The Torenos 2. – A bosszú játéka – 8. Gyanakvó elme

Hank Gordon ott ült az íróasztala mögött, a fejét egy aktakupacra fektetve. Az elmúlt hat éjjel aligha aludt összesen tizenkét órát, pedig az emberi szervezetnek szüksége van pihenésre. De Toreno szökése óta képtelen volt nyugodtan álomra hajtani a fejét. Úgy érezte, nem engedhet meg magának akkora luxust, mint az alvás, amíg az a gazember szabadlábon van. Koffeintabletták és energiaitalok segítségével próbált éber maradni, viszont a sok alváshiánytól teste már nem akart engedelmeskedni. Hajnali öt körül a két Torenóhoz kapcsolható gyilkossági ügy hivatalos jelentéseit olvasta, amikor már egyszerűen nem bírta tovább, kénytelen volt egy rövid időre lehajtani a fejét a papírokra. Még ahhoz is túl fáradt volt, hogy legalább a kanapéig elmenjen.

Rövid, mozgalmas álmából hirtelen hangos csörömpölés riasztotta fel. Eltartott egy ideig, amíg rájött, hol is van valójában és mi csörög olyan kellemetlenül hangosan. Felemelte a fejét, nagy nehezen megtalálta az íróasztala szélén heverő mobiltelefonját, és rekedtes hangon beleszólt: – Igen?
– Hello, Hank, én vagyok.
Gordon rögtön felismerte a hangot. Lassan feltápászkodott a székéről, és az ablakhoz sétálva hatalmasat nyújtózkodott. Minden porcikája sajgott.
– Mi a helyzet a motorosokkal? Elkapták már őket? Biztos vagyok benne, hogy ki tudnak szedni belőlük valami használható információt Leo hollétével kapcsolatban.

– Dolgozunk rajta.
– Hank, tálcán kínáltam őket, mondja azt, hogy már a kihallgatószobában vannak.
– Ez nem így működik – ráncolta össze a homlokát a nyugdíjazott különleges ügynök.
– Dehogynem! Én küldöm az infókat a bizonyítékokkal együtt, maguknak nincs más dolguk, mint cselekedni. – A Herceg nagyot sóhajtott, majd folytatta. – Ennyi év után már igazán jól esne egy kis bizalom. Egyértelműen ők voltak a merénylők.
– Csakhogy azóta már elhagyták az államot. Kiadtuk a körözést ellenük. Hidd el, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, de vannak szabályok, amiket be kell tartanunk.

– Uram! – Egy ügynök robbant be hirtelen Gordon irodájába. Látszott rajta, hogy csupa feszültség. Hank megfordult, letette a telefonját az asztalra – de nem bontotta a vonalat -, és kérdőn tekintett az ifjú nyomozóra.
– Van egy jó és két rossz hírem – hadarta gyorsan. – Elkaptuk a motoros merénylőket, ez a jó. Az egyik rossz, hogy sajnos tűzharcba torkollott az akció és mindkét gyanúsított megsérült, illetve Campbellt is találat érte. Mindhármukat kórházba szállították. A két fickó ágya mellé természetesen huszonnégy órás rendőri felügyeletet állítunk.

– Remek – mondta bosszúsan megrázva a fejét. – A sérülések?
– Elég súlyosak. Már a műtőkben vannak.
– Amint lehetőségük adódik rá, hallgassák ki őket. Nem! Inkább értesítsenek, majd én beszélek velük.
– Rendben, uram. És a másik rossz hír… – Az ügynök mély levegőt vett. Mintha sejtette volna, hogy amit most közölni fog, mennyire rettentően felzaklatja majd felettesét, és minden bizonnyal őrajta fogja levezetni a hirtelen felgyülemlő feszültségét. – Megöltek három védett tanút.
– Tessék? Hogy a jó büdös francba történhetett ez meg? – üvöltötte Gordon dühtől eltorzult arccal, de nem várta meg az esetleges választ. Kirohant az irodájából, és egyenesen a műveleti központba tartott.

***

Oh, te jó ég! Trent! – pánikolt némán Preston, majd a következő pillanatban hirtelen bevillant neki, hogy évekkel ezelőtt minden hozzá kapcsolódó anyagot megsemmisített. Kizárt, hogy ő legyen az egyik áldozat! Azért a biztonság kedvéért feltárcsázta a bátyja számát. A telefon kicsöngött, hosszan hallgatta az egymást követő búgó hangokat. Még mindig nem vette fel. Újabb hosszú másodpercek teltek el, ő pedig kezdett egyre idegesebbé válni. Aztán végre egy halk kattanás után meghallotta testvére álmos hangját. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát, és egy szó nélkül megszüntette a hívást.

***

– Nos, elégedett vagy? – kérdezte Collizzi a lábát az asztalon pihentető Torenótól.
– Nem százszázalékosan, de igen – felelte a férfi azzal a jellegzetes, csibészes félmosolyával. – Nem hittem volna, Karl – nézett a Collizzi mellett ülő klubtagra -, hogy tényleg vannak profi bérgyilkosaid, akik képesek összehangolni a munkájukat és tökéletesen kivitelezni a megbízást.
– Pár évvel ezelőtt botlottam beléjük. Néhány leszereltetett kommandós, akiknek megingott a bizalma a saját hazájában. Meglepődnél, milyen sokan vannak. És ha eleget fizetsz nekik, kérdés nélkül bármit megtesznek.
Toreno elismerően bólintott, majd lassan körbepillantott a teremben, ahol minden szempár rátapadt. Látta rajtuk, hogy szinte lélegzetvisszafojtva várnak arra, hogy végre kimondja…  – Akkor, azt hiszem, rá is térhetnénk a mi kis Herceg barátunkra. – Mindannyian meleg mosollyal üdvözölték a bejelentést. – Valaki meg tudná nekem mondani, hogy egyáltalán miért lett Herceg ez a Herceg?

– A rendőrségi számítógépes rendszer minden egyes ügyhöz véletlenszerű fedőnevet generál. Gondolom onnan az elnevezés – vonta meg a vállát egyikük.
– Meglehet – tűnődött Toreno, aztán hirtelen levette a lábát az asztalról, felállt, és járkálni kezdett a szobában.

– Mi van, ha nem is egy emberről van szó, hanem egy kisebb csoportról, akik ellenünk szövetkeztek? – vetette fel Karl.
– Nem zárható ki – bólintott egyetértően Collizzi.
– És ha a zsaruk direkt szívatnak minket? – szólalt meg Hagerty.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy nincs is semmiféle Herceg, csak kitalálták, hogy félrevezessenek minket. Elég érdekes, hogy rajtuk meg rajtunk kívül senki nem tud semmit az állítólagos létezéséről.

– Nem ez lenne az első eset, hogy valamit elhallgatnak a nyilvánosság elől – mondta Toreno továbbra is az asztalok előtt sétálgatva. – Ti is nagyon jól tudjátok, mennyi nyomozás és akció folyik teljesen titokban. Nem akarnak felesleges pánikot kelteni, mert az csak hátráltatná a munkájukat. Főleg, ha ilyen volumenű ügyről van szó. Hiszen ha valaki valóban egy ekkora hatalom birtokában van…
Toreno hirtelen elhallgatott. Lelassította lépteit, és ütögetni kezdte az állát az öklével. Egy darabig szótlanul meredt a levegőbe. Lázasan forgott az agya.

– Végül is mi is csak azért szereztünk a Hercegről tudomást, mert volt egy-két ember, akik némi pénzösszeg fejében elláttak minket belső információkkal. Aztán persze szépen kisöpörték az összes korrupt kollégát, és azóta megszűnt minden összeköttetésünk. De abban biztos vagyok, hogy nem a rendőrség lett ilyen eszes. Érzem, hogy van valaki vagy valami a háttérben.

Hampton szavai után a terem elcsendesült. Mindenki feszülten figyelte Torenót, ahogy gondolataival viaskodva járkált fel s alá. Olyan eshetőség jutott az eszébe, ami első hallásra talán képtelenségnek bizonyulhat, ám jobban belegondolva…
– Ki ölte meg a fiamat? – fordult hirtelen a többiek felé. A tagok értetlenül bámultak egymásra.
– Hová akarsz kilyukadni? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Flynn.
– Mindjárt elmondom, csak válaszoljatok a kérdésemre.

– A testőröm volt – fonta keresztbe karját Hagerty. – Először a térdét találta el, aztán kétszer mellkason lőtte. Miért?
– Ott voltál? Megbizonyosodtatok róla, hogy meghalt?
– Igen – vágta rá rögtön a férfi, de aztán elbizonytalanodott. – Vagyis… Elterült a földön, és amikor elindultam felé, váratlanul megjelentek a zsaruk, úgyhogy gyorsan leléptünk a fiúkkal. De az aznap esti híradóban beszámoltak a haláláról.
– Leonardo, csak nem arra gondolsz, hogy… – Collizzi hitetlenkedve nézett rá.
– Arra, hogy egy kis segítséggel megrendezte a saját halálát. Még mindig él és virul valahol a nagyvilágban az öcsém programjával a kezében.
– Ez azért elég abszurd – jelentették ki többen is.

– Valóban, de egy Torenótól bármi kitelik – sandított Flynn Leo felé, akinek ravasz kis mosoly ömlött el az arcán. – Gondoljatok csak bele, a srác eljátssza a halálát, így megszabadul az apjától, tőlünk, majd mintegy bosszúállásképpen az új életét a szervezett bűnözés megszüntetésére teszi fel. Nico lemeze…
– Nico lemeze már több mint tizenkét éves – vágott a szavába egyikük komoran. – Lassan fényévekre jár a mai technológiától.
– Tévedsz. Nico egy zseni volt. A programjai fényévekkel megelőzték a korukat. Ráadásul az utóbbi hat évben mintha megállt volna a technika fejlődése, az embereknek olyan szinten megvan már mindenük, hogy egyszerűen nincs igény az újdonságokra. Körülbelül most van a világ azon a technológiai szinten, amit Nico találmányai már jóval korábban képviseltek. Ráadásul a keresztfia sem egy hülyegyerek. Ha mindez valóban így történt, akkor azt hiszem, megtaláltuk a Herceget.

– Preston – mondta Toreno magának mintsem a többieknek. Pokolian bosszantotta, hogy túljárt az eszén, ugyanakkor hatalmas büszkeséggel töltötte el fia ravaszsága.