Tintavér – 130. Jótékonysági est

Kitty

Minden tökéletesen elő volt készítve, a hosszú hetek szervezési munkálatai látszólag beértek. Ez azt jelentette, hogy a rendezvénynek zökkenőmentesen kellett lemennie. Elméletben.
A valóság azonban nem egészen ezt tükrözte, és Kitty úgy érezte magát, mintha egymaga próbált volna egyben tartani egy szétszéledni készülő birkanyájat. Volt nála egy ütemterv és egy lista, és bár részt vett a szervezésben, sorra érték őt azok a kérdések, amelyekre nem tudott válaszolni, és ez kétségbeejtette.
– Relax, Kitty, tudod – próbálta őt nyugtatni Rob, aki hősiesen próbálta átvenni a szárnysegéd szerepét, sokat sajnos nem tudott tenni az ügy érdekében. – Te szoktad ezt mondani.
– Adrian nélkül fel fogunk sülni – túrt a hajába idegesen a lány.
Amikor napokkal ezelőtt a főszerkesztője fejfájásra panaszkodott, még egyikük sem gondolta, hogy egy kis mezei frontérzékenységnél komolyabb lehet a baj. Aztán jött a láz, ami ledöntötte a lábáról a fiút, aki a jótékonysági est idejében is otthon nyomta az ágyat. Senki sem várhatta – és nem is várta – el tőle, hogy betegen is bejöjjön segíteni az esemény levezérlését, de Kitty elképesztően elveszettnek érezte magát az iskolaudvar közepén, ahol mindenki őt találta meg a kérdéseivel.
A tanárok persze segítettek, mert voltak olyan folyamatok, amiket eleve át kellett adniuk a felnőtteknek, de Kitty azt kívánta, bár mindent az ő kezükbe adtak volna már az elejétől kezdve. Ők jobban tudták volna, pontosan hová és hányra kellett menniük az egyes előadóknak, a zenészeknek, melyik stand volt az egyes köröké, hol tartották a pénztár kulcsát, hol, mikor, mit, kit…
– …pánikroham… nem lesz jó…

Csak néhány szót tudott elcsípni Rob mondandójából, és bár fogalma sem volt, a barátja kivel beszélhetett, nem is igazán érdekelte. Ez az egész messze nagyobb felelősség volt, mint amit vállalniuk szabadott volna, és el sem tudta képzelni, Adrian hogy bírta mindezt kézben tartani úgy, hogy az idegösszeroppanásnak bármelyik tünetét produkálni kezdte volna.
– Kitty, baj van – szaladt oda hozzá Gina az ajkait harapdálva.
– Micsoda? – fordult a lány felé, és érezte, ahogy minden porcikája pattanásig feszült, pedig még azt sem tudta, miről van szó.
– A földszinti lányvécében nem megy le a víz, sőt, ha lehúzzuk a vécéket, akkor feljön a… trutyi – fintorodott el Gina, Kittyben pedig megállt az ütő. Úgy egyeztek meg az iskolavezetéssel, hogy egyedül a földszintet használhatják fel az esemény lebonyolításához, de ha a vécék nem üzemképesek… De Hauser igazgatónő biztos megérti, nem?
– Beszélj erről Hauserrel – kérte a lányt, de ő nem mozdult mellőle. – Mi van?
– Én nem merek – rázta a fejét a tizedikes.
– Mi az, hogy nem mersz?
– Hauser olyan ijesztő – dünnyögte Gina elégedetlenül.
Kitty nem akart hinni a fülének, de még mielőtt reagálhatott volna, egyrészt befutott Eric, másrészt a telefonja is szinte vádlón kezdett csörögni a zsebében. Felemelte hát a mutatóujját, hogy csendre intse mindkét segítőtársát, és fogadta a hívást. Hamarosan azt kívánta, bárcsak ne tette volna.
– Mi az? – kérdezte őt Gina aggodalmas arccal. – Tökre lesápadtál.
– A nyomda az – nyelt egyet Kitty, mert a torka egészen összeszorult. – Durrdefektet kapott a kocsi, amivel elküldték az újságot, és lehet, hogy nem ér ide kezdésre.
– Menjen el érte valaki – ajánlotta Eric, mintha mi sem lenne egyszerűbb. De mégis ki volt az, aki csak úgy elmehetett volna, és akinek oda is adták volna a szállítmányt?! – De van itt más is. A banda, ami a záró produkció lenne, visszamondta a koncertet. Azt mondták, az énekes be van állva, és nem tud egyenesen menni se, nemhogy énekelni…
Talán Eric még beszélt hozzá, de Kitty egyszerűen nem tudta tovább elviselni a körülötte összedőlni látszó rendezvényt, amiért annyira sokat dolgoztak az elmúlt hetekben. Szó nélkül hagyta ott a többieket, és a szemét elhomályosító könnyektől azt sem látta, merre ment; csak minél távolabb akart kerülni a megoldásra váró, ám megoldhatatlannak tűnő problémáktól.
– Kitty!
Még Scott hangja sem tudta őt megállítani, így a barátjának el kellett kapnia ahhoz, hogy visszatartsa őt, mielőtt még ténylegesen elszaladt volna az iskola területéről. Ahogy a fiú átölelte őt, egyszerre érezte úgy, hogy megfojtja őt az a sok minden, ami elől menekülni próbált, és úgy, hogy Scott karjai között biztonságban volt.
– Hívd fel.
– De beteg – sírta Kitty kétségbeesetten a barátja vállába. – Nem hívhatom fel azzal, hogy… hogy elrontom az egészet…
– De, mert ha nem hívod fel, tényleg elrontod – ábrándította ki őt Scott. – Add meg neki az esélyt arra, hogy segítsen.
Micsoda eufémizmus volt ez arra, hogy az otthon harminckilenc fokos lázzal fekvő Adriant be kellett riasztaniuk, mert ők együtt nem voltak képesek kézben tartani azt, amit a főszerkesztőjük egyedül is megoldott volna. De akkor és ott nem Kitty Parnell büszkesége volt az első, hanem a rendezvény sikere.
Adrian pedig az első csörgés után felvette a telefont.


Robert

Amikor Kitty se szó, se beszéd eltűnt, Rob nem csak miatta kezdett komolyan aggódni, hanem az egyre sokasodó szervezési nehézségek miatt is. Ő tényleg próbált segíteni, de ez egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek ő gondolta látatlanban.
Ráadásul úgy tűnt, hogy Gina pillanatokon belül hiperventillálni fog, hiába próbálták őt Erickel közösen nyugtatgatni. Kínjában még azt is megígérte, hogy majd ő beszél az igazgatónővel azokról a retkes vécékről, csak ne boruljon ki.
A szavai látszólag semmilyen hatással nem voltak a lányra, és már éppen készült volna feladni ő is a szélmalomharcot, amikor visszatért Scott Kittyvel. Rob nem emlékezett rá, hogy mikor látta utoljára a lányt kisírt szemekkel, de volt egy sanda gyanúja, hogy nagyjából hét éves korukban. Éppen ezért nem mert sokáig a szemébe nézni, nehogy aztán valami előre nem látható következménye legyen a bámulásának.
– Oké, akkor Rob beszél Hauserrel – fújta ki a levegőt Kitty. – Meg kell nyitni az első emeleti lányvécét, meg ki kell hívni a szerelőket is, és lezárni a földszintit.
– Jó – egyezett bele.
– Én elviszem Ericet az újságokért – pörgette meg a mutatóujján a slusszkulcsát Scott, aki az egész társaság legnyugodtabb tagjának bizonyult.
– Mi pedig kerítünk egy másik együttest – nézett Ginára Kitty.
– Na de ha mi mind másra koncentrálunk, ki fogja itt tartani a frontot? – kérdezett vissza a tizedikes a száját harapdálva. Miért csinálták ezt a lányok olyan sokszor…?
– Majd mi – szólalt meg a hátuk mögül a rekedt Adrian, és amikor Rob felé fordult, látta, hogy az évfolyamtársuk messze nem gyógyult meg, mégis ott állt az öccse mellett. Russel is legalább olyan bizonytalanul méregette a testvérét, ahogy mindenki más is.
Viszont hiába volt Adrian beteg, a jelenléte olyan megnyugvást hozott mindenki más számára, hogy abban a pillanatban az orrfújástól kipirosodott orrán és láztól csillogó szemein is átsugárzott az, hogy tényleg ő volt a csapat vezetője. Rob az utóbbi hónapokban látta már, hogy Kitty elfogadta a fiút főszerkesztőnek, de mindig abszolút egyenlő felekként bántak egymással.
Ez volt az első olyan pillanat, ami mindannyiuk számára nyilvánvalóvá tette, hogy bár Adrian csapatjátékos volt, mégis ő volt az, aki képes volt a kezébe venni az irányítást.
Wow.
Totál olyan, mint a kutyáknál egy dominanciaharc.
Vagy mint amikor az Oroszlánkirályban Simba felmegy üvölteni a sziklájára.
Megrázta a fejét, és mielőtt még további hülye hasonlatok jutottak volna eszébe, inkább Hauser igazgatónő keresésére sietett. Ő sem igazán repesett a boldogságtól, hogy neki kell a kényes – és szagos – problémát a diri elé tárnia, de még mindig sokkal jobb volt csinálni valamit, mint tétlenül várni a sült galambot. Arról nem is beszélve, hogy valahogy hirtelen az egész gépezet mintha mozgásba lendült volna.
A standokat megtöltötték a körtagok, a hangosítás is elkészült már, sőt, az emberek is elkezdtek szállingózni, amikor ő elszabadult végre az eldugult vécék témakörétől. Először Kittyéket akarta megkeresni, de végül mégis a színjátszósok felé vette az irányt. A darab volt az egyik legnagyobb szenzáció, és egyben az egyetlen olyan program, amit az időjárástól függetlenül odabentre terveztek. Bár Rob ezúttal nem a nézőtérre igyekezett, benézve látta, hogy már a kiírt kezdés előtt fél órával is akadtak olyanok, akik odabent ültek, hogy elfoglalják a legjobb helyeket.
Azért ez nagy dolog volt, nem?
A rövid leselkedés után aztán a kulisszák mögé lépett be, mert tudta, hogy ott is szükség lehetett segítségre. Rose-zal ugyan nem voltak puszipajtások, de már ismerték egymást, és úgy vette észre, hogy a lány kezdte őt valamiféle színházi személyzetnek tekinteni, mert a legutóbbi próba alkalmával például kiadta neki, hogy segítsen öltözködni a szereplőknek a takarásban.
Ő meg segített, mert miért ne? Akkor is, ha elég fura élmény volt egyébként.
Ezúttal nem tudta, szükség lesz-e a szolgálataira, de elsősorban arról akart meggyőződni, hogy Theo rendben volt-e. A jelmezes főpróbán történtek után Rose boszorkányos ügyességgel íratta ki a testvére karakterét a színpadról.
Nem a darabból, csak a közönség szemei elől tüntette el. Mivel Theo a kiképzőt játszotta, aki szinte folyamatosan ott volt a szereplők mellett, hogy kioktassa és olykor kéretlen leckékkel lássa el őket, az új koncepció az lett, hogy nem jelenítették őt meg fizikailag.
A hangját viszont igen.
És amikor Rob először látta egyben a darabot a végleges formájában, szinte az üléshez szegezte őt a többiek alakítása. Mert a színpadon mindenki ügyes volt. Összeállt az egész. És ahogy időről időre megszólalt a hangszóróból a kiképző Theo hangján, néha még ő is kihúzta magát ültében a szereplőkkel együtt.
– Izgulsz már? – kérdezte az évfolyamtársát, amikor kiszúrta őt a technikai pult mellett berendezett kis sarkában. Egy mikrofont állítottak be neki oda, ahonnan nyugodtan mondhatta a szövegét, meg egy kis képernyőn keresztül nézhette azt is, mi folyt éppen a színpadon.
– Nem – rázta a fejét Theo, és tényleg nem tűnt idegesnek, bár láthatóan nem találta a helyét a telefonja nélkül, amit ilyenkor már nem nyomkodhatott. – Így már otthonos a terep.
– Hát, akkor hajrá – vigyorgott rá Rob.
– Köszi. Hát, tudod, legalább az én nagy dobásom alatt a csajom nem meghal éppen – érkezett a Theóhoz tökéletesen illő, rohadtul fura válasz.
Mi a franc?!
– Na, és ez melyik animédben volt?
– Ha elmondanám, akkor spoileres lenne.
Jogos. De Rob akkor is nehezen állt meg egy rezignált pofavágást – amit végül csak az akadályozott meg, hogy ekkor megjelent mellette Scott.
– Van odakint a nézőtéren valami nagy filmes név – szakította félbe őket a fiú. – Rose a plafonon van, és ha valaki elront valamit, szerintem vér fog folyni. Vagy benzin, amit aztán felgyújt.
– Milyen jó, hogy vannak köztünk tűzoltók – állapította meg Rob.
– Hát, még jó, hogy, Rose egy tűzokádó sárkány, mellé ki kellett képeznünk egyet – vélekedett Theo. – Tudod, Daenerysnek tojásokat kellett kikeltenie, hogy tűzhöz jusson, Rose-nak megy egyedül is.
– Van olyan sorozat, film vagy anime, amit te nem nézel?
– Hú, igen, volt egy, amit Rose szeretett gyerekkorában, de Theo utálta – merengett el teljes komolyságot színlelve Scott. – Mi is volt a címe…? Az a macskás.
– Na, húzás – hördült fel Theo. – Egy szót se többet a Tokyo Mew Mew-ról!
Rob ezen a ponton szerette volna megkérdezni, mégis mit tudott az az anime, ami Theóból ilyen reakciót váltott ki, de már nem volt rá ideje, mert ekkor befutott Rose, és folyamatosan valami Gabriel Windről károgott.
Tehát Scott és ő jobbnak látták elfoglalni a helyüket a közönség soraiban ahelyett, hogy végighallgatták volna az ikrek következő beszélgetését.
Akármitől tartott is Rose, a félelme alaptalan volt – a darab ugyanis hatalmasat tarolt.


Kitty

Adriannek három lázcsillapítót kellett bevennie a rendezvény alatt, hogy kibírja talpon, pedig ez egy egész napi adag volt, és egyáltalán nem lett volna szabad ennyit megenni belőle ilyen rövid idő alatt. De eredményképp az összes eléjük gördülő akadályt sikerült félreállítaniuk az útból, és a jótékonysági est többé-kevésbé a tervek szerint alakulhatott.
Azt mindketten pontosan tudták, hogy a most összegyűjtött pénzből nem fogják tudni örökre biztosítani az újság fennmaradását, de egy évre biztosan elhárították az anyagi gondokat. Talán kettőre is.
– Ez nem lesz hosszabb távon fenntartható – sóhajtott fel Kitty, amikor már túlvoltak mindenen, és csak néhány lelkesebb látogató bóklászott a szedelőzködő szervezők között, ő pedig lenyomta egy padra a beteg főszerkesztőjét.
– Tudom – sóhajtott fel Adrian a szemeit lehunyva. Nem olyan rég említette, hogy nagyon fájt a feje, szóval talán azon próbált segíteni a relaxálással. – Előbb vagy utóbb teljesen meg fogják szüntetni az újságot ebben a formájában.
– Ha ebben már most olyan biztos vagy, miért csináltuk ezt az egészet?
– Mert időt kell nyernünk a változásra. Jövőre el akarom indítani az online verzióját is az újságnak, mert a neten sokkal olcsóbban tudjuk fenntartani magunkat, több benne a lehetőség, jobban is alkalmazkodik egy internetes platform a modern igényekhez.
Kitty meglepetten pislogott az évfolyamtársára, és először vissza akarta passzolni az ötletet azzal a felkiáltással, hogy csak a láz beszélt belőle. Ahogy azonban végiggondolta a hallottakat, rájött, hogy egyáltalán nem egy hirtelen felindulásból bedobott gondolatról volt szó, hanem valami sokkal megfontoltabb lépésről. Ha lett volna idejük rászoktatni az iskola tanulóit az online formában elérhető újságra, akkor…
– Ezt te már mondtad Hausernek is, mi? – szűkültek össze a szemei.
– Nyilván. Különben nem hiszem, hogy jóváhagyta volna ezt az egészet – nézett körbe Adrian. – Szeretem az újságot, de ez egy pénznyelő. Valamilyen kompromisszumra lesz szükségünk, és… hát, azt gondoltam, ez működőképes lenne.
Rövid ideig egyikük sem szólt egy szót sem, és csak a többiek motozása hallatszott a távolból. Valaki nevetett.
– Ez nem rossz ötlet – jegyezte meg végül Kitty a főszerkesztőjére pillantva.
– Ha apám megtudná, hogy a nyomtatott sajtó helyett az internetre akarok fókuszálni, kitagadna – nevetett fel Adrian, de ezúttal nem volt ott a hangjában a keserűség, ami az apja említését mindig kísérte. Most tényleg jó kedve volt, láz és fejfájás ide vagy oda. Kitty is elmosolyodott halványan, hogy aztán a fiú következő kijelentése nyomán megnyúlt arccal bámulhasson rá. – Kilencedikben tetszettél nekem.
– És ezt most miért mondod el nekem?! – háborodott fel.
– Mert látni akartam a képedet rá – nevetett Adrian felállva. – De ne parázz, elég hamar rájöttem, hogy ez csak egy tévedés volt.
– És miből jöttél rá, nagyokos? – eresztett meg most egy mosolyt ő is.
– Abból, hogy nekem igazából a kedves lányok jönnek be – osztotta meg a felismerését vele az évfolyamtársa, Kitty pedig nem tudta eldönteni, ezen nevetnie vagy sírnia kellene.
Még akkor remekül szórakozott magában ezen a beszélgetésen, amikor Russel már rég hazaterelte a bátyját. A lány mellé Scott ült le, aki derűsen sandított rá.
– Szóval megtudtuk, hogy nem vagy kedves.
– Ó, fogd már be – lökte meg halkan kuncogva a barátját.
– Na! Ha nem leszel kedves, sírni fogok – fogadkozott Scott, de ahelyett, hogy beváltotta volna a fenyegetését, csak szeretettel Kitty halántékára csókolt. – Menjünk haza.

Folytatjuk!

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés