Tintavér – 85. Karácsony III.

Bradley

Amint belépett az ajtón, ismét kisebbségi komplexusa lett, mint minden egyes alkalommal, mikor nővérével vagy annak férjével találkozott. A hatalmas lakás, amely lenyűgöző panorámával rendelkezett, valamint a fenséges illatok, amik a konyhából terjengtek az előszobába… ő valószínűleg ezek közül semelyiket nem fogja elérni ebben az emberöltőben.
– Sziasztok, meghoztam a porontyot – kiáltott a lakásba, miközben viccelődve finoman vállon boxolta Spencert. A fiú sem járt még itt soha, de ő valahogy nem tűnt olyan letaglózottnak, mint Trevor, mikor megpillantotta azt a fényűzést, amiben a West házaspár élt. Illetve inkább csak jómódot. Vagy Bradley nem is tudta igazán, hiszen nővére gondosan ügyelt arra, hogy testvére ne jöhessen rá, mennyi is az annyi. De azok alapján, hogy Brightwoodban milyen házuk van, és mellé milyen nagy lakást tudnak bérelni, a mutató hirtelen feljebb szökni látszott.
– Gyertek beljebb! – érkezett a válasz Bradley sógorától a konyha irányából. Illetve még nem ismerték a lakást, és nem tudták, merre van a konyha, de ha George kiabált valahonnan, az biztosan a konyha volt. – Michelle még vásárolni van – tette hozzá. Elindultak a hang irányába, és a fal túloldalán meg is találták Spencer apját, amint épp valami flancosnak kinéző dolgot micsodált. Bradley legalábbis nem értett az ilyenekhez, így nem tudta, pontosan mi is történik, csak annyit szűrt le, hogy ha ő csinálta volna, már tuti, hogy nem lenne szemöldöke.

– Na, mi a helyzet, Spence? – fordult meg egy pillanat erejéig fia felé, és rávillantotta azt a szívdöglesztő mosolyt, amit Trevornak volt szerencséje Michelle-től annyiszor meghallgatni.
– Semmi különös – felelte a fiú rezignáltan, miközben átcammogott a konyha túloldalára, és lehuppant az egy bárszékre. Trevor közben a karácsonyi dekorációt kezdte vizslatni. Ez a rengeteg csillag, meg koszorú, meg piros meg zöld kicsit túllőtt bizonyos határokon, de tisztában volt vele, hogy Westék kedvenc ünnepe a karácsony, így erről egy szót sem fog szólni senkinek.
– Trevor mesélte, hogy mi történt – váltott kicsit komorabb hangnemre az apa.
– Na igen – bólintott fáradtan Spencer. Úgy tűnik, most sem ússza meg ezt a témát.
– Nem akarom ragozni azt, amit eddig is elmondtam már: én szeretlek, anyád imád, és a barátaid pedig biztosan elfogadják, okés? – lépett közelebb a fiához, hogy felvidítóan oldalba bökhesse. Spencer elhúzta a száját. Valószínűleg kicsit sok volt neki, hogy mindkét férfi üti-vágja.
– Tudom – sóhajtotta. – Megmutatod, melyik a szobám? – kérdezte arra utalva, hogy most legszívesebben elvonulna. George vette a célzást, és egy szabad pillanatában a folyosó túlvégén lévő ajtóra bökött.
– Még nem volt alkalmunk berendezni, és nem is nagyon akartuk nélküled – tette hozzá, mielőtt fia csalódna abban a valószínűleg tökéletes szobában, ami az ajtó túloldalán van.
Bradley egy kicsit megijedt, mikor arra gondolt, hogy Spencer a gimi végeztével ide fog költözni a szüleihez. Egyrészt már megszokta, hogy a fiú mindig ott van, másrészt csak azért lakhatott a nővéréék lakásában, mert vállalta, hogy vigyáz Spencerre. De ha már nem lesz kire vigyázni, elúszik az ingyen lakás is.
– Na és veled mi a helyzet, sógorpajtás? – viccelődött George, miközben borsot tört arra az akármire, aminek épp túl sok lába lógott ki a fazékból.
– Semmi különös – felelte a Spencertől ellesett válasszal.
– Szóval semmi különös? – komorult el a hangja, amint hallatszott Spencer ajtajának csukódása. – Azt hittem, azért vagy ott Spencerrel, hogy elkerülhessük az efféléket, amik épp megtörténtek – kérte számon, miközben a tanár felé fordult, most már kevésbé derűs arccal, mint korábban.
– Minden tőlem telhetőt megteszek – reagált Bradley, talán kissé túlságosan is ingerülten. Utálta már, hogy nem tud felnőni a West férj elvárásaihoz, de csak azért, mert az a lehetetlent kéri sokszor.
– Azt remélem is – morogta a másik, majd visszafordult a fazekához.
– Az én szobám merre van? – kérdezte ekkor, és utána rögtön érezte, hogy ezzel most nagyon maga alatt vágja a fát. Milyen alapvetőnek veszi, hogy külön szobát kap. Szinte már tenyérbemászó.
– Arra – bökött flegmán az egyik ajtó irányába, amelyik a lehető legtávolabb esett Spencer szobájától. Bradley ezen kívül pedig mást is észrevett.
– Nincs rajtad a gyűrűd – tette szóvá. Látta a férfi csupasz kezét, mikor irányt mutatott neki.
– Próbáltál már úgy főzni, hogy gyűrű van rajtad? – kérdezett vissza lekezelőn a séf. Pontosan tudták mindketten, hogy Bradley nem volt házas, és nem is szokott kifejezetten főzni. Legalábbis George nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy utalást tegyen arra, hogy a férfi konyhában végzett ténykedését ő nem minősítené annak.
– Na jó, nem lehetne, hogy most ne szívjuk egymás vérét? – kérte Trevor. Alapvetően nem volt semmi baja a sógorával. Leszámítva azt, amikor nővére nem volt ott velük. George akkor valahogy meghülyült. De Michelle-lel az oldalán ő volt a kedvesség mintaképe. Bradley még csak kétszínűnek sem mondta volna, hiszen érzetre nem ez volt a dologban. Talán csak jobban elengedte magát ilyenkor, vagy kettő helyett próbált szülő lenni, vagy valami egyéb elcsépelt magyarázat volt rá.
– De, igazad van. Ne haragudj – húzta vissza agarait a férj. – Valószínűleg én sem tudtam volna mit csinálni a helyedben – ismerte el. Na, ez az a George, akit Michelle mellett megismert. Bár most kicsit furcsa volt a nő nélkül is ilyennek látni.
– Elmegyek, lefürdök – döntött végül. – Elég hosszú volt ez az út – tette hozzá.
– Rendben – biccentett a séf. – Aztán tudnál esetleg segíteni becsomagolni Spencer ajándékát? Nem volt időm a főzés mellett – magyarázta, de Bradley pontosan tudta, miről van szó. Amilyen jó volt a kézügyessége a konyhában, olyan bénán bánt a csomagolópapírral. Michelle-t pedig nem kérhette meg, mivel már évek óta a karácsony náluk egy minipárbaj, hogy ki adja a jobb ajándékokat a szebb csomagolásban.
Igazából, ha belegondolt, ők ketten szinte mindenben versenyeztek, de valószínűleg emiatt maradt olyan szenvedélyes a házasságuk, amilyen. Amennyiszer hallgatta, miket lepedőakrobatikáznak azok ketten, csodálkozott, hogy Spencer még egyke volt.
– Persze – egyezett bele a feladatba.
– Az ágyadra raktam – mosolyodott el George. Valahogy Bradley sejtette, hogy a férfi biztosra vette, hogy segíteni fog. Halkan elnevette magát, majd elindult a szobája irányába. Belépve rögtön észrevette az ágyára helyezett dobozt, ami büszkén hirdette tartalmát. Egy VR szemüveget. Lopva lepillantott táskájára, amiben ott volt a Liamtől kapott ajándék, ugyanennek egy házi barkácsolt változata. Tudta, hogy nem adhatja oda Spencernek, mert nem lenne értelme egy igazi szemüveghez képest. Igazából se Liam, se Spencer nem fogja megtudni a dolgot. Kizárólag ő szívja meg, mert az ő lelkiismerete nem lesz tiszta.
De most nem akart ezzel foglalkozni. Az ágyra dobta Liam dobozát, a másik szemüveg mellé. Majd nem sokkal utána követte ezt a felsője, a nadrágja, egy pár zokni, és miután törölközőt tekert a dereka köré, az alsója is. Úgy indult a fürdőbe, mintha a vízzel lemoshatná magáról a gondokat is.
Alapvetően zuhanyozni szokott, de mivel most csak egy kád állt rendelkezésére, kénytelen volt azt választani. Türelmetlenül álldogált a csap mellett, miközben folyatta a vizet, ujjaival dobolt a kád oldalán. Aztán a hatalmas fürdőszoba túloldaláról ajtónyílást hallott, így rögtön arrafelé fordult. Eszébe sem jutott bezárni az ajtót, mivel úgy tudta, George-on és Spenceren kívül nincs itt senki.
De egy barna hajú nő lépett be, akit még sosem látott. És a hirtelen megfordulás közepette törölközője beakadt a csapba, a rézszerelvény pedig azzal a mozdulattal le is tépte róla.
A nő szemérmesen elfordult egy nehezen leplezhető mosollyal az arcán, ami arról árulkodott, hogy mindent látott. Bradley egy pillanatig sem habozott, és meg sem próbálta kibogozni a törölközőt, inkább csak visszarohant szobájába. Magára vette ruháit, és úgy indult kifelé szobájából, hogy számon kérje George-on, hogy miféle szeretőt rejteget ott, de mire kiért, Michelle már férje oldalán segédkezett a konyhában.
Bradley megtorpant, és nem tudta mire vélni az egészet, azt pedig főleg nem értette, mi történik, mikor az imént látott nő szintén kisétált a konyhába.
– Szia, Trevor – üdvözölte testvérét Michelle, aki egy ölelés erejéig felmentette magát a konyhai munka alól. – Most jöttünk meg Jenniferrel a vásárlásból – bökött fejével a rejtélyes nő felé.
– Szóval Jennifer – mérte végig pironkodva a barna hajút Bradley.
– Igen, itt fogja tölteni nálunk a karácsonyt – avatta be őt nővére, miközben visszatért feladatához.
– Lassan olyan sok időt töltesz Jenniferrel, hogy a végén féltékeny leszek – vonta oda magához egy csók erejéig George a feleségét. Bradley-nek rögtön szemet szúrt, hogy a gyűrű most már ott virított a férfi ujján.
Válasz meg okosan a háborúidat. Nem mindent neked kell megoldanod – mondogatta magában, ahogy George lehetséges viszonyán agyalt. Aztán úgy döntött, visszatér szobájába. Útközben még egyszer rápillantott Jenniferre. Fülig elvörösödött, ahogy látta a nő arcán, hogy nem fogja elfelejteni egyhamar a látottakat.


Ethan

Karácsony reggele úgy köszöntött rá, mikor felébredt, mint bármely másik dátum a naptárból. Tudta, hogy ez a nap más helyeken miről szól, őt azonban messze elkerülte a szenteste hangulata. Ez a szeretet ünnepe volt, amit az ember a szeretteivel kellett volna, hogy töltsön, ő azonban nem bővelkedett egyik „sz” kezdőbetűs dologban sem. Nagyanyját már egy nappal korábban meglátogatta – ha az intézmény házirendje lehetővé tette volna, az egész ünnepet ott tölti –, így az a sanyarú sors várt rá, hogy szobájába zárkózva vészelje át a piros betűs napokat.
Az utcáról hangos, jókedvű éneklés szűrődött be – ő dühösen tápászkodott fel, hogy behúzza a függönyt, mintha ezzel tompíthatta volna az odakintről áradó jókedvet. Nem igaz, hogy ezek így tudnak örülni egy giccsesre aggatott fenyőnek. Hiszen miben volt más ez a nap, mint a többi? Akinek van családja, az egész évben örülhet neki, és biztosra vette, hogy senki sem vágyik igazán egy tizenhatodik rénszarvasos nyakkendőre vagy zoknira. Az a meghatott „köszönöm” nem az öröm könnyeitől fátyolos, hanem a kíntól. Ezt az egész hülye karácsonyt el kellene törölni. Aki olyan nyomorult, mint ő, csak átszenvedi, a többiek pedig azt hiszik, egy nap alatt bepótolhatják mindazt, amit egész évben halogattak.
Rettentő unalmas volt önkéntes száműzetése. Arra gondolt, megnéz valami jó kis szeletelős horrort, de ahogy a polchoz lépett, hogy leemeljen egy klasszikus darabot, pillantása arra a négyzet alakú területre vándorolt, ami világosan kirajzolódott a vastagodó porréteg közepén. Pár nappal korábban egy Halálcsillag makett foglalt ott helyet. Vajon Springer egyből kihajította a szemétbe, mert tőle kapta? Igen, tutira megszabadult tőle. Ki akarna őrizgetni bármit is attól, aki egyszer bántotta? Hiszen ő is ezért adott túl rajta. Bár a fiú reakciója elbizonytalanította. Mintha tényleg örült volna. Ez már csak azért is fura volt, mert nem szokott hozzá, hogy bárki pozitív gondolatokat tápláljon az irányába. Főleg nem az, akivel a múltban… nos, történtek dolgok. Ha visszagondolt arra az énjére, aki év elején dühében rárontott Rob Springerre, elöntötte a szégyen. Hiszen az apja tényleg bűnöző volt, ő pedig az őrjöngő idióta, aki ezt nem akarta elfogadni. Keserves sóhaj tört elő mellkasából, és kezébe temette arcát, mintha így elrejtőzhetne tulajdon gondolatai elől. Mindig is hadilábon állt az emberi kapcsolatokkal, de az újonnan megtudott igazság most a bizalmatlanság új mélységeibe taszította.
De ma nem volt kedve dühöngeni. A fegyintézet kapuján még úgy lépett ki, hogy majd’ felrobbant, azóta azonban fura nyugalom szállta meg. Most már minden mindegy volt. Harcolt, ameddig erejéből telt, de minden fronton kudarc érte. Eszébe jutottak Bradley szavai az írókörös gyűlésről az örökös küzdelemről, ami felőrli az embert. Talán ez történt vele is. Most már olyan régen állt hadban az egész világgal, hogy pár pillanatig el kellett gondolkodnia, miért is harcolt igazán: egy új életért, amit az apjával kezdhettek volna az országhatár túloldalán. Annyira akarta, hogy egy lapra tett fel mindent. De ez a játszma elúszott. Mihez kellene most kezdenie?
De nem csupán az apja volt, akibe vetett hite megdőlt. Ha saját magára nézett, ugyanazokat a vonásokat látta, mint a szüleiben. Éppen úgy dacolt a szabályokkal, és adta meg magát mindenféle emberi gyengeségnek, mint ők ketten. Ha nekik nem sikerült legyőzni a démonaikat, neki hogy is jöhetne össze? Talán fel kellene adnia az egészet. Röhejes módon épp Springer szavai jutottak eszébe írókörről, amikor felolvasta saját munkáját.
Ethan fejében soha nem fordult meg, hogy a srác figyel rá órán, az pedig főleg nem, hogy még reagál is a hallottakra. Nem ismerte őt igazán, de írása egészen mély vallomásnak tűnt, mint amilyenre akaratán kívül a sajátja is sikerült. Lehetséges lenne, hogy életük egy időszakában –a romos külvárosi kocsmák világában és a kacsalábon forgó palotában – egy cipőben jártak? Hogy Rob sem találta a helyét, és egy ponton úgy döntött, kiszáll? Nem, ez lehetetlen. Nincs semmi, ami benne és Springerben közös lenne. Hiszen ő most is otthon ül – minden bizonnyal valami béna karácsonyi pulcsiban –, ezüstkanállal eszi a gyümölcskocsonyát, aztán elhalmozzák drága ajándékokkal, meg olyan szavakkal, hogy „büszkék vagyunk rád”. Clara pedig még meg is ölelgeti. Annak a lánynak mániája összetapogatni mindenkit, aki a közelébe kerül. Azért a szíve kicsit összeszorult, ahogyan ezek a képek megelevenedtek a szeme előtt. Ráadásul egy újabb „Mennyből az angyal” zendült fel a házuk előtt. Tovább kezdett kotorászni a horrorfilmek között, hátha sikerül elterelnie figyelmét szirupos gondolatairól.
– Ethan! – ért el hozzá odalentről a hívó szó, ami megakasztotta a válogatásban. Megtehette volna, hogy a füle botját sem mozdítja, de nem volt kedve tovább malmozni sötét szobájában a Springerékről felmerülő képekkel kísértve. Ráérősen indult el felderíteni a hang forrását. Ahogy kilépett ajtaján, sercegő olaj szaga csapta meg az orrát. Kíváncsian indult meg a konyha felé, ahol meglepetésére az anyját találta a tűzhely mellett egy serpenyővel.
– Ülj asztalhoz – utasította, miközben figyelmét az kötötte le, hogy az a valami, amit sütött, még elszenesedés előtt kikerüljön a tányérokra. A fiú tartózkodva lépett a terített asztalhoz. Az elfelejtett születésnap után nem gondolta volna, hogy a karácsony más lesz, és együtt ülnek le vacsorázni anyjával. Még egy kisebb fenyőt is kerített a nő valahonnan, ami most hangulatosan villogott a szoba sarkában. De csak két teríték árválkodott az abroszon. Ez ismét eszébe juttatta, hogy ez a karácsony nem olyan, mint azok a régi igaziak voltak.
Mirelit sült krumpli és halrudacska volt a vacsora, és ezzel nem is volt baj – Annalise ismerte a saját korlátait. Ethan eleget rágódott cipőtalppá éget karácsonyi vacsorákon gyerekkorában. Szótlanul ettek, miközben a nő néha kíváncsi pillantásokat vetett fia felé, neki azonban nem volt mit mondania. Nem is tudta, miről beszélhettek volna.
– Hallottam, hogy meglátogattad apádat – szólalt meg végül a nő bátortalanul. Közben szedett még egy halrudat, hogy ne kelljen a másik szemébe néznie.
– Erről nem akarok beszélni – zárta le azonnal a témát Ethan, és egy újabb krumplit tűzött villájára. Tehát erre ment ki a játék? Az anyja csak pletykákra éhezett, ezért rögtönzött karácsonyt otthonukba? Hát arra várhat, hogy ő meséljen. Az étel megkeseredett szájában. Ismét hagyta magát majdnem átejteni. Miután végzett, megköszönte a vacsorát, majd természetesnek vette, hogy ideje felszívódnia a nappaliból. Elindult szobája felé, Annalise azonban megállította.
– Nincs kedved maradni kicsit? – És meglóbált maga előtt egy backgammon táblát.
– Én… évek óta nem játszottam – nyögte ki Ethan, annyira meglepte a fordulat. – Nem hiszem, hogy jó ötlet – tette hozzá, ahogy belegondolt, mi mindenhez vezethet, ha még több időt töltenek a nővel egy légtérben. Hiszen minden elejtett szó ketyegő atombomba volt, ami bármelyik pillanatban robbanhatott. De mi van, ha egyben ez egy esély is rá, hogy újra egyenesbe jöjjenek?
– Szóval félsz, hogy megverlek – állapította meg Annalise, és még egy halvány mosolyt is küldött felé.
Ethan tétovázott. A mosoly mögött egy pillanatra felrémlett az a nő, akit gyerekként rajongva szeretett, és aki még mindig hiányzott neki. A vacsora és az invitálás is egyféle békejobbnak tűnt számára. Végül úgy tűnt, szíve felülkerekedik tapasztalatain, de mielőtt az asztal felé lépett volna, megszólalt a csengő. Az anyja a táblát a helyére csúsztatva viharzott ki, hogy ajtót nyisson. Ethan rosszat sejtve indult meg nyomában, hogy megnézze, ki zargatja őket ilyen késői órán. Egy fiatal pasas állt az ajtóban. Épp csak egy pillantást tudott rá vetni, az anyja máris visszafordult a házba, és kipirult arccal betolta őt a szobába.
– Most mennem kell – jelentette ki. – Étel még van a hűtőben, és tessék, vegyél magadnak valami szép ajándékot. Vagy vidd el a barátnőd vacsorázni – húzott elő egy nagyobb összeget a tárcájából, miközben a sminkjét igazgatta a tükör előtt.
– Ez az új pasid? – ismerte fel a helyzetet csalódottan Ethan. – De hát a fiad lehetne! – lesett ki ismét a függöny mögül az odakint szobrozó alakra.
– Jóval idősebb nálad – sziszegett rá Annalise, amiért megsértette hiúságát. Jó, ez tényleg erős volt. A férfi fiatal volt, de azért nem annyira.
– A karácsony a család ünnepe – vetette szemére a fiú sértetten. Már megint egy újabb szerető. Miért van az, hogy amit belép az életébe valaki, azonnal elé kerül a fontossági sorban?
– Ne mondd, hogy velem akartad tölteni az egész estét – mosolygott rá Annalise most már ingerülten, majd a pénzt, amit addig lobogtatott, fia markába nyomta. – Mennem kell. És olvasd el a leveled! – szólt vissza neki az ajtóból.
Ethan zaklatottan méregette a kezében szorongatott bankókat. Igen, ez volt az a nő, akit ismert. Néha úgy tett, mintha tényleg az anyja lenne, de aztán hamar beleunt a szerepbe. Ha az a pali nem jön, talán ez alkalommal be is dőlt volna neki. A kezében tartott köteg vastag volt, és épp emiatt a túlzás miatt érezte, hogy az anyja így próbálja megvásárolni bocsánatát, amiért magára hagyta. Nem szándékozott megkönnyíteni a dolgát. Lerakta az asztal szélére, hogy ha hazaér, ne kerülhesse el figyelmét. Aztán tekintete az asztalkára vándorolt, ahol a postát gyűjtötték. Azonnal megakadt szeme a vastag borítékon, ami a Scheffieldi Fegyintézet pecsétjét viselte. Torkában dobogott a szíve, amint félve felemelte. Mikor írhatta apja? Mielőtt vagy miután bement hozzá? És vajon akarja tudni, mi lehet benne? Ez utóbbi kérdést fel sem kellett tennie magának, mert a boríték egy pillanat múlva már szétszaggatva hullott a földre.
„Drága fiam!” – szólt az első sor, amit most mardosó érzés volt olvasnia azok után, ahogyan utolsó találkozásukkor elváltak. Mielőtt erőt gyűjtött volna, hogy folytassa a levelet, felgyalogolt szobájába, és magára zárta az ajtót. Szüksége volt barlangja biztonságára, ahol egyedül birkózhatott meg kavargó gondolataival. Végül az ágyára telepedve kezdte átfutni a sorokat.
„Drága fiam!
Most biztosan megvetsz, amiért csalódnod kellett bennem. Azt akartam, hogy tudd, nem hibáztatlak érte. Az apád vagyok, és felelősséggel tartozom az életedért, de elrontottam. Hagytam, hogy egy olyan világ szippantson magába, ami aztán elválasztott tőled, mert én ökör nem gondoltam bele, hogy másképp is elsülhet, mint ahogyan terveztem.
Azt szeretném, hogy tudd, sosem bántottam senkit. Én csak jobb életet akartam mindkettőnknek. Ártatlan szívességnek indult, amit aztán jól megfizettek, és azt hittem, hogy ha fel is kell áldoznom az elveimet, ez akkor is csak átmeneti lesz, és utána együtt kezdhetünk új életet Kanadában. De nem akarom, hogy saját magad hibáztasd. Ez az én döntésem volt, és nem ez volt az egyetlen hiba, amit elkövettem az életemben. Megérdemeltem a büntetésem. Az egyetlen, amit bánok, hogy magadra kellett hagynom téged. Nem múlik úgy el nap, hogy ne érezzek emiatt bűntudatot. Elbuktam szülőként. Nem lehetek ott, amikor tanácsra lenne szükséged, és annyi minden van, amit még át akartam adni neked! Talán egyszer lesz még rá lehetőségem, ha te is úgy akarod.
Tudom, hogy nélkülem is boldogulni fogsz, mert olyan erő van benned, ami bennem sosem volt. Tudsz küzdeni azért, amiben hiszel, és azokért, amiket szeretsz. Arra kérlek, hogy harcolj saját magadért is. Ha te nem teszed, más sem tud tenni semmit érted. Szabadulj meg attól, ami visszahúz, és ha hibáztál, legyen mindig bátorságod az újrakezdéshez.
Bízom benne, amit most érzel, egyszer enyhül majd, és ha meg nem is bocsátasz, képes leszel megérteni az öregedet. Remélem, akkor láthatlak majd újra. Amint fentebb írtam a hibákról, te vagy az egyetlen döntésem, amiről tudom, hogy újra így csinálnám. Büszke vagyok rád, fiam.

Szeretettel ölel:
Apád”

Egyáltalán nem volt hosszú írás. Még csak túlzottan mélyenszántó sem. Ethan azonban még órákig ült ágyán a papírt szorongatva, hogy újra és újra átfussa a levelet.

86. Családi karácsony

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés