Tintavér – 80. Lehetőségek

Ethan

Az autó hangos morranások közepette lehelte ki lelkét, mikor Ethan a szerelőműhely elé kanyarodott vele. „Murphy’s Law”, állt a bejárat fölött a cégér és a fiú elfintorodott a névválasztás miatt. Pokoli humora lehetett a tulajnak. Ő azonban épp nem volt vevő rá, miután az idáig vezető pár kilométeres szakaszon tizenhétszer fulladt le a motor, és ugyanennyiszer érezte úgy, hogy az út melletti erdős részen fog vadkempingezni éjjel. Most azonban mégis hálásan simogatta meg kiszállás után a motorháztetőt. Bármennyire is az életéért küzdött, azért csak elhozta idáig hűséges járgánya.
A Murphy’s Law volt a legközelebbi autószerelő műhely, és elhelyezkedéséből ítélve az egyik legolcsóbb is – nem is gondolt inkább rá, mit szólna az apja, amiért nem a jól bevált, méregdrága szakszervízbe viszi kocsiját. A belvárosi placcok azonban nem szolgáltak azzal, amire a leginkább szüksége volt: hitellel. Pénz ugyanis alig zörgött tárcája alján.
– Van itt valaki? – kiabált be a kihaltnak tűnő épületbe. – Jared Murphyt keresem!
– Itt vagyok – lépett ki az egyik kocsi mögül egy piercinges férfi, aki alig látszott ki a bőrét takaró olajfoltok és tetoválások közül. Kezeit egy koszos törölközővel dörzsölgette.
– Hoztam egy járgányt. Javításra – mutatott Ethan a mellette álló kocsira, ha esetleg a férfinak kétségei lettek volna.

– Valahogy sejtettem, hogy nem tíz deka füstölt sonkáért jöttél – nevetett Jared a nyilvánvalón. Úgy tűnt, egész kedélyes a hangulata a záróra közeli időpont ellenére. A fiú kicsit zavarba is jött közvetlen stílusától. Egy nyers, ellenszenves alakra számított, akin már száz méterről is látszik, hogy le akarja húzni őt, úgyhogy bűntudat nélkül halogathatta volna a javítás költségeinek törlesztését. De persze ez a Murphy is lehet még gázos figura, ugyebár ne ítélj elsőre.
– Pár napja lerobbant, cserélni kellene benne pár alkatrészt. Rá tudnál nézni? – kérdezte sürgetőn. Bízott benne, a férfi olvas a gondolataiban, azonnal a járgány alá veti magát, és fel sem kel onnan, ameddig nem dorombol a motor úgy, mint új korában. Jared azonban csak pár lépést tett felé, és úgy kezdte szemrevételezni a munkát. Rossz pont.
– Mivel sikerült így tropára vágnod a karosszériát? – kérdezte félredobva törölközőjét.
Sejtette, hogy ezt a kérdést nem fogja megúszni. Maradt hát a korábban jól bevált mesénél, és remélte, Jared sem fog kételkedni benne.
– Elém ugrott egy kutya – közölte, miközben egy pillanatra megjelent előtte Clara vérfoltos, kábult arca, és elszorult a torka. – Ezt is meg kellene majd javítani, de fontosabb, hogy menjen.
– Szegény kutya – jegyezte meg Jared, miközben felhajtotta és kitámasztotta a motorháztetőt. – Toltad idáig, vagy jött azért magától a verda?
– A magától azért erős, százméterenként lefulladt – húzta el a száját a srác. A műhelyig vezető út vagy két órán át tartott, de nem volt senki, akivel elhúzathatta volna magát idáig.
– Az első lámpákat sikerül még bekapcsolni? – kérdezte Jared, miközben a motor környékén matatott.
– A jobb oldalinak annyi – közölte ő gyászosan. Darabjai ott hevertek valahol egy sötét, beláthatatlanul kanyarodó út szélén.
– Látom, hogy ez egy viszonylag régi járgány, és biztos nagyon szépen muzsikál a macskakövön, de hallottál az ütközés óta valamilyen zörgést?
Ethan akaratlanul is mosolyra húzta száját. Nem tudta nem észrevenni, hogy a férfi milyen szeretettel beszél a kocsiról, és hogyan nyúl hozzá, és ez bizalmat ébresztett benne is. Persze épp csak egy szikrányit.
– Igen, meg is akartam nézni, de aztán már késő volt – helyezte rá a tenyerét kedves öreg tragacsára.
– Az aksid elég réginek tűnik, és az olajszűrőre is ráférne már egy csere. Szerintem nem a kutya miatt lett ilyen, csak előhozta a kocsi betegségeit – jelentette ki a szaki, miközben lehajtotta a motorháztetőt, majd nekiállt körbesétálni a kocsi körül, minden kerekét megrugdosva. – A bal elsőd kicsit leeresztett – jegyezte meg. – Mikor volt utoljára átnézetve?
– Két éve – felelte bűnbánatosan Ethan. Akkor még az apja intézte ezeket az ügyeket. – Azóta csak én szereltem rajta, ami tönkrement.
– Hmm – morfondírozott Jared. – Ahhoz képest nem is rossz. Azért szerelgetted saját magad, mert szeretsz vele foglalkozni, vagy mert nem volt pénzed rendes szervízre? – tapogatózott. Nyilván arra ment ki a játék, mennyit kérjen a javításért. Ethan tétovázott. Ha azt mondja, nincs pénze, lehet el sem vállalja a melót, ha pedig mást mond, a munkadíj fog a csillagok közé katapultálni. Némi töprengés után az arany középutat választotta.
– Is-is – nyögte ki. – Ez a kocsi fontos nekem. De ha valamit cserélni kell, azzal már nem tudok mit kezdeni. – Majd mintegy mellékesen megkérdezte: – Mennyibe fájna kipofozni?
– Várj egy kicsit, máris jövök – válaszolta a férfi, majd hátrarohant a műhelybe. Egy tablettel tért vissza, amibe már út közben elkezdett pötyögni. – Szóval egy új aksi, egy szűrő- és olajcsere kell, hogy újra elinduljon, illetve a reflektort is cserélni kell, ha nem akarod, hogy lekapcsoljanak a zsaruk – mormogta, majd a fiú felé fordította a kijelzőt. – És ebbe még nincs belekalkulálva az, hogy valószínűleg nem akarsz horpadt kasznival furikázni, mert az nem jön be a csajoknak – nevette el magát, és véleményét biztosan osztotta volna Ms. Elitgimi is. – Illetve lehet, hogy további tételek is szükségesek lesznek, ha jobban átnézem a járgányt – tette hozzá, mielőtt a fiúnak az az illúziója támadhatott volna, hogy csak ennyi. Arcszíne már így is egy árnyalattal világosabb volt annál, mint amikor megérkezett.
Ethan szeme előtt egy pillanatra elhomályosodott a világ, ahogy rápillantott a felé nyújtott tablet kijelzőjére. Hiába csukta be és nyitotta ki újra a szemét, még mindig egy számjeggyel több szerepelt rajta, mint szerette volna. Nem engedhetett meg magának ennyit a közeljövőben, és abban is kételkedett, ez a fazon hajlandó lenne hitelezésre. Látszott, hogy van forgalom, és nem szorul rá ilyen kétes bevételi forrásokra. De talán pont ugyanezért mégis belemenne? Tennie kellett egy próbát.
– Oké, nos… a fizetéssel lehet kicsit csúszni fogok – kezdte kényelmetlenül. – Úgyhogy nem kell vele nagyon sietni. – Bár legszívesebben lenyelte volna ezeket a szavakat.
– Sajnos nem igazán van szabad kocsiállásunk, ahol huzamosabb ideig maradhatna… – kezdte egyből a hárítást Jared, majd hirtelen félrekapta a tekintetét, és a száját kezdte rágni, mintha valamin gondolkodna. Mikor végre megszólalt, Ethan agyában már pattanásig feszült az ideg a türelmetlenségtől, pechére azonban nem ő volt, akihez a szavait intézte.
– Hé, Gary, hová mész? – integetett egy kollégája után, aki látszólag sunyiban akart meglógni, de a kiáltásra kénytelen-kelletlen megfordult.
– Te-te-temetésre kell mennem – nyögött ki egy rögtönzött hazugságot.
– Elpakoltál magad után? – kérdezte Jared ezután, mint egy szigorú főnök.
– Nem volt időm, mert… sietek – mentegetőzött Gary.
– Kértelek titeket, hogy mindenki rakjon rendet maga után – emlékeztette őt a tetovált férfi.
– Sajnálom – kért elnézést a távozófélben lévő szerelő.
– Legközelebb csak szólj, nem szoktam letépni a fejetek, ha el kell mennetek korábban – kérte őt Jared. – Menj, majd elintézem én – engedte el végül beosztottját. – Jó randit, kapd el! – kiáltott még utána nevetve, hogy jelezze, hazugságon érte, majd újra Ethanhöz fordulva folytatta. – Szóval visszatérve hozzád… – húzta kicsit hosszúra a szünetet, és látszólag mérlegelt. – Talán meg tudom oldani, hogy legyen helye a kocsidnak, amíg a fizetést intézed – ajánlotta fel. A fiú fejében azonban már más járt.
– Majd én megcsinálom – vetette közbe hirtelen. – A takarítást – tette hozzá az egyértelműség kedvéért. Nem sok reményt fűzött a kedvező fogadtatáshoz, de ha egyszer sehol nem talált állást, nem hagyhatta ki a kínálkozó lehetőséget. Különben lekopik a lába, mire visszakapja a kocsiját.
– Nem akarom letörni a lelkesedésed, de sajnos egy ilyen rendrakás messze nem fedezi a javítást – biggyesztette le száját a férfi.
– Azt sejtettem – húzódott a srác szája halvány mosolyra. Legalább nem rázta le egyből, ez is valami. – De máshoz is értek. És ha jobban belegondolsz, mi garantálná jobban, hogy kiperkálom a javítást, mintha te adnál munkát nekem? – próbálta bevetni teljes eszköztárát, hogy meggyőzze Jaredet.
– Hát, amíg itt van a verdád, szerintem az bőven elég garancia rá – nevette el magát Jared. – De tetszik az érvelésed, szóval ha gondolod, szívesen látlak itt a műhelyben, ismeretlen srác, akinek azt írom a kitűzőjére, hogy…? – nyújtotta jobb kezét a fiú felé.
Ethan szeme lelkesen villant. Tényleg ilyen lazán belement a dologba? Ez akár még össze is jöhetett, ráadásul két legyet ütött vele egy csapásra. Remélni sem merte, hogy épp egy olyan helyen sikerül munkát találnia, ahol még szívesen is dolgozott volna.
– Ethan – nyújtotta ő is a kezét, hogy viszonozza a kézfogást. – Ethan Flynn.
Jared szemöldöke felszaladt egy pillanatra, majd nem sokkal utána el is engedte a fiú kezét. Ez az apró mozdulat azonban ismét megpendítette a fiúban a bizalmatlanság húrjait. A férfi felismerte a nevét, de nem fűződhettek hozzá pozitív gondolatai, ha nem jegyezte meg szemtől-szemben, honnan. Francba. Biztosan hallott a faterjáról. Ethan szinte már várta, hogy a szerelő valamilyen hülye indokkal kihátráljon az alkuból, hiszen csak nem bízhat egy elítélt bűnöző fiában. Ez így amúgy is túl szép volt, hogy igaz legyen.
– Hát akkor holnap várlak – zárta le a megbeszélést a férfi a várakozással ellentétesen.
– Miért ne most? – vetette fel rögvest Ethan. Nem tudott elszakadni a gondolattól, hogy amit kilép azon az ajtón, máris jön az SMS, amiben Jared udvariasan eláll a közös munkától. És túszul ejti a kocsiját. De ha előtte sikerülne bizonyítania…
– Ja… – nézett hátra a pasas a válla fölött a rumlira, amit Gary hagyott hátra. – Bármennyire is szívesen sóznám rád most ezt a melót, előbb szerződést kéne kötnünk, mert a nyakamba varrnak egy jó kis bírságot, amiért feketén dolgoztatok, ráadásul kiskorút – magyarázta. – Ez a hátránya annak, ha az apád a munkaügynél dolgozik, és nem ért egyet a döntéseiddel – tette hozzá kesernyés mosollyal.
Nocsak. Úgy látszik, még egy ilyen kivarrt, piercingekkel telelőtt alaknak is van kitől tartania.
– Az öregekkel mindig gond van – állapította meg az örökérvényű igazságot.
– Ők is csak emberek – jegyezte meg Jared, mielőtt búcsúfélét intett volna, hogy eltűnjön felszámolni a műhelyében uralkodó káoszt.

Kitty

Nem először látta már a Thomas Woodrow Wilsont, de az épületet még mindig egyszerre lenyűgözőnek és nyomasztónak érezte. Az ő gimije is hatalmas volt, de az elegáns magániskolának minden téglájából sütött az elegancia és a felsőbbrendűség, na meg az, hogy méregdrága volt odabent minden. A legkorszerűbb technológiákkal szerelték fel az összes tantermet, hogy a borsos tandíjért cserébe az ide járó diákok minőségi oktatásban részesülhessenek.
Hazudott volna, ha azt mondja, soha nem jutott eszébe, miféle lehetőségektől esett el, amikor úgy döntöttek a szüleivel, hogy nem itt fog tanulni – de egy pillanatra sem bánta meg, hogy állami iskolát választottak.
Azt viszont annál inkább, hogy lepattintotta Adriant, amikor a fiú felajánlotta, hogy elkíséri őt. Bár továbbra is úgy gondolta, hogy a főszerkesztője egyáltalán nem illett a TWW udvarára, és jobban tette, hogy egymaga jött, azért egyedül hihetetlenül aprónak és jelentéktelennek érezte magát a falak tövében.
Tudta, hogy Tobynak még tartott az utolsó órája, de már nem akart elmenni. Addig nem, ameddig meg nem tudta, amiért idejött. Így hát nekidöntötte a hátát a komoly épület falának, úgy nyitotta ki a Mr. Bradley-től kapott füzetet, hogy folytassa a megkezdett gondolatmenetét.
„…veszélyes. Néha azt hiszem, minden sarkon valami olyasmi leselkedik ránk, aminek nem lenne szabad. Én pedig kétségbeesetten keresem a felelősségemet ebben a zűrzavaros világban, mert nem tudom, mi az, amivel nekem kell foglalkoznom, és mi az, amin már nem tudnék változtatni.
Talán egyáltalán nem kellene beleavatkoznom a dolgok alakulásába, nehogy elrontsak valamit. De igazából attól félek, hogy egyszer olyan szörnyűség fog történni, ami talán megakadályozható, megelőzhető lett volna, ha valaki egy kicsit jobban figyel. Nem akarok én lenni az, aki mellett a problémák észrevétlenül elsuhannak, hogy aztán a hátam mögött robbanjanak.
Figyelni szeretnék a környezetemre, de azt hiszem, valamit nagyon elrontottam még szeptember elején. Ha nem vettem volna félvállról a dolgokat, talán hamarabb is rájövök, és nem kell megvárnom azt, hogy a rosszakaróink hívják fel a figyelmemet arra, hogy az egyik legkedvesebb barátom iskolaváltása mögött valós indok van. Hogy nem csak „úgy alakult”, hanem okkal jött ide, okkal hagyta ott azt az iskolát, ahonnan egyenes útja lett volna a legnívósabb egyetemekre, ahol a lehetőségei gyakorlatilag korlátlanok voltak, ahol a legkiválóbb tanárok képezhették volna.
Szeretném azt mondani magamnak, hogy ez csak egy pletyka, egy rosszmájú rágalom, de azzal csak álltatnám magam. Mert tudom, egyszerűen csak érzem, hogy minden összevág. Hogy nem számít, kitől tudom, csak az, hogy tudom.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem járok utána a dolognak, hiszen ez egy komoly ügy.
Ha figyelek, talán rájövök korábban. Nem tudom, változtatott-e volna ezen bármit, de szeretném hinni, hogy még most sem késő segíteni. Most sem késő ott lenni, segíteni, támogatni.
Én csak szeretnék mindent átlátni és érteni, szeretném, ha nem kellene attól félnünk, hogy valaki egyszer csak megőrül, és bejön egy pisztollyal az iskolába. Ha nem kellene eltűrnünk mások gonoszkodásait némán, csak azért, mert mi akarunk az okosabbak lenni. Ha nem zsarolnának ártatlanokat, hogy rajtuk keresztül más ártatlanoknak árthassanak.
Talán Scottnak igaza van, amikor azt mondja, ezért egyszerűbb tűzbe menni; mert ott zaklató és áldozat egyenlő, mert ott egyetlen ellenség van csak, a tűz. És a tűznek hiába könyörögsz, vele szemben hiába próbálsz okos lenni, mert ő felemészt, mindegy, ki vagy és mit csinálsz. Ott minden tiszta és egyértelmű, ott nincs idő taktikázni és azon gondolkozni, miért lobognak a lángok, mert ott vagy életet mentesz és kijutsz, vagy ottveszel te is.
És akármilyen szép is a magyarázata, én csak rettegek, hogy egyszer, ha tényleg tűzbe megy, nem fog kijönni.
Ha jobban belegondolok, én a haláltól félek.”

Még lett volna ideje folytatni az írást, de Kitty úgy érezte, ezt a gondolatmenetet már nem lenne képes tovább folytatni. Így sem volt biztos benne, hogy ez a kitárulkozás helyénvaló volt az írókörös füzetbe lejegyezve – azt viszont nagyon is tudta, hogy kitörölni és megmásítani már nem lehetett. Nem is akarta.
Vállalta a gondolatait, és pontosan tudta, hogy ha felolvasásra kerül majd a sor, akkor nem ezt a részt választja majd, hanem azt, amelyikben az újságíró felelősségét boncolgatta.
Bradley pedig nem fogja kiadni őt, ha el is olvassa a füzetnek ezt a részét, ebben biztos volt. Még ha meg is rendült a bizalma az írókörös tanárában, azt sosem gondolta volna, hogy szánt szándékkal rosszat akart volna bárkinek is. Egyszerűen nem olyan típus volt.
Olyan messzire azért nem ment volna el, hogy konkrétan leírja azt is, amit Robról hallott – amit van der Hoom az iskolaújságban szeretett volna viszontlátni. Azt még mindig nem találták ki, hogyan kerüljék ki ezt úgy, hogy Russelnek ne legyen baja belőle, és ki tudják hagyni belőle a szüleiket is.
– Kitty? – Toby hangja a közvetlen közeléből hallatszott, és a fiú nem tudta elrejteni a meglepetését. – Te mit csinálsz itt?
– Téged vártalak – lökte el magát az iskola falától, hogy aztán az ismerőse szemébe nézhessen. A másik szemében mintha felismerés csillant volna, de az arca tartózkodóvá vált, és nem is lépett közelebb hozzá.
– Nem akarok belefolyni – szögezte le Toby. – Rajtam van der Hoom keresztülnéz, és szeretném, ha ez így is maradna. Ha kiderül, hogy információt adok ki róla és a sleppjéről…
– Robról van szó – vágott közbe Kitty, hogy elejét vegye a felesleges szócséplésnek. Ő is pontosan tudta, hogy van der Hoom karjai nem csak a TWW-n kívül, hanem az iskola falain belül is bármeddig elértek. Senki sem akarta, hogy megszorongassa őt a gimi egyik legbefolyásosabb diákja.
Viszont abból, ahogy Toby a rövid kijelentésre lesápadt, Kitty már érezte, hogy a lehető legjobb emberhez jött – és megtalálta azt az egyetlen dolgot, amivel a fiút rávehette arra, hogy meggondolja magát.
– Mi van vele? – köszörülte meg a torkát a másik.
– Valamiért őt is kipécézte van der Hoom – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kitty. – Le akarta hozatni az újságunk főszerkesztőjével, hogy miért jött el a TWW-ből.
– Mégis mit mondott, miért? – kérdezte Toby, de idegesen nézett hol ide, hol oda.
– Azt, hogy tavasszal megpróbálta megölni magát.
És ahogy végre kimondta, Kitty úgy érezte, mintha megfagyott volna körülöttük a levegő.

81. Új megközelítés