Tintavér – 111. Lány a küszöbön

Clara

Nem tudott gondolkodni.
A képek egymást kergették a fejében, az érzések pedig olyan gyorsan váltakoztak benne, hogy a mellkasa gyors egymásutánban szorult össze és engedett ki.
Alig kapott levegőt, és nem tudta, hogy ez a sírás miatt volt, vagy azért, mert kezdett eluralkodni rajta a pánik.
Talán ilyen érzés lehet Robnak, amikor rosszul van? Talán egy ilyen sötét pillanat borított fel mindent?
Clara reszkető kézzel ölelte át magát, és próbálta letörölni a könnyeit is, ahogy megállt a takaros ház küszöbén. Abban a pillanatban még csak meg sem próbálta magát lebeszélni arról, hogy becsöngessen.
Nem ide akart jönni, mert a legutóbbi találkozásuk alkalmával nem egyszerűen tisztázatlan maradt az ügyük Ethannel, hanem a csók láthatóan fel is zaklatta a fiút. Pedig ő volt az, aki kezdeményezett, nem? Akkor miért? Talán ilyen hamar megbánta? Az elmúlt hetekben sokszor gondolkozott ezen, de minden alkalommal arra jutott, hogy talán így volt a legjobb.
Most viszont kusza gondolatok és zaklatott légvételek közepette nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy egy ismerős arcot lásson. Hogy miért pont az övét, arra nem volt magyarázata.
A másodpercek kínzó lassúsággal múltak, mire végre kinyílt az ajtó, és megjelent valaki. A könnyein keresztül csak homályosan látta őt, de valószínűleg az a bizonyos irodalomtanár lehetett.
– Köszönöm, de nem veszünk cserkész sütit – hárított reflexből a férfi, Clara pedig nem tehetett róla, de az elutasítás nyomán kibukott belőle egy kétségbeesett hüppögés. ¬– Mi a gond?
– Ethan… Ethan Flynn itt van? – kérdezett vissza elcsukló hangon.
– Ethan, téged keresnek – fordult hátra ezúttal máris készségesebben a házigazda.

A fiú hamar előbukkant, és akármennyire szerette is volna, Clara az ő arcát sem látta a könnyein keresztül. Viszont volt valami megnyugtató, valami biztonságot sugárzó a másik jelenlétében, ezért amíg Ethan döbbenten a nevén szólította, ő magában könyörgött.
Ne küldj el, csak ne küldj el, nem akarom, nem akarok egyedül hazamenni, nem, nem, NEM!
– Akkor én… szerintem magatokra hagylak titeket – hallatszott az idegen férfi hangja, de Clara fel sem fogta igazán a szavak jelentését. Azt viszont igen, hogy Ethan közelebb lépett hozzá egy egészen kicsit most, hogy a házigazda elsétált az ajtóból.
– Mi a baj? – próbálkozott esetlenül a fiú. – Gyere be – invitálta rövid szünet után, mert valószínűleg jobbnak látta, ha nem a küszöbön folytatják a beszélgetést.
Ezzel egyébként Clara is egyetértett, ezért egész testében reszketve, de belépett az ismeretlen házba, és nagyon igyekezett abbahagyni a sírást. Egyrészt kényelmetlenül érezte magát, amiért csak úgy rárontott nem csak Ethanre, de egy vadidegen családra is, másrészt akkor és ott ez volt a legkevésbé domináns negatív érzelem, ami kavargott benne.
– Mindjárt… mi-mindjárt abbahagyom – ígérte vékony hangon.
– Ugye nem arról a múltkori pasasról van szó…? – kérdezte Ethan, és valószínűleg már előre sejthette, hogy rátapintott a lényegre.
Clara szeretett volna értelmesen válaszolni, de mivel egyelőre értelmes hang nem jött ki a torkán, csak halk hüppögés, csak bólogatni tudott.
Nem fogott fel sokat az elkövetkező percek történéseiből, csak azt, hogy Ethan a könyökénél fogva egy kanapéhoz terelte, majd leültette őt. Bár alig fél órával azelőtt még biztos volt benne, hogy senkinek az érintését nem tudná elviselni, most mégis jólesett neki az egészen gyengéd gesztus.
Amikor aztán egy vigasztalásnak szánt pohár vizet is kapott, nagyjából sikerült lenyelnie a sírós hangokat. A könnyek még néha-néha leperegtek az arcán, de kezdett kicsit megnyugodni.
– Ne haragudj – kérte.
Ethan erre csak a fejét rázta, aztán viszont rögtön visszatért a kérdezősködéshez:
– Hogy találtál meg? Mi történt?
Clara nyelt egyet, hogy biztosan meg tudjon szólalni, és egyelőre kerülte a másik pillantását.
– A múltkor sétáltunk errefelé a tesóimmal – vont vállat. – Rob mondta, hogy látta itt az írókörös tanárt, szóval… csak gondoltam, akkor itt laktok.
– Bántott valaki? – érkezett a következő kérdés rövid várakozás után.
– Elkapott hazafelé – meredt maga elé Clara, mert biztos volt benne, hogy nem tudta volna végigmondani a történetét úgy, hogy közben felnéz a másikra. – Azt mondta, hazavisz kocsival, és nem fogadott el nemleges választ. Először tényleg csak mentünk. Aztán félreállt, és bezárta a kocsit, és…
Ethant láthatóan annyira felbosszantották a hallottak, hogy még végig sem tudta hallgatni az egészet, helyette ugyanis felpattant mellőle. Clarának nem esett jól, hogy a fiú a hátát mutatta neki, még akkor sem, ha ő maga sem tudott volna most a másik szemébe nézni.
– Clara, miért bízol ilyen alakokban? – Miért bízik?! Nem bízott benne! De Thomas van der Hoom nem arról volt híres, hogy elfogadott nemleges választ. – Mit csinált veled?
Most már érezte magán Ethan pillantását, de nem tudott felnézni rá, ahogy remegő kézzel húzta arrébb a blúzát, ezzel felfedve a nyakát és vállát csúfító vörös foltokat.
– Harapott is egy kicsit, de az már nem látszik. – Nyelt egyet, és összébb szorította a térdeit. Ezt nem tudta, hogyan mondhatná el. Nem csak Ethannek, hanem akárkinek.
Ethan először nem mondott semmit, csak egy meglepően gyengéd mozdulattal elsöpörte a lány haját, hogy alaposabban szemügyre vehesse a foltokat a bőrén. Ezután leguggolt elé, és rövid tétovázást követően a keze után nyúlt.
– Mondd el.
– Nem akarom – suttogta Clara, és az ujjai ökölbe szorultak a másik tenyere alatt. – Nem akarom, én csak… miért gondolta, hogy akármit megtehet? Hogy csak azért, mert erősebb nálam, benyúlhat a bugyimba?
A végére egészen elhalkult, és nem is volt biztos benne, hogy hallani lehetett a szavait.
Ethan valószínűleg nem tudta azonnal kommentálni a hallottakat, mert előbb visszaült mellé a kanapéra.
– És azután?
Clara elfintorodott a gondolatra, de most először felnézett Ethanre.
– Megijedtem. Szóval belenyúltam a gatyájába, és… hát hosszúak a körmeim – emelte fel a kezét kissé bizonytalanul.
A fiút valószínűleg megdöbbentette a fordulat, mert először nem is tudott mit hozzáfűzni a dologhoz.
– Ügyes lány – morogta aztán.
– Undorodom tőle – borzongott meg Clara, és próbálta is a kezét a szoknyájába törölni, mintha még mindig érezné a bőre alatt van der Hoom férfiasságát. – De nem tudtam, hogyan máshogy meneküljek el.
– Jól csináltad – biztosította őt Ethan. ¬– Akarod, hogy szóljak valakinek?
– Ne – rázta a fejét reflexből a lány, aztán viszont elbizonytalanodott, és a kezébe temette az arcát egy pillanatra. – Nem tudom. Szólni fogok anyának, csak… nem tudom, hogy mondjam meg.
– Beszéltél már vele… erről az alakról? Van der Hoom, igaz?
Ethan hangjából gyűlölet csendült ki, Clara pedig összeszorította a száját egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna.
– Mondtam neki még a múltkor, hogy piszkált – mormogta. – De azt nem tudtam neki megmondani, hogy hozzám is nyúlt.
Clara sejtette, hogy ez a válasz nem fog tetszeni a másiknak, és erről tanúskodott az is, hogy a fiú ismét felállt a kanapéról, és több lépésre eltávolodott tőle.
– Akarod, hogy megkeressem? – kérdezte aztán, de ettől a hangsúlytól a lány megborzongott.
– Ne! – ellenkezett. – Nem akarom, hogy téged is megtaláljon. Anyutól meg tudlak védeni, de tőle nem.
– Engem nem kell félteni – kérte ki magának Ethan. – Meg tudom magam védeni az ilyen mocskoktól. De miért jöttél hozzám, ha nem ezt akarod?
Clara nem kezdte el ecsetelni neki, hogy miféle rendőr főmufti volt az idősebb van der Hoom, mert nem szerette volna tovább hergelni a fiút. Helyette a kezeit tördelve kereste Ethan pillantását.
– Nem tudom, én csak… megijedtem, és nem akartam az utcán maradni, mert mi van, ha van der Hoom megpróbál megkeresni…?
– Ez az alak már nem csak egyszerűen zaklat, Clara. – Ethan hangja most sokkal szelídebben csengett, mint máskor, és ez egy kicsit segített belelazulni a tudatba, hogy nem volt teljesen egyedül. Még akkor sem, ha nyilvánvalóan ez az ő problémája volt. – Ha nem tudsz elszabadulni tőle, szerinted mit tett volna? És nem hiszem el, hogy a kis akcióddal meggyőzted volna arról, hogy szálljon le rólad. Szerintem legközelebb még durvább lesz – figyelmeztette őt a fiú. – Fel kell jelentened, hogy valami változzon. A másik, hogy valaki úgy elintézi, hogy nem marad keze, amivel hozzád nyúlhat. De nem mászkálhatsz egyedül. Ott a bátyád, vagy biztos vannak barátaid, nem? Vagy… vagy hívj engem.
Clara sokáig csak bámult Ethanre az ajánlata után, és nem tudta, mit mondhatna. Nem akarta őt belerángatni egy ennyire kényelmetlen és veszélyes ügybe, de jólesett neki, hogy a fiú nem akarta őt mindenáron lerázni.
– Azt hittem, haragszol rám a múltkori miatt – jegyezte meg aztán tétován.
– A… múltkori miatt? – kérdezett vissza Ethan, bár valószínűleg pontosan tudta, mire célozhatott a lány.
– Megcsókoltál, aztán meg kiakadtál.
A hangjában nem volt benne az a vádló él, amit néhány nappal korábban még biztosan nem tudott volna kihagyni. A történtek után viszont nem akarta Ethant számon kérni. Viszont arra mindkettőjüknek szüksége volt, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba.

Ethan

Sosem hatottak rá az olyan női praktikák, mint a megfelelő pillanatban elmorzsolt könnyek. Hiszen ezek célja mindig a férfi manipulálása volt, és ő nem kért ebből. Amikor azonban megpillantotta Clarát az ajtó előtt, már tudta, hogy nem fogja elküldeni. Történt, ami történt legutóbb a kocsiban, de az nem jelentett semmit, ellenben ezek a könnyek most nagyon is okot adtak az aggodalomra.
Amikor aztán végighallgatta a történetet, nehezére esett higgadtnak maradnia. Mi visz rá valakit, hogy a kocsijába kényszerítsen lányokat, és aztán ezt tegye velük? Meddig ment volna el vajon az a szemét, ha Clara nem kapcsol időben? Bár a lány reakcióját csak nagy jó indulattal tudta úgy jellemezni, hogy épp időben történt – szóba sem kellett volna állnia van der Hoommal. Miért nem képes nemet mondani? Hol vannak ilyenkor a testvérei, barátai, hogy megvédjék? És őt miért izgatja ez vajon ennyire? Nem is kellene belefolynia a nagyok játszmáiba. Előre sejtette, hogy ha beavatkozik, ő lesz az első, aki porba hullik. Csak az az átkozott igazságérzete piszkálta, a lázadás a valóság ellen. Az, hogy egyesek bármit megtehetnek, mert az emberek elfordítják a fejüket. Minden törvénynél és jognál erősebb az érdek.
Eddig mindig ő volt, akin büntetlenül átgázoltak, és most, hogy valaki gyengébb került célkeresztbe, nyugtalan volt. Ez az érzés olyan oldalát kezdte felszínre hozni, amelyet még ő sem ismert, mégis meglepően ösztönösnek tűnt – ameddig Clara fel nem hozta azt a témát. Azt, amit ő mindenképpen el akart kerülni.
– Megcsókoltál, aztán meg kiakadtál – hallotta a lány hangját.
– Mármint hogy én? – fordult felé elképedve. Ez elég ostoba módja volt a tagadásnak, hiszen ő is ott volt, és pontosan tudta, mi történt. – Te csókoltál meg engem. És még jó, hogy kiakadtam. Jövök neked, de ha a családod akarod kikészíteni, abban nem leszek az eszközöd – világosította fel büszke éllel hangjában.
Clara ugyanolyan döbbenten meredt rá, mint ahogyan korábban ő reagált a lány válaszára.
– Te csókoltál meg engem – rázta a fejét. – És nem akarok kikészíteni senkit, ez… én nem erre gondoltam akkor.
Ethan összevonta szemöldökét. Minden ott volt a fejében. A pillanat, ahogyan az öv kattan, és ahogyan a puha ajkak hozzáérnek. Ettől az emléktől kicsit melege lett, de aztán visszatért a jelenbe. Ő nem tett volna ilyet. Biztosan nem. Sosem gondolt ilyesmire, amikor együtt voltak.
– Emlékszem mindenre – erősködött újra. – Azok után, amit elmondtál, pont ebben nem akarsz őszinte lenni? – értetlenkedett. – Miért? Mire gondoltál?
– Miért gondolod, hogy ha megcsókollak, akkor hátsó szándékkal teszem? – kérdezett vissza Clara.
– Mi másért tennéd? – vágta rá gondolkodás nélkül Ethan. Eddig egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy talán nem egyszerű lázadásról volt szó, és nem is a TWW-s listáról.
– Ketten voltunk ott – rázta a fejét a lány. – Te mire gondoltál?
Nem volt fair így visszapasszolni a kérdést, amikor ő éppen elveszítette a talpa alól a talajt.
– Nem tudom, nem gondolkodtam – ismerte be. – De hiba volt. Nem történhet meg többé – rázta a fejét. Clara pedig mintha egy picit szomorúan vette volna ezt tudomásul.
– Szerintem messze nem ez a legnagyobb hiba egyikünk életében sem – jegyezte meg csendesen.
– Te végiggondoltad ezt egyáltalán? – hűlt el. – Mindegy, hagyjuk – próbálta elhessegetni a témát, és lehajtotta fejét, hogy összeszedje gondolatait.
– Végiggondoltam már néhányszor – válaszol ellenben Clara. – Mert nem értettem, mi akasztott ki téged annyira.
Úgy tűnt, egyedül maradt ellenkezésével. Lopva a lányra pillantott, aki gondterhelten nézett valahova a semmibe. A nyaka felé nyúlt, mintha újra átélné, ami abban a kocsiban történt van der Hoommal, aztán kicsit megborzongott az emléktől. Megindítóan védtelennek tűnt. Ethan azonban biztos volt benne, hogy nem rá van szüksége, hanem valódi biztonságra, amit az események ezen szintjén csak a pénz és befolyás garantálhatott számára. Ő kevés volt.
– Te csak félsz most – kezdett hosszabb csend után magyarázatába. – Csak azért mondod ezt, mert ott van az a görény, aki vadászik rád. Menekülni akarsz – fejtegette. – De nem kell hálásnak lenned. És nem leszek senki sötét kis titka sem – összegezte.
– Sajnálom, hogy ennyire rossz élmény volt – csúszott a kanapé szélére Clara, és úgy tűnt, fel akar állni. Ethan elhúzta a száját. Amilyen váratlanul érkezett, úgy távozna is, nem törődve azzal, mi mindent kavart fel rövid látogatása alatt.
– Nem akarlak feltartani – jelentette ki Clara. – Köszönöm.
Biztosan beletaposott a büszkeségébe az elutasítással. Hja, hogyan is felejthette el, hogy ez ugyanaz a Clara Springer volt, aki év elején bemasírozott a Brightwoodba, és nem tudta megállni, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. Akkor sem érdekelték a következmények, és azóta sem komolyodott meg. Most is idejött ezzel a bűnügyi történetbe illő mesével, megvárta, ameddig aggódni kezd érte, és aztán csak úgy faképnél hagyná. Semmi jóérzés nincs ebben a lányban.
– Még nem végeztünk – dörrent rá vérig sértve. – Én elmondtam, amit gondolok, te is jössz egy magyarázattal. Vagy egy ilyen alakot már arra sem méltatsz? Akkor nem muszáj. Beszélnünk sem kell többé, ha nem akarod – húzta fel az állát dacosan.
– Milyen alak? – fordult felé Clara hirtelen. – Azt hittem, elmondtam már neked, hogy én nem tartalak rossz embernek, és azzal, hogy így beszélsz magadról, te próbálod lenyomni saját magadat, nem én téged. Én azt hittem… tudod, én akkor azt hittem, hogy az a csók valami jó dolog. Te meg rám förmedtél, hogy szálljak ki.
– Mert ez röhejes – csattant fel. – Lehet, hogy te azt szoktad meg, ez így okés, és jól elszórakoztatok mással, de én én vagyok. Még azzal sem tudsz a családod elé állni, ami azzal a van der Hoommal történt, pedig abban az ügyben melletted lennének – halkította lejjebb hangját. Idegen volt számára, hogy indulatok helyett – vagy inkább mellett – most ő volt az, aki észérvekkel dobálózott, és dühítette, amiért a lány nem látta, amit ő láttatni akart vele.
– Nem volt senki más – mormogta Clara, és gondolataiba süppedve összehúzta magát.
Ethan torka kényelmetlenül szorítani kezdett. Lassan a kanapéhoz lépett, és leült rá, jó távol a lánytól.
– Úgy érted, ez volt az első? – kérdezett vissza hitetlenül.
– Szia…sztok! – nyílt a legrosszabbkor az ajtó, és Spencer toppant be rajta egy idegen srác kíséretében. Ethan szinte el is felejtette, hogy Bradley-nél van, ahol bármikor átsétálhatnak magánélete kicsiny szigetén.
– Sziasztok – állt fel a kanapéról, hogy viszonozza a köszönést.
– Sziasztok – követte a lány is a mozdulatot, és a fiúk felé fordulva lesütötte szemét.
– Clare, igaz? – tippelt Spencer, miközben beljebb tessékelte megszeppent barátját. Remek. Úgy tűnt, nem először látják egymást ők ketten.
– Clara – javította ki a lány. – Te meg Kitty barátja vagy, ugye? A techguru.
– Iiigen. Spencer – nyújtotta hosszúra a srác a választ, de nem fűzött hozzá bővebb kommentárt. – Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást – fejezte ki meglepődését, miközben Phil végre lehámozta magáról a cipőt. – Ő… ő pedig Phil – jutott eszébe végre bemutatni.
– Szia, Phil – mosolygott halványan Clara, aztán viszont Ethanre vándorolt vissza a pillantása. – Igen, mi… azt hiszem, barátok vagyunk.
– Öhm, igen – jött zavarba Ethan ismeretségük hirtelen nyilvánossá válásától. – Szerintem nekünk mennünk kellene, nem? – próbálta valamerre mozdítani a helyzetet, mert itt, a nappaliban nem maradhattak. Clarával kettesben is kényelmetlen volt a szitu, de most már itt voltak Spencerék is. Nem tudta volna úgy folytatni a beszélgetést, hogy közben az emeletről talán három pár fül is tanúja viharos magánéletének.
– Maradjatok csak, mi… mi már itt sem vagyunk – intett Spencer Philnek a lépcső felé, majd mindketten elindultak az emeletre.
– Itt nem sok nyugalmam van, ahogy látod – jegyezte meg Ethan.
– Nem akarlak én is zavarni – ismételte Clara. Készen állt a távozásra, Ethan azonban úgy döntött, nem ad neki egérutat.
– Elkísérlek haza. – Ez nem kérdés, hanem kijelentés volt. Ha haragudott is, akkor sem akarta, hogy hazafelé valami történjen vele, ami aztán az ő lelkén szárad.
– Jó, azt megköszönöm – sóhajtott fel Clara. – Remélem, van der Hoom már nincs odakint, de… – Legalább nem ellenkezett.
– Most nincs nálam a kocsi – készítette fel a lányt a sétára, de nem is bánta, hogy vissza kellett adnia Jarednek. Más sem hiányzott, mint egy újabb rémes út abban a verdában összezárva.
– Nem baj, nem fuvar kell – fújta ki a levegőt Clara. – Hogy van egyébként a kocsid? Javul?
– Igen, hamarosan átvehetem – üdvözölte a témaváltást kissé oldottabban. – Elég nyomor errefelé a tömegközlekedés.
Kis ideig csendben lépkedtek egymás mellett a sötétedő úton. Clara elfilózva fonta össze maga körül a karjait.
– Ez jó dolog – mormolta. – És hogy érzed magad itt?
Egy kicsit olyan volt, mintha újra a játszótér felé haladnának, mielőtt még a bonyodalmak elkezdődtek volna van der Hoommal, és velük a kocsiban. Ethan vissza is süllyedt akkori csendesebb lelkiállapotába.
– Bradley-nél? Jó fej, hogy engedi, hogy nála lakjak – magyarázta. – De ez egy átjáróház. Bradley állandóan a földszinten járkál, vagy Spencer hozza a fiúját, vagy Bradley nője, vagy ki, az a Jennifer kerül elő valahonnan – rántotta meg a vállát. – Nem sok nyugalmam van. És még képes volt kikötni, hogy ne hozzak fel lányokat – tette hozzá, de ezzel inkább a dolog abszurditására próbált célozni. Hiszen ha akarná is, így hogy tehetné? Felesleges óvatosság volt tanára részéről.
– Nem tudtam, hogy te ilyen szoknyapecér vagy.
Clara hangja személytelennek tűnt. Vagy nem érdekelte, vagy ügyesen rejtette el esetleges véleményét.
– Nem hiszem, hogy az lennék – merengett el Ethan, de nem tudta biztosan, mi számít annak.
– És a tanár úr nem fogja félreérteni, hogy kerestelek?
– Szerintem ezt rövidesen megtudom – húzta el a száját. – Jobban aggaszt, hogy Spencer ismer téged. Ha beszél Bradley-vel, az már lehet alap a félreértésre.
– Szerintem még mindig nem ez a legnagyobb baj, ami történhet – jegyezte meg Clara. – Mármint az, hogy együtt látnak minket.
– Most már úgy is mindegy – engedte el a témát Ethan. Hiszen hiába aggódik azon, amit nem lehet befolyásolni. A dolgok most már kicsúsztak a kezéből. Valószínűleg hamarosan szájára kapja őket a város, és ha akad valaki, akinek kifogása van ismeretségük ellen… nos, azt biztosan meg fogják tudni.
– Anyukámtól félsz? – kérdezte rövid csend után a lány.
– Részben. Talán nem kellene? – erőltetett egy mosolyt az arcára Ethan. A félelem talán nem a helyes szó volt erre. Egyszerűen csak elege volt a buktatókból. Hiszen ha úgyis elhagyja a várost, nincs értelme újabb esetleges ellenségeket szereznie.
– Szerintem nem – rázta a fejét Clara. – Nem csináltál semmi rosszat, mármint… oké, az nem volt szép, hogy előbb verted meg Robot, és utána elfelejtettél kérdezni – szögezte le. – De anya nem bosszúálló típus.
– Biztosan – hagyta rá a témát. Ha akkor az a gázolás kiderül, tuti nem hunyt volna szemet a bírónő sem, de emiatt már nem volt oka aggódni. Talán csak túl paranoiás lett, amióta összecsaptak felette a hullámok. – Te megleszel? Holnap, amikor haza kell jönnöd – pontosított.
– Meg – bólintott Clara. – Megkérem majd valamelyik tesómat, hogy jöjjön elém. Valószínűleg mellőlük azért nem rángatna el még van der Hoom sem.
– Oké – vette tudomásul szűkszavúan. Meg kellett volna könnyebbülnie, amiért a következő sarkon már elválnak útjaik, de nem bízott a Springer fivérekben. Kezdte befészkelni magát agyába az az érzés, hogy csupa alkalmatlan pancser veszi körül a lányt, és katasztrofális következményekkel jár, ha kiengedi kezéből a szálakat.
– Van valami baj? – kérdezte Clara, mikor már túl hosszúra nyúlt a hallgatás.
– Nem, én csak… – emelte az égre az arcát. – Csak ez az ügy bosszant – közölte. – Jó lenne, ha végre történne valami jó is.
Ethan szeme sarkából látta, ahogyan a lány oldalról hosszasan felé pillant. Úgy tett, mintha nem venné észre, de kimelegedett a nagy erőlködésben, és zavartan köszörülte hirtelen reszelőssé vált torkát.
– Én is ezt szeretném – sóhajtott fel a lány. – Talán ezért volt az a múltkori is.
– Talán tényleg – nyugtázta ő is a gondolatot. Most már nem érzett miatta bosszúságot. Végül is csak egy béna csók volt, nem egetrengetően nagy dolog. Már csak azért volt egy kis bűntudata, mert Clara pont az elsőt pazarolta rossz emberre, már ha hihetett a szavának. A lányoknak ez jelenteni szokott valamit, de neki csak egy bunkó beszólás maradt róla emlékül.
– Sajnálom, hogy elrontottam neked – préselt ki magából valami bocsánatfélét, mikor befordultak Springerék utcájába.
– Majd csak a jó részére gondolok – ajánlotta fel Clara halvány mosollyal.
– Szerintem innen jobb, ha nélkülem mész – torpant meg Ethan kissé feszengve annak az árnyas facsoportnak a tövében, ahol legutóbb még autójával parkolt.
– Jó, jó – bólint rá Clara. – Köszönöm, hogy elkísértél. Meg hogy meghallgattál.
– Legyél óvatos – mondta búcsúzóul.
– Igyekszem. Te is – lépett hátrébb egyet Clara. – És ha Dorian Grayt már ellőtted, ajánlom Shakespeare komédiáit. Sokkal jobbak, mint a tragédiák, és azzal is le lehet nyűgözni a tanárokat.
– Oké, kösz – mosolyodott el Ethan, mialatt a lány kilépett az utcai lámpák fényébe, és elindult a házuk felé. Figyelemmel kísérte egészen addig, ameddig rendben haza nem ért. Mielőtt belépett volna a házba, Clara is visszanézett, még ha nem is láthatta őt a fák árnyékában.

112. Friss hús