Tintavér – 43. Elmerülve

Robert

A szüneteket általában Kittyvel szokta tölteni, de most a lánynak volt valami dolga, így Rob egyedül álldogált a szekrénye mellett. Mióta egy ismeretlen rosszakarója bezúzta a zárat, kábé nem lehetett normálisan használni, csak úgy nyílt ki és csukódott be, ha feszegette vagy teljes erőből csapkodta.
Korábban még nem fordult elő vele ilyesmi, mert a régi iskolájában az ilyen vandálkodást nem tolerálták. Az ottaniak sem voltak szentek, persze. De sokkal kifinomultabb módszerekkel keserítették meg a többiek életét – Rob pedig egyszer sem volt célpont.
Na, nem azért, mert annyira népszerű vagy társaság közepe típus lett volna, mert nem. Csak ott nem pécézte ki magának senki.
Amikor a szekrényére nézett, többször is eszébe jutott már, hogy talán hiba volt elmenekülni, mert ugyan itt nem érte még utol a híre, de így meg folyamatosan azon görcsölt, hogy mi történik majd akkor, ha egyszer mégis…

A félelem sokszor rosszabb, mint amikor bekövetkezik az, amitől tartasz. Az emberek egészen máshogy látják a dolgokat, mint te, aki benne vagy egy szituációban. Külső szemlélőként gyakran ők nem érzik olyan súlyosnak a problémákat, mint te odabentről. Gondold végig nyugodtan, mi az, ami miatt aggódsz, mi a legrosszabb, ami történhet, és próbáld meg megfogalmazni, mennyire reálisak a félelmeid.

Robbins meg a hülye ötletei.
Fintorgott egyet, ahogy megpróbálta elhessegetni a fejében megjelenő képet, ami szerint Ethan még jobban megveri, gúnyolódik rajta, aztán Clarát is megveri, aztán Kitty az egészet olyan kittysen helytelenítő arccal nézi végig… Kirázta a hideg.
Rob határozottan tudta, hogy az ilyen parák teljesen alaptalanok voltak, több szempontból is, de ez akkor sem nyugtatta meg. Okkal akart tiszta lappal kezdeni valahol, és minden atrocitás ellenére is sokkal jobb volt itt. A legtöbben egész egyszerűen keresztülnéztek rajta, és Rob élvezte ezt – könnyebb volt elvegyülni, és így is jutott neki éppen elég figyelem. Kitty miatt már ismert több újságírót is, és soha, de soha nem mondta volna el a lánynak, de az egyik közös órájuk előtt néha még Adrian Blackkel is egész jól elbeszélgetett. Persze szigorúan csak úgy, hogy Kittyt egyikük se hozta szóba.
Összességében kezdett beilleszkedni, és ez kényelmes volt. Viszont ahelyett, hogy ez elhessegette volna a hülye paráit, egyre inkább tartott tőle, hogy ennek egyszer vége lesz.
– Rob Springer?
A nevére felkapta a fejét, és amikor megfordult, először azt hitte, ott fog szívinfarktust kapni. Nem tudta elképzelni, mit keresett Ms. Wind a Brightwood gimiben, de határozottan ott állt előtte, és legalább olyan meglepetten nézett rá vissza, mint amilyennek ő érezte magát.
– Tanárnő – erőltetett ki magából egy mosolyt. Egy rohadtul szerencsétlenre sikerült mosolyt.
– Nahát… nem láttalak már…
– Április óta – segítette ki Rob, de közben máris járt az agya. Ms. Wind az ő iskolájukban végezte a tanítási gyakorlatát a második félévben Mrs. Capshow felügyelete alatt. Az ő osztályuk volt az egyik, ahol átvette a tanárnő helyét az olaszórákon, de annyira jelentéktelennek tűnt ez a tantárgy a nagy hajtásban, hogy azóta Rob nem gondolt egyszer sem a tanárgyakornokukra.
Most viszont, hogy az új iskolájában találkozott vele újra, a para olyan erővel támadt fel benne, hogy ő maga sem értette, hogyan tudott még értelmesen gondolkozni mellette. Ms. Wind egész biztosan tudta. És neki lövése sem volt arról, hogy a tanárnő mennyire volt pletykás típus.
– Örülök, hogy itt látlak – mosolygott rá Ms. Wind, aki látszólag kicsit sem zavartatta magát. Vagy csak tök jól ráérzett, melyik témát nem érdemes firtatni. – Most a spanyolt tanulod?
– Igen – ráncolta a homlokát Rob, aki még mindig nem merte teljesen elhinni, hogy mindenféle kérdés vagy célzás nélkül megússza a beszélgetést. – Abból egyébként is erősebb vagyok, itt pedig nincsen olaszoktatás, szóv… de tanárnő – nézett rá rövid megakadás után. – Mit tanít ön, ha nem olaszt?
– Az iskolának szüksége volt egy tanácsadóra, és mivel az a másik specializációm, egyelőre csak ezzel foglalkozom – magyarázta Ms. Wind. – De jó, hogy összefutottunk, mert hálás lennék, ha beiratkoznál te is a szakkörömre.
Rob már éppen vissza akart kérdezni, hogy mégis miféle szakkör, amikor a tanárnő átnyújtott neki egy kisméretű szórólapot. Kicsit összevissza volt, és Kitty tutira a haját tépte volna a látványtól, de a célnak megfelelt; elég egyértelműen hirdette ugyanis, hogy olasz szakkör indul a következő hetekben.
Egyáltalán nem akart újra két nyelvet tanulni, mert óriási könnyebbségnek érezte év elején, hogy csak spanyolt tudott felvenni. De biztos volt benne, hogy a szülei kinyírnák, ha elszalasztana egy ilyen lehetőséget, aztán feltámasztanák, hogy megölhessék megint.
Ezen kívül jobban belegondolva így figyelni tudott volna arra is, hogy Ms. Wind el ne árulja őt. Legalább a szakkörén ne.
– Miért is ne? – nézett fel a tanárnőre egy kényszeredett mosollyal.
Így kell belekeveredni minden szarba. Hajrá, Springer!

Ethan

Lábai automatikusan vitték a nyugdíjasház kertjének mélyére, ahol idős rokonát utoljára látta. Mielőtt agyán átfutott volna, hogy Agatha azóta máshol tartózkodhat, már meg is pillantotta törékeny alakját, ahogyan ruháját megemelve óvatosan lépeget előre. Mezítláb. A kerti tóban. Ethan homloka ráncba szaladt, és lépteit megszaporázva pár pillanat múlva már a tavacska partjáról vonta kérdőre a nőt.
– Mit csinálsz a vízben, Nagymutti?! – toporgott tehetetlenül. Az időjárás már egészen őszi színekbe öltöztette a kis parkot, és a szél is olyan csípősen fújt, hogy a víz látványától is összekoccantak fogai.
– Á, fiam – legyintett a nő, cseppet sem zavartatva magát unokája bosszús hangszíne miatt. – Tegnap kacsákat etettem, és lerepült az ujjamról a gyűrűm. Az ápolók pedig nem hagyták, hogy megkeressem. Kiállhatatlan népség. – És nem elég, hogy térdig állt a hideg vízben, még kotorászni is kezdett benne, könyékig merülve a habokban.
– Hagyd abba, és gyere ki! – kérlelte Ethan, de a nő rá sem hederített. – Meg fogsz fázni!
– Majd kimegyek, ha meglesz a gyűrűm – közölte Nagymutti határozottan még néhány lépést téve a tó közepe felé.
A fiú kelletlenül kezdte ledobálni magáról cipőjét és zokniját, és tűrte fel a nadrágja szárát. Nagymutti makacs volt, ő pedig nem akarta megvárni, ameddig belefagy a tóba. Ahogy gázolni kezdett a hideg vízben, távolról is látta, ahogy a nő elégedetten mosolyogni kezd. Ethan morgolódott magában. Ha nem épp most jár erre, nagyanyja talán feladja a keresést, és el is feledkezik a gyűrűről. Hülye kacsák.
– Az a kék köves volt, tudod – magyarázta Nagymutti a világ legtermészetesebb hangján, ajkai azonban már kezdtek kékre fagyni a hidegtől. Ethan emlékezett a gyűrűre, a dédié volt, és mindig sokat jelentett nagyanyjának. Összeszorított ajkakkal kezdett keresgélni a tó fenekén, de nem fűzött sok reményt a sikerhez. Nadrágszára és ruhája ujja kezdett kellemetlenül átnedvesedni.
– Mi van, ha lenyelte egy kacsa? Vagy egy hal? – tette fel a kézenfekvő kérdést, a nő azonban ismét csak legyintett. Mintha a falnak beszélt volna.
– Ott lesz az, csak keresd – utasította Nagymutti.
Ethan igazán szerette őt, ezekben a percekben azonban nem táplált felé túl meleg érzéseket. A gyűrű elveszett, ehhez nem fért kétség. Miért kell tagadni a nyilvánvalót? Attól, hogy nem akarja elfogadni, még megtörtént. Az pedig, hogy az idős nő ezt tagadta, és belegázolt a jeges vízbe, akkora őrültség volt, hogy nem is tudta, haragudjon rá inkább, vagy aggódjon miatta. Hogy teheti kockára az egészségét egy ilyen butaság miatt? Ahogy tovább lépdelt a vízben, feljajdult – valami megvágta a lábát. Nagymutti korát meghazudtolva pördült meg, és kérdőn nézett unokájára.
– Csak egy kagyló – morgott Ethan. – Megvágta a talpam. – És amennyire hozzáfért, masszírozgatni kezdte sajgó tagját.
– Itt vannak kagylók…? – töprengett a nő a vizet mustrálva, majd felülkerekedett benne a nagymamák védelmező ösztöne. – Gyere, mutassuk meg Ms. Hathawaynek, majd ő bekötözi.
Ethan fejébe azonban szöget ütött az első mondat. Még egyszer lehajolt, hogy megtapogassa a tó fenekét, ujjai pedig egyből egy fémes tárgyra kulcsolódtak. Hitetlenkedve emelte ki a vízből a kék köves gyűrűt.
– Megtaláltad – lelkendezett Nagymutti, és egyből odalépdelt, hogy kezébe foghassa a kincset. A nap felé tartotta, úgy gyönyörködött benne. – Ugye, milyen szép? A nagymamámtól kaptam lánykoromban. Ő pedig a szépanyádtól örökölte. Nekem nem született lányom, hogy továbbadhassam neki – jegyezte meg szomorkodva. Pár pillanatig még forgatta a kezében, majd Ethan kezébe nyomta. – Legyen a tiéd. Szeretném.
A fiú meghökkent. Mihez kezdjen ő egy női gyűrűvel?
– Ez nem igazán állna jól nekem – próbálta visszautasítani az ajándékot mosolyogva.
– Pupák! Nem neked lesz, hanem a lánynak! – pirított rá a nagyanyja.
– Milyen lánynak? – hökkent meg Ethan.
– A lánynak, akit majd egyszer feleségül veszel – közölte bizalmasan a nő, egészen fellelkesülve a gondolaton.
– De nincs ilyen lány, Nagymutti – fogalmazott finoman Ethan. Valójában azt akarta mondani, nincs, és nem is lesz soha ilyen lány, de nem volt szíve elrontani a nő kedvét. Remélte, hogy egyszer ezt a házasság témát is elfelejti, mint annyi minden mást, ami valaha fontos volt számára, addig azonban nem akart a szükségesnél több szívfájdalmat okozni neki.
– Majd lesz – súgta Agatha teljes bizonyossággal. – Megtalálod, ahogy ezt a gyűrűt is megtaláltad.
Ethan ebben kételkedett, de nem tette szóvá. Olyasmit nem lehet megtalálni, amit az ember nem keres, és nincs is rá szüksége. Ezen kívül egy gyűrű csak egy gyűrű, amit nem érdekelt, kinek a tulajdona, egy lány azonban miért akarna épp hozzá tartozni? Meddő vita lett volna azonban ellentmondani nagyanyjának ebben a témában.
– Köszönöm – süllyesztette a zsebébe az ékszert, megadva magát a kérésnek.
Nagyanyja megnyugodott a mozdulatot látva, és végre kifelé indult a hideg vízből. Ahogyan Ethan a nyomába szegődött, végig az járt a fejében, mekkora esélye lehet, hogy megtaláljon egy gyűrűt egy ekkora tó fenekén eltemetve. Észre sem vette, hogy kezét közben az ékszert rejtő zsebére szorítja, és úgy őrzi, nehogy ismét elveszítse.

44. Hűvös vizeken