Tintavér

Tintavér – 81. Új megközelítés

Rose

Spencer West neve sokáig nem mondott neki semmit – aztán azon a végzetes előadáson, az elsőn, amit a színjátszósok az ő vezetése alatt bemutattak, a fiú kezelte a kamerát. És borzalmas munkát végzett. Jó, azt mostanra már Rose is kénytelen volt belátni, hogy iskolai viszonylatban nem volt kifejezetten rossz az a színvonal, amit Spencer akkor nyújtott. Ez viszont nem jelentette azt, hogy nem maradt el nagyon messze attól a profi munkától, amihez ő hozzászokott a szinkronstúdióban töltött hosszú évek alatt.
Ha muszáj volt visszavezetni valahová az ellenszenvét, egész biztosan a silány felvételt okolta volna, mert az tökéletesen megalapozta kettejük rossz kapcsolatát. Rose kritikus volt, és nem ismert sem kegyelmet, sem finomkodást, Spencernek pedig értelemszerűen nem volt ínyére az, hogy valaki becsmérelte a munkáját. Aztán egy idő után őt magát is. Rose ugyanis egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy valaki annyira tökéletes legyen, amilyennek az egész rohadt iskola látta a fiút. Biztos volt benne, hogy valahol volt egy baromi nagy hiba, csak éppen azt nem tudta, hol.
Aztán szépen kiborult a bili, és Rose kezdte megérteni. Spencernek nem volt igazi sötét titka, csak épp túl gyáva volt ahhoz, hogy őszinte legyen a környezetével. És a gyávaság olyasvalami volt, amit Rose Parker egyáltalán nem tolerált – és mégis, volt valami, ami kissé elfogadóbbá tette a fiúval szemben. És ez nem sajnálat volt, nem szánalom, hanem inkább a megértés egy válfaja.
Mert azt ő is tudta, milyen érzés volt, ha valaki olyan szúrta hátba az embert, akitől ezt a legkevésbé sem várta. Neki ez Hannah volt, Spencernek meg a fura dadogós gyerek.

Ez a különös sorsközösség-érzet sarkallta arra is, hogy a szavát betartva elhozza magával a projektjét elvesztett fiút a stúdióba. Bemutatta őt Paulnak, aki valószínűleg minden berendezést megmutatott, amíg a felvétel első etapja ment. Onnantól pedig, hogy elkezdte a munkát, Rose feje teljesen kiürült, és semmi más nem fért bele a szerepen kívül. Akkor és ott ő nem Rose Parker volt, hanem az a kedves, mindig mosolygós animelány, akinek a hangját kölcsönözte.
Élvezte, mindig is imádta a szinkronizálást, de ahogy kilépett a többiekhez, úgy érezte magát, mint aki lefutott egy maratont. Vagy mint aki megírt egy ötórás vizsgát. Sosem tudta eldönteni, fizikailag vagy szellemileg volt fáradt. Egy dologban viszont biztos volt – ha nem ihat, többet nem lesz képes megszólalni. Épp ezért Spencer mellé lépve nem köszönt, hanem előhalászott egy ásványvizes palackot, és vagy a felét megitta.
– Most nincs gyakornokotok? – fordult aztán Paul felé. – Kellene nekem még innivaló.
– A legutóbbit Mara elüldözte – fintorodott el a harmincas évei elején járó férfi. Rose elnyomott egy grimaszt. Mara volt a környék legkeresettebb szinkronszínésze, de a modora rosszabb volt, mint… mint az övé.
– Remélem, Mara hamar dobbant, és elmegy Hollywoodba – morogta Rose, aztán Spencerre pillantott. – Na?
– Igen, mi van velem? – kérdezett vissza a fiú értetlenül.
– Láttál valami érdekeset?
– Azt hittem, vizet akarsz velem hozatni – nevetett Spencer, amikor rájött, hogy nem erről volt szó. Pedig nem is lett volna olyan rossz ötlet. – Hát, a legtöbb dolog itt új még, a suliban főleg a videózásra koncentráltunk, szóval az audiovizuálisból inkább a vizuális volt. Úgyhogy ja, minden izgalmas most.
Nagyon szélesen mosolygott, de Rose úgy sejtette, ezzel leginkább a zavarát akarta leplezni. Vagy az elmebaját kimutatni.
– Nagy probléma egyébként, hogy a hangosítást szinte egyáltalán nem tanítják az iskolai klubokban – szólt közbe Paul. – Sok gimist érdekel egyébként az a terület is, de általában nem tudunk velük mit kezdeni, amíg el nem végzik az egyetemet.
– Igen, gondolom – bólintott Spencer, de láthatóan megcsappant a lelkesedése.
– A gyakornokaitok azért ettől függetlenül elég bénák szoktak lenni – jegyezte meg Rose kissé szúrósan. – Akkor őket honnan szalajtjátok?
– Abba inkább ne menjünk bele, ki melyik nagyfőnök gyereke vagy unokája – ingatta a fejét Paul. – A legtöbbnek köze nincs a szakmához, és sajnos tényleg csak kávét szoktak főzni.
– Annál még te is többet tudsz – pillantott az iskolatársára Rose.
– Kösz, Rose. – Spencer megint nevetett. Valószínűleg a környezet lehetett a jókedv oka. A sok megnevezhetetlen kütyüt és berendezést Theo is mindig lelkesen tanulmányozta. – Örülök, hogy a kávéfőzésnél többre tartasz azért.
– Ne félj, azért nem szoktuk hagyni, hogy ők ítéljenek meg minket – intett Paul. – A legtöbb szinkronszínészünk egyáltalán nem konyít az eszközökhöz, amikkel dolgozik. Rose sem.
A kritikára elégedetlenül fonta össze a karjait a mellkasa előtt, de nem szólt közbe, mert bár fájó volt elismerni, de tényleg nem voltak elég mélyrehatóak az ismeretei ebben a témában.
– Ezért csapatmunka, nem? Mindenki ért a saját dolgához, és hozzáteszi a közöshöz. Van, aki a hangját, van aki a kávét – szólt közbe kissé bátortalanul Spencer, és mintha még inkább zavarba jött volna, mikor felé fordultak.
Paul mosolya viszont kiszélesedett, és azzal a lendülettel mindkettőjüket hátba paskolta egy kicsit.
– Így van! A jó csapat nem attól jó, hogy mindenki mindenhez ért, hanem attól, hogy minden területhez van hozzáértő embere – bölcselkedett. – Amikor idekerültem, azt hittem, én majd mindent fogok tudni, még szinkronizálni is…! Hát, egyszer felvettük, amit alkotok, és azóta ezzel zsarolnak az idősebb kollégák, ha azt akarják, hogy valamit megcsináljak.
Rose a szemét forgatva lépett el a férfitól kartávolságra, mert nem igazán vágyott további paskolásokra.
– Inkább azt mondd meg, tudsz-e valami hasznosat tanítani Spencernek.
Az iskolatársa nem szólt semmit, viszont ő is várakozón nézett Paulra, aki elgondolkodva meredt rá vissza egy kis ideig.
– Igen, azt hiszem, hogy tudnék. Gyorsan tanulsz? – szegezte a kérdést most már egyenesen a vendégüknek.
– Most elég sok időm szabadult fel, szóval valószínűleg bele tudnék tanulni, ha kell – válaszolt óvatosan Spencer.
Rose meg csak a plafonra emelte a pillantását. A stúdióban a legtöbben megszeppentek, és nem mertek elég magabiztosan nyilatkozni. De hát… aki a mikrofon másik oldalán állt, annak talán nem is kellett.
– Akkor gyere be jövő pénteken is – ajánlotta Paul. – Az egy kicsit lazább lesz, akkor tudok majd magyarázni rendesen. Theóval be tudod küldeni, nem? – pillantott Rose-ra.
– Szerintem Theo nélkül is be tud jönni, nagyfiú már.
– Igen, tudok jönni – biztosította őt Spencer is.
– Akkor pénteken tízkor – bólintott Paul, és látszólag már fordult is volna vissza a munkájához, de Rose megköszörülte a torkát.
– Akkor iskola van.
– De akkor Theo hogy jön? – zavarodott össze a férfi.
– Minket ilyenkor ki szoktak írni.
– És akkor most hogy jöttél el? – ráncolta a homlokát Paul Spencerre nézve, de Rose közbevágott.
– Mert most délután van. Te mikor aludtál utoljára…? Hallod?!
De Paul már nem válaszolt akkor sem, ha talán hallotta őt, ugyanis csak intett párat, és már az egyik munkatársa felé is vette az irányt. Meg visszaszólt valami olyasmit, hogy akkor péntek délután.
– Látom itt is mindenki imád téged.
Spencer nem sok sikerrel próbált elfojtani egy mosolyt, Rose pedig inkább újra beleivott a vizébe, mielőtt valami epéset válaszolt volna.
– Paullal nagyjából egyszerre kerültünk ide mi is – magyarázta aztán, és fel sem tűnt neki, hogy átváltott többes számba. – Akkor volt pályakezdő, mi meg kicsik. Szerintem az összes gyerekkel ő foglalkozott, és nem tudom, hogy azért-e, mert értett hozzánk, vagy azért, mert korban ő állt a legközelebb hozzánk.
– Hát, akárhogy is, úgy tűnik eléggé összenőttetek – jegyezte meg Spencer fejet hajtva.
– A kapcsolatunk kizárólag szakmai – hárított Rose, a fiú meg mormogott valami olyasmit, hogy ő semmi olyanra nem célzott. Ő pedig éppen ezért arról pedig mélyen hallgatott, hogy fiatalabb korában az összes többi szinkronos lánnyal együtt neki is Paul volt „élete szerelme”. Kínos emlék volt. – Szerintem lát benned némi reményt, ha behívott jövő hétre is – váltott témát.
– Hát, ennek örülök. Bár nem tudom, mihez kezdenék, ha ennyi időt kéne veled töltenem – paskolta meg valószínűleg szívatásból Spencer Rose vállát, aki az érintés elől reflexből elhúzódott.
– Gyere be Theóval – javasolta önmagának ellentmondva. – Vele csak az nem jön ki, aki nem akar.
– Miért, ő jön pénteken?
– Igen – bólintott Rose, aztán belenézett a telefonjába. – Aznap nekem nem kell jönnöm, neki viszont van egy kisebb szerepe az egyik új shounenben, talán csak két részhez kell, és akkor is főleg ordítania kell.
– Hogyhogy te most nem üvöltöztél? – kérdezte viccelődve Spencer. Ez egyelőre még elég furcsa volt, mert elég éles váltásnak tűnt az „utáljuk egymást” és a „poénkodunk” közötti kanyar. – Hozzád közelebb áll szerintem, mint Theóhoz.
– Rám nagyon sokszor az aranyos karaktereket osztják, mert jól tudok ártatlan, szende kislányhangon beszélni, Theo meg tényleg tehetséges ebben – rántotta meg a vállát. – Ő szerintem bármit le tudna szinkornizálni.
– Azért szerintem te sem panaszkodhatsz.
A bátortalan bók annyira szokatlan volt, hogy Rose inkább meg sem próbálta felvenni. Helyette csak intett egyet, és elfordította a pillantását.
– Ha már úgyis itt vagy, tedd magad hasznossá, és hozz nekem vizet. Adok aprót.
– Éééés ez az a Rose, akit megismertem, és annyira utálok – biccentett Spencer.
És igen. Ez már sokkal otthonosabb érzés volt; valószínűleg mindkettőjüknek. Egyelőre.


Bradley

Pihenésre vágyott. Kezdett belefáradni abba, hogy folyamatosan dráma van az életében, és végre egy kis nyugalmat szeretett volna.
Túl sok mindenki gondját a saját vállára vette. De elvégre kénytelen volt, nem? Emily ügyét nem hagyhatta figyelmen kívül, elvégre a barátnője volt. Ethannel a munkája miatt kellett foglalkoznia, és bár ez okozta a legkevesebb fejfájást számára, mégis egyértelműen teher tudott lenni néha, hogy még egy valakiért úgy érezte, felelősséget kell vállalnia. És aztán ott volt Spencer, aki pedig családtag. Róla aztán végképp nem mondhatott le.
Mikor kilépett az egyetem kapuján a hőn áhított diplomájával, azt hitte, végre hátrahagyhatja összes kínját, és végre az önálló felnőttek életét élheti. Ez az élet azonban sokkal kevésbé volt hívogató így, hogy már átlépte a küszöbét. Hiszen Emily tragédiájának hatása itt is ugyanúgy utolérte. A tanári hivatással pedig még több konfliktust vállalt magára, és ehhez jöttek hozzá az olyan apró, ám mégis sokszor megterhelő házimunkák, mint a főzés, mosogatás és a takarítás.
Nem utált minden házimunkát. Főzni kifejezetten élvezett, viszont akkor is, voltak olyan időszakok, mikor inkább teherként gondolt rá. A megannyi dolgozat kijavítása után legszívesebben bedőlt volna az ágyába, hogy aztán többet ne is keljen fel legalább egy hétig, de ehelyett ebédet kellett készítenie másnapra. Későn feküdt, korán kelt, és ez a rutin kezdte felemészteni a tartalékenergiáit.
Az utóbbi időben már edzeni se tudott eljárni, bár sosem tudta eldönteni, hogy az időt, a kedvet, vagy az energiát kevesellje. Akárhogy is, körülbelül olyan passzban volt, mint az egyetemi vizsgaidőszak kellős közepén, mikor zacskós levesen és májas zsemlén élt. Azzal a különbséggel, hogy az egyetemnek félévenként vége szakadt, és tudott pihenni, itt azonban a kikapcsolódás sokára érkezik. És anno ott voltak a barátai, hogy támogassák. Itt azonban szinte egyedül kell helytállnia. Igaz, Olivia és Duncan két elég közeli városban éltek, Jarednek pedig itt, Brightwoodban volt a műhelye, mégis ritkán futottak csak össze. Legalábbis az egyetemi évekhez mérten.
Duncan az utóbbi időben rendkívül elfoglalt volt. Kaptak egy nagy rakat könyvet valamilyen névtelen adományozótól, és a férfi éjt nappallá téve katalogizálta a köteteket. Olivia felváltva pasizott és tüntetésekre járt, ráadásul hozzá viszonylag nehezebb is volt eljutni. Jared pedig igaz, hogy itt volt a közelben, Bradley mégis képtelen volt átmenni oda… a helyszínre. Hosszas töprengés után végül arra jutott, hogy ha Mohamed nem hajlandó a hegyhez menni, akkor a hegyet hívja házhoz, így Jareddel lebeszéltek aznap délutánra egy közös sörözést a West házban.
Bradley abban reménykedett, hogy ezáltal végre egy kicsit kikapcsolódhat, és újra egyetemistaként, fiatalnak érezheti magát. Szerette volna letenni a terheit, felelőtlennek lenni, főzés helyett kaját rendelni papírdobozban, hogy a mosogatással se kelljen törődnie.
Aztán kinyílt a bejárati ajtó. Jared helyett azonban Spencer lépett be rajta. Bradley magához tért előbbi gondolatmenetéből. Ideje volt újra felelősségteljes felnőttnek lenni.
– Szia! – üdvözölte az iskolából hazatérő unokaöccsét. – Merre jártál? – kérdezett rá, mivel a fiúnak az újfajta szokás szerint – amiben nincs semmilyen iskolán kívüli elfoglaltsága – tanítás után egyből hazament.
– Miért? – kérdezett vissza Spencer csodálkozva. Bradley tudta, hogy talán túlzásba viszi az aggódást, de nem tudott másképp hozzáállni a helyzethez.
– Mert most egészen… feldobottnak tűnsz, ha megkockáztathatom ezt a kijelentést – mérte végig az elmúlt időszakhoz képest most végre kevésbé letörtnek tűnő Spencert.
– Fogjuk rá, hogy kezdem… kiheverni az AV klubos dolgot – zuttyantotta le a fiú hátizsákját a bejárati ajtóhoz legközelebb eső sarokba.
– Ilyen hamar? – csodálkozott Trevor, miközben feltápászkodott a kanapéról, amin eddig ült a Jaredre váró sörével. Barátjában ugyanis akárhányszor találkoztak, rendszerint már mindig benne volt legalább egy doboz sör, amiről sosem tudta kitalálni, mikor került belé, de nem akart hátrányból indulni ő sem.
– Rose elvitt a szinkronstúdiójukba – felelte Spencer, miközben lehúzta cipőjét is. Bradley számára ez a magyarázat több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt.
– Mióta vagytok ilyen jóban? – fejezte ki meglepődését.
– Mióta már nem rettegek tőle, hogy leleplezi a titkomat – felelte félvállról a fiú. Bizonyára nagy teher került le most ezzel a válláról, hogy már nem kell titkolóznia senki előtt. Bár nyilván elég sok hátulütője is volt, és Spencer minden bizonnyal nem előnyösnek fogta fel ezt a helyzetet, de most egész úgy tűnt, mintha kezdene megbékélni vele.
– Ő… – torpant meg aztán a fiú az emeletre vezető első lépcsőfokon. – Nem gond, ha átjön egy barátom? – fordult vissza aztán Bradley felé, kiskutyaszemekkel kérlelve őt. Trevor legszívesebben rákérdezett volna, hogy milyen jellegű barát, de aztán úgy ítélte meg, hogy unokaöccse magánéletét a közelmúltban sikerült jobban nyilvánossá tenni, mint azt bárki kívánná magának, így most megérdemel ennyi diszkréciót ezen a téren.
– Persze – bólintott végül. – Jared átjön beszélgetni – tette hozzá, hogy azért a fiú tudtára hozza, hol kéne meghúznia a határt látogatójával.
– Rendben – bólintott Spencer is, és folytatta is vágtázását felfelé a szobájába.
Bradley kihörpintette az utolsó kortyot is a dobozból, majd összenyomta és a kukába dobta az alumíniumroncsot. A hűtőhöz sétált, hogy még egy sört kivegyen. Elvégre Jared is ki tudja, hány sörnél állt meg aznap.
A választ azonban nemsokára ki is derítheti, hiszen amint becsukta a hűtőt, már kopogtattak is.
– Bújj be! – kiáltott keresztül a házon, majd el is indult a bejárat felé, hogy félúton találkozzon barátjával.
– Helló! – köszönt Jared, mikor meglátta Bradley-t. – Te mit iszol? – kérdezte, miközben egy laza mozdulattal kikapta Trevor kezéből a sört.
– Azt akartam – nevette el magát Bradley, majd visszafordult a konyhába, hogy egy egész rekesznyi folyékony kenyérrel csatlakozzon újra barátjához.
– Nem fogod elhinni, ki kezdett nálam dolgozni – pattintotta fel italát már a veranda heverőjén üldögélve Jared.
– Megöl a kíváncsiság – ásított poénból a férfi, bár igazából tényleg nem volt kíváncsi egy Izzadt Mike-hoz hasonló sztorira.
– Ethan Flynn – felelte a szerelő, amitől Bradley majdnem félrenyelt.
– Komolyan? – döbbent le. – És munkát adtál neki?
– Tropára ment a kocsija, én meg lehetőséget adtam neki, hogy ledolgozza az árát – magyarázta. – Illetve emlékeztem a nevére korábbról, így miután bemutatkozott, úgy éreztem, hogy te is nyugodtabb lennél végre, ha én is szemmel tartanám. Amúgy nem rossz arc.
– Szóval komolyan őrangyalkodni fogsz? – kérdezte Bradley kétkedőn, mivel ez a szerep gondolataiban merőben messze állt az olajos képű férfitól.
– Alapból nem terveztem – vont vállat Jared, belekortyolva sörébe. – De gondoltam, ha elmondom, úgyis megkérsz rá.
– Leginkább csak arra kérlek meg, hogy ne itasd le munkában – nézett szigorúan barátjára.
– Trevor, chill. Hadd lazítson szegény srác.
– Lehet, nem a legjobb társaságba keveredett – jegyezte meg az irodalomtanár bosszúsan.
– Szerintem pedig tökéletes társaságba került – ellenkezett Jared. – Nézz csak rám! Én például tökre imádok velem lenni.
– De komolyan lenne türelmed hozzá?
– Te tényleg ilyen felelőtlennek tartasz? – lepődött meg. – Felnőtt vagyok. Csak tudok vigyázni egy érett, szinte már nagykorú embertársamra – kérte ki magának.
– Tudom… – bólintott lassan Bradley. – Csak ő… problémás eset – kereste a megfelelő szavakat.
– Igen, tudom, emlékszem még a meséidre róla. Viszont kíváncsi vagyok rá, hogy tényleg reménytelen, vagy csak a te mércéd szerint menthetetlen – szúrt oda Trevornak. Mikor látta, hogy a férfi kicsit elkomorodik, és kezdi magára venni az elhangzottakat, barátian a vállába bokszolt. – Úgy tűnt, hogy helyén van a szíve. De ha bármi van, mindenképp szólok neked – ajánlotta végül.
– Legyen úgy – biccentett Bradley, majd megfontoltan kortyolt egyet söréből. Szerette volna azt hinni, hogy ezzel legalább az Ethan probléma megoldódhat, hogy legalább ennyi teher lekerül a válláról. De őszintén nem tudta eldönteni, hogy Jared milyen hatással lesz majd a fiúra.

82. Akik csalódást okoztak