Tintavér – 110. Randi csattanóval

Morgan

„Kedves Wes! Sajnálom, hogy eltűntem, és nem vettem fel a telefont sem. Minden úgy összezavarodott, és időre volt szükségem, hogy tisztázzam magamban a dolgokat. Mi nem illünk össze. Nem benned van a hiba, hanem bennem. Remélem, lehetünk azért még barátok.” – olvasta át újra az üzenetet sokadik alkalommal, mióta bepötyögte telefonjába. Odabiggyesztett egy szomorú emojit is a végére, aztán mégis törölte. Wes talán nem szereti az ilyesmit, sosem használt ő sem. Aztán mégis hozzátett egy szívecskét, elvégre azzal csak nem árthat olyan sokat, nemde? És talán a férfi is érzi majd, hogy ő azért szereti, és nem akar neki fájdalmat okozni. Még akkor is, ha ez az SMS nyilvánvalóan egy szakítás, méghozzá a létező legsunyibb módon, üzenetben. Épp ezért ült fölötte fél órája anélkül, hogy ténylegesen elküldte volna. Ahányszor arra gondolt, milyen aljas tettre készül, mindig a törlés gomb felé mozdult ujja; ahányszor arra, hogy milyen lenne ezt szemtől-szemben közölni, mindig a küldés vált hívogatóbb lehetőséggé.
A kicsengetés vetett véget gyötrődésének. Az óra anélkül ért véget, hogy akár egy szót is felfogott volna az aznapi tananyagból. Minden nappal egyre kevésbé tudott másra koncentrálni, mint levegőben lógó szerelmi ügyére. Az Angelával folytatott beszélgetés volt az első, ami kételyt ültetett fejébe arról, hogy talán Wes és ő mégsem olyan tökéletes páros, mint hitte, a kegyelemdöfést azonban az azóta eltelt idő adta meg a kapcsolatnak. Hiszen Valentin-nap már egy hónapja volt, és őt egyáltalán nem viselte meg, hogy nem láthatja a férfit. Mintha az az után az éjszaka után felvirradó reggel varázsütésre elsöpört volna minden érzést, és egy pont lett volna történetük utolsó mondatának végén. Mi több, ezt biztosan nem csak ő érezte így. Wes már nem hívta napok óta. Megérthette, mit jelent Morgan makacs hallgatása.
Hazafelé is csak ezen tudott gondolkodni. Alig múlt el az első félév, ő már a harmadik szakítását élte át, még akkor is, ha egyik sem volt kifejezetten kiforrott kapcsolat. Először ott volt Cam, akinek két teljes évre odaadta szívét, de a srác még csak azt sem tudta talán, hogy ő létezik. Akkor azt hitte, őszintén szerelmes volt belé, most azonban már úgy érezte, rajongás volt csupán, és egy elképzelt fiúba szeretett bele. Alig tudott valamit Camről, hiszen ő sosem akarta, hogy bárki igazán megismerje. Romantikus ábrándjai során azonban egy sor olyan tulajdonsággal vértezte fel őt, amilyen sosem volt – éjszakánként, elalvás előtt képes volt órákon át arról álmodozni, milyen körülmények között találnak végül egymásra, milyen romantikus vallomással áll elé a fiú, és hogyan teljesedik be végül szerelmük. Az álombéli Cam azonban csak a fejében létezett, mint ahogy kedvenc regényei főszereplői is. Épp olyan gyorsan át is lapozott rajta, amikor újabb, immáron hús-vér főszereplő vonta magára a figyelmét. Wes… vagy Gil? Nem tudta, ki iránt voltak először érzései. Az azonban biztos, hogy ez volt az a pont, amikor élete hajmeresztően bonyolulttá kezdett válni.
Felsikoltott, mikor a néptelen, sötétedő utcán egy alak lépett elé a semmiből. Hangjára nem figyelt fel senki, a járókelők a túloldalon éppoly egykedvűen haladtak utukon, és egyetlen ablak sem nyílt, hogy bárki kilessen az odakinti eseményekre. Nem is volt azonban szükség rá. A férfi, akivel Morgan farkasszemet nézett, Wes volt, aki már túl volt korábbi, szerelmesen vívódó lelkiállapotán, és kifejezetten feldúltnak látszott, ahogyan a lányra nézett.
– Így akarsz szakítani? Ennyire telt tőled? Ennyit érdemlek szerinted? – tolta az orra alá telefonját köszönés nélkül, amin vészterhesen villogtak Morgan üzenetének súlyos betűi. Mintha megnyílt volna a föld a lány talpa alatt.
– Én nem… – hebegte, miközben sebtében előkapta telefonját, de legrosszabb rémálma igazoldódott be. Akár egy figyelmetlen mozdulat, akár a telefon hibája állt a háttérben, a szavak akkor is önálló életre keltek, és Morgan akarata ellenére átszelték az étert, hogy sebet ejtsenek a férfi szívén.
– Mit nem? Nem akartál többé látni? Nehogy én is elmondjam a véleményem, igaz? – szűrte szavait foga között a férfi. Egészen félelmetesnek tűnt, ahogyan ott állt, zsebredugott kézzel, és nyugalmat próbált erőltetni magára, holott tekintetéből sütött az indulat.
– Nem akartam elküldeni – próbálta szavakba önteni magyarázatát a lány, de ő is érezte, hogy ezzel nem tehet jóvá semmit. Próbálta a megbocsátás legapróbb jelét keresni a férfi arcán, hiábavalóan. Mintha a legrosszabb rémálma elevenedett volna meg, ennek nem így kellett volna történnie. Vagy elküldi az SMS-t, és nem látja többé West, vagy szemtől-szemben szakít: nem szerepelt harmadik opció a fejében.
– Csak megírtad, mert jólesett kiírni magadból? Máskor is beszélgetsz velem úgy, hogy én nem tudok róla? Azért nem hallottam rólad Valentin-nap óta?
– Nem, én csak azért nem írtam, mert minden annyira összezavarodott… – kezdte volna, de Wes dühösen közbevágott.
– Tudom, időre volt szükséged, hogy eldöntsd, legyünk inkább barátok – idézte gúnyosan az üzenetet. – Azt hiszed, te találtad fel ezt a klisés lepattintást?
– Volt kitől tanulnom – vörösödött el Morgan, de most először nem szégyenében. Hiszen Wes is éppen SMS-ben dobta őt az első randijuk után, és most van képe számonkérni rajta, amiért véletlenül ugyanezt tette?
– Akkor még nem volt közöttünk semmi – jelentette ki kis hallgatás után a férfi, és Morgan sejtette, hogy emlékezete mélyéről kellett előásnia azt az esetet.
– Már nem is emlékeztél rá, igaz? – öntött belé bátorságot a felháborodás. – Hányadik lány voltam, akit csak egy „bocs, nem jössz be” üzenetre méltattál?
– Akkor még nem voltam túl… – próbált megszólalni a férfi, de Morgan beléfojtotta a szót.
– De aztán kénytelen voltál rám fanyalodni, igaz? – ragadta magával a hisztéria. – Fogadjunk, hogy amikor nem voltunk együtt, akkor is mások után koslattál – vádolta meg, hiszen Wes is pontosan úgy eltünedezett hetekre, mint ahogyan ő tette. Neki szabad, de ha ő teszi, az már nem fér bele a képbe?
– Ne akard rám kenni az egészet – kezdett besokallni Wes. – Te mászkáltál folyton azzal a nyálasképű haveroddal, akiről a vak is látta, hogy rád akar mászni! Rá sem néztem másra, amióta veled vagyok, vártam rád, törődtem veled, én sze… – Mielőtt azonban vallomását befejezhette volna, Morgan ráébredt, mire készül. Elemi erővel söpört át rajta a bűntudat és önutálat azok után, amit vele tett, és képtelen lett volna elviselni az „sz” betűs szót, amit nem érdemelt ki. Tudatában sem volt a mondatnak, ami elhagyta a száját, csak annyit akart, hogy Wes gondolata örökre befejezetlen maradjon.
– Megcsókoltam őt – bukott ki belőle megszeppenve.
Wes egy pillanatig fel sem fogta, amit hall, de aztán a fájdalom és sértett büszkeség lett úrrá arcvonásain. A következő pillanatban meglendült a karja, Morgan pedig csak egy csattanást érzett az arcán, vagy inkább a fülében. Soha senki nem ütötte meg őt. Megszédült, elvesztette egyensúlyát, úgyhogy hátralépett egyet, füle pedig rettenetesen fájt, de minden fájdalomnál ijesztőbb volt az a zúgás, amit egyetlen hangként érzékelt bal fülében. Megrázta a fejét, de hiába: továbbra is csupán a jobbon keresztül érzékelte a világot.
– Morgan, sajnálom, bocsáss meg – hallotta távolról Wes esdeklő hangját, mire emlékezni kezdett, mi is történt pontosan az elmúlt másodpercek alatt. Mintha kívülről látta volna saját magát, amint ebben a képtelen helyzetben áll a néptelen, sötétedő utcán, egyik kezét arcára szorítva, miközben lassan elerednek könnyei. A férfi közelebb lépett hozzá, azzal a szándékkal, hogy átölelje, de ő már nem bízott benne. Még néhány lépést hátrált, aztán ahogy a sírás kitört belőle, inkább sarkon fordult, és rohanni kezdett otthona felé.
Nem tudta, hogy érezzen, mit gondoljon. Égett az arca, és biztos volt benne, rövidesen Wes kezének nyoma is kirajzolódik majd finom bőrén. Haza akart érni, mielőtt ez megtörténne. Hiszen ha mások meglátják, faggatni kezdik, ő pedig nem akarta senkinek elmondani, ami történt. Kétekedett benne, hogy bárki is a pártját fogná, és talán meg sem érdemelte volna. Hiszen ő volt a bűnös, az aljas áruló, aki megcsalta azt, aki szerette őt. Még ő maga is úgy érezte, megérdemelte.


Liam

Eleinte voltak fenntartásai a találkozóval kapcsolatban, de Max társaságában viszonylag hamar fel tudott oldódni. Mondjuk az talán kicsit kínos volt, hogy randipartnere több helyre is felajánlotta, hogy menjenek, de Liamnek most is össze kellett húznia a nadrágszíjat, így nem szeretett volna beülni sehová. Viszont nem állt szándékában lekoptatni a férfit, így végül abban állapodtak meg, hogy simán csak sétálni fognak.
A fiú örült, mikor végre olyan helyen ballagtak, ahol nem vették őket körbe járókelők, mivel közöttük meglehetősen feszengett. Mert nem akarta, hogy leríjon róluk, hogy randin vannak. Feszülten figyelte, vajon melyik sétáló figura nézi ki őket magának, hogy ezek ketten biztos próbálnak összemelegedni. Szó szerint.
Bár kissé hűvös volt még, és Liam egyébként vágyott volna egy kis melegségre, mégis próbált pár lépés távolságot tartani Max mellett. De aztán ahogy egy kis ösvényre tévedtek, ami az erdőbe vezetett, a férfi észrevétlenül közeledni kezdett hozzá, és a távolság egyre csak csökkent kettejük közt. Liam csak akkor vette észre, mennyire, mikor véletlen egy lapos kövön megcsúszott, de Max rögtön megtámogatta az egyensúlyát vesztő fiút, mielőtt elesett volna.
– Jól vagy? – kérdezte Max, pedig szemmel láthatóan semmi baja nem esett. Igazából kívülről az egész úgy tűnhetett, mint mikor valakinek megrogyik a térde, de a következő pillanatban már korrigálja is ballépését.
– Persze – biztosította őt Liam. – Legalább… – kezdett bele, de nem tudta, befejezze-e. Aztán ahogy Max érdeklődő tekintettel nézett rá, folytatta: – Legalább megölelhettél – próbálta elviccelni a helyzetet.
– Ez nem ölelés volt – nevetett Max. – Ha én megölellek, azt tudni fogod – tette hozzá sejtelmesen, amitől Liam fülig elpirult.
Sajnos a kettesben sétálás nem nyúlhatott hosszúra, hiszen a város környéki erdők nem voltak túlzottan sűrűek, sem nagyok. De hát pont innen kapta a nevét Brightwood: erdei mindig világosak, napfényesek voltak, ritkásan, szinte már magányosan álldogáló fákkal. A páros az ösvény végére érve pedig hamarosan vissza is tért az egyik forgalmasabb városrészbe.
Liam érezte, hogy hirtelen ismét távolságtartóbbá válik partnerével szemben, ám ugyanez immár azon is meglátszott, hogy Max is tartotta az egy lépés távolságot. Nem is csoda, valószínűleg ő sem szeretett volna helyi látványossággá, majd pletykatémává válni. Úgy, mint…
Nem. Erre most nem szabad gondolnia. Pontosabban rá. Spencerre. De akárhogy próbálkozott, mégis beférkőzött a fejébe. Miközben ő épp valaki mással randizott. És hiába lett ettől bűntudata, valahogy képtelen volt kizárni ezt a gondolatot. Az pedig végképp nem segített, hogy ezután kiszúrta a távolban Morgant.
Mintha egy követ kötöttek volna a nyakába, és bedobták volna a tengerbe. Úgy a feje fölé csapott hirtelen az írókörön érzett „én nem vagyok meleg” érzés, mintha hullámok lennének. Morgan pedig maga volt a szél, ami felkorbácsolta azokat. Liam úgy érezte, mintha kettétépnék, mint Mózes a Vörös-tengert. Egyrészről képtelen lett volna kiállni bárki elé azzal, hogy ő márpedig a fiúkat szereti. Másfelől viszont itt lépkedett mellette valaki, akivel immár nem csak írásban, de élőben is nagyon jól érezte magát.
Elmélkedése közben mindvégig a gondolatmenet beindítóját, Morgant bámulta. Kis idő elteltével arra is rájött, hogy az a férfi, aki a közelében állt, valójában vele van. Úgy tűnt, hogy beszélgetnek. Illetve nem is. Mintha veszekedtek volna. Legalábbis azután, hogy a férfi felemelte a kezét, és arcon csapta a lányt, egyértelművé vált számára.
A mozdulat csak egy pillanatig tartott, és amilyen távol álltak Liaméktől, kizárt volt, hogy a fiú hallhassa a csattanást, ő mégis hallani vélte, ahogy a férfi tenyere Morgan arcához ér. Sőt, nem is csattanást, sokkal inkább dörrenést, olyat, ami villámcsapás után megrázza a földet. És ő ugyanebben a pillanatban meg is rezzent.
– Minden rendben? – kérdezte féltőn Max, mire Liam felkapta a fejét. El is feledkezett arról, hol is van ő, és mit is csinál épp. Maxre nézett, és bizonytalanul bólintott, de tekintete már vissza is vándorolt az imént kibontakozó jelenetre. De a párosnak már csak hűlt helyét látta. Rémülten nézett körbe, és látta, amint Morgan elfelé futott, és épp befordult az egyik sarkon, az a fickó pedig utána tartott. Liamnek viszont földbe gyökerezett a lába, és úgy érezte, képtelen kezelni ezt a helyzetet.
Még akkor is magatehetetlennek érezte magát, mikor a randi végeztével már a kollégiumi szobájában üldögélt. Azon gondolkodott, mit kellett volna tennie. Azon felül, hogy egyértelműen közbe kellett volna avatkoznia. Vagy legalább szólnia Maxnek, hogy baj van, és ketten már biztos tudtak volna tenni valamit. De így… nem is értette. Talán azért nem mert moccanni sem, mert… szégyellte volna az egészet Max előtt? Hogy az első randin ilyenekbe rángatja őt bele?
Ez akkor sem volt így helyes. És érezte, hogy ezt az érzést csak egyféleképp tudja enyhíteni a fejében. Ha kiírja magából. Az asztalhoz telepedett hát, és megnyitotta blogját a böngészőben. Leírta az első gondolatát, ami eszébe jutott. Az erőszak csak azért létezik, mert keresztülnézünk rajta.
Továbbra sem tudta viszont, hogy mit kellett volna tennie pontosan. Elvégre olyan gyorsan történt minden. És messze is voltak. Állj! Ezek csak kifogások.
Nagy sóhajt követve tenyerébe temette az arcát. Majd egyik kezének ujjaival dobolni kezdett az asztalon, miközben próbálta megtalálni a megfelelő szavakat.
– Na, hogy ment a randi? – lépett mögé Collin, amitől majdnem szívrohamot kapott. Aztán eszébe jutott, mit is csinált épp, így a lehető leggyorsabban lecsukta a laptopot, mielőtt látogatója bármit is észrevehetett volna. A fenébe is, Collin, miért nem tudsz kopogni? Elvégre Liam is számtalan alkalommal tudott volna olyan pillanatban benyitni, amikor egyáltalán nem volt megfelelő Collinnak.
Megpróbálta lenyelni indulatát, mielőtt válaszolt volna:
– Egész jól. Sétálgattunk – fordult el a laptoptól, mintha az imént semmi sem történt volna. Nem mintha a szobába belépő látogató hatására azonnal lecsukott laptop bárkiben bármi gyanút ébreszthetett volna. – Megbeszéltük a következő találkozót is, megyek majd hozzá, és filmezünk – mesélte.
– Láttam… – vallotta be Collin, fejével a gép felé bökve. – Nem is mondtad, hogy te írod a Get Out Of My Head blogot – jegyezte meg, kis sértődöttséggel a hangjában. Mintha arra próbált volna célozni, hogy szerinte Liam nem bízik meg benne eléggé.
– Nem került szóba – vágta ki magát Liam, amire csak egy határozatlan „ühüm” volt a fiú válasza.
– Na, és hogyhogy már második találkozónál felmész a lakására? – érdeklődött aztán, visszakanyarodva az eredeti témához.
– Jól éreztem magam vele, és… – kezdte Liam, aztán hirtelen bevillant neki, amit látott. Morgan és a férfi között. Mi van, ha Max is képes lenne olyanra? És bántaná őt? Esetleg valami sokkal rosszabb? Elvégre mégiscsak számára ismeretlen terepen lesznek legközelebb. Kettesben…
– És azt ugye tudod, hogy ilyenkor… hogyan kell csinálni a dolgokat? – puhatolózott Collin. Liam pedig, amint leesett neki, mire próbál utalni barátja, rögtön céklavörösbe váltott.
– Nem fogunk lefeküdni – jelentette ki eltökélten. Egy kis hang rögtön megszólalt a fejében, hogy esetleg hozzá kéne tennie, hogy „még”, viszont, ha megpróbált belegondolni, hogy ő és egy másik pasi… meztelenül… összesimulva… így végül csak lógott a levegőben az a kimondatlan „még”.
– Te tudod – vonta meg a vállát Collin. – Csak azért mondom, mert sosem tudhatod, hogy alakul a dolog.
– Úgy alakul, ahogy alakítjuk – vágta rá Liam. – És ha nem szeretnénk, akkor nem fogunk.
– És ti nem szeretnétek, vagy csak te nem szeretnéd? – nyomta meg közben a ti és a te szót.
– Nem tudom – felelte Liam kis gondolkodást követően. Korábbi lendülete most elfogyni látszott. Elvégre nem volt gondolatolvasó. Ki tudja, mi jár Max fejében? Simán lehet, hogy ágyba akarja vinni. Akár az is lehet, hogy félreismeri, és akár képes lenne bántani őt, és ettől a képtől nem tudott szabadulni, miután látta, hogy járt Morgan.
Aztán megpróbálta megnyugtatni magát. Bízott benne, hogy ő nem fog úgy járni Maxszel, mint ahogy Morgan járt azzal a férfival. Elvégre, ha érezné, hogy valami nincs rendben, akkor nem menne oda. Mert azért az ilyet érzi az ember, nem?

111. Lány a küszöbön

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés