo nem bízott benne. Alig észrevehetően, de hátrált egy lépést, közben pedig egy pillanatra sem vette le a szemét a nő karjáról, amit valamilyen csillogó anyaggal vontak be. Pont olyan volt, mint…
– Ha nem, hát nem – húzta vissza kissé csalódottan a kezét Filomena, így Cleónak ismét a nő szemébe kellett néznie. – Pedig én tényleg nem akarlak bántani. Elhiheted nekem, bogaram.
– Tessék? – kérdezett vissza Filomena.
– A nevem Cleo, és ha nem akar tőlem semmit, akkor… miért settenkedett utánam? – tette fel az újabb kérdését, de a válasz már nem igazán érdekelte.
Mint bogarat a lámpák fénye, úgy vonzotta Cleo tekintetét a vörös hajú nő testét beborító csillogó anyag.
– Először is kisdrágám, én senki után nem settenkedtem, úgyhogy harmadszorra is elmondom neked, nem akarlak téged becserkészni, vagy ilyesmi. Csak kasvirágot jöttem szedni. Legjobb tudásom szerint, ilyen időtájban ildomos begyűjteni egy pár szállal. Sokkal erősebb lesz így a főzet hatása. Másodszor pedig – húzta fel a szemöldökét -, nem kellene ennyire feltűnően bámulnod a bőrömet.
Cleo összerezzent, és azon nyomban elkapta pillantását.
– Bocsánat, csak tudja, nem mindennap lát ilyet az ember – szabadkozott lesütött szemmel.
– Nem is mindenki látja. – Filomena mosolyogva fürkészte Cleo pírral elöntött arcát. – Csak a boszorkányok.
– Az nem… nem lehet… nem hiszem el… nem, ez képtelenség… én nem lehetek az – habogta, és halántékához kapta a kezét.
– Micsoda? Boszorkány? – lépett hozzá közelebb Filomena. – Miért lenne képtelenség, kisdrágám? Én szentül meg voltam arról győződve, hogy tisztában vagy vele, mi vagy. Fogalmad sem volt eddig arról, hogy boszorkányvér csörgedezik az ereidben? Nem mondták el a szüleid?
– Nem, nevelt gyerek vagyok. És ne, ne mondja ki még egyszer ezt a szót! – kiáltotta remegő hangon, és újfent megkísérelte, hogy tenyerével elzárja fülét a külvilág zajától. – Én nem vagyok az! A valóságban ilyen nincs! Hagyjon békén, kérem!
Maga is meglepődött rajta, milyen elgyötörtnek és rettegéssel telinek hatottak a kimondott szavak, pedig egyáltalán nem érzett így. Abban a pillanatban meg sem tudta volna mondani, hogy milyen érzések is kavarognak benne. Csak annyit tudott, hogy meg kellett kapaszkodnia valamiben, mert szédítően hullámzik talpa alatt a talaj. Nekivetette hátát a mögötte lévő fának, de émelygése így sem múlt el, és Filomena sem volt hajlandó eleget tenni a kérésének.
Cleo ujjai lassan lecsúsztak a füléről, hiába küszködött, sehogysem tudta megakadályozni, hogy eljussanak agyába a nő szavai. Kezét inkább égő szemeihez kapta, ha a hangokat nem is, de legalább a könnyeit igyekezett visszatartani. Úgy érezte magát, mintha kettészakadna, egyik fele el akart menekülni a temetőből, egy olyan titok, világ elől, ami csak még nagyobb terhet rótt rá, a másik fele viszont tele volt kíváncsisággal, válaszokat akart, nem törődve azzal, hogy azok talán nagyobb kárt okoznak benne.
Nem szólt inkább egy szót sem, nem tiltakozott, és nem is mutatta jelét annak, hogy igenis érdekli, mi történik körülötte. Hagyta, hogy Filomena folytassa a magyarázkodását.
Filomena fülé mögé söpört egy kósza tincset, és nem kímélve Cleót, folytatta.
– Ő volt a legjóságosabb boszorkány a világunkban, ő volt a mi vezetőnk, aki összefogott bennünket, és segített felvenni a harcot az Árny boszijaival. Mostanra azonban teljesen szétszéledtünk, amióta nincs egy erős irányítónk. Eddig is volt, de most még nagyobb zűrzavart és káoszt keltenek a gonosz boszorkányok, amiből persze az átlagos emberek többsége mit sem vesz észre, de mi igenis érezzük, és próbálunk ellenük küzdeni. A Fény és az Árny boszorkái nemcsak egymás ellen harcolnak, hanem keményen megvívnak az úgy nevezett tanácstalan, semleges boszorkányokért is. Olyanokért, mint te, akik választhatnak jó és rossz között.
Cleo hidegen pillantott rá a feléje nyújtott kézre. Egész testében remegett, arca pedig égett, mintha túl sok időt töltött volna a napon. Ahogy egyre szaporábban vette a levegőt, úgy tért vissza az erő a lábába is. Ismét átvette felette az irányítást, ezen felbátorodva reszkető, már-már könyörgő hangon szólt Filomenához.
– Elfuthatsz, de nem tagadhatod le, hogy boszorkánynak születtél. Az erő, amit kaptál, nem átok, hanem áldás. Neked kell döntened, hogy használod-e, és ha igen, mire – kiáltott utána csalódottsággal vegyített aggodalommal.
Bár a mellkasát szorító láthatatlan valami a földre hullott, a szíve egyre jobban összepréselődött, lélegzete felgyorsult, és hiába próbálta legyűrni torkában a sírás gombócát, egy fájdalmas nyöszörgés kíséretében pillanatok alatt elárasztották meggyötört arcát a könnyek.
A „Glamorous and Glittering” üzlet előtti tér még sohasem volt ilyen csendes és üres…
Egyszer csak azon kapta magát, hogy a hintában ül, és görcsösen kapaszkodik a láncokba, attól tartva, hogy kettéválik a föld, őt pedig elnyeli egy mély szakadék. Lágyan ringatta magát, hátha attól kitisztul a feje, de csak még ködösebb lett elméje, ráadásul újabb síráshullám készült kitörni rajta.
Nem akart még hazamenni, addig nem, amíg helyére nem rakta magában a ma este történéseit. Fogalma sem volt, hány óra, de azt tudta, hogy jócskán elmúlt a vacsora ideje, és egy cseppet sem bánta, amiért lemaradt Elenáék nagy bejelentéséről. Így is olyan súly nehezedett rá, hogyha még ők is rápakolták volna a maguk kis adagját, abba szó szerint beleszakadt volna. Most nyugalomra, csendre, de ami a legfontosabb, ölelő, vigasztaló karokra vágyott, amibe belekapaszkodva, minden gondja és kétsége egyből tovaszállt volna. Azonban senki sem volt a közelben, aki teljesíteni tudta volna óhaját.
És Sandrának megint igaza lett, gondolta keserűen.
Most már elhitte, hogy boszorkány, de továbbra is olyan távolinak, idegennek és abszurdnak vélte. Emlékezett rá, hogy Blackwoodban reményt táplált feltételezett mágikus erejét illetően, azonban most, hogy úgymond megkapta, amit akart, már egyáltalán nem is vágyott rá. Minden porcikája sikítva tiltakozott az egész boszorkány lét és az új varázslatokkal teli világ ellen, mert egyszerűen nem akart más lenni, ennyire más, mint a többi ember. Képtelen volt magát elképzelni, hogy küzd a gonosszal, otthon kotyvasztja a bájitalokat, seprűn lovagol… Jól tudta, hogy egy vele egykorú lány valószínűleg egy percet sem gondolkozna azon, hogy elfogadja-e magát annak, aminek született, de ő nem ilyen volt.
Már csak ez hiányzott az életéből…
Azonban egyetlenegy dolgot megbánt: nem kérdezett rá, mit tud Filomena az édesanyjáról, valószínűleg ő is boszorkány, ismerniük kellene egymást. És ahogy Cleo őrá gondolt, csak még jobban összefacsarodott a szíve, amiért nincs most itt vele, hogy segítsen feldolgozni mindezt, de ezzel együtt dühös is volt rá. Dühös, amiért – bár nem szándékosan – ezt a mágikus örökséget hagyta rá, egy olyan erőt, amivel képtelen volt megbirkózni, amit nem tudott irányítani, és amit legszívesebben eldobott volna magától.
Valahol, nem is olyan messze megreccsent egy ág, a kellemesen csiklandozó meleg levegő egyszerre nyirkossá és fojtogatóvá vált, az álomkép tovaúszott, Cleóra pedig olyan nyugtalanító, nyomasztó feszültség telepedett, amit még sosem érzett. Kis híján kiesett a hintából, amikor észrevette, hogy tőle pár méterre, egy fának dőlve, karba font karokkal valaki figyeli őt.
Egy lány volt az.
Fogalma sem volt róla, mit akar tőle ez a lány, de elég filmet látott már ahhoz, hogy tudja, semmi jóra nem számíthat. Nem tudta eldönteni, mit csináljon, maradjon ott, ahol van, és várja meg, mi fog történni, vagy fusson el. Lehet, hogy csak azt szeretné megtudakolni, hány óra van…
Cleo tüdejében bent rekedt a levegő, és csak két szó bukkant fel az agyában: Árny boszorkány. Talpát belemélyesztette földbe, kezével még erősebben szorította a láncokat – futásra készen állt.
– Én nem próbálkoznék meneküléssel a helyedben. Nem akarlak bántani, de ha nem jössz velem saját akaratodból, akkor bizony nem lesz más választásom.
Alighogy ezt kimondta, mutatóujja hegyén vörösen izzó apró fény jelent meg. Ha eddig bármiféle kétsége is lett volna afelől, hogy varázslat már pedig nem létezik, most a saját szemével győződhetett meg mindennek az ellenkezőjéről. Ideje sem volt átgondolni a lehetőségeit.
– Menj! Fuss! Én addig feltartom őt.
Cleo újabb taszítást érzett a hátán, de ezúttal sokkal puhább volt az érintés.
– Menj már, nem hallod!? – szólt sürgetőbben Filomena.
– De… én…
A mondatát nem fejezhette be, mert egy kék fénynyaláb tartott feléjük, egészen pontosan Filomena irányába. Az átok végül a hinta láncait találta el, aminek következtében félig leszakadva ringatózott tovább a szélben.
– Miért kell minden egyes alkalommal megnehezítened a dolgomat? Hosszú idő után végre rátalálok egy tanácstalanra, és már megint beleköpsz a levesembe, Filomena! – csattant fel a lány.
– Ne haragudj, Annabell! Tudod, hogy szeretem beleütni az orromat mások dolgaiba, ezt kérlek, nézd el nekem!
– Ő az enyém! – ordította, és nyomatékot adva szavainak, szélvihart idézett elő két előre nyújtott tenyere segítségével. Filomena az épület sarkánál várta, hogy a feléje indított lökéshullám alábbhagyjon.
– Cleo, gyere ide gyorsan! Most! – hallatszott egy sürgető hang nem is olyan messziről.
Filomena kiáltott érte az épület sarkából csuklóját masszírozva. Szaporán vette a levegőt, szemöldöke fölött vágás éktelenkedett, de mindezen sérüléseket leszámítva jól volt. S bár Cleo még mindig úgy érezte, hogy hullámzik alatta a talaj, a falnak támaszkodva sikerült eljutnia a boszorkányhoz.
– Sikerült egy időre ártalmatlanná tennem – kezdte, anélkül hogy bármit is kérdezett volna Cleo -, de közel sem vagyok olyan erős, mint ő. Tudom, hogy ez így most egyszerre nagyon sok neked, pláne azok után, ami a temetőben történt, de ez a mi világunk. Ha nekem nem hittél, higgy a szemednek! Láthatod, hogy nem hazudtam. Figyelj rám, most nagyon jól! Te döntesz a sorsodról, ha nem akarod, nem kell ebben részt venned, nem kell, hogy csatlakozz hozzánk, de egyet kérek tőled, és azt tedd meg nekem légy szíves: Soha ne engedj a sötét oldalnak, és kerüld el az Árny boszorkákat, de legfőképpen az olyanokat, mint ő. Könnyű felismerni őket, legalábbis akiknek boszorkány vér csörgedezik az ereiben, azok észreveszik az álcájukat és a tetoválást a szemüknél. Ezt még mindenképp el akartam mondani, ha bármi is történne velem. Ennyit kérek tőled. Megteszed nekem?
Cleo kábultan bólintott.
– Köszönöm, és most fuss, rohanj haza, ahogy csak tudsz! Ott biztonságban vagy. És most menj!
– Hagyd őt békén, most velem harcolsz! – hasított bele az éjszakába Filomena hangja, és úgy tűnt, újra elkezdődött a csata a kettejük között.
Hiába akarta teljes szívből, kétségbeesett óhaja nem teljesült, neki pedig lassan el kellett fogadnia a ma este történéseit, és legfőképpen azt, hogy boszorkánynak született. Ennél többet azonban nem akart. Ha maradt is egy aprócska kétsége afelől, hogy biztosan normális életet akar-e élni, mostanra már nem volt kérdés. Eleget fog tenni Filomena kérésének: nem csatlakozik a sötét oldalhoz, de a jóhoz sem pártol. Marad továbbra is az, ami most: egy tanácstalan boszorkány.
Még most is hihetetlennek tűnt az egész…
Cleo a ma este során meghozta a második döntését is.
Bezárja az előtte kitárulkozó világ ajtaját, és továbbmegy azon az úton, amire rálépett. Neki nem az a küldetése, hogy Árny boszorkákkal harcoljon, megmentse a világot… Cleónak, a boszorkánynak ez lenne, de Cleónak, a hétköznapi lánynak nem.
Sokkal fontosabb most ennél, hogy előbb rendbe tegye a saját életét, kiderítse az igazságot, és hogy Richwoodék megfizessenek mindazért, amit tettek.
Ez számára most mindennél előrébbvaló volt.
Latest posts by Sims Addicts (see all)
- Péntek esti Sims Addicts Stream: Realm of Magic - 2019. szeptember 13.
- Beszámoló a 2019-es kérdőívről - 2019. augusztus 26.
- Kérdőív az 1000. lájkunk örömére! - 2019. augusztus 14.
Hozzászólás