12. Megértő fülek

Liam

Liam szokásához híven ismét szekrénye előtt töltötte a szünetet, és próbált a legkevésbé bevonhatónak tűnni bármilyen társalgásba. Olyannyira félt, hogy valami váratlan helyzetbe keveredik újfent, hogy szinte ugrott egyet ijedtében, mikor megrezdült a telefon a zsebében. Csodálkozva húzta ki, hogy rápillantson a kijelzőre, amin egy Spencer képével ellátott kis karika mozgolódott, jelezve, hogy a fiú életjelet adott magáról virtuálisan.

Liam halványan elmosolyodott, és feloldotta a készülék zárját, hogy elolvashassa az üzenetet.
– Szia! Milyen órád lesz? – érkezett a kérdés.
– Most… épp… lyukasom… van – pötyögte a szőke hajú srác, és el is küldte válaszát.
– Az tök jó – jött kisvártatva a válasz, majd ismét felvillant a mágikus három pötty, amelyek hullámzó tánca egy újabb várható üzenetről adtak hírt. – Mindjárt ott vagyok – formálódtak végül szavakká a pöttyök, Liam pedig hirtelen megdermedt. Felkapta a fejét, és kémlelni kezdte a folyosón közlekedőket, próbálva kitalálni, vajon merről jöhet Spencer. Viszonylag sokat beszéltek az utóbbi időben az interneten keresztül, azonban nem szeretett volna élőben is összefutni vele. Félt, hogy megint kínos lesz minden.

Így hát bevetette magát a tömegbe, és próbált úgy a lehető legtávolabb kerülni szekrényétől, hogy közben nem botlik bele a fekete hajú fiúba. Megszokhatta volna már, hogy sosincs szerencséje ilyen dolgokban, így most sem járt sikerrel, ugyanis Spencer elég hamar kiszúrta őt, így kénytelen volt odamenni hozzá, mikor a nevét kiáltotta. Liam kelletlenül visszacsúsztatta zsebébe a készüléket, majd próbálta teljes figyelmét Spencernek szentelni. Bár a figyeléssel soha nem volt baja, csak azzal, ha hozzá is kellett szólnia a dolgokhoz. És tudta, hogy ez be fog következni, túlzottan hamar, így már most elkezdett izgulni miatta. Az első megszólalás előtt tudta előre, hogy hadarni fog.

Próbált hát a legfeljebb két szótagos szavakra korlátozódni.
– Amúgy neked milyen órád lesz amúgy? – kérdezte Spencertől, majd össze is szorította a fogát. Utálta ezt a szokását. Néha, mikor úgy érezte, hogy a mondatot hadarva kezdte, az utolsó szóban megismételte az elsőt, csak hogy biztosan ne maradjon le. Lényegében kérés nélkül mondta el még egyszer, viszont sokszor ez úgy sült el, hogy a megszólalásai teljesen értelmetlenné váltak, mert a másik fél mindkétszer értette, amit mondott.

Valószínűleg ezúttal is hasonló lehetett a helyzet – legalábbis Spencer elgondolkodó arckifejezéséből erre következtetett.
– Nekem is lyukas órám lesz most – válaszolta kicsit bizonytalanul a fiú. Liam kezdett elvörösödni. Reménykedett benne, hogy megússza a hosszas csevegést Spencerrel, de ezúttal sem járt szerencsével. – Lenne kedved beülni valahová ebédelni? – vetette fel.
– Vettem suliba jövet vslistáskát – válaszolt a fiú, vagyis inkább csak próbált válaszolni. Érezte, hogy az arca egyre jobban ég, és megszokásból azonnal menekülni próbált, de Spencer az útját állta.
– Liam, mi a baj? Ha nem szeretnél beszélni velem, nyugodtan mondd meg, és nem zaklatlak akkor. – Liam mélyet sóhajtott, és próbálta megfogalmazni magában, hogy mit akar mondani. Annak ellenére is, hogy tisztában volt vele, az előre megfogalmazott mondandó számára egyet jelentett a biztos hadarással.

– Nem… szeretnék… – nyögte ki végül, nagy levegőket véve a szavak között.
– Valami rosszat mondtam? Vagy csináltam? – vádolta rögtön magát Spencer. Liam nem szeretett volna magyarázkodni. Most nem. Viszont nem akarta azt sem, hogy a fiú magát hibáztassa ezért a helyzetért. Így hát újabb nekifutással, mély levegőkkel, és többszöri szünettel próbálta összeszedni a lehető legkevesebb és legrövidebb szóban az indokait.

– A szóbeli… beszélgetés… nem… az erősségem – nyögte ki egymás után a szavakat. – Én szeretnék… beszélgetni… de olyan… nehéz – mondta, és minden egyes levegővétellel közelebb került ahhoz, hogy elsírja magát. – Biztos… észre… – állt meg a szó közepén is, csak hogy biztosra menjen – vetted… hogy néha… nem lehet… érteni… amit mondok. És ezt… utálom – sóhajtotta. Nem tudta, hogyan folytassa tovább, vagy hogy szükséges-e egyáltalán, így ennél a pontnál elhallgatott, és csak nézte a fiút, és várta a reakcióját. Spencer egy ideig még tétovázott.

– Értem – nyögte ki végül ezt az egyetlen szót. Liam nem tudta, mire számított a fiútól. De abban biztos volt, hogy ennél azért többre várt. Az eddigiek alapján kezdte azt hinni, hogy Spencer megérti őt. De… ez így most túl sok volt neki. Újra a menekülést választotta, és sarkon is fordult, mikor rezgést érzett a zsebében. Előhúzta a telefont.
– Nem gáz 🙂 – mutatta a kijelző Spencer üzenetét. Liam megtorpant, és megfordult. Spencer őt nézte, kezében a telefonját tartotta. Megeresztett Liam felé egy biztató mosolyt, majd elmélyült a telefonjában. A szőke hajú fiú is lepillantott a sajátjára, ahol a három pötty jelezte, hogy Spencer épp neki ír.

– Ha van kedved, így is beszélgethetünk – villant fel az üzenet. Liam reakciója még őt magát is meglepte. Először is elmosolyodott. Aztán szinte már kuncogni kezdett, úgy átjárta őt a felszabadultság érzése. Utána majdnem elsírta magát pont ugyanezen okból. De végül csak remegő ujjakkal ennyit írt: – Köszönöm!


Fay

Szeptember ellenére csodaszép idő volt. A madarak csiripeltek, a nap pedig úgy sütött, mintha nem is akart volna tudomást venni róla, hogy a naptár szerint már ősz volt. Ezt jelezte a kávézó kiülős részében tartózkodó emberek száma is. Fay nagyon szerette ezt a helyet, kellemesen családias hangulatot árasztott, ahol a pincérek is mindig szélesen mosolyogtak, és a visszatérő vendégeknek mindig egy teasütit is csempésztek a rendelésük mellé. Mivel évek óta ismerte Jessicát, ezért nem is zavartatta már magát a késésén.

Halkan dúdolgatva kezdte lerajzolni a tőle nem mesze ülő fiatal férfi arcát. Valahol kissé kellemetlennek érezte, de nem tehetett ellene. Ha valakit külön megkért, hogy hadd rajzolja le, akkor egy teljesen másik arcot vett fel: egy olyan arcot, amilyennek szeretné, hogy mások lássák. Mosolyt, amellyel a kamerába szokott mosolyogni, Fay viszont a természetes vonalakat sokkal jobban szerette. Azt a mosolyt is, amellyel a férfi épp a vele szemben ülő lányra mosolygott.

A vonásai nem voltak feszesek vagy erőltetettek, és innen lehetett tudni, hogy az arcán elterülő vidámság szívből érkezik.
– Nahát, ő volna a titokzatos lovagod? – érkezett egy rágóillatú felhő hangja Fay válla fölül. Jessicán végignézve az ember elmondhatta, hogy legalább jó oka volt módszeresen késni. Mindene tökéletesen állt, sminkje nem eltakarta, inkább kiemelte csodaszép arcát, ruhái hibátlanul illettek rá.
– Nem, a fiú a szemközti asztalnál – bökött fejével finoman az említett felé, mire barátnője alaposan szemügyre vette őt, miközben helyet foglalt.
– Nem is rossz – vigyorgott már az itallapot nézegetve. – Bár a lovagod még mindig jobban érdekel… – bökte ki óvatosan, szeme sarkából a még mindig vidáman firkálgató lány felé sandítva.

– Tudod, hogy a titkos lovag lényege, hogy titkos legyen – nevetgélt a lány rajzát szemügyre véve.
– Igen persze, ezt már megbeszéltük, bár még akkor is elég durva ez a helyzet…
– Mire gondolsz? – pillogott fel végre a lapból a barnaság.
– Lassan már végzős leszel, és a szüleid előtt még mindig velem kell takaróznod? Mármint ne érts félre, tudod, hogy számomra nem gond, hogy végtelen alibiforrásként szolgáljak, de nektek nem rossz, hogy titkolnotok kell? – Jessica aggódó tekintetére Fay szíve egyszerre hirtelen teljesen összefacsarodott.

– Az ő érdeke is, hogy titkoljuk… – motyogta füzetének szélét birizgálva, miközben még véletlenül sem akart barátnője szemébe nézni. Az egy dolog volt, hogy a szüleinek is hazudnia kellet Julianről, de Jessica lelkes pártolója volt a kapcsolatuknak, nélküle gyakorlatilag nem is tudtak volna találkozni, így pedig még sokkal rosszabbul esett neki a hazugság… arról nem beszélve, hogy a szülei sosem tiltanának meg neki ilyesmit. Jessica látva, hogy mennyire felzaklatta a kérdés a lányt, villámgyorsan témát váltott, és az újonnan készülő képregényéről kezdte faggatni Fayt.

Amaz hirtelen érkező rosszkedve a kérdésekre ugyanolyan gyorsasággal el is szállt, és néhány perccel később már megszokott végtelenül boldog állapotában magyarázott hevesen kalimpálva.
– Nos, én jövő héten táboroztatni megyek, szóval mi lenne, ha két hétre előre betáraznánk? – kapta elő egy fél órával később Jess a telefonját. Fay csak némán bólintott, és barátnője mellé csúszott székével, hogy beleférjen a képbe. Ahogyan nézte saját felkapott kamu mosolyát, eszébe jutott, hogy ő is mennyire utálja ezt az embereken. A képeket utána megszerkesztve mindenféle program került rá jó előre, így Faynek biztosra kellett mennie, hogy a közeljövőben tényleg megnézi majd azt a filmet, amelyet a Julian-találka időpontjában elméletileg Jessicával néz.

13. Kétely

Latest posts by Sims Addicts (see all)

4
Hozzászólás

avatar
2 Hozzászólás
2 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
LightAquaTimMacTörténet - Tintavér - 11. Váratlan kihívás - Sims Addicts Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
trackback

[…] 12. Megértő fülek […]

LightAqua
Tag

A címet szinte minden alkalommal félreolvasom. Először “megőrült fülek” majd “megsértő fülek” lett belőle.

Egyébként imádom a történetet, mindig várom az új részt.

TimMac
Szerkesztő

Remélem azért a végére csak összeállt a cím, és passzol is a részhez 😀
Jó látni, hogy követed a történetet, elég sok izgalmas/vicces/kínos/meglepő jelenettel készülünk még, szóval reméljük továbbra is sikerül fenntartani az érdeklődésed!

LightAqua
Tag

Elsőre jól olvastam. De azóta mindig félremegy.

Valószínűleg követni fogom továbbra is. Már megszerettem annyira, hogy nem több mint tíz rész után hagyjam abba. Most már túl érdekes ahhoz.