Tintavér – 109. Akarsz róla beszélni?

Bradley

Szombat délután volt. Megszokta, hogy hétvégente nincs munka – leszámítva persze a dolgozatok javítását, az órákra való készülést… na jó, szóval mégis volt munka. De legalább el tudta határolni egymástól az iskolát és az otthonát. De most, hogy egyik diákja a kanapéján hortyogott délután kettőkor a tegnap esti dorbézolása után, kicsavarodott a már megszokott felállás.
Igazság szerint lett volna jobb dolga, mint Ethan ébredését várni. De Jennifer és Spencer is elment otthonról, Ethannek pedig még nem adta oda újonnan másoltatott kulcsát, így ő kénytelen volt ottmaradni. Igazából, ha teljesen őszinte akart lenni, tudta, hogy akár le is rakhatta volna a kulcsot valami jól látható helyre, ráakasztva egy cédulát, hogy “Ne hagyd el!”, de beszélni akart a fiúval. Túl sok ismeretlen tényező volt ebben a torz helyzetben, és úgy gondolta, ideje fényt derítenie néhányra.
Aztán olyan negyed három körül a fiú végre mozgolódni kezdett. További fél óra elteltével már fel is ült, kidörzsölve szeméből az álmot és a másnaposságot. Bradley felnézett az előtte tornyosuló esszékupacból, majd tekintete az egykor gőzölgő tükörtojásra és a köré aprólékosan elhelyezett bacondarabokra vándorolt. És a rajta mászkáló légyre. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon nem sokkal tél vége után mégis mit keres ott egy légy, majd egy unott mozdulattal a szemetesbe söpörte Ethan adagját. Nem baj, már úgyis ebédidő van.
– ‘Reggelt! – köszönt a fiú, miután a kanapéról való feltápászkodás után a konyhába ért, és észrevette tanárát.
– ‘Napot! – üdvözölte őt Bradley is, kis rosszallással a hangjában, kiadós reggelivel a kukájában. Ethan közben a kávéfőzőhöz slattyogott, majd alapos megfontolás után neki is látott zongorázni a masinérián, hogy megnyissa a fiatalság fekete forrását. – Kérsz a tegnap esti hot dogból? – mérte fel újdonsült lakótársa igényeit, miközben a hűtőhöz sétált.
– Kösz, nem – rezzent össze Ethan. Nem is csodálkozott ezen. Az alapján, amilyen későn hazaesett, biztosra vette, hogy a fiú totál másnapos.
– Aszpirint? – kínálgatta tovább a repertoárt, ami már sokkal nagyobb lelkesedést váltott ki a másikból, aki egy kis ideig zavarodottan kereste püffedt szemeivel a hang forrását, hogy aztán lelkesnek szánt, reumásnak tűnő mozdulatokkal bólinthasson felé. A férfi mérhetetlen türelemmel engedett diákjának egy pohár vizet, majd a fürdőszobából hozott egy doboznyi gyógyszert. Mire visszaért, Ethan már a kávéját kortyolgatta, a pultnál ülve.
Trevor egy kis időre a napsütötte, üvegezett falú étkezőre pillantott, de tudta, hogy ezt a beszélgetést a fiú ilyen állapotában nem tudják ott megejteni. Így végül a pult másik oldalára sétált, Ethannel szemben, és odatolta elé a gyógyszer kíséretében a tegnap másoltatott kulcsot is.
– Tessék – mondta halvány rosszallással. Igazából próbált minél több rosszallást csempészni hangjába, de ő is közelebb állt még ehhez a partizós életkorhoz, mint a begyöpösült felnőttek világához, így átérezte a fiú helyzetét. De azért érzékeltetnie kellett vele, hogy hajnali kettőkor betoppanni a tanára házába nem feltétlen illendő, na. – Így most már nem kell ébren megvárnom, hogy hazaérj – biccentett fejével a kulcsok irányába.
– Bocs – préselte ki magából a fiú, és Bradley érezte, hogy komolyan is gondolja. – És kösz – nyúlt a kulcsért ezután, de keze félúton a levegőben meggondolta magát és végül mégis inkább az A választ jelölte meg. Aszpirin.
– Minden rendben veled, Ethan? – érdeklődött Trevor, miközben feszülten figyelt, nehogy a nagyokat kortyoló diákja megfulladjon. Az ő lakásában nagyon nem volna szerencsés. Na meg amúgy sem. – Mármint azon túl, hogy egyértelműen másnapos vagy.
– Aha – nyögte lomha tőmondatai választékának egy gondosan kiválasztott darabját. – Nem szokott ez ilyen szar lenni – nyúlt halántékához, miután bebizonyította, hogy hosszabb mondatokra is képes, amely alapból örömmel töltötte volna el az irodalomtanárt, de most valahogy nem volt kedve ujjongani.
– És csak ittál? – érdeklődött aztán. Felmerült benne, hogy talán kissé tapintatlan volt, de felelevenedett benne a kukába hajított reggeli képe, így gátlástalanul folytatta, nem törődve azzal, milyen kínos lehet ez a fiú számára. – Vagy… szívtál is valamit?
– Csak ittam – szögezte le Ethan. Bradley tudta, hogy az emberek részegen őszinték, na de másnaposan aztán végképp bármit bevallanának, csak hagyják őket békén, így hitt a fiúnak. – Nem vagyok drogos – tette hozzá kisvártatva, mintegy megerősítve korábbi állítását.
– Rendben – bólintott a tanár. – És van köze ennek a bulinak bármihez, ami veled történt? – érdeklődött tovább, remélve, hogy talán többet is megtudhat arról, hogyan kötött ki a fiú a nappalijában. Illetve a húga nappalijában, ha pontosak akarunk lenni. De amiről Michelle nem tud…
– Mhm – jött ki valamiféle groteszk nevetéssel átitatott nyögés a fiú torkán. – Azt kérded, azért mentem-e, mert magam alatt vagyok? – nézett a férfire néhány másodperc zoomolást és fókuszálást követően. – Nem. Anyám miatt már nem tudok kibukni – közölte.
– És más miatt? Vagy azt állítod, hogy kizárólag jókedvedben mentél el szórakozni? – fogalmazta újra a kérdést, biztosra véve, hogy valami meghúzódik a háttérben. Elvégre a tanáránál csövezik. Ha olyan jól érzi magát, hogy megy az ereszd el a hajam, akkor előbb mehetne az ereszd el a tanárod kezét is.
– Nem, nem jókedvemben – vallotta be a fiú nagyon hosszas hallgatás után. – De ez hosszú – hárította is a témát. – Több dolog is összejött. Gondot okoz? – kérdezett vissza, amitől Bradley-nek ökölbe szorult a kézfeje, de szerencsére csak a pult alatt, így azt a fiú nem láthatta.
– Ettől nem fognak megoldódni a problémáid – adta elő hegyi beszédét a férfi. Nem akart veszekedni vele, csak azt szerette volna, ha Ethannek sikerül rendbe tennie maga körül a dolgokat.
– Attól sem, ha bezárkózom, és nem engedem ki a gőzt – rántotta meg a vállát, mintha nem érezné át kellően a helyzet súlyát. – Dolgozom Jarednél. Aztán majd lesz valami – mondta utána, mintha azt hinné, Bradley arra próbálja nógatni, hogy béreljen saját lakást.
– Tudom – reagált tömören a férfi, akinek egyáltalán nem ez volt a célja. – De az, hogy a saját lábadra állsz, nem feltétlen old meg mindent. Sőt. Ha ennyi teher van rajtad már most, mikor még támogatnak is, sokkal nehezebben találod meg a saját egyensúlyod – prédikálta.
– Akkor… most mi? – csodálkozott Ethan, Trevor pedig már előre érezte, hogy a fiúnak sikerült félreértenie, amit mondani akart ezzel. – Talán maradjak mások nyakán örökre? – kérdezett vissza, beigazolva ezzel Bradley sejtését.
– Nem, nem erre utaltam. Hanem arra, hogy szembe kéne nézned a problémáiddal, ahelyett, hogy kényszeresen gyűjtöd őket – magyarázta a kissé még mindig kábult fiúnak.
– Rohadtul nem gyűjtögetem őket – morgott Ethan. – Megtalálnak azok maguktól is…
– Na jó, ebből elég – fakadt ki Bradley, majd az étkezőben lévő dossziéhalmazhoz lépett, és kihúzott onnan egy üres lapot, valamint a tollat, amivel eddig javított, és lecsapta Ethan elé a pultra, amire a fiú meglehetősen megrezzent. – Azt szeretném, hogy írd le erre a papírra, hogy mi a baj. Hogy mit változtatnál az életedben, hogy mi nem úgy megy, ahogy azt szeretnéd – adott értelmet korábbi mozdulatának. – Azt szeretném, hogy írd ki magadból. Utána azt csinálunk ezzel a papírral, amit csak akarsz. Elégethetjük, széttéphetjük, vagy akármi. De azt akarom, hogy nézz szembe velük. Legalább papíron – kérte a fiút, majd ahogy abbahagyta, azon nyomban le is higgadt kicsit. Fejével nyomatékosítva még egyszer a papír felé bökött.
– Ezt akarod? – szívta fel magát a fiú. – Azt hiszed, nem tudok vele szembenézni? Az még nem old meg semmit! – dörrent rá, majd megragadta a tollat, és körmölni kezdett. Nem sokkal ezután odalökte a férfinak a papírt, majd karbatett kézzel, kihívóan méregette Trevort. A tanár óvatosan nyúlt az irományért, melyen Ethan dühtől vezérelt macskakaparása szerepelt. De még így is el tudta olvasni a fiú listáját.
– Az anyám engem hibáztat, amiért tönkretettem az életét – olvasta fel a férfi, közben figyelve, hogy lyukat ütnek-e szavai a fiú zárkózottságába. De a fiú csak dacosan méregette őt továbbra is. – Pontosan hogyan tetted tönkre az életét? – kérdezte tőle, mielőtt a következő pontra tért volna a listán.
– Megszülettem – vetette oda neki, mint kutyának a rothadt csontot. – Nem egyértelmű? Tizenhat volt. Soha nem tudta helyrehozni az életét.
– Értem – bólintott Bradley. – De ez az ő problémája, nem? Főleg most, hogy már itt vagy.
– Igen. Most már nyugodt lehet – helyeselt Ethan, de Trevor elkapta az álarca mögött meghúzódó szomorúságot.
– Figyelj, Ethan – nézett keményen a fiú szemébe. – Sokféle módon követhet el az ember rossz dolgokat. De a születése, és az, hogy ki ő, sosem tartozhat ebbe a kategóriába – szögezte le, mert nem akarta, hogy bármiféle bűntudata legyen emiatt.
– Aha – reagál Ethan bátortalanul. Bradley szívesen beszélt volna még a fiú fejével ezzel kapcsolatban, de tudta, hogy nem éri meg leragadni ennél az egy témánál, mikor a listán más dolgok is szerepeltek.
– Az apám hazudott, elárult, én pedig barom voltam, és hittem neki – tért is rá a következő pontra. Aztán mikor átfutotta a következő két témát, látta, hogy azok is ide kapcsolódnak, így hozzávette őket. – Megakadályozhattam volna a halálát. Tudom, ki felel a haláláért, de nem tehetek semmit – olvasta lassan, majd ismét a fiúra nézett. – Mesélnél nekem bővebben az apukádról?
– Miről? Hogy mit követett el? – kérdezett vissza Ethan, meglehetősen feszülten. Úgy tűnt, ez a téma kényes számára.
– A legkevésbé sem érdekel, miért került börtönbe – közölte a férfi nemes egyszerűséggel. – Az viszont érdekelne, hogy szerinted miért akart téged átverni és kihasználni.
– Nem ő akart kihasználni – hajtotta le a fejét Ethan. – Ő csak hazudott. Hagyta, hogy ártatlannak higgyem – fejtegette, Bradley-nek pedig összeszorult a torka. – Védtem mindenki előtt, pedig mindenki más tudta.
– Szerintem nem akart hazudni neked. Inkább csak… nem merte bevallani neked, mit tett. Az embert sokszor nem az érdekli, mit gondolnak róla idegen emberek, mondjuk a bíróság és az esküdtszék. Sokkal jobban fájt volna neki, ha te megtudod – vélekedett Trevor.
– Ja, lehet. De így sem maradt örökre titokban – húzta el a száját a fiú. Bradley megértően bólintott.
– Nem haragudhatsz apukádra azért, mert a te hősöd akart maradni – vetette fel aztán. Mikor látta, hogy Ethan kicsit összehúzza magát, de végül semmit nem reagál erre, jobbnak látta nem erőltetni a témát. Szíve szerint inkább békésebb dolgokról beszélt volna a fiúval, de ha már egyszer elkezdték, nem akarta abbahagyni. Elvégre a szülést sem hagyják félbe csak azért, mert a kismama ordítozik fájdalmában.
– Mindenki csak egy lecsúszott senkit lát bennem – olvasta fel a következő tételt. – Tudnád… nevesíteni is ezt a “mindenkit”? – kérdezte, de mielőtt Ethan megszólalhatott volna, rögtön folytatta is. – Csak egy igent, vagy egy nemet mondj. A konkrét nevek egyrészt nem tartoznak rám, másrészt valószínűleg nem is ismerem őket – mondta, majd intett, hogy most már válaszolhat.
– Ja. Elég hosszú a lista – bökte ki. – De nem muszáj amúgy mindenen végigmenni, amit írtam – tette hozzá. Valószínűleg kezdte magát nagyon kellemetlenül érezni, és az eleinte felöltött magabiztos-dacos mosoly is leolvadt az arcáról, mint bőgő bohóc arcáról a smink.
– Bármikor abbahagyhatjuk, ha szeretnéd. Megmondtam: azt csinálunk ezzel a papírral, amit te szeretnél – emelte fel a fiú felé, figyelve, hogy érte nyúl-e. Ethan elgondolkodott a megszakítás lehetőségén, de végül nem élt vele. Így Bradley megformálta következő kérdését:
– Te rajta vagy ezen a listán? Azok között, akik lecsúszott senkinek gondolnak? – nézett bele egy pillanatra a szövegbe, hogy pontosan idézhessen. Ethan arcán még az eddiginél is nagyobb mértéket öltött az a zaklatott kifejezés, ami már eddig is szépen lassan beivódott korábban még püffedt tekintetébe. Immár annyira ébernek látszott, mintha nem ivott volna egy kortyot sem tegnap. Vagy az is lehet, hogy a gyógyszer ütött ennyire. Az már más tészta, hogy az aszpirin, vagy Bradley kérdései.
– Erre most tényleg válaszolnom kell? – nevetett fel erőltetetten. A férfi felvonta szemöldökét.
– Így már nem – felelte, jelezve neki, hogy reakciójából pontosan ki tudta olvasni a választ. – És azt mondod, hogy mindenki csak ki akar használni, vagy játszani az érzéseiddel – olvasta fel a következő pontot. Egy kicsit elgondolkodott, majd folytatta: – Igazából rosszul fogalmaztam meg az előbb a “mindenkit”. Inkább azt mondd el, hogy szerinted van-e olyan, aki nem akar téged kihasználni – kérte, kihangsúlyozva a “nem” szócskát… – És azt is, hogy kik ők – tette hozzá. – Nem számít, hogy nem ismerem őket, mert ez most nem is miattam kell – magyarázta, mielőtt Ethan értetlenkedni kezdhetett volna. A fiú elgondolkodott, de végül elkezdte a felsorolást, ami aztán nem nyúlt olyan hosszúra, mint Bradley szerette volna:
– Darcy, a barátom. A nagymuterom. Jared, és te – sorolta.
– Akkor tegyük fel, hogy szembejössz magaddal az utcán. Te kihasználnád magad? Mi tesz téged olyanná, amitől egy ember azt érezheti, hogy veled játszadozhat? – érdeklődött a férfi, miközben finoman arrébb lökte a papírt a pulton. Az utolsó “rühellem az egész életem” sort figyelmen kívül hagyta, hiszen tudta jól, hogy ez csak a fentebb leírtak szummázása, mint egy gyorsan összedobott adóbevalláson a tételek összegzése.
Látta Ethanön, hogy egyre mélyebbre ás le a fiú lelkébe. Csodálta őt a kitartásáért, amiért nem állt fel és viharzott ki egyszerűen onnan. Értékelte, hogy a fiú is hajlandóságot mutat, hogy megoldást keressen a problémáira.
– Mert egyedül vagyok? – fogalmazta meg kérdés formában reakcióját végül.
– És mit gondolsz, kire vagy mire lenne szükséged, hogy ne érezd magad egyedül? – tette fel a következő kérdést, minden egyes pillanatban számolva azzal, hogy talán végleg elvágja a kapcsolatot a fiúval, amit eddig sikerült kiépítenie. De tudni akarta, hogy ki az, akit keresve Ethan ilyen gyakran beleveti magát az éjszakába. Legfőképp azért, hogy a fiú saját maga döbbenjen rá, hogy valószínűleg ezt az illetőt nem ott fogja meglelni.
Hosszas csend következett. Bradley azonban kivárt. Tudta, hogy bár idekint némaság van, Ethan fejében valószínűleg ádáz harc zajlik épp. Úgy érezte, hogy nem tud segíteni ebben, de támogatni akarta őt, hogy leküzdje a lelkében tomboló vihart. Végül aztán támogatása jeléül finoman elé csúsztatta a korábban félretolt lapot, és Ethan kezébe helyezte a tollat.
A fiú bátortalanul, de látszólag hálásan húzta maga elé a papírt. Aztán megtorpant. Hiába érkezett meg az erősítés, a csatát még mindig nem sikerült eldönteni az elméjében. Aztán végül néhány végtelennek tűnő perccel később a toll hegye végül táncolni kezdett a papíron. Mikor végzett, odatolta Trevornak a lapot.
A férfi a pult túloldalára sétált, majd lassan, de határozottan átölelte Ethant. A fiú nem viszonozta kifejezetten a gesztust, de őt nem érdekelte. Hiszen csak az érdekelte, hogy tudassa Ethannel, hogy számíthat rá. És tudta, hogy az üzenet szépen lassan ivódik befelé a fiúba, miközben ő csak távolba révedő szemekkel nézte a pulton heverő papírt, amin az állt: szeretet.

Kitty

Amióta Adriannel eldöntötték, hogy nem hagyják veszni az újságot, és megpróbálják megakadályozni a hanyatlását, szinte éjjel-nappal ötleteltek, szervezkedtek. Ami először csak egy kósza, kiforratlan ötlet volt, az az utóbbi napok lázas tervezésének köszönhetően mostanra kezdett elég erősen körvonalazódni.
Eleinte Kitty azt hitte, jóformán magunkra maradnak majd nem csak a programok megszervezésével, de a lebonyolításukkal is. Aztán szép sorban megjelent a többi szakkör vezetője is – volt, aki felajánlotta, hogy a büféstandot segít feltölteni mindenfélével, mások a hangosítást vállalták el, és akadtak olyanok is, akik valamiféle bemutatóval szerettek volna készülni.
– Sosem gondoltam, hogy ilyen nagy összefogást lehet elérni ebben az iskolában – magyarázta Robnak, miközben a lyukasórájukat kihasználva az udvaron sütkéreztek a koratavaszi napsütésben. – Nem azért, mert nem néztem ki a többiekből, csak eszembe sem jutott.
– Szerintem a jó cél érdekében a legtöbben azért meg tudják erőltetni magukat – rántotta meg a vállát Rob. – A TWW tele van szarkeverőkkel, mindenki ott fúrja a másikat, ahol tudja, de az ilyen jótékony dolgokban mindenki részt akar venni. Ezeket is beleírhatják az önéletrajzukba, az egyetemek szeretik, amikor sokoldalúak a jelentkezők, meg sok iskolaidőn túli programban vesznek részt.
– Látod, ez nekem eszembe sem jutott – pislogott rá Kitty, pedig ő is tisztában volt azzal, hogy mennyire fontosak voltak az iskola utáni tevékenységek a felvételihez.
Ő is mindig igyekezett minden lehetőséget megragadni, volt ő már tűzvédelmi előadásoktól kezdve egészen a szemétszedésig mindenen az elmúlt években. De a saját estjük egyáltalán nem gondolt ilyesmire, nem a saját lehetőségeit kereste benne, hanem tényleg az újság problémáját szerette volna megoldani.
– Amennyire tudom, itt nincs hagyománya ezeknek a jótékonysági eseményeknek – folytatta Rob. Az utóbbi időben már nem volt annyira nehéz elhinni róla, hogy rendben van, sokkal ritkábban idegeskedett látványosan, és a szeme alatt húzódó karikák is mintha halványodtak volna egy kissé. – De lehet, hogy most ti beírtok valamit a Brightwood történelmébe.
– Vagy oltári nagy bukás, vagy hatalmas siker lesz – biccentett Kitty, aztán lehunyta a szemét, és megpróbálta egy kicsit csak kiélvezni a még lágy napsugarak simogatását az arcán.
– Ha a színjátszósok jó darabot választanak, meg ha jó a marketingetek…
Kitty elgondolkozva döntötte a hátát a padnak, és nem válaszolt azonnal. Tudta, hogy Rose-ék legutóbb a Rómeó és Júliát próbálták, de erős kétségei voltak a darab sikerességét illetően. Talán nem egy tragédiával kellene megpróbálniuk bevonzani a közönséget.
Nem akart hálátlannak tűnni, mert ha őszinte akart lenni magához, tudta, hogy már ennek is örülniük kellett volna, hiszen a színjátszósok számára ez óriási pluszteher volt.
– Jót fognak választani – jelentette ki végül. Sok rosszat el lehetett mondani Rose-ról, de azt nem, hogy nem értett a színjátszáshoz és a kör vezetéséhez. A tavalyi, vesztes helyzetből is képes volt kihozni a lehető legjobbat, szóval a lány valószínűleg nem ismert lehetetlent. Ha volt ember ezen a világon, aki egy jótékonysági estet is képes eladni a Rómeó és Júliával, mint húzócímmel, akkor az minden bizonnyal Rose Parker volt.
– És ti mivel készültök?
Rob kérdése kizökkentette Kittyt a merengéséből, és egyúttal sikerült kellemesebb vizekre is terelnie a beszélgetést. Mert természetesen az újság sem tétlenkedhetett, miközben a többi kör nagy erőkkel munkálkodott a megmentésén.
– Egy különkiadást szeretnénk összeállítani – kezdte felvázolni a terveiket. – Sokkal nagyobb oldalszámú és profibb lesz, meg ez pénzbe fog kerülni, és a befolyt összeget is hozzácsapjuk majd a gyűjtéshez. Szerencsére Adrian meg tudta beszélni a nyomdával, hogy nagyon kedvezményes áron nyomják ki különkiadást, és cserébe megígértük nekik, hogy szponzorként megjelentetjük őket a kiadványon.
– Szerintem ez egy tök jó ötlet – állapította meg Rob, bár a hangjából kicsendülő meglepettség nem volt kifejezetten hízelgő. Talán nem számított rá, hogy ilyesmivel fognak készülni a saját körük megmentésére? – A tervezet már megvan?
– Még nem igazán alakult ki – csóválta a fejét Kitty, és ha őszinte akart lenni, nem tudta, hogyan fogják besűríteni az idejükbe egy ilyen minőségi kiadvány összeállítását ennyire rövid idő alatt. Jó, volt még nagyjából két és fél hónapjuk, de a mindennapi teendőik és a rendezvény megszervezése mellé igazán nem hiányzott még egy rakás fontos cikk. – Annyit tudok, hogy Rose-zal megbeszéltünk egy riportot a színház működéséről, én egyelőre csak ezzel készülök, de kellene még más is.
– Tematikátok van? Mármint ami köré fel akarjátok fűzni az egészet.
– Tudom, hogy mit jelent a tematika szó – nézett rosszallóan a barátjára, de kellemes érzés áradt szét a mellkasában, amikor látta, hogy a fiú vigyorgott, és nem vette magára a megjegyzést. Lassan tényleg kezdte elhinni, hogy a dolgok rendeződni látszottak. – Nincsen egyébként meghatározott témakörünk, bármilyen cikk jöhet szerintem. Miért, van esetleg valami javaslatod?
– Igazából van – jelentette ki rövid gondolkodás után Rob. – Nyilván a saját helyzetemből indulok ki – szögezte le –, de szerintem tök fontos téma a mentális egészség, és mégsem beszélünk róla szinte sosem. A legtöbben egyáltalán nem tájékozottak ebben a témában, és simán lehet, hogy egy csomó bajt meg szenvedést meg lehetne előzni azzal, ha kicsit tudatosabbak lennének az emberek.
Kitty hosszú ideig szótlanul meredt maga elé, mert egymást kergették a gondolatai. Egyrészt igazat adott az évfolyamtársának, mert ha tudtak is valamit a mentális betegségekről az iskolatársaik, a legtöbben csak divatból diagnosztizálták magukat szorongással és depresszióval. Arról pedig már a legtöbb esetben nem szólt a fáma, hogy egy szakember mit mondott volna ugyanazokra a problémákra.
Egyrészt egy ismeretterjesztő cikk nagyon hasznos lenne azért, mert felnyithatná sokak szemét – más szempontból viszont akár veszélyes is lehet, elvégre sosem lehet tudni, nem ismernék-e fel magukon az egyes betegségek tüneteit egyébként egészséges lelkű emberek is.
– Ez elég necces téma – fogalmazta meg végül a véleményét. – És én nem is értek hozzá annyira, hogy megírjam. Azt hiszem, ehhez én nem lennék elég.
– De én igen. – Rob szavaira felkapta a fejét, és szíven ütötte őt az a békés, beletörődő mosoly, amivel a barátja a pillantása alatt vállat vont. – És nekem van pszichiáterem, akitől segítséget kérhetek.
– Te tényleg erről akarsz beszélni? – kérdezte Kitty csendesebben, és most még az arcát simogató koratavaszi napsugarak sem tudták teljesen elfeledtetni vele a kétségeit és aggályait. Mert csábító volt a gondolat, hogy biztassa Robot a téma körüljárására, hiszen a cikknek lett volna helye és létjogosultsága az újság különkiadásában.
Ugyanakkor nem volt biztos benne, hogy bölcs lett volna hagyni, hogy a fiú mélyebben beleássa magát valami olyasmibe, ami ennyire személyesen érintette őt. Mert most úgy tűnt, jól van, de sosem lehet tudni, milyen hatással lenne rá valami ilyesmi.
– Nem, nem akarok erről beszélni – rázta a fejét Rob, de aztán csak megrántotta a vállát. – De azt hiszem, most már menni fog. És jó lenne valami hasznosat csinálni, meg… valami jót kihozni abból, amit megtapasztaltam. Ha többen mernének segítséget kérni, kevesebb lenne a baj.
– Nem tudom, hogy nézne ki a cikked – nézett rá Kitty –, de én szívesen elolvasnám, ha úgy érzed, megírnád.
– Újságírással még sosem próbálkoztam, de mikor szerezzek tapasztalatot mindenben, ha nem most? – tárta szét a karjait elvigyorodva Rob. – Ha ezt anyáék meghallanák, szerintem elkezdenének aggódni, hogy drogozni akarok. Vagy cigizni.
– Nem is tudom, melyik a rosszabb – vonta fel a szemöldökét a lány kétkedve.
– A cigi, azzal másokat is károsítani lehet. Meg az büdös.
– Hölgyeim és uraim, íme a potenciális függő.
Mindketten nevettek, őszintén, tiszta szívből, és Kittynek nem volt szüksége ennél többre ahhoz, hogy elhiggye, jó döntés Robra bízni ezt a témát. Mert gyógyul, igaz?

110. Randi csattanóval