36. Bizalom

Liam

Éles villanás követte a kattanó hangot, majd a szoba ismét félhomályba borult. Spencer odalépett az asztalhoz, alig észrevehető távolsággal arrébb helyezte az egyik figurát, majd visszament a fényképezőhöz. Újabb kattanás és villanás, majd megint csak félhomály. Liam már egy ideje bent volt a szobában, Spencer elmélyült munkáját figyelve, ügyelve arra, nehogy megzavarja. Ez meglehetősen jól sikerült neki, ugyanis az AV klub elnöke egészen eddig észre sem vette, hogy bejött valaki. Olyan nagy átéléssel csinálta, hogy teljes egészében kizárta a külvilágot.
Liam arcán halvány mosoly terült el. Imádta, ha valaki így bele tud merülni abba, amit csinál. Nem véletlen választotta Spencer ezt a feladatot projektmunkájához, és nem véletlen volt ő az AV klub elnöke. Ahogy oldalazott, hogy más szemszögből is megnézhesse Spencer ténykedését, meglökött valamit a sötétben, amire a fiú azonnal felkapta a fejét.
– Bocsánat – szabadkozott rögtön, de Spencer a mosolyából ítélve nem haragudott.
– Szólhattál volna, hogy itt vagy, és akkor abbahagyom – helyezte le óvatosan Spencer a fényképezőgépet egy görgős lábú asztalkára.
– Pont azt nem akartam – nevetett Liam, majd eltakarta a szemét, mikor Spencer a villanykapcsolóhoz lépett. Fény árasztotta el az iskola alagsorában lévő szobát.
– Milyen volt életed első íróköre? – érdeklődött jókedvűen a fiú, miközben pakolászni kezdett. Olyan volt, mint mikor valaki behív a szobájába, de rendetlenség van, amit szégyell, így gyorsan megpróbálja orvosolni a helyzetet.
– Eléggé… feszült – kereste a jó szót.
– Hogyhogy? – lepődött meg Spencer, és még a pakolást is abbahagyta. – Trevor nem ment bele, hogy ne kelljen felolvasnod? – csodálkozott, Liam pedig furcsállta, hogy Trevorként emlegeti a tanárt, aki nem is tanítja. Mintha ennek ellenére mégis ismernék egymást…
– Pont azlőtt oktatta ki Ethant a pozitív diszkrmnációról, hogy megkrdztem volna. Így meg már nyilván nem mrtem.
– Azért talán túlzás téged egy kalap alá venni Ethannel, nem gondolod? – húzta fel szemöldökét Spencer.
– Hát, akrhogy is, nem krdztem meg… – vonta meg a vállát, mintha ilyen lazán venné a dolgot, pedig már a körgyűlés vége óta ezen stresszelt.
– És… milyen volt a feladat? – próbált tovább érdeklődni, amire Liam ingatni kezdte a fejét.
– Páros feladat… És megkaptam Kittyt. Szóval valsznleg fel kell majd olvasnom. Miért pont vele kell lennem? – tette fel a költői kérdést.
– Szerintem meg tudod beszélni vele, hogy ne olvassatok fel – vetette fel Spencer.
– Nem is csak az… – folytatta Liam. – Nem szimptikus nekem.
– Hát… Kitty sokakat megijeszt először, de sokat tanulhatsz tőle – próbálta békíteni a félénk fiút.
– Én tőle, vagy ő tőlem…? – morogta, miközben összefonta maga előtt a karjait.
– Hogy érted? – kérdezte Spencer, összeszűkült szemekkel.
– Olvastad a heti iskolaújságot? Kitty lemásolta a blogomat.
– Biztos, hogy ő volt? – lepődött meg a fiú, aki nem nézte volna ki barátjából a plagizálást.
– Az ő neve volt a cikknél – bólintott Liam lassan. Igazából nem is tudta, mit érez ezzel kapcsolatban. Nem esett jól neki, hogy ellopták a munkáját, az viszont valamennyire büszkeséggel töltötte el, hogy Kitty, meg úgy am block a szerkesztőség úgy érzi, az írása elég jó ahhoz, hogy lehozzák az iskolaújságban.
– Legutóbb ebédnél is idegsítő volt a felsbbrendsége – tette hozzá kisvártatva. Spencer ráharapott ajkaira, látszólag nem tudta, mit feleljen erre.
– Sajnálom – mondta aztán Liam.
– Micsodát? – kérdezett vissza az AV klub elnöke.
– Tudom, hogy jóban vagytok. Nem kéne szidnom őt – hajtotta le a fejét. Egy pillanatig arra vágyott, hogy Spencer valami olyat mondjon, hogy “Ugyan már, teljesen érthető”, vagy hogy neki adjon igazat, de rögtön aztán már azt remélte, hogy Spencer nem adná így ki egy barátját sem. Mert az azt jelentené, hogy ha ugyanezt Kittyvel beszélné meg, akkor mellé állna helyette. Spencer azonban végül erre sem reagált semmit. Liamet ez megnyugtatta.
– Szeretnéd, hogy beszéljek Kittyvel? – ajánlotta fel aztán. Liam tétovázni kezdett. Aztán rázni kezdte a fejét.
– Értkelem, de ideje a sarkmra állnom – felelte. – És amúgy is valami olyan témát kell megbeszlnünk, ami heves reakciót vált ki belőlünk, úgyhogy valami ilyesmi pont jó lesz – fejtette ki, majd egy hirtelen éles villanás újra betöltötte a helyiséget. Kellett pár pillanat, mire magához tért, aztán kérdőn nézett Spencerre, aki a fényképezőgépét tartotta a kezében.
– Gondoltam, megörökítem azt a pillanatot, amikor végre elhatároztad, hogy kiállsz magadért – mosolyodott el, amire Liam gúnyosan grimaszolni kezdett.


Hauser

– Tudom, miért hívott, igazgatónő – tépte fel az ajtót Julian Dalton. – Az én hibám! Vállalom a felelősséget – közölte eltökélt arccal egy szuszra, és várakozva állt meg az asztal előtt.
Giselle elnézően pillantott rá, miközben hellyel kínálta, és ő maga is elfoglalta helyét a székében. Julian kényszeredetten követte példáját, viselkedésén azonban látszott feldúltsága. Mindig is kissé heves természetű fiatalembernek tűnt, aki a szívével gondolkodott, és hajlamos volt maga alatt vágni a fát, ha a meggyőződése úgy kívánta. Talán épp emiatt érezte felelősnek magát a férfi tettéért, hiszen sosem érezte ezeket komoly jellemhibának, csak művészi különcségnek. Ha tudta volna, hogy egyszer ennyire tévútra fog térni…
– Tehát elismered, hogy viszonyod van Fay Mayforddal? – intézte első kérdését a férfihoz. Egy pillanatig sem hitte, hogy a kapcsolat csupán a férfin múlott volna, hiszen azzal, hogy kiderült, Fay és Julian az ügy főszereplői, korábbi elmélete is felborult a gaz csábítóról és megrontott kislányról. Giselle számára úgy tűnt – bár nem végzett pszichológia tanulmányokat –, a két fiatal egyazon gyermeki ábrándokat kergette a szerelemről, és a két szív ennek köszönhetően talált egymásra és forrt egybe. Fay részéről talán még meg is értette, de a férfi… élete nagy részében erre a pályára készült, és alighogy kikerült az egyetemről, már kockára is tette a karrierjét egy fellángolás miatt. Mert hogy is hihette, hogy ez a dolog tartós lehet? Hogy soha nem fog kiderülni?
– Ami egyedül az én hibám – ragaszkodott hozzá Julian. – Ha én nem vagyok ennyire elszánt, Fay egész biztosan nem ment volna bele ilyesmibe. Csak egy lány, aki nem tudja, mit jelent ez az egész. Én tudtam, és én akartam. Nem ő.
Balgaság. Giselle tudta, hogy a férfi csak a lányt próbálja védeni, amiért olyan hosszú időre titkolózni kényszerült miatta. Most, hogy a dologról fellebbent a fátyol, Faynek is el kell számolnia környezetének tettéről. Bár az igazgatónő értékelte a gesztust, mégis csalódottan ingatta fejét. Fay ugyan számíthatott néhány kellemetlen beszélgetésre ezek után, de a férfi volt az, aki igazán megüthette a bokáját. A diákokért az iskola volt felelős, így neki kötelessége volt megtenni a szükséges lépéseket, még ha ez azt jelentette is, hogy Juliant felelősségre vonják. A gimnázium növendékei nem csupán kiskorú személyek, de alárendeltek is voltak, ami miatt a viszony következményei is jóval súlyosabbak lehettek.
– Mi ütött beléd, Julian? – képedt el a nő a másik esztelenségén. – Tisztában vagy vele, hogy ez nem csak az állásodba kerülhet, hanem a karrieredbe is? És ha a szülők úgy gondolják, hogy feljelentenek, amiért kikezdtél a lányukkal?
– Akkor vállalom a következményeket! – jelentette ki szenvedélyesen Julian. – Én döntöttem így, és már akkor is tudtam, hogy ez benne van a pakliban. – Arckifejezése rendíthetetlen elszántságról árulkodott.
– Tudod te, mit beszélsz? Akár börtönbe is juthatsz! És mi lesz ezek után Fayjel? Teljesen megzavartad a fejét! – veszítette el Giselle a türelmét, amiért úgy érezte, Julian nem kellő komolysággal kezeli a problémát. Valóban csak ennyit jelentett számára ez a pálya? Előre megfontolt szándékkal elhajította pár pásztoróráért cserébe? Akkor talán az ő ítélőképességét homályosította el a Julian felé érzett szimpátiája?
– Megzavartam? – kérdezett vissza Julian, de nem azért, mert bizonytalan volt, hanem inkább ingerültnek tűnt. – És azt honnan tudja, hogy nem kényszerítettem őt? Lehet, hogy most úgy érzi, végre megszabadult!
Giselle egy pillanatra elgondolkodott Julian szavain, de nem tudta elképzelni róla, hogy zsarolás vagy kényszerítés eszközével élt volna. Akárhogy is, ezt nem az ő dolga volt kinyomozni. Komor méltósággal szállt le rá a gyászos beletörődés. Julian a megbánás legkisebb jelét sem mutatta – no, nem mintha abban az esetben túl sokat tehetett volna érte. Talán csak jólesett volna lelkének, ha a férfi nem csupán az ellenséget látja benne, hiszen ő tényleg igyekezett mentséget találni számára. De hiába – ezek a fiatal kollégák még képtelenek különválasztani az érzelmeket a pálya által megkövetelt felelősségvállalástól.
– Az a lány sok mindent érez most, de a boldogság nincs közöttük – jegyezte meg epésen. – Most mit tegyek veled, Julian? – tette fel a kérdést inkább önmagának. Normál esetben egy pillanatig sem tétovázott volna, most azonban, hogy egy fiatal férfi karrierje volt a kezében, aki nyilvánvalóan szerelemből követte el tettét, mégis nehezen szánta rá magát a következetességre. Mindez azonban csak egy pillanatig tartott. Az iskola hírneve és a diákok biztonsága fontosabb, mint egyetlen ember, vagy az, hogy személyes elfogultsága miatt nehezére esik meghoznia egy döntést.
– A kapcsolatnak azonnal véget kell vetned – jelentette ki határozottan. – És nem folytathatod tovább a munkádat ebben az iskolában.
Julian összeszorította a száját, de állta az igazgatónő pillantását, úgy bólintott.
– Akkor talán legjobb lesz, ha összeszedem a holmimat.
– Kénytelen leszek tájékoztatni Fay szüleit is az ügyről – folytatta kényszeredetten a sort Giselle. – Az ő döntésük lesz, kívánnak-e eljárást indítani ellened hatalommal történő visszaélés miatt.
– Az pedig már nem erre az iskolára fog tartozni – jegyezte meg Julian. – Fay csak egy diák, nem szükséges ennél nagyobb figyelemnek kitenni őt. Szóval értékelném, ha a távozásom után senki nem faggatná őt ezzel kapcsolatban.
Giselle megütközött ezen a kijelentésen, hiszen az egész helyzet a férfi könnyelműségéből pattant ki.
– Ha valóban fontos lenne számodra Fay, nem kockáztatod meg, hogy ilyen helyzetbe kerüljön – közölte vele kissé élesen.
– Éppen ezért megyek el – tárta szét a karjait Julian. – Hogy neki ne kelljen.
Eső után köpönyeg. Az igazgatónő tudta, hogy ezzel még nincs vége az ügynek, és sokáig árnyékba borítja majd az iskola hétköznapjait. Julian úgy sétált ki a szobából, hogy búcsúra sem méltatta őt. A nő fáradt sóhajjal húzta magához a telefont, hogy egy kellemetlen hívást lebonyolítson, aztán várt rá a papírmunka.

Folytatjuk!

 

Mi a véleményed?
  • Tetszik (8)
  • Izgi! (2)
  • Vicces (0)
  • Jajj :'( (1)
  • Aargh! (1)
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

Ezeket olvastad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés