Tintavér – 132. A kör bezárul

Morgan

Tyler Brody egy sumák gyökér volt, mégis állta a hallgatólagos megállapodást, amit Morgannel kötött. Ki tudja, milyen fondorlatos hazugsággal, de elérte, hogy két nappal később Gloria visszahívja Lennie-t a csapatba az idényzáró mérkőzésekre hivatkozva. A suttogások arról, miféle feslett erkölcsökkel rendelkezik húga, hipersebességgel zuhantak a feledés homályába, miután a tinilány korábbi barátaival kezdett mutatkozni a folyosókon. Morgan nem is értette, hogy lehetséges, hogy mindazok után, ami történt, Gloria, Tyler és Lennie ismét fülig érő szájjal cseverésztek a szünetekben. Egy dologban azonban biztos lehetett: ameddig a kezében volt a fiú titka, húga biztonságban volt, tehát küldetését sikeresnek érezhette.
– Megint itt van az a fura fickó – lesett ki Lennie este az ablakukon, és enyhe borzongással összehúzta a függönyt. Morgan nem tudta, mennyire van húga képben arról, mit keres Wes a házuk előtt, hiszen sosem beszélt neki a férfiról. Rossz érzés volt, hogy Lennie egyértelműen tart tőle, és hogy mindez az ő hibája. – Miért nem hívjuk a rendőrséget? – kérdezte is, megerősítve nővére gyanúját.
– Már próbáltam. Azt mondták, az nem ütközik törvénybe, ha valaki álldogáll az utcán – rázogatta Morgan komoran a fejét.

Nem értette, Wes miért követi őt még mindig, és miért akarja, hogy ő mindennek tudatában legyen. Hiszen tehette volna láthatatlanul is, ha csak az lett volna a célja, hogy információt szerezzen róla. De szinte mindenhol ott volt, az éjszakai lámpák fénykörében, a kihalt utcán, amikor ő hazafelé tartott, és bár nem szólt hozzá, és nem közeledett, a lány gyomra mostanra már a gondolattól is összeszorult, hogy elhagyja a házat. Pszichológiai hadviselés volt, amit a férfi folytatott ellene. Csak abban bízott, hogy mindennek vége lesz, amikor elköltöznek – végül a saját magának ásott verembe sétált bele, mikor rávette Tylert, hogy járjon közben Lennie karrierje érdekében. Hiszen húga így már biztosan nem akart iskolát váltani, és tudta, hogy anyjuk előbb-utóbb be fogja adni a derekát. Az igazi kérdés csupán az volt, ő is képes lesz bizonyítani, hogy a Brightwoodban kell maradnia, vagy Lennie egyedül marad a városban, kiszolgáltatva Wes kiszámíthatatlan viselkedésének.
Telefonja csipogása zavarta meg nyomasztó gondolatait.
„A titkárság elfogadta az orvosi igazolásod, amiért nem jöttél a táborszervezős talira. Ha még mindig szeretnél szervező lenni, küldöm a részleteket mailben” – érkezett az SMS a szervezőcsoport vezetőjétől, Katie-től. IGEN, IGEN, IGEN! Lelkesen írt vissza a lánynak, pár perc múlva pedig meg is érkezett postafiókjába a leírás arról, hogyan készüljön a táborra, mikor lesz az indulás, továbbá milyen feladatok várnak majd rá, amelyek megbeszéléséről sikerült lemaradnia.
Már éppen kezdte volna úgy érezni, hogy a szerencse mellé pártolt, amikor tekintete a függönyre siklott, és eszébe jutott a figyelő szempár, amely minden lépését követte. Ha maradni akart, valamit tennie kellett, hogy ez a szorongás megszűnjön, és megszabaduljon árnyékától. Ha Brodyval szót tudott érteni, úgy érezte, bárkivel sikerülhet. Csak néhány pillanatig gondolkozott, mielőtt magabiztosan felpattant volna, hogy az ajtót feltépve elinduljon megkeresni a férfit, akitől eddig igyekezett a lehető legtávolabb maradni.
– Wes – szólította hangosan odakint, az utca azonban már üres volt. Egy lelket sem látott, csupán a feltámadó szél fütyült a fák ágai között. Ahogyan a hold elbújt a felhők mögé, a lámpák fénye kevés volt, hogy az előkertet is megvilágítsa, így Morgan azon vette észre magát, hogy egyedül maradt a hátborzongató sötétben. Valami pedig megmozdult pár méterre tőle, és mielőtt sikolthatott volna, egy erős kéz befogta a száját, hogy aztán berángassa a bokrok mögé, ahová már nem követhette őket senki kíváncsi pillantása.
– Sssss – suttogta a fülébe a férfi, miközben Morgan hátát egy fának támasztotta, testével pedig elállta menekülése útját. Ahogyan elvette kezét a lány szája elől, arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy érezte a leheletét az arcán.
– Ez mire volt jó? – nyöszörgött a lány, de ez költői kérdés volt, hiszen sejtette, mire ment ki a játék. Ismét kiszolgáltatottnak érezte magát, mint először, amikor a férfi betolakodott a házukba. Bármit megtehetett vele, ő pedig gyenge volt ahhoz, hogy védekezzen. Bánthatta volna, akár az életét is elvehette volna, mindezt tanúk és következmények nélkül, amelyet Morgan tett lehetővé számára. Soha nem számolt be senkinek a kapcsolatukról, ő maga biztosított névtelenséget zaklatójának. De miért bántaná őt? Komolyan képes lenne rá? És miért pont vele történne ilyesmi? Talán mások fejében is ugyanezek a kérdések fogalmazódnak meg, mielőtt egy újsághírből megismerné a világ a nevüket?
– Te akartál beszélgetni – válaszolt közömbösen a férfi.
– Azt akarom, hogy ne kövess többé, és szállj le rólam! – nézett elszántan a szemébe a lány, miközben próbált erőt venni hangja remegésén. Wes azonban úgy tűnt, egyáltalán nem veszi őt komolyan. Halványan elmosolyodott, miközben még pár centivel közelebb nyomult hozzá, hogy testük szinte összepréselődött. Fojtogató volt a jelenléte.
– Nem érdekel, hogy te mit akarsz – közölte személytelenül.
– De miért nem?– esengett Morgan, és szégyellte, amiért Wes ismét egy rémült, életéért könyörgő kislánnyá tette. Olyan önhitten lépett ki azon az ajtón! De rá kellett jönnie, hogy van különbség azok között, akik rosszat tesznek, és azok között, akik maguk voltak a megtestesült gonoszság.
– Elég mocskosul bántál velem ahhoz képest, hogy mindent megtettem érted. Pedig én bárkit megkaphattam volna – vetett egy gyűlölettől izzó pillantást Morganre. – Elvégre, nézz már magadra. Hálás lehettél volna, amiért téged választottalak. De te is csak olyan vagy, mint a többi. Kihasználsz és átversz másokat.
– De már bocsánatot kértem! Csak felejtsd el végre, és én is elfelejtek mindent, amit tettél, rendben? – vetette fel reménykedve a lány.
– Miért, mit tettem szerinted én? – nevetett fel a férfi, de nem jókedvében. – Nem tudsz semmit bizonyítani. Senki sem hinne neked.
– Akkor mit akarsz? – kezdett alkudozásba a lány, miután meggyőzőereje látványos kudarcot vallott.
– Elégtételt – jelentette ki magától értetődően Wes.
– M-miféle… elégtételt? – akadozott Morgan lélegzete, ahogyan rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek pörögtek le a szeme előtt.
– Holnap gyere át hozzám, és megbeszéljük.
Szíve olyan gyorsan dobogott, hogy szédelegni kezdett. Menjen át… hozzá? Mégis mit akar ott megbeszélni, amit máshol – mondjuk egy tömött kávézóban – nem lehetett?
– És mi történik, ha nem megyek át? – kérdezte félve.
– Ne játssz velem – szűrte a fogai közt a férfi, és megmarkolta csuklóját. – Csinálhatjuk ezt egyszerűen, de ha fel akarsz bosszantani, nekem úgy is jó. De hogy focizna tovább a húgod törött lábbal? Vagy a fürtös kis haverod hogy fotózgatna tovább törött ujjakkal? Tegnap lefényképezett engem, tudod? Van ötleted, mire kellhet neki az a kép?
– Nem tudom – emelkedett meg a lány szemöldöke a meglepetéstől, és ez a reakció elég hitelesnek tűnt Wes számára, hogy higgyen neki. Ennek jeléül engedett szorításán, és Morgan kézfejében sajogva indult meg ismét a vérkeringés.
– Ne beszélj erről senkinek – utasította keményen a férfi, és nyilvánvalóan nem a fotóra, hanem a sebtében megtervezett találkájukra értette.
Morgan pár pillanatig csak üresen meredt maga elé, és próbálta lecsendesíteni zakatoló lélegzetét.
– Ugye ezt igazából nem is gondolod komolyan? Csak meg akarsz ijeszteni?
– Gondolj, amit akarsz – söpörte le a kérdést Wes, cseppet sem megnyugtatóan.
– És… hányszor kellene… átmennem hozzád? – pillantott fel a férfira, és szája széle megremegett.
Wes közelebb tolta hozzá az arcát, és beszívta a lány illatát, mielőtt a fülébe súgott volna.
– Ameddig úgy nem érzem, hogy törlesztettél.

***

Halálsápadt arccal tért vissza a házba, és csak annyi színjátékra futotta tőle, hogy Lennie-t megnyugtassa, a furcsa férfi nem fogja többé zaklatni őket. Ezután bezárkózott szobájába, és kitört belőle a sírás. Ezt elcseszte, nagyon csúnyán. Sosem vezette őt rosszindulat, és nem akart ő bántani senkit, mégis épp a legveszélyesebb férfi méltóságába sikerült belegyalogolnia. Wes nyilván azt akarta, hogy szenvedjen, és ki tudja, meddig szándékozott elhúzni ezt a szadista játékot, mire ráunt volna. A markában volt, hiszen a lány nem tudhatta, tényleg valóra váltaná-e fenyegetését Lennie-vel vagy Gillel kapcsolatban. Az egyetlen megoldásnak azt tűnt, ha elmennek ebből a városból messze, oda, ahol Wes nem érhet a nyomukba. Talán a Tylerrel kötött szövetségét kihasználva elindíthatná újra a pletykát, Gloria ismét kizárná a csapatból Lennie-t, és ők ketten biztonságban lennének Indianában. És neki nem kellene törlesztenie Wesnek. De mi lesz akkor Gillel? Mi lesz, ha teljesen ártatlanul ő esik majd áldozatul Wes bosszújának?
Képtelen volt mindenkit megvédeni. De ha belemegy a játékba, akkor sem garantálta semmi, hogy a férfi egy idő után nem áll elő újabb és újabb követelésekkel, továbbra is sakkban tartva őt szerettei biztonságával. Ez volt biztosan az égiek büntetése, amiért ő ugyanezt tette Tylerrel – a testvérével zsarolva kényszerítette rá a saját akaratát. Épp ugyanolyan visszataszító alakok voltak mind a hárman. Talán ő kiérdemelte sorsát, de hogy kockáztathatná mások épségét a saját búne miatt? És ki fog igazságot szolgáltatni Wesnek? Vajon jön majd egyszer egy még gonoszabb valaki, aki képes lesz elégtételt venni a férfin? Addig vajon hány embernek fog még ártani rajta kívül?
Maga sem értette, miért épp most jut eszébe, de felrémlett emlékeiben a Marlenával folytatott beszélgetése. Milyen könnyű volt akkor ítélkeznie, amikor még nem tudta, milyen érzés tényleg félni, nem csak saját magáért, hanem másokért is! Mennyire megvetette a nőt, amikor rájött, hogy saját magát mentve engedte, hogy a férfi új áldozat után nézzen, és ezúttal vele tegye ugyanazt, amit egykor neki el kellett szenvednie. Ő már látta az igazi arcát, és megrettent tőle. „Itt a lehetőség, hogy te másképp csináld” – visszhangoztak fejében a nő búcsúszavai.
De hogyan is csinálhatná másképp? Hiszen nem véletlenül ő volt, akit Wes választott: nem volt szebb, csinosabb vagy okosabb a többinél, egyszerűen csak elég gyenge volt ahhoz, hogy tudjon rajta uralkodni. Szándékosan keresett olyan lányt, aki képtelen neki ellenszegülni. Ő pedig elhitte, hogy különleges, amiért ez a félisten éppen rá vetette mosolyát, miközben csupán egy naiv, buta lány volt, saját romantikus ábrándjai rabja. Nem Wes tette őt áldozattá, hanem saját magát szigetelte el, titkolózott, hazudozott, és senkit sem avatott bizalmába. Attól félt, nem tudná senki őt saját magáért szeretni, és nem akart senkinek csalódást okozni. Most is ez tartotta vissza attól, hogy megtegye a helyes lépést – a szégyen, amit tettei és gondolatai miatt érzett. Éppen ezért élhetett az összes Wes gondtalanul, mert a világ sok-sok Morganje jobban tartott attól, hogy elítélik, mint amennyire arra vágyott volna, hogy szabad legyen.
Késő éjjel volt már, amikor Maggie hazaérkezett a munkából. Ahogyan lépteket hallott a lépcsőn, a zaj irányába emelte fáradt, táskás tekintetét. Egyből észrevette lánya kisírt szemeit.
– Mi a baj, szívem?
Morgan lassan leereszkedett az egyik székre, és pár pillanatig csak küzdött a korábbi zokogástól el-elcsukló lélegzetével. Aztán erőt vett magán, és az anyjára nézett.
– A segítségedre lenne szükségem. Szeretnék feljelentést tenni.

Bradley

Akárhányszor az igazgatónővel kényszerült beszélni, már előre elfogta a gyomorgörcs. Hauser nem volt jó hatással az emésztésére. Igaz, eddig mindig amiatt stresszelt, hogy a beszélgetés végére lehetőleg még mindig a Brightwood gimnázium alkalmazásában álljon. Most viszont pont az ellenkezőjét tűzte ki célul.
– Válthatnánk pár szót? – dugta be a fejét az igazgatóiba. Hauser csak egy pillanatra nézett fel papírtornyai mögül, és fáradtan intett neki, hogy lépjen beljebb. Bradley óvatosan így is tett, majd finoman behúzta maga mögött az ajtót. – Az irodalomóráimról és az írókörről szeretnék beszélni – vezette fel a témát. Bár nem esett volna jól neki, ha Hauser ismét becsmérlően nyilatkozna munkájáról, de jelentősen megkönnyítette volna jelenlegi helyzetét, ha mégis így lett volna.
– Ha a terem felújításával kapcsolatban merültek fel kifogásaid, elkéstél. Már végeztek a szakemberek – közölte enyhe fintorgással az arcán, amelyet Bradley úgy dekódolt, hogy a nő sem elégedett a munkájukkal. Ráadásul a szakemberek szót is furcsán megnyomta a mondatban. Mielőtt azonban szólhatott volna, hogy nem ezért jött eredetileg, a nő folytatta is: – Jövőre pedig úgy is egy nagyobb teremre lesz szükség az új jelentkezők miatt.
– Hogy értve? – lepődött meg a férfi. Számára ez váratlan fordulat volt. – Mármint miből gondoljuk, hogy jövőre így megugrana a létszám? – magyarázta meg reakciójának okát.
– Trevor, követed te az iskola eseményeit? – csodálkozott el Hauser annyira, hogy közben még a papírjaitól is sikerült most először két másodpercnél tovább elszakadnia. Az igazat megvallva Bradley az utóbbi időben már inkább a saját munkájában merült el, és eltávolodott az iskola ügyeitől a fejében. – A diákjaid az iskolaújságban publikálnak az újságírókkal együtt. Olyan diákok, akikről év elején még azt sem képzelte volna senki, hogy egyszer tollat mernek fogni a kezükbe. Jövőre mindenki az írókörbe akar járni, aki eddig félt az újsághoz jelentkezni, vagy nem volt elég kiforrott hozzá a stílusa. Azért, hogy megtanítsd őket írni – magyarázta Hauser. Bradley pedig ambivalens érzéssel fogadta mindezt.
Egyrészt büszke volt magára, hogy ő, akiről Hauser év elején azt se hitte volna, hogy rávesz bárkit az írásra, vagy akár csak az olvasásra, ezt elérte. Másrészt viszont kezdett aggódni, hogy ezek után talán nehezebben pótolhatónak gondolja majd Hauser őt, és nem lesz olyan könnyű dolga, ha el akar búcsúzni. Így tehát rögtön a lényegre tért.
– Kaptam egy állásajánlatot – jelentette ki hirtelen.
– Mi az, amire szükséged lenne, és itt nem kapod meg? Magasabb fizetés? – találgatott a nő összehúzott szemöldökkel.
– Kétségkívül többet fizetnének – jegyezte meg a férfi. – De valójában nem fogadtam el az állást – tette hozzá aztán, kis hatásszünetet követően.
– Manapság alulértékelik a lojalitást – mondta a nő úgy, mintha nyugtázta volna magában, hogy Bradley ezek szerint maradni akar, és erre utalt az is, hogy visszatért papírhalma rendezgetéséhez.
– Viszont emiatt elgondolkodtam azon, hogy miért is ragaszkodom én ennyire ehhez a pedagógusi pályához – dobta be a gondolatot úgy, mintha azt várná, hogy Hauser most vállon veregesse, és az idei év legjobb tanárának titulálja őt, és rávegye, hogy soha ne akarjon elmenni innen. De valójában ismerte Hausert, legalábbis ennél mindenképp jobban, és pont az ellenkezőjét remélte. Hogy a nő is felismeri, hogy neki nem sok keresnivalója van itt. – Mármint az irodalmat nagyon szeretem. Viszont a tanítás elég döcögősen indult… – adta fel még inkább a magas labdát.
– Trevor, rutint csak gyakorlással lehet szerezni – vélekedett a nő, de egyúttal azt is sugallta, hogy Bradley-nek ezt magától is tudnia kéne. És ebben volt is némi igazság, hiszen már többször beszéltek erről és hasonló témákról. – A mi szakmánk tele van buktatókkal, de mégis a legszebb hivatás, hiszen felnyitjuk a gyerekek szemét a tudásra. Pályakezdőként én is gyomorgörccsel léptem be az óráimra – vallotta be. – Azt gondolom, a legjobb pedagógus abból válhat, aki megkérdőjelezi a saját rátermettségét, és folyton törekszik rá, hogy jobbá váljon.
– Én viszont úgy gondolom, hogy ehhez érzék kell. És meglátszik az emberen, ha erre a pályára szánta a sors. Egy év alatt legalábbis biztosan ki kéne derülnie, hogy van-e jövője ebben, nem? – tette pont azt, amit Hauser az imént mondott, vagyis megkérdőjelezte saját magát és megfelelőségét.
– Természetesen. Úgy vélem, ki is derült – jelentette ki Hauser.
– És? – lepődött meg Trevor, hogy a nő számára ez ennyire egyértelmű. – Mit gondolsz?
– Te hogyan értékeled a diákjaid írókörön nyújtott teljesítményét? – kérdezett vissza ahelyett, hogy válaszolt volna. Bradley tudta, hogy ő is sokszor hajlamos párhuzamokat vonni, de másoktól hallani ugyanezt, számára is bosszantó volt.
– Elégedett vagyok velük. Leginkább ezt érzem – felelte rövidebb gondolkodás után. Rájött, hogy Hauser milyen gonosz módon próbálja rávenni őt a maradásra. Tudta, hogy a saját diákjait nem kicsinyelheti le, és most őt is hozzájuk kötözte. Tudta, hogy arra megy ki a játék, hogy ha a diákok jól teljesítettek, akkor ő is jól kellett, hogy teljesítsen. – Na és te elégedett vagy az én munkámmal? – fordította végül saját fegyverét az igazgatónő ellen.
– Év elején még nem fogadtam volna rá, hogy ez a számodra megfelelő pálya – tolta félre újfent a papírokat, majd összekulcsolta ujjait felettük. – Úgy tűnt, nincs meg benned a kellő alázat a szakma iránt, és azt gondolod, a módszerek, amelyekkel te próbálkoznál, még sosem jutottak senkinek eszébe rajtad kívül.
Nem hallgattál az intéseimre. Végül mégis sikeresen utat találtál a diákjaidhoz, képes voltál őket motiválni, és bíznak benned – sóhajtotta, mintegy elismerve, hogy talán túlságosan szigorú volt Trevorral annak idején. – Az iskola már nem olyan, mint amikor én kezdtem a pályát, és a diákok is mások. Olyan fiatal pedagógusokra van szükség, akik lépést tudnak tartani a fejlődéssel, és értenek a mai tizenévesek nyelvén – prédikálta, majd kicsit elmélázott. – Te még csupán pályakezdő vagy. Mi mindent vihetnél véghez mondjuk öt év alatt?
– Fogalmam sincs – gondolkodott el Bradley. – De őszintén szólva, volt egy pillanat most a tanévben, mikor átkattant az agyam valami egészen másra. Az írás a szenvedélyem, és ez most eléggé háttérbe szorult a rengeteg egyéb teendő miatt. A diákjaim viszont rávezettek arra, hogy talán azzal kéne foglalkoznom inkább – fejtegette ezt a megmagyarázhatatlan felindulást, amely tényleg olyan váratlanul érkezett el, ahogy azt Hausernek is mesélte az imént.
– Az önmegvalósításban nagyobb megnyugvásra lelnél, mint abban, hogy diákok százaival, ezreivel szerettesd meg az irodalmat, és tehetségeket fedezz fel köztük? – kérdezte Hauser. Hát sejtette, hogy a nő kegyetlen lesz, de hogy még akkor is, mikor épp felmondani szeretett volna… – Nem gondolod, hogy a többség érdeke fontosabb, mint az egyéné, még akkor is, ha az az egyén te magad vagy? Úgy véled, kiemelkedőbb író lennél, mint pedagógus? Több ember életét tehetnéd jobbá vele? – folytatta. Tényleg nem kímélte. Lassan Bradley már kezdte úgy érezni, hogy inkább be se kellett volna jönnie ide. Megszokhatta volna már, hogy úgysem úgy alakulnak a beszélgetéseik, ahogy ő tervezi. – Nem mi választjuk meg, mihez van tehetségünk, csak annyit tehetünk, hogy a legjobbat hozzuk ki belőle. A hirtelen felindulásból hozott döntések pedig ritkán bizonyulnak utólag is bölcsnek.
– Szóval szerinted van tehetségem a tanításhoz? – kérdezett vissza, csak hogy biztosra vehesse: jól értelmezte a nő szavait.
– Eddig is erről volt szó – reagált Hauser fapofával, mintha azt várta volna, hogy Trevor összecsipegeti magának az elismerés morzsáit az eddigi beszélgetésből és összegyúrja magának egy nagy önmegerősítés-gombóccá, aztán lenyeli, és jóllakottan távozik, hagyva, hadd koncentráljon a papírmunkára.
– Örülök, hogy legalább téged sikerült meggyőznöm – mosolyodott el úgy, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy ennél nagyobb célkitűzése nem is lehetne. – Nem hittem volna, hogy eléred, hogy a végén itt akarjak maradni. – Szinte már küzdött, hogy magába tudja fojtani a nevetést, amit ez az abszurd helyzet próbál kiváltani belőle. – És tudom, hogy te nem kértél megerősítést, de szerintem te is nagyon jól végzed a munkád. A magad fondorlatos módján – küldött egy mosolyt a nő felé, amit úgy tűnt, Hauser nagyon halványan mintha viszonzott is volna. Ettől az amúgy mindig szigorú arca Bradley számára ismeretlenné torzult egy pillanatra, de mikor visszaváltott a hivatalosabb nézéséhez, Trevor megnyugodhatott, hogy nem valami genetikai elváltozásról van szó.
– Értékelem, hogy így döntöttél – nyögött végül valami köszönetfélét. Bradley azonban ismerte már annyira őt, hogy tudja, ez valójában nagyon sokat jelent a nőnek. Ahogy azt is érezte, hogy Hauser szinte könyörgött neki, hogy ne menjen el. Mindezt persze a felsőbbrendűség álarca mögé bújtatva. – Azt a munkát, amire te vagy a legalkalmasabb, nem bízhatom másra. A diákoknak szükségük van rád, nekem pedig egy ígéretes irodalomtanárra – tette hozzá, ez pedig még inkább a fellegek fölé emelte Trevort.
– Nos, most, hogy ezt ilyen jól megbeszéltük… mit szólnál egy fizetésemeléshez? – mosolyodott el kajánul a férfi, csak hogy végre visszatérhessenek a normális kerékvágásba, ahol Hauser elborzad mindenen, amit mond.
– De hát most újítottuk fel az írókör termét! – döbbent le a nő. Hát igen. Tényleg semmi nem változott. De valójában nagyon is sok minden. – Erre a kérdésre visszatérhetnénk mondjuk a következő tanév elején, mit gondolsz? – tette hozzá azért.
– Legyen úgy – mosolyodott el Bradley, majd biccentett, felállt, és kiment az ajtón. És terveivel ellentétben valószínűleg nem utoljára.

133. Epilógus I.