Tintavér – 70. A figyelem középpontjában

Spencer

Először nem értette, miért neki kéne körbevezetni a Brightwoodban a nyílt nap keretében érkező kis csapatnyi tanulót. De miután Hauser felvilágosította, hogy egy művészeti iskola filmes osztályából érkeznek majd, ő is belátta, hogy ő a legmegfelelőbb személy a feladatra. Igaz, sok dolga volt, így nehezen tudott beszorítani még egy teendőt a listára, de akkor sem bánta, hogy így alakult. Segített neki elterelni a gondolatait, amire mostanában egyre többször volt szüksége.
Mikor aztán a találkozásnál szembesült vele, hogy öt, ráadásul sokkal fiatalabb diákkal kéne egyedül boldogulnia, kicsit megijedt, de szerencsére kiszúrta a folyosón Gilt, akiről tudta, hogy bármire kapható, ha AV-s ügyről van szó. Kedvelte a srácot, főleg a lelkesedését és odaadását, bár voltak néha furcsa helyzetek, mikor Gil utalt rá, hogy szeretne ő lenni az AV klub elnöke Spencer után. És bár a fiú tudta, hogy mindez legfeljebb csak akkor következhetne be, ha ő már elballagott, mégis kissé kínosan érintette, hogy valaki a helyére pályázik. Igaz, ha őszintén be akarta vallani magának, Gilt tartotta a legesélyesebb jelöltnek, még annak ellenére is, hogy sok mindenben újoncnak számított egyelőre. A többiek leginkább arra használták a kört, hogy a saját kis projektjeiket és filmezős vágyálmaikat kiélhessék, de az elvileg kötelező teendőkből sokszor nem szívesen vették ki a részüket. Na de Gil. Ő mindig ott volt, ha segítségre volt szüksége, így biztosra vette, hogy ezúttal is szívesen csapódik majd hozzá a körtúrán.

A fiú pedig amint megértette, miről van szó, egyből felderült, és boldogan csatlakozott a csoporthoz. Azonban ahogy haladtak a folyosókon, és Spencer nagy általánosságban megmutogatta a sulit, kiderült, hogy Gil sokkal inkább a látogatók csoportjához csapódott, mintsem hozzá. Így ahelyett, hogy ketten felügyelhették volna az öt diákot, most ő egyedül figyelhetett hatra.
Meg kellett azonban hagyni, hogy Gil rendkívül tudott lelkesedni még az “És arra van a takarítószertár” jellegű megnyilvánulásaiért is, lelkesedéséből pedig jócskán ragadt át a tényleges látogatókra is. Így ahelyett, hogy azzal szenvedett volna, hogy fenn tudja tartani az érdeklődésüket, tudtak haladni a körsétával.
Mikor az általánosságokon, vagyis az unalmas részeken túljutottak, és végre rátérhettek a suli technikai felszerelésének bemutatására, Spencer is sokkal lelkesebbé vált, és szinte már olyan derült volt a hangulat, mint egy hippifelvonuláson. Vagy inkább hippi tanulmányi kiránduláson, ha pontosítani szeretnénk.
Az AV klub helyiségében elég hosszasan elidőztek, Spencer mindent alaposan, egyesével végigmutogatott odabent, és nem tudta, hogy kitől indult el ez az általános lelkesedés – bár nagy valószínűséggel Gil volt a hunyó –, de rá is teljesen kiterjedt, ahogy magyarázott. Aztán felfigyelt arra is, hogy segítője sem volt tétlen, ő is büszkén mutogatta azokat a játékszereket, amiknek már elsajátította a trükkjeit. Spencer már tényleg el is feledkezett minden korábbi gondjáról, ráadásul nem is amiatt, hogy túlterhelte magát, hogy ne legyen ideje gondolkodni, hanem mert tényleg jól érezte magát.
Aztán mosolya az arcára fagyott, mikor az egyik diák a forgatáshoz használt díszletekről kérdezett. Igaz, hogy ők többnyire a sulis eseményeket örökítették meg, ezen kívül pedig hobbiszerűen filmeztek, és azt nem díszlettel tették, de általánosságban a filmekhez díszleteket használnak, amibe ő egészen eddig bele sem gondolt, ahogy azt sem tervezte, hogy be kell menniük emiatt a színjátszósok termébe. De tudta, hogy kénytelen lesz arrafelé is tenni egy kitérőt, ha teljeskörű bemutatót szeretne tartani.
Az AV klubosok helyiségéből kilépve egyenesen a színjátszósok ajtajával találta magát szemben. Fel sem kellett írni az ajtófélfára a “Ki itt belépsz…” kezdetű szállóigét, elég lett volna odakarcolni, hogy Rose Parker, hogy senki se akarjon bemenni, sőt neki elég volt csak gondolni is rá, és máris elkerülte volna az ajtót mérföldekre is. Ha ő lett volna Kate Winslet a Titanicban, inkább megfullad, mint hogy belekapaszkodjon ebbe az ajtóba. Már arra is gondolt, hogy Gilre bízza ezt a kis bekukkantást, míg ő valami béna kifogással elszalad mosdóba, vagy a büfébe, de nem akarta odavetni a szőke hajú fiút az oroszlán elé.
Félve nyitott be a terembe, főleg, mivel odabent a kinti verőfény ellenére is félhomály terjengett. A színjátszósok apró színpadán épp egy fiú és egy lány próbált egy párbeszédet, és Spencer már azt hitte, megúszta, hogy összetalálkozzon Rose-zal, de nem kellett sokáig várnia rá, hogy a lány ráripakodjon.
– Parancsolsz? – kérdezte Rose felvont szemöldökkel, egyértelművé téve, hogy Spencer zavar. A fiú azonban nem zavartatta magát, szélesebbre nyitotta az ajtót, hadd menjenek be a látogatók is. Rose így legalább láthatja, hogy hozott erősítést is.
– Ó, szia! – köszönt rá ártatlanul. – Nem tudtam, hogy itt vagytok. Kaptam mára öt érdeklődő diákot, őket vezetem körbe a suliban – magyarázta.
– Akkor vezesd – intett neki Rose ingerülten, aztán a színjátszósok felé fordult. – Öt perc szünet, amíg a turisták megbámulnak.
– Téged nem zárnak vissza a ketrecedbe addig, nehogy megharapd a látogatókat? – nézett ártatlanul a fiú a rivális körvezetőre.
Rose félrebiccentette a fejét.
– Ha engem bezárnak, kin próbálod bemutatni, hogy te vagy a kiskakas? – replikázott a lány.
– Én eddig azt hittem, hogy te akarod kikaparni az én szemem, nem fordítva – mosolyodott el Spencer, majd intett a csoportnak, hogy próbáljanak minél hamarabb végezni.
– Ugyan már, ne csinálj úgy, mintha te áldozat lennél – fonta össze a mellkasa előtt a karjait Rose, kissé lehalkítva a hangját, hogy ne kiabáljanak. – Csak vidd innét őket minél hamarabb, meséld el nekik, micsoda picsa vagyok, tudod, haladjunk.
– Rendben, bocsánat – reagált a fiú. Azt hitte, fájni fog, ha valaha ilyet mond Rose-nak, de igazából tudta, milyen frusztráló, ha haladni akarsz valamivel, azonban külső okok miatt képtelen vagy rá, és nem akart ő lenni a hátráltató tényező. Intett is Gilnek, aki épp az egyik kartondíszlet háttámaszát mutogatta az öt diáknak. A csoport, bár kissé nehezen volt hajlandó ilyen hamar elszakadni a teremtől, végül követte őket a folyosóra.
Spencer odakint még egy ideig töprengett, hogy Rose vajon tényleg megköszönte-e neki, hogy ilyen hamar távoztak, vagy csak hangokat hallott. De nem is volt sok lehetősége ezen agyalni, mivel Gil már vezette is lefelé az alagsorba a látogatókat.
– Arra gondoltam, hogy megmutathatnánk nekik a projektszobádat is – fordult vissza a lépcsőn lefelé haladva Gil, amitől Spencer megdermedt. Igen, jogos volt a felvetés, hogy azt is bizonyára látni akarnák, de rettegett a gondolattól, hogy heten bent legyenek. Ha bárki nekimegy bárminek, és elmozdul valami a helyéről, akár a kamera, akár a figurák, az egész eddigi munkája mehet a kukába. Félve, de kutatni kezdett a zsebében, miközben abban reménykedett, hogy nem hagyott ott nagy kupit. Olyan sok dolga volt mostanában, hogy rég nem tudott már lemenni oda kattogtatni, biztos már a levegő is kegyetlen odabent, a szellőzés nélküli teremben. Mikor is volt ott utoljára? Ha jól emlékszik…
Nem tudta eldönteni, hogy mit realizált előbb: a kulcs hiányát a zsebében, vagy hogy az uszodai incidens óta meg sem próbált lemenni oda, de akárhogy is, most eszébe jutott, hogy aznap elhagyta a kulcsát, és azóta nem is foglalkozott ezzel.
– Nem tudunk bemenni oda – súgta Gilnek, aki szerencsére eddig egyelőre csak meglepetésként harangozta be ezt a kitérőt, így nem volt túl kínos kihagyni, és mondjuk a színházterem szertárát megmutatni helyette.
– Mi? Miért nem? – csodálkozott Gil.
– Nincs meg a kulcsom. Elhagytam… az uszodában – felelte Spencer. – A TWW-seknél lehet valószínűleg – tette hozzá, és remélte, hogy ennél jobban nem kell belemennie a részletekbe.
– Nincs hozzá pótkulcs, vagy valami? Sehogy sem tudunk bemenni? – próbálkozott azért Gil. Spencer tudta, hogy a fiút kifejezetten érdekli a projektjének állapota, és első sorban azért is akar bemenni oda, hogy megnézhesse, nem pedig a diákokat akarja mindenáron bejuttatni.
– Hauser azt mondta, a pótkulcsot nem adhatja oda, szóval másoltatnom kell róla, az meg időbe telik – felelte Spencer. – De majd megmutatom neked jövő héten, oké?
Gil beletörődve bólintott, és folytatták útjukat az alagsori raktár felé, hogy a régebbi korok technológiáit is szemügyre vehessék a látogatókkal.
– Nem félsz amúgy, hogy a TWW-sek esetleg betörnek oda? – kérdezte aztán Gil. – Mármint náluk van a kulcs, szóval nem betörnek, hanem simán csak bemennek…
– Nem hinném, hogy tudják, hová való az a kulcs – merengett Spencer. – Hauser amúgy tuti kiakadna, ha ki akarnám cseréltetni a zárat – nevette el magát. – Szerintem nem lesz gáz. Senki nem fog bemenni oda nélkülem, a projekt így biztonságban van – bizonygatta, de már egyértelmű volt, hogy saját maga számára próbál megnyugvást találni. De ha belegondolt, ténylegesen mekkora esély van rá, hogy egy magánsulis lejön ide?


Ethan

A város ezen kieső szegletében egyik krimó olyan volt, mint a másik. Ugyanaz volt a szag, a füst, az emberek, és a zene is ugyanaz a pár szám volt, unalomig ismételve. Ethan kezében megmelegedett itala, miközben már vagy fél órája forgatta maga előtt mélázva.
Nem sok olyan hely volt, ahol délutánjait múlathatta volna, mióta úgy döntött, elhagyja a szülői fészket. A kocsi kényelmetlen volt ahhoz, hogy éjszakáin kívül a nappalait is benne töltse, a suli könyvtárából pedig pár nap után kinézték, miután rendszeresen elnyomta a meleg, és bealudt a csendben. Csak az lett volna cikibb, ha még horkol is közben. Annyi haszna legalább volt a dolognak, hogy pár kötelező olvasmányba belenézett, mielőtt elnyomta volna rajtuk az álom. Így keveredett ismét egy lepukkant késdobálóba, ahol kérdés nélkül csapolták a sört, és senkit sem érdekelt, ki ő, és mit csinált az apja.
Végre belekortyolt italába. A sört vizezték, de még így is kellemesen fanyarul csúszott le a torkán, rögtön utána azonban bűntudat lett rajta úrrá. Az anyja jutott eszébe, és képmutatónak érezte magát. Annyi mindent dúlt fel az alkohol otthon, és ő mégis mindig itt kötött ki, hogy gondjait feledje. Miután az apját lesittelték, még túlzásba is vitte az ivást – csak a szerencsén és Daughartyn múlt, hogy sosem találtak rajta fogást a jardon. Körbenézett a gondtól cserzett, beesett arcú férfiakon, akik dohányfüstbe burkolózva ültek poharuk felett, úgy érezte, olyan útra lépett, amelyen nem kellene tovább haladnia. Piszkosul nehéz volt azonban eltolni azt a poharat, ha ez volt az egyetlen, ami némi oldódást és kapaszkodót nyújtott.
Felállt, hogy kinyújtóztassa tagjait, és a hirdetőtáblához lépett. Már távolról kiszúrta, hogy a sok eladó cucc mellett néhány álláshirdetés is lóg rajta. Az ilyen helyeken az volt a jó, hogy egyszerűbb munkákat kínáltak, amelyeket még ő is el tudott végezni. Letépte a telefonszámot egy pizzafutár, kerti munka és faaprító ajánlatról, hátha szerencsével jár, majd visszaindult helyére. Persze nem voltak ezek álommelók, de ha csak egy kis pénze lenne… máris nem lenne olyan kilátástalan, mit hoz a holnap.
– Munkát keresel, kicsi Flynn? – karolta át barátian egy alak a vállát, ami rettentő váratlanul érte. Nem tudta, ki ismerheti itt őt névről, de még ha ismerte is, ez a bizalmaskodó megmozdulás bárkitől túlzás lett volna. Ahogy sikerült oldalra pillantania, egy tetovált fazont látott, aki nagyon is ismerősnek tűnt számára, következő mondatával pedig meg is erősítette sejtését. – Hé, Toby! Nézd már, kit találtam! Itt a kicsi Flynn!
Kicsi Flynn. Soha nem hívta még így senki, és nem bánta volna, ha ez így is marad. Sokféleképp emlegették már, de a „kicsi” sosem szerepelt benne. Egy határozott, de nem ellenségesnek szánt mozdulattal lerázta magáról a szőke bunkó karját – nem akarta felbőszíteni Toby embereit. Ekkor már ő is kiszúrta a hátsó körletben üldögélő alakot, aki selyemingével és drága órájával ugyanúgy kitűnt a krimó vendégei közül, mint a legutóbbi helyen. Ugyanaz a pár gyanús arc vette körül, mint akkor. Ethan nem tudta, hogy a fenébe telepedtek le észrevétlen a háta mögött.
– Denzel, cimbora, mindig tudod, hogy járj a kedvemben – simogatta kicsit Toby a szőkeség egóját, majd lomhán felállt az asztalától, és odalépett hozzá. Ethan nagyon nem vágyott a társaságára.
– Már kerestelek – súgta a fiúnak bizalmaskodva. – Van számodra egy ajánlatom – adta elő olyan hangon, mintha az évszázad üzletével szándékozott volna előállni. Vállára tette kezét, és lassan kifelé kezdte vezetni az épületből. Sleppje szó nélkül követte őket.
Odakint már csípős volt a levegő, és kihalt volt a szűk mellékutca. Ethan nem jeleskedett különösebben helyzetfelismerésben, de hatodik érzéke veszélyt jelzett. Ez az egész találkozás a háta közepére sem hiányzott. Nem ismerte ezeket az embereket, és ha nem lettek volna apja állítólagos haverjai, a legrosszabbat feltételezte volna róluk. Semmiképp sem ők voltak azok, akikkel este egy sötét, kihalt sikátorban szeretett volna bájcsevegni. Miféle ajánlat lehet egyáltalán, amit nem beszélhettek meg odabent? A négy alak félkörben köré rendeződött, és a falhoz szorította, hogy még csak véletlenül se legyen könnyű dolga, ha távozni szeretne.
– Na, töki – kezdett bele mondandójába Toby. – Az van, hogy faterod lóg nekem. Én türelmes voltam, hiszen ismersz – mutatott magára önérzetesen, mintha a korábban megejtett pár mondatos beszélgetés során tényleg ilyen mély ismeretség alakult volna ki közöttük. – De nem csipázom, ha felültetnek. Az van, hogy vagy ő fog fizetni, vagy te – piszkálta a körmét szórakozottan.
Ethan nyelt egyet. Kételkedett benne, hogy igaz lenne a tartozásos sztori, de az nyilvánvaló volt, hogy le akarják húzni. Úgy nézett ki talán, mint aki ki van tömve lóvéval? Legszívesebben röhögött volna, mennyire rosszul választottak balekot, az adott helyzetben azonban mégsem ez tűnt a legbölcsebb válasznak.
– Le vagyok égve – közölte. Ekkor már le merte volna fogadni, hogy rossz helyen volt, rossz időben. Hogy lehetett ekkora barom, hogy önként kivonult velük az utcára! Ha éleslátásáért nem is, legalább azért büszke volt magára, amiért hangja csak egy egészen picit remegett. Tobyt persze nem lepte meg a válasz, legalábbis mindentudó mosolya erről árulkodott.
– Kész vagyok segíteni, ha te is segítesz nekem – sietett nagyvonalúan segítségére a pasas, és fejével Denzel felé intett.
A tetkós alak közelebb lépett a fiúhoz, és az orra elé tolt pár kis zacskót – olyat, mint amilyet a zsebébe csempészett első találkozásukkor.
– Nekem nem kell, vidd innen – reagált Ethan ösztönösen viszolyogva. Épp elég baja volt vele, hogy az előző adagtól megszabaduljon, nem beszélve arról, hogy még Clarát is le kellett szerelnie utána.
– Ha neked nem kell, legalább több marad másoknak – tárta szét a karját Toby. – Hova is jársz te most? Még nem csapattad ki magad, igaz? – viccelődött, majd kinyújtotta kezét, és a vállára tette. – Tuti van pár spanod, aki elfüstölné. Neked csak annyi a dolgod, hogy elgurulj az anyaggal, és visszagurulj a dohánnyal.
Ethan elszörnyedt. Jól értette, hogy Toby arra utal, áruljon drogot a Brightwoodban? Hogy ő? Drogot? Több sebből vérzett az ötlet. Mégsem az ellenérvek kergették egymást fejében, hanem a csalódás és harag árnyalatai. Valóban ezek az emberek az apja haverjai? Vagy kezdettől hazudtak neki, hogy megpróbálják beszervezni?
– Te is jól járnál – biztosította a díler. – Nem csak a tartozásod dolgozhatnád le, hanem még jutalékot is kapnál. Meg füvet, ha kell. Csak ne szúrj szemet, hogy szétszívva jársz órákra – röhögött össze haverjaival. Ezeknek teljesen elment az eszük.
– És mi van, ha azt mondom, nem? – fonta össze karját Ethan a mellkasa előtt. Szája széle reszketett, de ha már úgyis ezek az utolsó percei, legalább a méltóságát próbálta megőrizni. Nem voltak illúziói a felől, hogy ez nem pusztán baráti kérés volt Toby részéről, és számolni is tudott annyira, hogy a négy éppen hárommal több az egynél. Tehetetlen volt ekkora túlerővel szemben.
– Okosabb vagy annál, hogy nemet mondj – szűrte fogai között szavait a férfi, de Ethan makacsul állta pillantását. – Engedd meg, hogy meggyőzzelek – vette elő udvarias selyemfiú szövegét a pasas, érvek helyett azonban öklével jó nagyot boxolt a fiú hasába, hogy az összegörnyedt a fájdalomtól. A filmekben a hősök keményen állják a sarat, ha vascsővel kalapálják is őket, valójában azonban a test ösztönös reakcióit nehéz figyelmen kívül hagyni. Ethan pár pillanatig levegőt sem kapott, majd miután a fájdalom enyhült, óvatosan megpróbált felegyenesedni. Ekkor érkezett a következő ütés, pontosan ugyanoda. Csillagokat látott a kíntól, ahogyan térdre rogyott a fal tövében.
Toby minden bizonnyal sokáig folytatta volna meggyőzését, ha egy észrevétlenül arra guruló kocsi tetején nem gyullad fel a megkülönböztető villogó. Lassan leparkolt a társaság mellett, és egy magas alak szállt ki belőle. Egyedül volt, a rendőrautó azonban, ha meg nem is ijesztette a bandát, azért megakasztotta őket az üzletelésben.
– Minden rendben? – kiáltott oda nekik a zsaru, feléjük irányítva zseblámpáját. Ethan hiába hunyorgott a sötétből, nem látta az arcát.
– Természetesen – lépett felé Toby szélesen mosolyogva. – Csak egy kis friss levegőt szívunk a barátaimmal.
– Ethan, te vagy az? – esett a fény az épp felkapaszkodó fiúra. – Mit csináltatok vele? – hangja ingerültnek tűnt, mint aki pontosan tudja, mi játszódhatott le pár pillanattal korábban.
– A fiú csak rosszul lett. Túl sok volt a sör – darálta egyből Toby a szemenszedett hazugságot. – De most már jobban vagy, igaz, Ethan? – veregette meg a vállát.
– Gondolom – érkezett a kétkedő hang a fényből. – És azt is, hogy még csak véletlenül sem találnék nálatok füvet vagy más drogot.
– Hova gondol, biztos úr? Tisztességes üzletemberek vagyunk – biztosította Toby. Ethan páholyból nézte a színjátékot, és először nem értette, miért olyan óvatlan a zsaru, hogy egyedül közéjük merészkedjen, és miért nem támad rá a banda. Aztán képbe került. Ez egy százszor lejátszott jelenet lehetett, azzal a hallgatólagos megállapodással, hogy nem zavarják egymás köreit.
– Gyere, Ethan. Hazaviszlek – szólította meg a hang a fiút, aki még mindig nem tudta, ki is intézi hozzá szavait. Ahogy azonban közelebb botorkált a fényforráshoz, megrökönyödve ismerte fel Daughartyt megmentőjében. Távol akart kerülni Toby bandájától, úgyhogy szó nélkül beszáll a kocsiba. Természetesen elölre, elvégre nem bűnöző volt, hogy az utastérben kelljen fuvarozni.
Toby arckifejezése leírhatatlan volt, amikor kitolattak a sikátorból. Szemei összeszűkültek, mint a ragadozóé, ahogyan távolodni kezdett prédája. Csak percek múlva enyhült a szorongás Ethan gyomra tájékán, hogy meg tudjon szólalni.
– Le kellett volna csuknod – közölte minden bevezetés nélkül. – Gennyes alak.
– Csak egy kishal – válaszolt Daugharty, miközben a kormányt tekerte. – Holnapra megint kint lenne, és egész éjjel szívnék a papírmunkával. – Ethan elhúzta száját. Szóval így mennek ezek az őrsön. – Hogy keveredtél ezek közé az alakok közé?
Ethan legszívesebben elintézte volna annyival, hogy semmi köze hozzá, de még ő is érezte, hogy hálával tartozik a férfinak. Mostanra már bucira verték volna a képét, mert szemernyi kétsége sem volt, hogy Toby nem adja fel, ameddig ki nem csikar belőle egy igent. Még ha kórházba kell is hozzá juttatnia.
– Csak beléjük botlottam – hazudta. Nem akarta felhozni az apja nevét. – Azt akarták, hogy áruljak drogot a suliban.
A levegő megfagyott közöttük egy pillanatra.
– És…? Belementél? – tette fel a nyilvánvalóan hülye kérdést Daugharty.
– Úgy nézett ki? – válaszolt a fiú ingerülten. Nagyon furcsán érezte magát. Sosem töltött még önszántából ennyi időt a pasassal, amikor pedig mégis, akkor sem volt köszönet a társaságában. Erre most kihúzta a csávából, és a köztük zajló beszélgetés is kezdett közelíteni ahhoz az terjedelemhez, ahány szót több hónapos együttélésük során váltottak egymással.
– Akkor jó – nyugtázta a férfi. Ethan felhúzta az orrát. Mintha elszámolással tartozna Daughartynak arról, mit csinál. Ráadásul az volt az érzése, a zsaru épp csak le tudott nyelni egy „ne legyél olyan, mint az öreged” intést. Kezdte megbánni, hogy beszállt ebbe az istenverte autóba. Mielőtt azonban tovább hergelte volna magát, lassítani kezdtek, és megálltak egy ház előtt. Ethan kipillantott: otthon volt.
– Vigyázz anyádra – búcsúzott a férfi. – Szüksége van rád.
Ethan, ha jobb kedve lett volna, biztosan nem tud elfojtani egy gúnyos nevetést. Így viszont csak szomorkásan válaszolt a férfinak.
– Rád lenne szüksége, nem rám. – És bármilyen további szócséplés helyett kitárta az ajtót, majd kilépett a gyepre. Daugharty gázt adott, és pár pillanat múlva úgy eltűnt az utcáról, mintha sosem járt volna arra.
A házban még égett a villany. Az anyja ébren volt. Ethan először sarkon akart fordulni, hogy visszagyalogoljon a bárhoz, és elhozza a kocsiját, de aztán eszébe jutott az, amin még Tobyék előtt elmélkedett: piszkosul nehéz elengedni azt a poharat. Lassan elindult a lépcsőfeljáró felé, és benyitott a házba.

71. Rémségek éjszakája I.

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés