Tintavér – 86. Családi karácsony

Spencer

Karácsony reggele már kiskora óta az egyik kedvenc napja volt az egész évben. Ő ébredt aznap leghamarabb, és kivonult a nappaliba, hogy a kanapén heverésszen. Fél szemmel az ajándékokat leste, amelyek a fa alatt és körül tornyosultak, közben telefonját nyomkodta.
Utálta a társkereső oldalakat. De sajnos az ember melegként nem igazán bízhat abban, hogy a jövendőbelijét majd az utcán szúrja ki, és rögtön be is indulnak a dolgok a két fél között. Hiszen meleg radar ide vagy oda, valószínűleg senki nem mert volna csak így leszólítgatni bárkit az utcán abban bízva, hogy egy csapatban játszik az adott valaki is. A másik opció a szórakozóhelyeken való ismerkedés, de Spencer fenntartásokkal kezelte ezeket a bárokat, illetve azokat is, akik ezek rendszeres látogatói voltak. Így tehát maradt a netes változat.
Ritkán sikerült olyat kifognia, aki értelmesen tudott válaszolni, és érdeklődött is iránta, nem csak azt várta, hogy Spencer körberajongja a kérdéseivel. De ha valaki ilyet talált, utána azzal rendszerint élőben is nagyon jól ki tudott jönni. És eddig a fiú számára úgy tűnt, hogy Phil nevű legújabb felfedezése talán még ebbe a kategóriába kerülhet.
– Még nem ébredt fel senki – írta neki, a fiú kérdésére válaszolva.
– Akkor küldj egy képet – reagált Phil kacsintós hangulatjel kíséretében. Spencer szája csalafinta mosolyra húzódott, és felkapta a közelében heverő mikulássapkát, majd lőtt magáról egy szelfit.

– Hmm… korán reggel már így fel vagy öltözve? – kérdezte a másik fél a kép láttán, érezhetően csalódottan. – Én még csak most keltem ki az ágyból, és csak az alsóm van rajtam – érkezett az újabb kacsintós smiley.
– Jó reggelt – üdvözölte az álmos tekintetű Trevor unokaöccsét, ahogy belépett a nappaliba. Spencer gyorsan kinyomta a telefont, így ő csak egy pillanat erejéig, Bradley pedig még annyira sem láthatta Phil sokat mutató fotóját.
– Reggelt – küldött egy mosolyt is nagybátyja felé, aki ezután a fához sétált, kezében két ajándékdobozzal. Furcsa módon az egyiken nem Trevor, hanem Spencer apjának neve szerepelt, mint ajándékozó. – Hogyhogy nálad van apa ajándéka? – kérdezett is rá rögtön, miközben felült a kanapén.
– Hát… a szobámban volt elrejtve, és gondoltam, most már nem kell tovább rejtegetni – felelte Bradley, majd becsúsztatta a fa alá a két dobozt.
– Jó reggelt – lépett be ekkor a nappaliba Jennifer is. A fiúk szinkronban köszöntek neki. Rögtön utána Spencer szülei is követték őt, a másik irányból.
– Milyen korán fent van mindenki – jegyezte meg mosolyogva Michelle.
– Van, akit a szobaszomszédja felébresztett a fürdőszobai matatásával – forgatta a szemét, szándékosan túljátszva reakcióját Jennifer. Spencer látta, amint Bradley fülig elvörösödött, ami mosolyra fakasztotta őt.
– Na, és hogy legyen a menet? – kérdezte ekkor George. – Előbb bontsunk ajándékot, és utána reggeli? – vetette fel, amit nagy egyetértés övezett, kivéve Jennifer részéről, aki valószínűleg inkább éhes lehetett, mintsem végig akarta várni a Bradley-West család ajándékozását. Az azonban meglepte, hogy Michelle rá is gondolt, és át is nyújtott neki egy dobozt.
Spencer azonban nem sokáig foglalkozott a barna hajú nővel, mert jobban lekötötték őt a saját ajándékai. Miután átnyújtotta anyjának, apjának, és Bradley-nek a nekik szánt meglepetéseket, nekiállt kibontani az ő saját csomagjait. Bradley-től egy határidő naplót kapott. Tudta, hogy jobban is beoszthatná az idejét, mint ahogy szokta, de kétségei voltak afelől, hogy ezt egy hasonló kis füzetke segítségével tudná elérni. Mindenesetre hálás mosolyt küldött ajándékozója felé, aki pont akkor bontotta a Spencertől kapott ajándékát, így viszonozta a gesztust.
Miután oldalra tolta a dobozt, nekilátott, hogy kibontsa „Spencernek anyutól” feliratú csomagot. Ismét nem csalódott anyjában, aki képes volt évről évre telibe találni, mire is vágyott igazán. Ezúttal egy vezeték nélküli fejhallgatót kapott, ami már régi vágya volt, tekintve, hogy a vezetékes változatok kábelei rendszerint tönkrementek a használat során. Mivel tudta, hogy anyja örülne neki, sőt, talán el is várja, felállt, odament hozzá, és nyomott egy puszit az arcára.
Apja, ezt látva, tekintetével sürgetni kezdte fiát, hogy bontsa ki a tőle kapott meglepetést is, aminek Spencer hamarosan engedelmeskedett is, és a csomagolás mögött felfedezte vadiúj VR szemüvegét. Tudta, hogy szülei évről évre versengenek, melyikük adja a jobb ajándékot, így most ugyanúgy felállt, és próbálta ugyanazt a reakciót előadni, mint előbb anyjával, hogy ne jöhessenek rá, melyik ajándékról mit gondol pontosan.
Szülei szemmel láthatóan gondolkodóba estek, ahogy Spencer idén is kicselezte őket, így végül a harcot feladva George felajánlotta, hogy elkészíti a reggelit. Igazából már mindenki erre várt. Miközben a séf nekiállt összedobni valamit a konyhában, a többiek letelepedtek a kanapéra. Spencer igyekezett úgy helyezkedni, hogy a szélére üljön, és elfelé fordulva a többiektől lopva ránézhessen Phillel folytatott beszélgetésére.
A fiú először küldött két képet, egyre kevesebb ruhában, amiből már az első is egy sima boxerrel indult. A másodikon egy mikulássapkát helyezett oda, ahová általában az emberek nem raknak mikulássapkákat, trükkösen elkerülve ezzel a tizennyolcas karikát. Ezután, mivel Spencer nem reagált, kétségbeesetten írogatni kezdett, hogy a fiú hollétéről érdeklődjön.
– Bocsi, beindult a karácsony – pötyögte Spencer.
– Spence, muszáj karácsonykor is a telefonoddal foglalkoznod? – kérdezte tőle anyja, aki már számtalanszor elmondta neki, hogy mivel ilyen ritkán találkoznak, ezt a pár napot szeretné, ha együtt töltenék el, mint egy normális család.
– Bocsánat – rezzent meg a fiú, majd egy utolsó pillanatra a telefonra nézett, bepötyögte, hogy „Mennem kell”, majd kinyomta a készüléket.
– Na, most, hogy mindketten figyeltek – szólította meg Michelle a fiát és Trevort. – Szeretnék megbeszélni veletek valamit.
– Igen? – érdeklődött Bradley.
– Jennifer most egy időre Brightwoodba utazik, munkaügyben – fogott hozzá a nő. – És a szállás, amit lefoglalt, az utolsó pillanatban lemondta, így még nem volt lehetősége máshol szobát keresni – folytatta, Spencer pedig már sejtette, mire akar kilyukadni anyja, aki alapból rendkívül odaadó és önfeláldozó volt, hát még most, hogy a karácsonyi hangulat is rátett egy lapáttal.
– Szóval arra gondoltam, hogy esetleg alhatna nálatok – jött az ötlet, amire valószínűleg már nem csak Spencer, de Trevor is teljesen felkészült addigra. A tanár valamiért most mégis céklavörös lett a bejelentés hallatán. Főleg, hogy tudta, ez nem egy kérdés volt, hogy Michelle a testvére beleegyezését megkapja, hiszen az övék volt a ház, és nem Bradley-é.
– Igyekszem nem zavarni titeket – küldött biztató mosolyt a két fiúnak Jennifer, amitől Bradley, ha lehet egyáltalán, még vörösebb lett. A férfi szemmel látható zavarának végül George bejelentése vetett véget, amellyel az asztalhoz invitálta a családot.


Morgan

Az összetört szív a legkegyetlenebb fájdalom mind közül, hiszen nem létezik rá orvosság. Morgan szerette volna jól érezni magát, és odalent játszani, enni és ünnepelni a családdal, de nem ment. Csak feküdt az ágyán, fejére húzott takaróval, és azon gondolkozott, mi lesz, ha sosem lesz jobb. Hiszen ami történt, azon már nem tudott változtatni, és elképzelni sem tudta, mi enyhíthetne az őt mardosó érzéseken, amelyek közül szinte percenként másik kerekedett felül benne.
Először is ott volt a düh. Egy rövid ideig Gil ellen irányult, amiért olyan kegyetlenül viselkedett vele odakint, de aztán be kellett ismernie, ő rontott el mindent. Nem csupán egy apró ballépést követett el, hanem ő maga volt a hiba. Minden alkalommal tudta, hogy nem kellene hazudnia, de miután az első hamis szavak elhagyták a száját, a többi lavinaként gördült utána. Egyre nehezebb lett volna mindent beismerni, míg végül saját hazugságai temették maguk alá. Aztán ott volt a megalázottság, ami miatt végképp úgy érezte, többé nem tudja kitenni a lábát, és képtelen a szemébe nézni még a saját családjának is. Hiszen ott vergődött a földön. Könyörgött. Az agyával persze tudta ő, hogy akkor már késő volt, és a döntésen, amit Gil meghozott, már nem változtathat, de nem akarta elfogadni, hogy a legőszintébb megbánása ellenére sincs már visszaút. Nem is igazán volt tudatában annak, amit akkor művelt, de elég kiábrándító lehetett. Talán pont ez volt az utolsó csepp, ami miatt a fiú végképp elfordult tőle. Még a saját tükörképére sem bírt ránézni azóta.
Talán a legrosszabb a bűntudat volt. Ő mindig jónak tartotta magát, akit inkább bántanak, de ő nem árt senkinek. Ezzel szemben lassan listát kellett vezetnie azokról, akiket elárult az utóbbi napokban. Akcióinak Spencer volt talán a legnagyobb vesztese, hiszen benne nem csupán érzelmi károkat okozott, hanem szó szerint végigpusztított az életén. És még csak magyarázatot sem adott soha, miért tette. Az első napokban Morgan még számított rá, hogy a volt elnök egyszer csak ráront a kihalt folyosón, vagy akár a diákokkal teli teremben támad rá, hogy elégtételt követeljen, de semmi ilyesmi nem történt. Egy ideje már össze sem futott vele az iskolában, talán Spencer szándékosan kerülte. Amikor Gil szóba hozta, hogy az egész AV klub őt sejti a rombolás hátterében, más megvilágításba került a viselkedése. Lehetséges, hogy Spencer is azt hitte, végig a szőke srác mozgatta a szálakat, és ő a valódi ellensége? Talán forral is valamit, hogy visszavágjon valami hasonlóan aljas húzással, mint amit ő követett el ellene? Mikor ez eszébe jutott, megborzongott. Gilnek igazán nem hiányzott több pofon, főleg nem az ő bűne miatt.
Megrezdült a telefonja. Rá sem pillantott, mert úgyis tudta, hogy Westől kapott üzenetet. Ismét. Napok óta érkeztek kedves sorai arról, hogy látni szeretné őt, de neki nem volt kedve válaszolni. Csak akkor szenvedett össze valami válaszfélét, amikor a férfi már azzal fenyegette, személyesen látogatja meg, ha nem kap róla életjelet. Bezzeg ha tudná, miket tett a háta mögött az, akiért ennyire aggódik…
Még a takaró alatt is meghallotta, ahogyan kattan a kilincs, és valaki belép a szobába. Már épp kiabált volna, hogy hagyják békén, amikor megérezte a forró csoki illatát. Kíváncsisága felülkerekedett szégyenén, és kikandikált az ágyneműkupac alól: Lennie állt fölötte, mindkét kezében egy-egy gőzölgő bögrével. Morgan egészen meghatódott egy pillanatra, de mire sikerült ülő testhelyzetbe tornáznia magát, újra felrémlett előtte a kollégiumban történt veszekedésük. Lennie mintha átlátott volna rajta: bánattól sújtva nyújtotta át neki az egyik poharat, mielőtt letelepedett volna egy puffra vele szemben. Vajon ez is egy tipikus Valentine-vonás lenne? Hazudni azoknak, akik fontosak, és aztán utólag bánkódni a dolgon?
– Köszönöm – mosolygott halványan Morgan húgára, és elfojtott egy grimaszt, amikor az italba kortyolva egyből ráharapott valami keserűre. Lennie arca egy kicsit felderült, amiért úgy látta, sikerült neki örömet szereznie. Ez az egész gesztus szörnyen aranyos volt részéről, hiszen mindig Morgan készítette a forró csokit, amikor Lennie rosszat álmodott, vagy gondok gyötörték, és szüksége volt egy kis vigasztalásra. Sosem gondolta volna, hogy eljön az a nap, amikor ekkorát fordul a kocka.
– Annyira sajnálom – szólalt meg a lány rövid hallgatás után. Most megint egészen gyereknek tűnt, ahogyan szája széle lebiggyedt, Morgan pedig hiába akart, nem tudott rá haragudni.
– Mit sajnálsz? – szólalt meg, és észre sem vette, mennyire ki van száradva a torka. A napok óta tartó sírdogálás nem múlt el nyomtalanul. Hogy valami folyadékfélét vigyen be, automatikusan újra beleivott a csokiba, de nyomban meg is bánta.
– Én nem tudtam, hogy te és Gil… szóval hogy… el kellett volna küldenem – vörösödött el, és Morgan látta rajta, nincsenek messze a krokodilkönnyek sem. – Vagy őt, vagy azt a másikat. Azt a nagydarabot. Ő hazudott, ugye? Nem kellett volna elhinnem, hogy a barátod. Miért nem tudtam befogni a szám? Úgy sajnálom – hajtotta le a fejét megtörten. – Tudom, hogy most utálsz.
Morgan, ha lehetséges, kezdte még rosszabbul érezni magát a bőrében. Ez a feltétlen bizalom, amivel húga fordult felé, egyszerre volt megható és torokszorító. Most már úgy érezte, neki is csalódást okozott. Fel sem merült testvérében, hogy maga keverte a zűrt, aminek következményei utolérték. Ugyanakkor agya kezdett párhuzamot vonni mostani beszélgetésük és egy korábbi között, amikor az ő ítélőképességét homályosította el a testvéri kötődés: a gólyatáboros dolog. A felismerés egy szikrával kezdődött, és ahogyan az elejtett szavak összeálltak egésszé, majdnem elejtette a kezében tartott bögrét. Lennie szégyellte, ami a nyáron történt, olyan nagyon, hogy még az addig töretlen kapcsolatukat is feláldozta, csak hogy ne derüljön ki az igazság. Nem volt itt szó semmiféle sokkról vagy elfojtott emlékekről: neki nem akart csalódást okozni.
Morgan gyomra gyűszűnyire szűkült, ahogyan arra gondolt, milyen sötét titok lappanghat az eset mögött, amit ennyire fél bevallani neki.
– Nem utállak – rázta fejét határozottan. – Nem te tehetsz arról, ami történt – közölte, de a lány még mindig ugyanúgy meredt a szőnyegre, és kevés hajlandóságot mutatott elhinni nővére szavait. – Nézz rám – hajolt kicsit lejjebb, hogy elkapja tekintetét. – Te nem csináltál semmi rosszat. – És még egy biztató mosolyt is sikerült kipréselnie magából. – Én voltam nagyon… idióta. Nagyon rossz dolgokat követtem el. De mindenki csinál olyasmit, ami először jó döntésnek tűnik, aztán később szégyelli, amit tett. – Lennie felemelte a fejét. – De az igazi testvérek ettől még ugyanúgy szeretik egymást. És mi azok vagyunk, ugye?
Csak remélte, hogy az üzenet mögöttes tartalma is eljutott húga agyáig, de nem volt ideje ezen elmélkedni: a következő pillanatban már csak nyekkenni volt ereje, ahogyan nyakába kapta lendületből érkező húgát. Annyit biztosan megértett, hogy nővére már nem haragszik rá semmiért, és Morgan még nyomorúságos állapota ellenére sem tudott nem mosolyogni azon, ahogy Lennie máris ecsetelni kezdte, melyik ajándékát kellene azonnal megnéznie odalent a fa alatt. Csak a semmiből belibbenő Linus tudta megakasztani, aki egy „Ez már az enyém!” felkiáltással felkapta Lennie forró csokiját, és rohanni kezdett vele kifelé a szobából.
– Hé, azt tedd le! – pattant fel egyből a bögre gazdája. – Különben is, azt te nem is ihatod meg! – De mielőtt elindult volna a tolvaj nyomában, odalentről dobogó lábak, majd üvegcsörömpölés és egy fojtott „ajjaj” hangja ért fülükhöz.
– Már megint mit törtél el, Linus? Hányszor mondjam, hogy ne rohangálj a házban? Ráadásul zokni nélkül! – kapcsolódott egy női hang is a lenti hangzavarba.
– Még meg sem kóstoltam – panaszkodott Lennie, és félreérthetetlen pillantást vetett nővére poharára, aminek tartalma nem akart fogyni.
– Ez az enyém – húzott gyorsan egy nagy kortyot belőle Morgan, és próbált úgy tenni, mint aki nem érzi a torkán akadó kakaódarabokat. – De gyere, csinálok neked egyet a konyhában.
– Nekem is? – dugta be a fejét öccse az ajtón reménykedve. Holtbiztos, hogy volt valami teleportációs képessége.
– Igen, neked is – adta meg magát Morgan, majd hagyta magát kivonszolni a szobából. Lennie diadalmas mosollyal követte őket nővére poharával, gondosan ügyelve rá, nehogy egy korty is kilöttyenjen belőle.

87. Ismerősök

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés