Tintavér – 108. Mentőakció

Kitty

A szerkesztőségi megbeszélés gyorsan és gördülékenyen zajlott, senki nem akarta húzni az időt. Valószínűleg mindenki érzékelte a főszerkesztőjüket körüllengő feszültségfelhőt, mert rekordidő alatt sikerült még a legvitásabb kérdéseket is megtárgyalniuk. Ezúttal a máskor kényelmes szedelőzködés is elmaradt, és az összes újságíró mintha menekült volna kifelé, Kitty pedig az egészet felvont szemöldökkel nézte végig.
Ő is megtehette volna, hogy a kifelé vonulók közé vegyülve távozik, de nem akart anélkül elmenni, hogy beszél Adriannel. Nem tudta, hogy még mindig a Russel-ügy nyomasztotta-e a fiút, vagy azóta történt valami más is, de mostanra már rég túlvoltak az udvariassági körökön és a versengésen, így természetes volt, hogy kérdezni akart.
– Mi van az öcséddel?
– Most úgy tűnik, van der Hoom leállt – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Adrian, ahogy felállt a székéből, és nekidőlt a padjának. Továbbra is komor arccal meredt maga elé, így Kitty sejtette, hogy az évfolyamtársa nem volt igazán bizakodó.
– Nem gondolod, hogy ez így is marad, igaz? – biccentette félre a fejét szintén felállva.
– Fogalmam sincs, hogy lesz ez – rázta a fejét a főszerkesztő, aztán óriásit sóhajtott, és az arca még sokkal gondterheltebb kifejezést öltött. – Russel hazament a hétvégén, és jókedvűen jött vissza, de…
– Te nem mentél vele?
– Nem. – Adrian vonásai megkeményedtek, a tartása feszesebbé vált. – Nem kötelező hétvégére hazautazni, szóval nyárig itt leszek.

Kitty homlokráncolva figyelte a fiút. Tudott volna erről is kérdezni tőle, mégsem tette, mert volt egy olyan érzése, hogy ezen a ponton felesleges lett volna feszegetni a témát. Már csak azért is, mert Russel fegyelmije után a saját szemével látta, milyen feszültség volt Adrian és az apja között.
Azt nem gondolta volna, hogy a konfliktus idáig fog fajulni, és az évfolyamtársa haza sem akar menni miatta, csak hogy elkerülhesse az apjával való találkozást, de ha igazán őszinte akart lenni magához, akkor be kellett ismernie, hogy annyira azért nem lepődött meg.
– Ha van der Hoom nem kereste azóta Russelt, és otthon sem voltál, akkor miért vágsz mégis ilyen savanyú képet? – kérdezett rá végül további kertelés nélkül.
– Az újság – rázta a fejét idegesen Adrian, majd a hajába túrt, amitől az egyébként mindig rendezett tincsei most szanaszét meredeztek. – Túl sok pénzt visz el, és a vezetőség úgy gondolja, hogy nem ér annyit, amennyit bele kell ölni.
– Meg akarják szüntetni?! – kerekedtek el Kitty szemei, de mielőtt még igazán megijedhetett volna, Adrian nemet intett neki.
– Nem, azt azért nem. De csökkenteni akarják a példányszámot…
– Oké, az még nem olyan nagy baj – fújta ki a levegőt. Nyilván ez rontani fogja a statisztikáikat, de azok után, hogy Matthew Bowmant rajtakapták, hogy az újság lapjait használva igyekezett eltömíteni a vécéket, Kitty igazából annyira nem lepődött meg a fordulaton. Minden héten akadt olyan, akinek nem jutott az iskolai lapból, de talán ehhez köze volt annak is, hogy egyesek pazarlóan, a cikkeket el sem olvasva gyűjtötték be a példányokat. Egyesek tüzelőnek.
– …és ritkulni fog a megjelenés is – folytatta Adrian, ezzel megakasztva a lány gondolatmenetét. – A terv az, hogy szeptembertől már csak havi egy szám jelenhet meg, és az eddig meghatározott oldalszámunkból is húzni akarnak.
– Szóval ritkábban, rövidebben, kevesebb példányban akarják az újságot megjelentetni – foglalta össze rövid hallgatás után Kitty, az évfolyamtársa pedig kelletlenül rábólintott. Nem kellett kimondaniuk, így is mindketten pontosan tudták, hogy ez az újság leépítésének nem csak az első, hanem rögtön az első három lépcsőfoka volt.
És ezért még csak nem is hibáztathattak senkit, nem mutogathattak egymásra vagy Hauserre. Már régóta nyílt titok volt, hogy a lap veszteséges, már csak azért is, mert heti megjelenéssel és ingyenesen értelemszerűen csak vitte a pénzt. Eddig azonban nem magasodott föléjük fenyegetően a probléma, el tudták felejteni, szemet hunyhattak felette.
– Ha fizetős lenne, nem venné senki – dünnyögte Adrian. – Maximum te meg én. És Gina – tette hozzá a teljesség kedvéért.
– Nem, ez nem lenne megoldás – rázta a fejét Kitty is. – Inkább pénzt kellene valahogyan szereznünk, de nem az iskolának úgy általánosságban, hanem kifejezetten az újságnak.
– Nem hiszem, hogy megérné és lehetséges lenne külön alapítványt nyitni erre a célra – morogta Adrian. – És egyébként is, hol akarsz te pénzt keresni?
– Nem tudom.
Kitty tanácstalanul meredt maga elé, és próbálta megemészteni a tényt, hogy az újság, amiért már évek óta küzdöttek mindannyian, most a megszűnés határára sodródott. Mert ennél is kevesebb oldalba egy hónap anyagát belesűríteni csak óriási kompromisszumok árán lehet, és könnyen lehet, hogy vagy rövidebb cikkeket hozhatnak majd csak le, vagy lesznek olyan témák, amelyek kimaradnak. Akár így, akár úgy, de a ritkább és korlátozottabb megjelenés az olvasóbázis csökkenéséhez fog vezetni, és akár már a következő év végére eljuthatnak arra a szintre, ahol feleslegessé válik majd az újság megjelentetése.
Márpedig egy gimnázium életének szerves része volt az újság, és nem azért, mert ez volt az egyetlen platform, ahol tájékoztatni lehetett a diákságot a Brightwood eseményeiről. Szükség volt rá, mert ez volt a lehető legtökéletesebb terep arra, hogy az ember kipróbálja magát a cikkírás, interjúztatás, riportkészítés területén.
A szerkesztőség minden évben nyüzsgött, mindig akadtak új jelentkezők is, és bár csak kevesen voltak a minden héten cikkező diákok, még sosem történt olyan, hogy ne tudták volna megtölteni az adott heti keretet. A legtöbben nem újságírást akartak tanulni az egyetemen, és csak hobbiból írtak ezt-azt, de ezt mégis nagyon jó tapasztalatszerzési lehetőségnek tartották.
– Ha meg akarjuk tartani a mostani helyzetünket, akkor valami zseniális ötlettel kell előrukkolnunk – jelentette ki Adrian, de ezt követően csak tanácstalanul néztek egymásra hosszú percekig.
– Pénzt kell szereznünk, de nem csak neked és nekem – állapította meg Kitty, amikor már kezdett túl hosszúra nyúlni a hallgatás. – Mert ha valahogyan gyűjtünk az újság megmentésére, és úgy adjuk oda a befolyt összeget az iskolának, akkor kötelességük lesz tényleg erre a célra felhasználni.
– Mégsem állhatunk ki a suli elé egy táblával meg egy befőttes üveggel, hogy adakozzatok – szaladt fel a fiú szemöldöke kétkedve. – Mert azon túl, hogy megalázó lenne, a kutya se adna nekünk semmit.
– Nem, ezt semmiképp sem – rázta a fejét Kitty, és összefonta a karjait a mellkasa előtt, ahogy igyekezett minél több opciót átgondolni. Érezte, hogy már jó irányba tapogatóznak, csak nem jutottak még el a tökéletes megoldásig. – Semmi sincs ingyen, az emberek nem fognak nekünk a két szép szemünkért segíteni.
– De nincs semmink, amit eladhatnánk nekik. Pláne nem olyan mennyiségben, hogy abból összejöjjön elég pénz.
– És ha nem eladni akarnánk? – nézett a másikra Kitty, majd az évfolyamtársa kérdő pillantása nyomán elkezdte kifejteni a benne megfogalmazódó, még képlékeny gondolatokat. – A szüleim sokszor járnak jótékonysági bálokra, ahol mindig van legalább egy svédasztal, valami előadás, koncert vagy hasonló, és megfizethető a támogatójegy. Mi is szervezhetnénk valami ilyesmit, csak épp kevesebb puccal, fúvós zenekar és hegedűjáték nélkül.
– Csak egy baj van – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját Adrian. – A szüleid meg a gimisek nem egészen ugyanaz a kategória sem társadalmi, sem anyagi szempontból. Még ha ki is találnánk valami érdekes programot, akkor sincs rá garancia, hogy lesz bárki is, aki kifizeti a belépőt.
– Akkor ne korlátozzuk le magunkat – ajánlotta a lány. – Ha nyitottá tesszük az eseményt, és bárkit beengedünk, aki megveszi a jegyet, akkor sokkal szélesebb közönséget érhetünk el, és megfelelő reklámmal és megfizethető árakkal lehetünk sikeresek.
Adrian most hosszan hallgatott, valószínűleg magában megpróbált lefuttatni egy kockázatelemzést. Amikor már Kitty szinte biztos volt benne, hogy nem is fog megszólalni, végül mégis felsóhajtott:
– Ez a terv rohadt sok sebből vérzik, de csináljuk!

Ethan

Néhány órával korábban Ethan még nem tudta, hogy éjfélkor egy lerobbant szórakozóhely női mosdójának sarkában fog gubbasztani. Mikor a telefonja megszólalt, éppen kimászott a zuhany alól, és a szemébe folyó víztől azt sem látta, ki keresi. Darcy hangján azonnal hallotta, hogy baj van, ugyanis olyan artikulálatlanul beszélt, mint aki egy egész szeszgyárat engedett le a torkán aznap éjjel. Most pedig itt ült, hallgatta a lány panaszáradatát, no meg fogta a haját, amikor újabb rohamban kívánkozott ki belőle a korábban elfogyasztott alkohol.
Volt ideje gondolkodni. Ahogy mostanában sokszor, agya vissza-visszakalandozott a Clarával töltött napra, és annak zárására. Még sokáig forrt benne az indulat az után a csók után. Nem szokott hozzá, hogy akarata ellenére bárki így bemerészkedjen intim zónájába. Olyan volt, mintha hátbaszúrták és elárulták volna. Meghallgatta a lányt, mert úgy érezte, védelemre szorul, erre mikor egy pillanatra nem figyel, tessék. Ethan nem szerette, ha kihasználják. Márpedig semmi más okot nem talált Clara tettére, csak azt, hogy ez valami tipikus tinis húzás volt, lázadás, mert vele akarta bosszantani a szüleit. Vagy esetleg felvágni a barátnői előtt. Talán azt hitte, ő majd könnyen kap az alkalmon, de nem. Azért ilyen könnyen senki nem férkőzhet Ethan Flynn bizalmába.
– Az ilyen kiscsajok buknak a rosszfiúkra – nyögte oda neki Darcy, miközben még mindig szédelegve markolta a WC-csészét. Olyan rosszul már nem volt, mint amikor Ethan megérkezett, de még mindig túlzott optimizmus lett volna elhagyniuk a helyiséget.
– Á, nem hiszem, hogy erről van szó – legyintett ingerülten. – Engem nem is tart annak. Szerinte én rendes vagyok – idézte Clara szavait, és képtelen volt elfojtani a gúnyos élt. Még mindig zabos volt a lányra.
– Mondom én – bizonygatta Darcy. – Totál rózsaszín homály van a szemén. Az ilyenek azt hiszik, majd ők megváltoztatják a srácot. Vagyis hogy majd értük megváltozik. – Közben már nem is Ethannek beszélt, hanem a kagylónak. – Igaz szerelem, meg egyéb baromságok – nyögte ki még, de utolsó szavai már cseppet sem nőies hangokba torkolltak. Ethan ültében felé nyúlt, hogy elsöpörje haját az arcából. Darcy borzalmas állapotban volt, sminkje szétfolyt, és szemei felpüffedtek, mintha sírt volna. De most már legalább tudott beszélni, nem úgy, mikor megérkezett. Akkor annyira kész volt, hogy félt őt magára hagyni, a lány pedig nem engedte, hogy felhívja a barátját vagy egy barátnőjét.
– És most mit fogsz csinálni? – kérdezte Darcy, amint ismét megpihent kicsit.
– Nem tudom – rándította meg vállát a fiú. – Nem találkozom vele többet. Ha keres, akkor lerázom.
– És gondolod, menni fog? – vetette a szöszi a fülke másik oldalának a hátát, szemben Ethannel. – Nem fog kilóra megvenni a két szép szemével? – piszkálta meg lábával a fiú lábát játékosan.
Erre a szóképre most Clara szemei jutottak eszébe, ahogyan nézett rá még ott a játszótéren. Amikor elmondta neki, hogy a bátyja meg akarta ölni magát. Ez volt az a tekintet, ami miatt mindig úgy érezte, vigyáznia kell rá. De a rohadt életbe már, ez nem az ő dolga lenne! Nem rakhat senki ilyen felelősséget az ő nyakába. Van családja, akik sokkal többre képesek, mint ő. Miért hozzá fut akkor az ilyen van der Hoomos mesékkel? Talán ez az egész csak arra ment ki, hogy a közelébe férkőzzön. Lehet, kamu volt minden.
– Az is lehet, hogy rajta vagy a TWW-s listán – morfondírozott Darcy.
– Mi van? – tért magához Ethan, és fogalma sem volt, mire céloz a másik.
– Hallottam Gabitól, ő is oda járt – magyarázta a lány, miközben csendben visszahelyezkedett rajthelyzetbe, ha ismét rájönne a rókázás. – A lányok között van egy lista azokról, akikkel smárolni kell érettségiig. Ez amolyan verseny közöttük. – Itt hosszabb időre megállt, de elmúlhatott a rosszullét hulláma. – Szóval vannak rajta arcok név szerint, de olyan is van, hogy nem egy konkrét pasast kell befűzniük, hanem csak legyen mondjuk kosaras, vagy az úszócsapat tagja. Kevesen csinálják végig, mert van rajta tanár is – teszi hozzá a lány.
Ethan elgondolkodott rajta, vajon milyen címkét érdemelne ki egy ilyen listán. Név szerint tuti nem lenne rajta, de ha van olyan, hogy „börtönben végzi”, akkor abba beleférne. De aztán az is eszébe jutott, milyen amatőr volt a lány, amikor megcsókolta. Mintha azt sem tudta volna, hova tegye a nyelvét. Ez akár még kedves is lehetett volna más körülmények között, de most csak arra volt elég, hogy kizárja a lista lehetőségét. Nem hitte, hogy túl sok tapasztalt partnerrel csinálta volna.
– Na, most már elmondod, miért ütötted így szét magad? – próbálta terelni a témát a clarás ügyről.
– Ja – váltott egyből dühöngésbe Darcy hangja. – Az a seggfej megcsalt. Az egyik legjobb barátnőmmel, Aprillel, tudod. – A fiú emlékezett rá, mintha találkozott volna vele egy buliban. Abban, aminek egy rózsaszín tabletta is aktív résztvevője lett végül.
– Szar ügy – húzta el a száját Ethan. – És most? Kidobod? – kérdezte, mert nem igazán tudott elképzelni más végkifejletet.
– Hülye vagy? – horkant fel Darcy. – Három évem van benne! Nem fogom ilyen könnyen elengedni – forrongott. – Annyira nem vagyok idióta, hogy ne számítottam volna ilyesmire. Tizenöt évesen jöttünk össze, az elsők vagyunk egymásnak. Szerinted? Mennyi esélye volt, hogy soha nem néz majd más nőre? Bár lett volna előttem vagy negyven bigéje – görbült le a szája.
– Akkor? – lepődött meg Ethan a lány mentalitásán. – Holnaptól minden oké? Mintha meg sem történt volna? – Nem akart hinni a saját fülének. Ez azért mégis árulás, bármilyen okkal is mentegette Darcy hőn szeretett Jimmyjét. Ráadásul ez a pancser tuti nem állt kétszer sorba, mikor az észt osztották. Egy barátnővel kezdett, ami borítékolható volt, hogy ki fog derülni.
– Dehogy – fogadkozott Darcy. – Rohadtul meg fogja bánni. Vissza fogja kapni. Felszedek egy pasit, aki legalább olyan pofánverés lesz neki, mint nekem April. Talán az egyik barátját. És aztán csinálom vele a kocsijában, az ágyában, és mindenhol! És majd akkor mondja nekem, hogy „jajj cica, ez nem jelentett semmit”! Majd akkor meglátja, mennyire rohadtul nem jelent semmit!
Ethan fészkelődni kezdett a helyén. Nem akart belefolyni ebbe a dologba, mert nem… Mert talán az lett volna a legjobb, ha Darcy elszakad ettől a baromtól, és olyan pasas után néz, amelyik jobban bánik vele. Mégis meredek volt számára, milyen lazán ágyba bújna egykori szerelme bárkivel, csupán bosszúból.
– Nem félsz, hogy ő viszont elhagy, ha megtudja?
– Áhh, fenéket – legyintett a lány. – Tavaly már megcsinálta ugyanezt. És jól meg is kapta, ami járt érte. Akkor is ő jött pitizni, hogy fogadjam vissza. Mert tudod, túl jó neki velem. De erre csak akkor jön rá, amikor máshoz megy, és ott meg koppan – húzta ki magát büszkén. – És tudom, hogy most azt hiszed, hogy hülye vagyok, amiért vele vagyok, de nekem is ő kell. Ameddig nem csináltam mással, én sem tudtam, hogy Jimmy mekkora ász az ágyban.
– Akkor úgy látom, nektek nem pálya a holtomiglan hűség – állapította meg.
– Dehogynem! – vált ismét haragossá Darcy. – Még egyet-kettőt talán elnézek neki, de aztán eleget szórakozott. De úgy leélni az életed valakivel, hogy még nem volt más… hát, szerintem baromság. Ha a legjobb pasas mellett vagy, azt sem tudod, mert nincs mihez hasonlítani. Mindig ott a kétség, hogy talán más jobb lenne.
– Nem csak a szexről szól minden – jegyezte meg azért Ethan, mert úgy tűnt, a másik kettő csakis emiatt tart ki egymás mellett. Neki az ilyen kapcsolatok sosem tudták sokáig fenntartani a figyelmét, nem is értette, hogy csinálják Darcyék már három éve.
– Neked. Mert te ilyen cseszettül romantikus vagy – nevetett rajta Darcy. – Emlékszem, mikor együtt voltunk, akkor is mindig hoztál nekem csokit, és kinyitottad előttem az ajtót. De én azt vártam, mikor kapsz már le végre. Tiéd lehetett volna az első csókom – heccelte, és már sokkal jobb színben volt, mint egy órával korábban.
– Tíz évesek voltunk – húzta fel a szemöldökét Ethan.
– Na és? Egyszer el kell kezdeni. Ne mondd már, hogy neked eszedbe sem jutott – lépett túl a témán egy vállrándítással. – Most pedig fizetek neked egy sört. Kiérdemelted. – És frissen és ruganyosan a mosdóhoz lépkedett, hogy pár pillanat alatt megigazítsa sminkjét. – Ma éjjel vadászni fogunk. Kapd elő a legjobb formádat.