The Torenos 2. – A bosszú játéka – 4. Családi kötelékek

Preston kényelmesen a karfára támaszkodott, csak bal kézzel tartotta a kormányt. Ötórányi autóút után végre megpillantotta kedvenc városának toronyházait, és mérhetetlen boldogság töltötte el. Ez volt számára a nap fénypontja: ahogy jóleső izgatottsággal térhet haza a családjához, akikért rajongott. Jókedve percről percre nőtt, alig várta már, hogy magához ölelhesse gyönyörű kislányát, és hosszú, forró csókkal köszöntse imádott feleségét.

Jobbra kanyarodva ráhajtott a lehajtóra, majd mikor a közlekedési lámpához ért, lassított, leengedte az ablakot, és hagyta, hogy a kora nyári, langyos szellő simogassa az arcát.
Amíg a lámpa zöld jelzésére várt, az ujjaival a kormánykeréken dobolta a rádióból szóló zene ütemét, közben pedig a dal refrénjét énekelte.
Egyszerűen imádta az új életét, imádott Tyler James lenni; építész, férj, apa. És persze a Herceg.

A szabadjelzést követően besorolt az araszoló városi forgalomba, majd nyugtalanul pillantott a műszerfalba épített digitális óra kijelzőjére: 15:49. Tizenegy perce van arra, hogy átverekedje magát a délutáni csúcsforgalmon és időben megérkezzen az általános iskola épületéhez.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve sávot váltott, az első kereszteződésnél lekanyarodott, és amilyen gyorsan csak mert, ide-oda cikázva belevetette magát a mellékutcák sűrűjébe.

***

Az óra végét jelző csengő éles hangja az egész iskolaépületet átjárta, és hirtelen felszabadult gyermekzsivaj töltötte be az előbb még csendes termeket, folyosókat. A gyerekek táskáikat hátukra kapva vidáman szaladtak ki az iskolából. Végre itt a hétvége, nem kell korán kelni, kipihenhetik a tanulás fáradalmait.
Néhányan még meg-megálltak az udvaron beszélgetni, egy-egy pletykát tovább adni, vagy épp bevallani egymásnak régóta titkolt érzelmeiket, de a legtöbben már boldogan indultak haza.

***

Preston elhaladt egy lakótelep előtt, majd maga mögött hagyott egy benzinkutat. Az utca végén egy meredek bal kanyar következett, ahol veszélyesen közel keresztezte egy kikanyarodó autó útját. Picit elrántotta a kormányt, aztán parkolóhelyet keresvén lassított a tempón.
– Nem is rossz – mosolygott elégedetten, miután leállította a motort. A vörös digitális számok 16:03-at mutattak. Magához vette az anyósülésen heverő telefonjait – melyek közül az egyik nem éppen egy átlagos készülék volt -, és futólépésben elindult az iskola irányába.

***

Egy szőke copfos kislány az osztálytársával és annak édesanyjával csevegett az iskola bejárata előtt. A délután további részét náluk fogja tölteni, ugyanis az ő anyukája még dolgozik, az apukája pedig valami konferencián van egy messzi nagyvárosban. Legalábbis ő még így tudja.
– Indulhatunk? – kérdezte kedvesen Mrs. Crane.
A gyerekek bólintottak, miközben lelkesen mesélték tovább a nap eseményeit.

– És tessék elképzelni… – vette át a szót barátjától Maxime, de már nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert amint megpillantotta az úttesten átrohanó férfit, örömteli sikoltozásban tört ki. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lába a meglepődöttségtől, de aztán fülig érő szájjal szaladt egyenesen édesapja védelmező karjai közé.

– El sem hiszed, mennyire hiányoztál, pici lány!
– Te is nagyon hiányoztál! – nézett csillogó szemekkel édesapjára. Nem akarta elhinni, hogy valóban itt van. Hisz’ úgy volt, hogy csak a jövő héten érkezik.
– Már nem bírtam tovább nélkületek. Muszáj volt lelépnem – válaszolt Preston a fel nem tett kérdésére, majd puszit nyomott mosolygós arcára.  Miután sikerült nagy nehezen lehámoznia magáról a kislányt, pár szót még váltottak Crane-ékkel, aztán elköszöntek, és a kocsihoz indultak.

– Még be kell ugranom az irodába, de maximum tíz perc. Utána egyenesen megyünk a zenesuliba.
– Rendben – pattant be az autóba Maxime, és azonnal birtokba vette a fedélzeti zenedobozt. Gyorsan bepötyögte a keresőbe a kívánt dalt, és mire az édesapja is beszállt, már fel is csendült egy játékos dallam.
– Sheldonnal ez a kedvenc zenénk – magyarázta a különös dalválasztást, miközben becsatolta a biztonsági övet.
– Miért lógsz folyton ezzel a Sheldon gyerekkel? – kérdezte Preston, miután sebességbe tette a kocsit, és a belváros felé lavírozott a forgalomban. Maxime lehalkította a zenét, és furcsán nézett édesapjára. Mégis milyen kérdés ez? Hát nem elég egyértelmű?
– Mert barátok vagyunk.
– Aham. Csak aztán nehogy ennek a nagy barátkozásnak valami más legyen a vége.

– Jaj, apa! Nyolcéves vagyok. Nyugodj meg, nem dugom a nyelvem egy fiú szájába se! Egyrészt azért, mert tök undi, másrészt meg legalább 278 féle baktériumtörzs lakozik a szájüregben. Bőven elég nekem a sajátom, nem kérem a másét.
– Hé, hé, hé, pici lány, honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte Preston őszinte döbbenettel.
Maxime arcán huncut mosoly jelent meg.
– Milyeneket? Nem egy embert láttam már a környezetemben csókolózni. Mellesleg Roxie is részletesen beszámolt arról, hogyan smárolt Patrickkel.
– Mi? – pillantott még meglepettebben kislányára, majd rosszallóan megrázta a fejét. – Azt hiszem, túl sok időt töltötök együtt. Egyébként nem is tudtam, hogy összejött Patrickkel.
– Nem is. Csak csókolóztak. Kétszer.
– Remek… És a baktériumos rész?
– Ja, hát azt egy dokumentumfilmből tudom.

A DEM Ltd. impozáns, modern épületben kapott helyet Sun Hill belvárosában. A hatalmas, üvegborítású építészeti központ vakítóan verte vissza a tűző Nap sugarait. Preston a kocsiból kiszállva ismét büszkén tekintett munkájára, majd kislányát kézen fogva határozott léptekkel közelített a bejárat felé.
Maxime ámulattal figyelte az óriási épületet. Megpróbált a legfelső emeletig kémlelni, de egészen beleszédült a látványba, és hirtelen elvesztette az egyensúlyát. Preston nevetve húzta vissza.
– Úgy csinálsz, mintha először látnád.
– Imádom ezt a helyet – mosolygott a kislány, és beszaladt az ajtón.
A portán, mint általában mindig, most is csöngött a telefon, ám péntek lévén már alig pár ember tartózkodott csupán az irodaházban. Maxime illendően köszönt a monitor mögött ülő hölgynek, majd a lifthez szökdécselt, és megnyomta a hívógombját.

Mire édesapja odaért, a felvonó meg is érkezett. A kitáruló ajtók mögül egy magas, szigorú tekintetű, öltönyös férfi lépett ki, aki Maxime-mel egyetemben igencsak meghökkent. Nem számítottak egymásra.
– Oh, Dane, remek! Reméltem, hogy még bent talállak – üdvözölte főnökét Preston.
– T.J., hát, te mit keresel itt? Már megint…?
– Még mielőtt leordítanád a fejemet, nézd meg ezt!
Preston a farzsebéből előhalászott egy flash-meghajtót, majd széles mosollyal az arcán átnyújtotta felettesének. Dane Daniels egy ideig elgondolkodva forgatta kezében az adathordozót, aztán megindult a porta irányába, hogy csatlakoztassa az egyik komputerhez. Míg a számítógép az eszköz felismerésén munkálkodott, Preston és Maxime is a pult mögé sétált.

– Hát ez…? – Dane elképedve meredt a monitorra. – Úgy tudtam, az Elkind Corp. nyerte meg a pályázatot.
– Hogyne. Csakhogy azóta új emberek kerültek az igazgatótanácsba. Tudod, volt egy kisebb balhé Arch körül, és az új főnökségnek nem tetszettek az Elkindos tervek. Szóval Walt tegnap megkeresett a továbbképzésen, hogy nagyvonalakban skicceljek már fel nekik néhány ötletet. Megtettem. Még este bemutatta a vázlatokat a többi fejesnek, akiknek valószínűleg elnyerte a tetszését, mert ma reggel már egy szerződéssel kapcsolatos e-mail fogadott. Mondjuk meglepett, hogy nem nektek küldték, de legalább volt okom hazajönni – vigyorgott.

– Persze, mert egy e-mailt nem lehet továbbítani, ugye? – Daniels egy félmosoly kíséretében barátságosan vállon veregette alkalmazottját. – Na, jól van. Most kivételesen nem harapom le a fejed, mert itt van a lányod, ráadásul ez egy hatalmas lehetőség a cégnek. Viszont, ha még egy továbbképzésről megszöksz, kénytelen leszek felfüggeszteni téged. Tyler, szerezd már meg azokat a nyamvadt pontokat!
– Jól van, ne aggódj! Még lesz lehetőségem az év végéig összegyűjteni őket.
– Rendben. Nem szeretnék megválni az egyik legjobb tervezőmtől.
– Nem is kell. Mi most viszont mennénk – kapta ölbe a pici lányát Preston. – Majd hétfőn találkozunk.
– Kellemes hétvégét! Üdvözlöm Cadie-t!
Preston elmosolyodott. – Átadom.

Háromnegyed öt után pár perccel az éjfekete színű Aston Martin egy zeneiskola parkolójába fordult be. Alighogy az autó megállt, már csapódott is mindkét ajtó, és a kiszálló páros eszeveszett rohanásba kezdett a bejárat felé.
Nagy a tét! Aki elsőként érinti meg a kilincset, az választhat rajzfilmet az esti mozizáshoz. Maxime minden erejével a győzelemért küzdött, annak ellenére, hogy korábban meglehetősen kritikusan nyilatkozott a mesékről.

– Szerintem unalmasak, mert mindig mindegyikben ugyanaz történik, és mindig mindegyik ugyanúgy végződik: a jó legyőzi a rosszat, s boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Blööö…
– Tudod, pici lány, én meg pont ezért szeretem őket annyira, mert mindig boldogan érnek véget. Sajnos a valóélet kegyetlenebb, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Minden szálat önző, gonosz emberek mozgatnak, lényegében ők irányítják ezt a világot. És bizony itt nem érvényes a jó mindig győzedelmeskedik elv. A tisztesség sem számít sokat. Ahogy legtöbbször az igazság sem ér semmit. Gyakran diadalmaskodik a gonosz. Túl gyakran. Az élet szívás, de azért van pár dolog, ami mégis csodálatossá teszi. Például közéjük tartozol te is, pici lány!
Na, de tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy ne utáld a happy endet, inkább örülj neki. Örülj annak, hogy a főhős, még ha nagy nehézségek árán is, de le tudja győzni az elé gördülő akadályokat. És legyen ez a példa előtted, ne törődj semmi mással! Higgy abban, hogy a te történeted is boldogan ér majd véget! Mert én hiszek benne. Hiszem, hogy a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekből is van kiút, hogy képesek vagyunk küzdeni és megvalósítani a céljainkat.

– Nyerteeem!
– Jól vagy? – érkezett meg két lépéssel lemaradva Preston a levegő után kapkodó lánya mellé.
– Semmi bajom. Csak túl gyorsan futottam.
– Az biztos! Simán lesprinteltél – bólogatott elismerően. Maxime hirtelen átkarolta a büszke édesapa lábát, majd pici kezét a tenyerébe csúsztatta, és együtt indultak befelé.
A folyosó végén lévő ajtó mögül vidám énekszó hallatszott lágy zongorakísérettel. Azonnal felismerték a dallamot, és mosolyogva pillantottak egymásra.
Preston óvatosan benyitott a terembe. Nem akarták megzavarni az órát, csak a terem végében megállva szerették volna élvezni a négyes csoport szolfézs órájának utolsó tíz percét. Azonban az egyik kis tanítvány az érkezésük után nem sokkal már fel is fedezte őket, miközben hátrafordult, hogy társának átadjon egy papírfecnit.
– Tyler! – harsogta túl az éneklőket a fiú. A név hallatán mindenki feléjük fordult, aztán a padból felpattanva a csoport nagy része sikítozva megrohamozta a vendégeket.

Prestonról egyik pillanatról a másikra fürtökben lógtak a gyerekek, Maxime pedig ijedtében a zongoránál ülő édesanyjához sietett.
– Már nagyon várom a tábort! Ugye megint lesz csoportverseny?
– És bátorságpróba?
– Megint elmegyünk a csúszdaparkba, ugye?
– És minden este lesz tábortűz, igaz? – Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel faggatták Prestont a gyerekek a nyári zenetáborral kapcsolatban. Idén lesz az ötödik alkalom, hogy megrendezésre kerül az évről-évre egyre népszerűbb két hetes tábor, amelyet a DEM Ltd. szponzorálásával Jamesék a zeneiskolával közösen szerveznek a hangjegyek világát kedvelő kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
– Lesz minden, csak engedjetek el! – nevetett Preston, miközben próbálta lefejteni magáról a srácokat, elég kevés sikerrel. De felesége a segítségére sietett.

Miután az utolsó gyerkőc is nagy nehezen elhagyta a termet, a pár összeölelkezett, és forró csókot váltott egymással. Maxime somolyogva settenkedett melléjük.
– És még csodálkozol, honnan tudom, hogy kell csókolózni.
Zoe a megjegyzést hallva kuncogni kezdett, de Preston nem engedte, hogy elhúzódjon. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, hogy megtalálja a lányát, aztán bal kezével a fal felé fordította a kis szőkeséget.

– Hú, de hiányoztál! – súgta Zoe a párja fülébe, és adott még egy puszit az arcára. – Azt hittem csak jövő héten jössz.
– Igen, úgy volt – felelte kisimítva egy kósza tincset kedvese homlokából -, de baromira untam az egészet, és nem mellesleg már nagyon hiányoztatok.
Maxime a tanári asztalon talált magának egy üres papírlapot meg némi írószerszámot, és leült rajzolni.
– Dane nem fog kiakadni, hogy megint csak úgy otthagytad a továbbképzést? – sétáltak vissza együtt a zongorához.
– Ezen már túl vagyunk – mosolygott. – De szereztem egy jó kis melót a cégnek, úgyhogy egy ideig békén hagy ezzel. Legalábbis remélem. Ja, majdnem elfelejtettem! Üdvözletét küldi.
– Összejöhetnénk velük valamelyik hétvégén egy grillpartira, mit szólsz hozzá?

– Igen, az tényleg jó lenne – válaszolt Preston a zongorához ülve, és belekezdett legújabb szerzeményébe. Maxime a dallam hallatán egy rövid időre felfüggesztette a rajzolást, és rajongva figyelte édesapja játékát.
–  …Hihetetlen, hogy így repül az idő,
  Hisz’ még csak most bújtál elő,
 Mosolygós pici lány….

Egy felpörgött tinilány hirtelen mozdulattal tépte fel a terem ajtaját, és szakította félbe Preston előadását. – Cadie!
A bent tartózkodók mind összerezzentek.
– Úristen! Roxie, a frászt hozod ránk! – dorgálta tanítványát Zoe.
– Bocsi, de ez most életbevágóan fontos!
– El tudom képzelni – vigyorgott rá Preston. – Elfogyott a körömlakkod?
– Haha, nagyon vicces. Egyébként most, hogy így mondod, mintha a fekete kifogyóban lenne. A múltkor Shellyvel a plázában voltunk és…
– Roxie, a lényeget! – szólt rá határozottan Zoe. Jól ismerte már a lányt. Roxane Silverit szinte lehetetlen lelőni, ha belekezd egy sztoriba. – Mi olyan életbevágóan fontos?

– Bocsi, imádok elkalandozni meg összevissza fecsegni. Szóval az van, hogy lesz ez a koncert, tudod, Cadie, amiről meséltem is neked múlt héten, és sikerült szereznünk jegyeket tök jó áron és… Ezt egyszerűen lehetetlen kihagyni! Anyáék viszont tuti, hogy nem engednek el. Hiszen tudjátok milyenek! – forgatta szemeit, majd kérlelő hangnemre váltva így folytatta: – Arra gondoltam, hogy azt mondom nekik, ma este Maxime-re vigyázok, mert ti elmentek vacsorázni vagy valami jótékonysági bálba, ezt majd még hazafelé pontosítom, és… hát, öhm… szeretnélek megkérni titeket, hogy falazzatok nekem. Ugye megteszitek? Lécci, lécci, lécci!

Zoe némán pillantott férjére, és igyekezett kitalálni vajon ő hogyan vélekedik a dologról. Mint szülő, nem szívesen menne bele, ugyanakkor emlékszik még arra, milyen volt tizenhat évesnek lenni. Preston felállt, és egy puszi kíséretében átkarolta párját.
– Tudod, Roxie – kezdett bele ijesztően komoly hangon -, mikor én voltam tini, hazamentem a suliból, megcsináltam a leckét, esténként pedig a kötelező olvasmányokat bújtam. Nem jártam ilyen „kihagyhatatlan” bulikba, és nem is éreztem szükségét, hogy ilyen helyeken töltsem az éjszakáimat. Neked sincs rájuk szükséged, inkább maradj otthon, és készülj az év végi dolgozatokra.

Roxie-t teljesen ledöbbentették az elhangzottak, de még Maxime is elcsodálkozott. Valahogy egyikük sem ilyen válaszra számított. Mindeközben Zoe remekül szórakozott, alig tudta visszafojtani a nevetését, és rövidesen Preston szája sarkában is feltűnt az a kis huncut mosoly.
– Legbelül éreztem, hogy csak szórakozol velem, de olyan hitelesen adtad elő! Gonosz vagy, T.J.! Egyébként tudod mit? Szerintem te voltál a legnagyobb partiarc a gimidben. Nem is! Inkább a rosszfiú, akiért titkon minden csaj odavolt meg vissza. És fogadjunk, hogy még bandád is volt! Na, eltaláltam, ugye?
– Á, a közelében sem jársz – hazudta pajkos mosollyal.
– Na, mindegy. Akkor falaztok nekem? – kérdezte a tinilány hatalmasra kerekedett kiskutya szemekkel. – Tudjátok, hogy megbízható vagyok, és nem csinálok semmi hülyeséget. Megígérem, hogy időben hazamegyek, és a legközelebbi randis estéteken ingyen vigyázok Maxime-re!
– A múlt hónapi telefonszámla után már épp ideje – kacsintott Preston.
– Ops, bocsi – pirult el a lány. – De nem volt pénz a kártyámon, és pont akkor voltam totál bezsongva a…
– Oké, nem akarom tudni. Ha megígéred, hogy nem avatod be a lányomat a még nagyon nem neki való tini dolgaidba, nem piálsz és időben hazamész, akkor falazok neked. Ha valami gáz van, engem hívsz. Ha épségben hazaérkeztél, dobsz egy SMS-t. Elfogadhatóak a feltételek?

– Teljes mértékben! – ujjongott Roxie, és mindenkit egyesével magához ölelt. – Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Maxime, neked vannak a legeslegjobb szüleid a világon!
– Tudom – mosolygott büszkén a kislány.
– Na, én mentem is. Még egyszer nagyon köszi! Imádlak titeket! Ha nagy leszek, meghálálom.
– Roxie, az órával mi lesz? Nem maradsz? – szólt Zoe a rohanó lány után.
– Nem, mert Shellyék már várnak. Még be kell szereznünk pár dögös cuccot. Majd jövő héten bepótoljuk, oké? Így ma te is leléphetsz hamarabb. Csináljatok valami közös családi programot. Oh, igen! – szaladt még vissza gyorsan a folyosóról. – Tyler, lehetek csoportvezető a táborban? Lécciii!
Prestonból kitört a nevetés. – Lehetsz, csak menj már!
– Juj, de jó! Köszi! A tábor a legjobb az egész nyárban! Alig várom! Na, de most már tényleg lépek. Sziasztok!

Zoe sejtelmes mosollyal az arcán párjához lépett, lábujjhegyre állva átkarolta a nyakát, és hosszan a szemébe nézett.
– A saját lányodat is ilyen könnyen elengeded majd bulizni?
– Nem – rázta a fejét. – Bezárom a szobájába, és huszonegy éves koráig ki sem jöhet onnan.
Maxime vidám vállrándítással konstatálta édesapja kijelentését, majd felállt az asztaltól, és a szülei kezébe nyomta legújabb rajzát.
– Szeretem a szobámat.

Zoe kedvesen megcirógatta gyermeke arcát, mire a kislány hirtelen mindkettőjüket átölelte. Nem szólt egy szót sem, csak egyre szorosabban bújt hozzájuk, miközben arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ők a szülei. Ha lehetne, sem kívánhatna magának jobb családot.
Zoe és Preston szinte ugyanabban a tizedmásodpercben simította végig Maxime szőke tincseit. Ujjaik a mozdulatsorban összefonódtak, tekintetük egybeolvadt, majd egyetlen, mindennél jobban szeretett gyermekükre pillantottak. Mindhárman ugyanazt érezték: szerettek volna elveszni ebben a tökéletes pillanatban, meghosszabbítani az idők végezetéig, az utolsó nap utolsó másodpercéig, örökre az időkbe zárva.

***

A kis család a hétvégi nagybevásárlást követően végül hatalmas csomagokkal tért haza kertvárosi otthonába. Prestont érte az a megtiszteltetés, hogy becipelje az élelmiszerekkel teletömött papírzacskókat. Persze azért a lányok nem hagyták cserben. Előreszaladtak, hogy az ajtók kitárásával egy kicsit megkönnyítsék a dolgát.

Alighogy beléptek az ajtón, hófehér kuvaszuk, Angel fölugrott a nappali szőnyegéről, és eléjük rohant végig az előszobán. Maxime azonnal üdvözölte kedvenckéjét, megpaskolta az oldalát, majd megvakargatta kicsit a nyakát, miközben a kutya sebesen csóválta a farkát örömében. Preston is szabadkezével megsimogatta az eb fejét, aztán a konyhába sietett, hogy minél előbb megszabadulhasson terhétől.

Miután mindent a helyére pakoltak, Zoe nekilátott a vacsorakészítésnek, a többiek pedig, hogy ne legyenek láb alatt, a hátsó udvaron Angellel játszottak. Míg az étel a tűzhelyen főtt, Zoe az ablakból figyelte szeretteit.
Ahogy a kuvasz visszaért a bottal, Preston rögtön felkapta, elhúzta párszor Angel orra előtt, majd újból erőteljesen elhajította. Mint a villám, vetette magát utána a kutya, de most megpróbálta még a levegőben elkapni a száraz fadarabot. Sikerült is neki, csakhogy pont a medence felett! A jó harmincöt kilós állat hatalmasat csobbant a vízbe.

Prestonból azon nyomban kitört a röhögés, alig bírt talpon maradni. Maxime is önfeledten kacagott, megadta a maximális tíz pontot a produkcióra, aztán a medence széléhez szaladt, hogy segítsen kutyusának. Angel azonban ügyesen megtalálta a létrafokokat. Mire Maxime odaért, már a nem kívánt vizet rázta ki a bundájából, amiből a kislány is kapott bőven. Prestonnak több se kellett, most már a fűben fetrengve röhögött tovább.
Zoe az ételt kavargatva, mosolyogva csóválta a fejét, aztán kikiáltott az udvarra, hogy rögtön kész a vacsora, és jó lenne, ha a kisasszony addigra megfürdene, ha már sikerült összevizeznie magát.

A következő pillanatban Maxime beszaladt az ajtón, egyenesen a fürdőszobába sietett. Gyorsan ledobálta magáról a ruháit, és énekelve beállt a zuhany alá. Preston addig egy törölközővel szárazra törölte az elázott kutyát, majd kézmosás után segített feleségének megteríteni és feltálalni a vacsorát.

Az étkezés igazán jó hangulatban telt, leginkább az udvaron történt eseményekről folyt a csevej, különösen Angel tíz pontos ugrásáról. Preston részletesen elmesélte, vagyis inkább előadta, hogyan is történt az eset, aminek következményeképpen többször is felnevettek az asztalnál. Csak azt sajnálták, hogy nem sikerült megörökíteniük a történteket.

Vacsora után mindannyian átvonultak a nappaliba, és kezdetét vette a szokásos péntek esti mozizás. Maxime egy Disney-klasszikust választott, Az Oroszlánkirályt. Mire megkezdődött a rajzfilm, már kényelmesen bevackolta magát a helyére, és lekapcsoltatta a villanyt.
Zoe sejtette, hogy ebből nem lesz hosszú filmezés, és gyanúja be is igazolódott. Alig fél óra telt el, és a pici lány máris az igazak álmát aludta. De nem csak ő. Preston befeküdt kedvese ölébe, és mindkét karjával átölelve a derekát hallgatta szívverését. A megnyugtató dobogástól pedig még lánya előtt elszenderedett.

Zoe miközben egyik kezével férje sűrű haját simogatta, apró puszikkal próbálta ébresztgetni. Legszívesebben hagyta volna, hadd aludja ki magát, de már teljesen elzsibbadtak a lábai, és különben is, mindenkinek sokkal kényelmesebb lenne odafent a saját ágyában. A tízedik puszi, melyet fülcimpájára adott, végre megtette a hatását. Preston mocorogni kezdett, átfordult a hátára, megrebbent a szemhéja, és lassan kinyitotta a szemét.
– Elaludtam? – kérdezte alig halhatóan, hatalmas, kék szemeivel Zoera tekintve.
– Hamarabb, mint Maxime – mosolygott le rá.
Pár percig szótlanul nézték egymást, majd mielőtt Preston felkelt volna, hogy kislányát felvigye a szobájába, hosszan, gyengéden megcsókolta párját.

Mire Zoe felért az emeletre, Maxime már az ágyában feküdt, egyenletes szuszogással, mélyen aludt. Preston ott állt az ágya mellett, csak állt mozdulatlanul a lányát figyelve, és a világ szinte megszűnt létezni körülötte. Az ő gyermeke volt, az ő pici, ártatlan lánya, aki miatta született erre a világra. Teljes szívéből szerette az utolsó haja száláig.
Könnyű csókot lehelt az alvó kislány fejére, csendesen becsukta az ajtót, majd Zoera pillantva halkan kuncogni kezdett. Hitvese kérdőn meredt rá, nem értette a helyzetet.
– Csak eszembe jutott, mennyire paráztál a nagy bejelentéstől – magyarázta. – Rajtam kívül már mindenki tudta.
Zoe elmosolyodott. – Persze, mert féltem a reakciódtól. Meg különben is még csak huszonegy voltam.

– Akárcsak én – vigyorgott a férfi, aztán magához húzta feleségét, és belecsókolt a nyakába. – Apuci hazatért.
– És ennek anyuci nagyon, de nagyon örül – suttogta selymes hangon beletúrva párja szőke hajába. Ahogy lassan hozzásimult, érezte Preston egyre gyorsuló szívverését és bőrének forróságát. Mélyen az igéző kék szempárba pillantva végighúzta mellkasán az ujjait, majd lágyan a pólója alá csúsztatta mindkét kezét, és megszabadította a ruhadarabtól.
Preston ajka ekkor hirtelen a szájára tapadt, és kezdetét vette egy hosszú, szenvedélyes csókcsata. Teljesen belevesztek.

Testük szorosan összefonódott, Zoe átkulcsolta a lábával Preston derekát, és következő pillanatban már a hálószoba felé tartottak. A heves csókolózást egy másodpercre sem hagyták abba. Preston átcsoszogott a polírozott parkettán, aztán egy laza mozdulattal kitárta a szobájuk ajtaját. Terve, hogy átveszi az irányító szerepét meghiúsulni látszott, ugyanis Zoe makacsul kapaszkodott belé, miközben egyre követelőzőbben csókolt, és addig izgett-mozgott az ölében, míg végül elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt vágódott az ágyon.

Kedvese kuncogva fölé hajolt, és leszorította karjait.
– Úgy vélem, nem vagy túl jó tárgyalási pozícióban.
– Ki tárgyal itt?
– Azt hiszed, hogy te!
Zoe kacéran rákacsintott, játékosan végigsimította felsőtestét, majd puha ajkaival lágyan cirógatta a férfiét. Csókjuk egyre forróbbá, szenvedélyesebbé vált.

Hirtelen mindketten felültek, és pihegve gyönyörködtek egymás vágytól csillogó szemeiben. Preston csibészes félmosolyra húzta a száját, Zoe pedig két tenyerébe fogta az arcát, és újból megcsókolta.
– Büntetni kellene ezt a mosolyt.
– Igazán? – kérdezte pajkosan, majd egy gyors mozdulattal maga alá gyűrte feleségét. A mozdulatsor következtében azonban sikerült rátérdepelnie a takaró alatt lapuló távirányítóra, ami azonnal aktiválta a tévékészüléket. – Au!
Zoe halkan felnevetett. Ő felejtette ott reggel, mikor Maxime-mel még visszabújtak picit lustálkodni indulás előtt.

Preston azonban tudomást sem vett a tévéről, de még a nyilalló fájdalomról sem a régi térdsérülése területén, melyet az óvatlan mozdulat okozott. Elindult lefelé Zoe testén, lassan megszabadította ruháitól, gyengéden végigcsókolta szájával a mellét, lapos hasát, csípőjét, majd mielőtt délebbre vándorolt volna, egy név hallatán hirtelen felkapta a fejét. Leonardo Toreno.