38. Büszke lelkek

Kitty

A szerkesztőség ajtaja előtt állt éppen, és igyekezett összeszedni a mondandóját, mielőtt belépett volna. Nagyon sokat gondolkozott azon, hogy vajon mi vihette rá Adriant arra, hogy megpróbálja bemocskolni őt. Sosem voltak barátok, de az elmúlt években feszültséget sem érzett maguk között – az idén változott meg, és Kitty pontosan tudta, hogy a főszerkesztői pozíció volt a súrlódás oka.
Mindenki arra számított, hogy idén ő veszi majd át a stafétát, miután az előző szerkesztő leköszönt, és azt el kellett ismernie, hogy ő is meglepődött az igazgatónő választásán. Leginkább azért, mert Adriannek csak újságíróként volt gyakorlata, a szerkesztéshez nem értett igazán – a formázáshoz, képek beillesztéséhez és elhelyezéséhez viszont kellett volna az a rutin, amivel gyorsan és esztétikusan lehetett nyomtatható formába önteni a lapot.
Ahogy aztán múlt az idő, Kitty kezdte megérteni, mit láthatott Hauser Adrianben, mert a jó szervezőképességével botrányos ügyességgel tudta összeegyeztetni a többiek munkáját vagy épp lekommunikálni azt, ha esetleg csúsztak valamiért.
Kitty keze a kilincsre simult. Adrian nem viselte el a kritikát, ő pedig nem szokott finomkodni, és valószínűleg ez volt az, ami igazán éket vert kettőjük közé. A megbántott ember sokszor kétségbeesetten próbálja megtalálni a megfelelő eszközöket a saját gondjai megoldására, csak nem mindig sikerül neki. A stílusos bosszúhoz pedig nem mocskolódásra lett volna szükség, és mostanra Kitty biztos volt benne, hogy erre Adrian is rájött azóta.
Amikor belépett az iskolaújság termébe, pontosan azt látta, amire számított; a főszerkesztő a számítógépébe merülve dolgozott valamin, rajta kívül pedig sehol nem volt senki. Hogy ez így is maradjon, Kitty becsukta maga után az ajtót, és még a kulcsot is elfordította a zárban. A kattanásra a fiú is felnézett, az arcán pedig egymást váltották az érzelmek: előbb értetlen, majd meglepett, aztán bosszús, végül pedig ideges kifejezést tükröztek a vonásai.
– Ezt az ajtót nem szoktuk bezárni – jegyezte meg, aztán jól láthatóan kényszerítette magát, hogy újra a monitorra pillantson.
– És mások munkáját sem szoktuk ellopni, hogy aztán más név alatt lehozzuk az engedélye nélkül – lépett közelebb hozzá Kitty. – Nézd, én látom, hogy neked van valamilyen problémád, ami miatt az építő jellegű kritikát támadásnak veszed, de amíg nem beszélünk őszintén, addig nem leszünk előrébb.
– Nincs mit megbeszélnünk – hárított Adrian, de a lány nem hagyta annyiban; kikapcsolta a másik monitorját, és mikor az elsötétedett, az évfolyamtársa végre ránézett. – Nem veled fogom megbeszélni a problémáimat.
– Engem nem érdekel, kivel akarsz beszélni – rázta a fejét Kitty, majd összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Nekem arra van szükségem, hogy tudjam, nem fogsz lejáratni mindenki előtt, ha segíteni akarok neked.
– Te nem segíteni akarsz, hanem megalázni az egész szerkesztőség előtt! Szerinted az rendben van, hogy olyan stílusban beszélsz velem, mintha valami utolsó féreg lennék? Senkivel sem lenne szabad ennyire lekezelően viselkedned, mert így csak megutálnak az emberek – nézett a végére a lány szemébe Adrian sokkal komolyabban és higgadtabban, mint eddig bármikor. Talán éppen ezért a szavai egészen máshogy hangzottak a korábbiaknál.
Kittyt ez egy pillanatra ki is zökkentette addigi lendületéből, és néhány másodpercig kereste a mondandója fonalát.
– Nem érdekel, mit gondolnak rólam – szólalt meg végül újra. – Az viszont igen, hogy mit gondolnak az újságról, ami a te felelősséged. És amíg azt látom, hogy valami nem megfelelően megy, addig…
– Volt, hogy hibáztam – vágott a szavába Adrian felállva. – De ez nem jelenti azt, hogy az újság általánosságban véve nem megfelelően megy. Azzal, hogy most én vagyok a főszerkesztő, együtt járnak bizonyos változások, és lehet, hogy nem csinálok mindent jól, és az is igaz, hogy nem engem tréningeztek erre az egész tavalyi évben, de belejövök. Nekem is fontos ez az újság, és nem fogom hagyni romlani a színvonalát.
– Akkor ne hozz le olyan cikket, amihez nem kaptál engedélyt – ismételte Kitty, de úgy érezte, hogy ugyan nem tudta meg konkrétan a másik indítékait, mégis előrébb voltak. Kiderült ugyanis, hogy még ha nem is ugyanolyan módszerekkel, de mindketten az újság javát akarták.
A különbség csak az volt kettejük között, hogy míg Kitty Adrianben, addig Adrian Kittyben látta a fenyegetést.
– Már benne van a helyreigazítás a következő számban – fordította el a fejét a fiú. – Senki nem fogja azt hinni, hogy te loptad el azt a cikket.
– Remélem, nem késtünk el vele. Nem lenne jó, ha éppen mi adnánk fegyvert egy ilyen elnyomott diák kezébe.
– Pont az ilyen megnyilvánulásokkal kellene óvatosabban – figyelmeztette őt Adrian, aki most ismét helyet foglalt, és bekapcsolta a monitorját is. – Nehogy véletlenül te adj fegyvert valaki kezébe.


Bradley

Céltudatosan haladt az asztalok között, hogy ebédje elfogyasztásához helyet találjon. Igazából nem is kereste, mert előbb tudta, hová fog ülni, mint azt, hogy mit fog enni. Ha úgy nézzük, most is késett, hiszen a tanári kar már megebédelt, azonban szándékosan maradt le a közös étkezésről. Tálcáját markolva aztán szinte lehuppant Ethan asztalához. A fiú egyedül evett, így szerencséjére nem kellett senkit elküldenie ahhoz, hogy odaférjen.
Ethan kezében megállt a levegőben a villa, és bosszúsan meredt a tanárra. Igen, Bradley valami hasonló fogadtatásra számított. Bár az meglepte, hogy számításai ellenére a fiú nem pattant fel azonnal, és fogta menekülőre.
– Jó étvágyat – mosolyodott el visszafogottan, majd nekilátott szerény menzás ebédjének elfogyasztásához, ügyet sem vetve a fiú döbbent tekintetére.
Ethan láthatóan nem tudta, mit reagáljon, úgyhogy óvatosan tovább folytatta ebédjét, ám közben egy pillanatra sem vette le a szemét Bradleyről. Talán arra számított, hogy nekiáll lelkizni vele, vagy megpróbálja meggyőzni, hogy maradjon a körben, de a férfi eltökélt szándéka volt, hogy nem szólítja meg a fiút. Ha kíváncsi arra, hogy mit akar tőle, akkor majd ő kezdeményez vele valamiféle beszélgetést. Ha pedig nem, akkor csendesen költik el ezt a kínos kis ebédet. A fiú fejében láthatóan hasonló gondolatok fogalmazódtak meg, mert egyáltalán nem tűnt úgy, hogy meg akarná törni a csendet. Komótosan ette tovább ebédjét.
– Más iskolában is ilyen jó a menza? – bökött villájával elismerően az egészen hívogató falatok felé tányérján Bradley.
– Gondolom, hamarosan megtudom – morogta oda neheztelően Ethan két falat között.
– Szeretsz a Brightwoodba járni? – szegezte neki a kérdést hirtelen. – Mármint a mástól való félelem tart itt, vagy tényleg az iskolában akarsz maradni? – pontosított, mikor rájött, hogy kérdése talán nem is annyira egyértelmű.
– Ez már nem számít – kerülte meg Ethan a kérdést, de hangjába némi aggodalom vegyült.
– Dehogynem. Mindig számít, hogy mit szeretnél. Különben nincs miért harcolnod – boncolgatta Bradley. – És az, hogy valami ellen harcolsz, sokszor nem elég.
– Nincs miért itt maradnom. És nem hiányoznék senkinek – vált kicsit bőbeszédűbbé.
– Honnan veszed, hogy nem hiányoznál senkinek? – hagyta abba a rágást is egy pillanatra a tanár.
Ethan úgy nézett Bradleyre, mint aki kis híján elröhögi magát.
– Most komolyan? Ha egyszer kikerülök innen, Hauser ünnepnappá fogja nyilvánítani.
– Oké, akkor fordítsunk a kérdésen. Neked nem hiányozna innen semmi és senki? – próbálta máshonnan megközelíteni a témát. – Csak mert az, hogy te nem hiányoznál másnak, az megfelelési kényszer, és egyértelműen nem azért kéne maradnod, hogy másokat boldoggá tegyél ezzel.
Ethan kicsit elgondolkodott, miközben folytatta ebédjét. Bradley a hosszas csend alapján már kezdte azt hinni, hogy nem fog választ kapni kérdésére. Aztán Ethan a hatásszünet után végül megszólalt.
– Van, ami hiányozna. Itt kell maradnom. De nem fogok érte senkinek könyörögni – jelentette ki a fiú.
– Ki mondta, hogy könyörögnöd kell? Vagy szerinted azért ültem ide hozzád, hogy az orrod alá dörgöljem, hogy nincs hatalmad, és hogy megalázzalak? – nézett szigorúan diákjára.
– Nem ez lenne az első alkalom – állta pillantását a fiú.
– Ezek szerint érezted már úgy, hogy megalázlak? – vonta fel szemöldökét a férfi. – Rendben – folytatta, mielőtt Ethan válaszolhatott volna. – Bocsánatot kérek. Minden olyan megnyilvánulásomért, amivel esetleg felsőbbrendűnek éreztettem magam – hajtotta le megadóan a fejét.
Ethan meglepődött a könnyen jött bocsánatkérésen, de úgy tűnt, nem adja olcsón a bizalmát.
– Ezt most csak úgy mondod. De fogalmad sincs, hogy miről beszélek – mondta.
– Akkor magyarázd el – nézett úgy Ethanre, hogy tekintetéből az sugározzon, minden figyelmét neki szenteli. – Mióta csak megismertelek, szeretnélek megfejteni, Ethan.
– Azt hittem, te nem olyan tanár vagy. De aztán legutóbb… ha azt akartad, hogy lépjek ki, másképp is közölhetted volna, mint hogy az egész csoport előtt építesz le – magyarázta, és Bradley kiérezte hangjából, hogy az eset nagy indulatokat kavart benne.
– Értem – nevette el magát a férfi. – Tudod, mindig azt gondoltam, hogy ha valaki gyakorta elkövet egy hibát, nem kéri számon máson is ugyanazt – elmélkedett hangosan. – Elvesztettem a fejem – váltott komolyabb hangszínre. – Feltételezem, ez neked is ismerős.
Ethan meglepve pillantott rá, haragos arckifejezése mintha enyhült volna kissé, de még mindig legkisebb jelét sem adta, hogy szándékában állna megbocsátani a dolgot.
– Illetve őszintén mégsem tudok elnézést kérni érte, mert nem azért akartam, hogy járj az írókörre, hogy eggyel több szék legyen használatban. Én hiszek abban, hogy van benned lehetőség. De persze, ezt nem dönthetem el helyetted. És ha akarnám, sem hagynád – mosolyodott el biztatóan.
– Úgy érted, nem vagyok kirúgva? – puhatolózott óvatosan Ethan, de láthatóan valami más is járt még a fejében.
– Ha emlékezetem nem csal, egy szóval sem mondtam, hogy ki lennél rúgva. Én csak a feltételeket módosítottam, de te döntöttél így.
Ethan a tányérjára nézett, majd az égre, és úgy tűnt, valamit nagyon fogalmazgat a fejében.
– És a körben ezentúl mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak? – próbálkozott, de Bradley pontosan tudta, mire megy ki a játék.
– Kettőnk közül nem csak neked van ám jogod makacsnak lenni – csóválta a fejét mosolyogva Bradley, és szinte alig bírta megállni, hogy a nyelvét ki ne öltse, de szerencsére nem feledkezett meg arról, hogy milyen környezetben van.
– De a diszkrimináció csak szükségtelen feszültséget okoz a csoporton belül – küzdött tovább Ethan az igazáért. – Elvégre ott mind egyenlőek vagyunk, nem?
– Á, értem, és te ezt a felesleges feszültséget próbáltad levezetni a hatásos távozásoddal? – vonta fel szemöldökét. – Sajnos te eddig nem viselkedtél túlságosan egyenlő módon a többiekkel – váltott aztán kicsit komorabb hangra. – De egyezzünk meg. Ha látom rajtad, hogy elkezdtél dolgozni, akkor visszatérünk erre a passzolási lehetőségre, rendben?
Válaszul Ethan elégedetlenül felmorrant.
– Akkor nézzük objektíven a dolgot. Megadom neked a passzolási lehetőséget most, te rögtön élsz is vele, aztán két hét múlva ismét jogtalanul nem készülsz, és ugyanoda lyukadunk ki, mint legutóbb. Mindezzel nyernél… két hetet – futtatta végig a gondolatmenetet. – Vagy – nyomta meg ezt a szót – készülsz a következő alkalomra, és az az utánira is, aztán átbeszéljük ezt a passzolás dolgot, és így lépésről lépésre eltávolodnánk attól a helyzettől, ami múltkor kialakult – összegezte a másik lehetőséget is.
– Nem mondtam, hogy rögtön élnék vele – húzta össze szemöldökét Ethan önérzetesen. Bradley mosolyra húzta a száját, és ahelyett, hogy bármit mondott volna, kinyújtotta kezét a fiú felé.
Ethan – némi tétovázás után – fájdalmas sóhajjal kísérve rázta meg a kezét.

39. Különös kapcsolatok

Mi a véleményed?
  • Tetszik (5)
  • Izgi! (2)
  • Vicces (0)
  • Jajj :'( (0)
  • Aargh! (0)
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

Ezeket olvastad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés