5. Kellemetlen kapcsolatok

Rob

Szeretett otthon lenni, mert ez a hely általában a biztonságot jelentette neki, azt a helyet, ahol mindig volt a hűtőben valami édesség, ahol jó volt az internet, és ahol a kutya mindig belógott a konyhába. Szeretett a családjával lenni, mert az anyja kicsi kora óta minden betegségét végigasszisztálta, az apja régi csajozós sztorijai mindig megnevettették, a testvérei meg… hát, a testvérei csak úgy hozzátartoztak a képhez.
Amikor viszont Rob az anyját készült számon kérni, határozottan bárhol máshol és bárki mással szívesebben lett volna. Elég gázos volt a verekedés maga is, de ha még beszélni is kellett róla… az maga lehetett a pokol.

– Anya – állt meg mégis a konyhában matató szülője mögött, mikor végre elhatározta magát. – Kiderült, hogy miért gyepált el az az arc a suliban.
– Tényleg? – egyenesedett ki az anyja, aki éppen valami diétás… izét próbált kisütni. Állandóan fogyózott, de valahogy két-három kiló után mindig megakadt, amitől kiborult, hogy ő ronda, és bánatában bezabált egy fél tortát. Most a lelkes diétázós szakasznál tartott, de Rob biztos volt benne, hogy közel volt már a cukorsokk.

– Szóval? – Clara a konyhapultnál ült, és szintén várakozón nézett rá.
A kényelmetlen pillantások kereszttüzében Rob hátrált egy lépést, és eszébe jutott, hogy egyszerűen csak el kellett volna húznia a szobájába. De végül győzött a kíváncsiság, mert tudni akarta, hogy mennyi volt igaz abból, amit a folyosókon hallott Ethanről.
– Lecsukattad az apját – bökte ki végül kissé sértett éllel a hangjában.
– Én nagyon sok ember apját küldtem börtönbe – vált tartózkodóvá az anyja arca, aztán vissza is fordult a mosogatóhoz, hogy töltsön magának egy pohár vizet.

– És valószínűleg akkor az az ember megérdemelte – tette hozzá Clara csendesebben, aztán felállt a székéről. – Ha pedig a fia is ilyen barbár módon rátámad másokra, akkor csak idő kérdése, hogy ő is a sitten találja magát.
Rob nem nagyon akart azzal foglalkozni, hogy kit mikor fognak lecsukni. Eddig egyszer sem kapták el azzal a felkiáltással, hogy az anyja elítélt valakit – de a régi iskolájába nem is bűnözők gyerekei jártak. Oké, Tommy Capp apja ült egy ideig sikkasztásért, Mimmie Monty nővérét meg elkapták valami droggal, de ezek valahogy sosem tűntek akkora dolognak.

Nem tudta, mit követhetett el Ethan apja, de valahogy nem is volt rá kíváncsi. Talán azért, mert a fia viselkedése alapján sanszos volt, hogy Mr. Flynn is minimum bántalmazhatott valakit. Ha meg esetleg egyenesen emberölésért ült… azt Rob nem akarta tudni.
– Egyébként hogy hívják? – Clara szavaira megrázta a fejét, hogy felzárkózzon a valóságba, aztán megrántotta a vállát.
– Ethan Flynn. Miért?

– Csak utána akarok nézni – indult el kifelé a húga, Robnak pedig hirtelen olyan érzése támadt, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Viszont ugyanakkor felmerült benne, hogy a kezében volt a vezetéknév, ami alapján bármit megtudhatott volna erről az ügyről. De még mielőtt lelépett volna, megakadt a szeme az anyja elkomoruló arcán.
– Te emlékszel erre az emberre, ugye? – kérdezte megtorpanva.
– Persze, hogy emlékszem. Nem véletlenül van börtönben.


Ethan

Sok minden változott Ethan életében az utóbbi pár évben, a kis konyha azonban pontosan úgy festett, mint gyerekkorában. Ugyanazok a képek lógtak a falon, és a szék ugyanúgy nyikordult, amikor ráhelyezte súlyát. Számára az otthon már rég nem otthon volt, csupán egy hely, ahonnan menekülnie kellett, hiszen bármely helyiségbe lépett, megrohanták az emlékek. Minden tönkrement, mióta egy augusztusi napon csengettek az ajtón. Szemét fakabátok.
– Hello, kölyök – lépett a konyhába Daugharty egyenruháját igazgatva.

Ő még csak a fejét sem emelte fel, hogy tudomásul vegye jelenlétét. A férfit ez nyilvánvalóan bosszantotta, mert kevésbé baráti hangnemben folytatta. – Meddig játszod még ezt az „egyedül a világ ellen” magánszámot? Kezd unalmas lenni. – Mivel választ nem kapott, a kávékiöntő felé nyúlt, és folytatta a monológot. – „Apucit lesittelték, pedig ártatlan volt, brühühü!” Nőjj már fel, kölyök!

Ethan öklei összeszorultak az asztal alatt, és attól félt, ha Daugharty tovább kóstolgatja, nem tudja visszafogni magát, és letörli a gúnyos vigyort a képéről. Egy hónapja kellett elviselnie őt minden reggel, mióta beköltözött a házba, amit az apja a két kezével épített, és befeküdt az ágyba a nő mellé, aki az ő apjának fogadott hűséget. Mintha csak meghallotta volna gondolatait, a férfi folytatta.

– Anyádat tegnap felhívták – húzta ki a széket, és telepedett le vele szemben. – Egész délután zokogott, mert összevertél valami kiskölyköt. Nem akarom őt még egyszer így látni. – Szavai inkább tűntek figyelmeztetésnek, mint kérésnek. – Ne gondold magad olyan kemény gyereknek. Téged is meg lehet törni. – Belekortyolt a kávéba, és elfintorodott. – Ez olyan, mint a patkányméreg.
– És kezd már hatni? – szólalt meg végre Ethan, szavaiba sűrítve mindazt a gyűlöletet, amit érzett.

Daugharty csak elmosolyodott, és felállt a székből.
– A humorod az apádé – jegyezte meg, mielőtt kilépett volna az ajtón.
Ethan étvágya elment a szendvicstől, amit épp evett. Kavargó gyomorral bámulta a tányérját, mikor anyja megjelent az ajtóban.
– Jó reggelt, szívem! – köszöntötte őt, de a szemei vörösek voltak a sírástól. Egyszerre rettenetes bűntudata lett azért, amit azzal a Springer gyerekkel tett – egészen addig, ameddig fel nem rémlett előtte Daugharty arca.
– Meddig fog még itt lakni ez a szemét?
– Hogy beszélsz! – kelt ki magából a nő. – Nagyon sokat köszönhetünk neki! A szándékaink pedig… komolyak.

Az utolsó mondattól összefacsarodott Ethan szíve.
– Te még mindig apa felesége vagy, ha jól emlékszem – váltott finomabb hangszínre. – És értem aztán ne tegyen semmit, nem kértem.
– Bryce jó ember, de sosem adtál neki esélyt, hogy bizonyítson – próbált az anyja a lelkére beszélni.
– Én ezt nem hiszem, anya. Csak nem látod, mert nem akarod látni. Haragszol apára, pedig nem követett el semmit, és emiatt kapaszkodsz annyira ebbe az emberbe – törtek fel belőle hirtelen elfojtott gondolatai. Még mindig nem akarta elhinni, hogy az anyja nem csupán a kétségbeeséstől hullt Daugharty karjaiba. – Ne mondd, hogy szereted!

Az anyja zavartan fogalmazta meg válaszát:
– De igen, amennyire kell – tért ki az egyenes beszéd elől, majd engesztelőn folytatta. – Miért baj, ha egy bűnöző után végre biztonságban akarom érezni magam? És érted is felelősséggel tartozom, a fiam vagy!
Ethan dühösen pattant fel székéről.
– Kérlek, ne akard megmagyarázni, hogy miattam hozol áldozatot, én nem akarom, hogy itt legyen! – mutatott dühösen az ajtó felé, amerre Daugharty eltűnt. – És miért pont egy zsaru, anya? Miért pont ez a zsaru? Mintha kést döfnél apa mellkasába! Ha már nem tudod magadon tartani a bugyidat, legalább…

– Ethan! – pattant fel az anyja szikrázó szemmel. – Ebből elég! Mit képzelsz? – És dühösen közelebb lépett pár lépést a fiához. – Mutass némi tiszteletet, különben…
– …különben? – vágott szavába a fiú keserűen. – Tudom, elküldesz innen messzire, hogy ne legyen, aki emlékeztet az igazságra.
– Én nem akarlak elküldeni, fiam. Én azt szeretném, hogy normális család legyünk – gyűltek könnyek a nő szemében.
Ethan tétován rázta a fejét.
– Majd jövök – lépett ki végül az ajtón, hogy ne kísértse anyja könyörgő tekintete.

6. Fészekrakás

Latest posts by Sims Addicts (see all)

3
Hozzászólás

avatar
2 Hozzászólás
1 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
RubyTimMac Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
trackback

[…] 5. Kellemetlen kapcsolatok […]

TimMac
Szerkesztő

Imádom Rob jelenetkezdését… már sokadjára olvasom újra, de még mindig hatással tud lenni rám, nagyon otthonosnak érződik az a hely a leírás alapján. Ethan és Daugharty párbeszéde pedig… zseniálisak együtt. A patkánymérges beszólás a kedvencem. Utána kicsit szerintem Ethan elveti a sulykot, amilyen hangnemet megenged magának az anyjával szemben. Főleg az a bugyis megjegyzés üt nagyot szerintem. Azt még megjegyezném amúgy, hogy Ethan anyja tipikusan a magát fiatalító plasztikcicákra hajaz, érződik rajta, hogy fiatalabbnak akar látszódni/érződni a koránál. És ha már a megjelenésnél tartunk: Matt, zseniálisak a képek, az összes arckifejezés tökéletesen lett elkapva. Szenzációs, milyen fejeket vágnak. Most visszagörgettem,… Tovább »

Ruby
Szerkesztő

Rob családja sem tökéletes, ott sem mennek zökkenőmentesen a dolgok, de azért mégis csak ez az otthon. 🙂
Én is nagyon szeretem Ethan és Daugharty jeleneteit, meg úgy eleve a családi jelenetek nagyon különlegesek szerintem mindenhol.
Matt pedig engem mindig újra és újra meglep azzal, milyen szuper képeket készít nekünk! 😀