Tintavér – 131. Messzire vezető utak

Ethan

Néhány ruha, két pár cipő, pár piperecucc és egy doboz a személyes holmiknak – ennyi volt minden vagyontárgya. Egyetlen sporttáskába belefért az élete. Úgy pakolta össze őket, hogy a pár méterrel odébb munkájába temetkező Bradleynek talán fel sem tűnt, hogy csomagol, nem pedig csak rendet próbál tenni környezetében. Bár ez a hely mindig is csupán átmeneti otthon volt számára, mégis nehéznek tűnt, hogy búcsút vegyen tőle. Bár élettere egy kemény kanapéra korlátozódott, magánéletén pedig nap mint nap átcsörtettek a ház lakói, mégis jó ideje ez volt a legbékésebb placc, ahol álomra hajthatta fejét. Minden bizonnyal békésebb volt annál a helynél is, ahová igyekezett.
– Elmész? – emelte fel tanára a fejét, amikor odalépett hozzá, és az asztallapra helyezve közelebb csúsztatta hozzá a kulcsot. Úgy tűnt, a férfi számított rá, hogy eljön a nap, amikor már nem szorul többé a támogatására, bármit is érzett azonban ezzel kapcsolatban, megtartotta magában.

– Igen – választolt Ethan kis torokköszörülés után. – Köszönök mindent. Egyszer viszonozni fogom – fogadkozott. A „köszönöm” és „kérem” szavak mindig is meglehetősen nehezen jöttek ajkára, most azonban ösztönösen hálát érzett. Nem vethette volna senki a férfi szemére, ha azon a téli éjszakán elküldi őt, vagy csak egy-két napig engedi, hogy betolakodjon az életébe. Nem tartozott érte felelősséggel. Bradley mégis természetesnek érezte, hogy diákja mellett áll, ameddig annak szüksége van rá, és a maga módján még gondoskodni is próbált róla. Ethant eleinte kényelmetlenül érintette, amikor gőzölgő reggeli várta az asztalon, és nem tudta, hogyan reagáljon. Náluk otthon nem voltak közös étkezések, és nem beszélték meg a nap végén egymással az aznap történteket. Bradley és Spencer kapcsolatát szemlélve egy addig ismeretlen kép kezdett kibontakozni előtte, mennyivel másképp is működhet egy család, mint amiben neki volt része.
– Ugyan már, nem kell – felelt Bradley, és bátorítóan elmosolyodott. – Azt megkérdezhetem, hogy hova mész?
– Salt Lake Citybe – közölte elszántan. – Csatlakozom a sereghez. – Próbálta leolvasni tanára arcáról, mint gondol terveivel kapcsolatban. Arra számított, értékelni fogja, amiért egy kifejezetten komoly hivatásnak szenteli az életét, Bradley arcán azonban inkább meglepetés suhant át, mint elégedettség.
– Ó – emelkedett meg kicsit szemöldöke. – Biztosan átgondoltad ezt? – tette fel a kérdést, és összehúzott szemmel kezdte őt méregetni.
– Így lesz a legjobb. Nem maradhatok örökké lecsúszott senki – utalt vissza korábbi beszélgetésükre egy közönyös vállrándítással, mintha nem is töltötte volna el rémülettel, hogy tényleg eljött a perc, amikor rá kell lépnie egy addig járatlan útra.
– És mit gondolsz? Ezzel lehetsz valaki vagy inkább csak elodázni próbálod a dolgokat? – kérezte óvatosan a férfi.
– Szerinted nem lennék rá képes, hogy legyen ott belőlem valaki? – rökönyödött meg Ethan. Miért nem hisz benne senki?
– Nem ezt mondtam. Csak érdekel, hogy tényleg ezt szeretnéd csinálni, vagy csak… el akarsz menekülni valami elől, és találtál egy jó kifogást rá – ellenkezett Bradley. Talán attól tartott, hogy illúziókba ringatja magát azzal kapcsolatban, ami a seregben vár majd rá. Nem hibáztathatta ezért.
– Szerintem mindegy, milyen okból hoz meg az ember egy jó döntést – kerülte meg az egyenes választ.
Bradley lemondón sóhajtott.
– És mikor indulsz?
– Most – válaszolt Ethan. – Éjfélre odaérek a szállásra. Úgyhogy indulok is… de visszatérek még Brightwoodba – tette hozzá. Furcsamód amióta a távozás mellett döntött, egyre inkább kezdett másképp nézni szülővárosára. Most már nem csak olyan emlékek színhelye volt, amelyeket igyekezett elfeledni.
– Egészen pontosan mire számítasz, mi fog történni Salt Lake Cityben? – próbálta még szóval tartani Bradley, amikor ő már épp búcsúra nyitotta volna száját. A hirtelen kérdésből Ethan megértette, tanára kicsit félt attól, hogy elengedje kezét, és útjára engedje őt egy ismeretlen világba. Rendes körülmények között bosszantotta volna a bizalmatlanság, most azonban csak elnyomott egy mosolyt, amit a férfi aggodalma miatt érzett.
– Nem tudom, mi fog történni, de azt tudom, hogy itt mi történne, és ezt nem akarom. Néha kockáztani kell, és követni a vágyainkat, nem igaz?
– És ez az, amire vágysz? Azon kívül, hogy nem itt lenni.
Bradley talán mindig is abban a szerencsés helyzetben volt, hogy tudta, mit akar, Ethan azonban nem ilyen volt. Ő csupán sürgető vágyat érzett, hogy végre az ő élete is elkezdődjön. Arra vágyott, hogy elinduljon, és az úton, ami messzire viszi Brightwoodtól, rátaláljon arra, amiért érdemes küzdenie.
– Nem illek ebbe az idilli kis kertvárosba – rázta meg a fejét, elkerülve az egyenes választ. – Soha nem illeszkedtem be ide. Ott lesz alkalmam megtudni, mire vagyok képes a saját erőmből.
– És nem gondolod, hogy talán ott is lesznek problémáid? – fogalmazott a férfi óvatosan, ennek ellenére Ethan pontosan tudta, mire céloz.
– Mindenhol lesznek problémáim, ha nem tanulok meg kezelni bizonyos… dolgokat – állította komoran. Nem áltatta magát azzal, hogy csak azért, mert a sereg mellett döntött, képes lesz azonnal más lenni, mint aki volt, és fejet hajtani olyanoknak, akik minden bizonnyal százszor rosszabbak lesznek az olyan Brody-féléknél, akik rendszeresen kihozták a sodrából. Talán ott is rácsok mögött végzi, mint ami miatt Brightwoodból akart menekülni. Talán ezzel a döntésével sem változtat meg semmit, de bármi legyen is a vége, legalább saját magának köszönhette.
– Értem – bólintott lassan a férfi. – Hát, akkor minden jót kívánok. És remélem, összefutunk még, ha Brightwoodban jársz – mosolyodott el halványan. – És én is – tette hozzá.
– Ha te is? – kapta fel a fejét Ethan.
– Ki tudja még, mit hoz a jövő – vonta meg a vállát a másik, majd felállt az asztaltól. – De biztos vagyok benne, hogy fogunk még találkozni – jelentette ki, majd átölelte Ethant, és megpaskolta a hátát. A fiú nem lepődött meg annyira, mint első alkalommal, de azért még mindig idegen volt számára a mozdulat. Egyik kezével ő is esetlenül paskolt egyet, mielőtt a túl közeli kontaktus véget ért volna.
– Anyukádtól is elköszöntél? – kérdezte ezután a férfi, mintegy mellékesen.
– Nem, tőle nem – sütötte le Ethan a szemét.
– Miért nem?
– Neki új élete van, és nekem is. Jobb, ha ezek nem ütköznek – jelentette ki a fiú keményen.
– És még egy levelet sem írtál neki? Vagy egy SMS-t, bármit? – erőltette tovább a témát Bradley, talán azért, hogy jobb belátásra próbálja őt bírni.
– Majd küldök neki képeslapot, ha megérkeztem – próbálta oldani a helyzetet Ethan, de eszében sem volt komolyan gondolni. Megvolt az oka rá, hogy ne búcsúzzon el a nőtől, de egyáltalán nem az, amit Bradley-vel is megosztott. Egyszerűen csak nem akarta, hogy az anyja tudjon bármit is róla. Az elmúlt évekért ez tűnt a legkevésbé nyilvánvaló, ám mégis leghatásosabb büntetésnek: csak eltűnni, minden magyarázat nélkül. Szívtelenség volt, de még nem állt készen rá, hogy megbocsásson. Abban sem volt biztos, hogy elérkezik az a nap, amikor képes lesz rá, vagy vágyik majd bármilyen kapcsolatra is az anyjával.
– Te tudod. De azért menj biztosra, hogy nem fogod megbánni, hogy nem beszéltetek még utoljára – veregette vállon tanára.
– Nem fogom megbánni – jelentette ki magabiztosan, mielőtt kilépett volna a ház ajtaján, ez alkalommal utoljára.

***

Utolsó állomása Brightwoodban a temető volt. Nem tudta volna megfogalmazni, mit keres pontosan a sápadt sírkövek erdejében, hiszen ha létezett túlvilág – amiben ő nem hitt –, apja lelke akkor is eltávozott, nyughelye csak hátramaradt porhüvelyét őrizte. A síron friss virág volt, és egy leégett gyertya. Elképzelni sem tudta, vajon ki látogatja. Kezét a fejfára tette, úgy olvasta el a feliratot.
Joseph Flynn. Élt harminchat évet.
Küzdelem volt az élete, a végén pedig úgy távozott, hogy búcsúra sem volt lehetősége. Megrendítően fiatal volt. Vajon ő, a fia, többet ki tud hozni majd az életéből? Bízott benne, hogy így lesz. Hiszen az apja az ő korában a szíve után ment az esze helyett, és azzal a lánnyal maradt, akiről tudta, hogy nem lehet együtt boldog jövőjük. Senki sem akarta, hogy együtt legyenek, csak ők ketten. Az ilyen történetek pedig nem végződnek happy enddel.
Már sötétedett, amikor kifelé indult a temetőből. Azon az úton sétált végig, amelyen Clarával vonultak egykor egymás mellett, amikor még senkik voltak egymás számára – milyen ironikus ez az egész, ami azóta történt. Miért pont az a lány lett olyan fontos, akit meg sem ismert volna, ha az örege nem lép annak idején arra az útra? Azaz biztos ez? Hiszen Halloweenkor a véletlen sodorta őket abba a sötét kanyarba, nem volt hozzá köze az apjának. Talán a találkozásuk valahol meg volt írva, csak egy kicsit hamarabb került rá sor, mint kellett volna. Ha ez így van, vajon Clara a büntetése vagy jutalma volt azért, ami eddig történt vele? Hangosan felnevetett, ahogyan kifelé tartott a néma temetőből. A valóság nem tündérmese, ahol az arra érdemesekre boldog vég vár, a bűnösök pedig megbűnhődnek. Senki sem azt kapja, amit érdemelne.
Már indította volna a motort, hogy az autópálya felé vegye útját, amikor agyában egy arc emléke villant fel – valaki, akitől eddig nem tudott méltó mód búcsút venni. Lehúzódott az út szélére, hogy összeszedje gondolatait. Nem tett semmiféle fogadalmat Clarának. Nem ígért neki semmit. Csakis az ő döntése volt, mit tesz, és az esetleges következmények is őt terhelték érte.
Tíz perccel később már Brightwood szórakozónegyedében szelte az aszfaltot, és az egyik ismertebb klub előtti parkolóban ki is szúrta az autót, amit keresett. Nem volt más dolga, mint lehúzódni az árnyas fák közé, és várni. Reggelig is ráért volna, ha szükséges. Szerencsére azonban éjfél körül megérkezett a jármű gazdája, és mikor kigördült a parkolóból, Ethan szorosan ott volt a nyomában. Követte őt egészen az elitnegyed szívébe, ahol az autó lefékezett, a sofőr pedig kiszállt, hogy a kocsibehajtó kapuját működésre bírja. Ez volt Ethan nagy lehetősége.
Úgy közelítette meg, hogy az alak észre sem vette. Az autó takarásából vetette rá magát, hátracsavarta karját, és szorosan fogta, hogy a másik ne tudjon szabadulni.
– Tudod te, ki a faterom?! – förmedt rá van der Hoom, miközben dühödten rángatta karját, kockáztatva egy komolyabb sérülést, csak hogy kitépje magát támadója kezei közül. Erős volt, Ethannek teljes erejét be kellett vetnie, hogy megakadályozza menekülését.
– Leszarom – szűrte a fogai között a fiú. – Így már nem vagy olyan kemény, hogy nem tudsz a háta mögé bújni?
– Megtalállak, te féreg! – fenyegetőzött van der Rohadék, és vergődött, hogy legalább annyira hátra tudjon fordulni, hogy megpillanthassa fogvatartója arcát.
– Próbálkozz nyugodtan – közölte síri hangon Ethan. Az ő nyomát ugyan bottal ütheti, de erről nem kellett tudnia a másiknak. – De ha még egyszer Clara közelébe mész, nem lesz, aki megvédhetne téged. Értetted? – szorította meg áldozata karját úgy, hogy az felszisszent.
– Mert talán megölöd apámat? Meg az egész rendőrséget?
– Nem ölök meg senkit. Nincs fantáziád – közölte, de ettől a kérdéstől mégis égnek állt minden hajszál a tarkóján. Hiszen nem először tette fel neki van der Hoom, és bár korábban csak az indulat hevében elejtett mondatnak vélte, most komolyan elgondolkodott rajta. Vajon számára ez is egy valós opció? Elhallgattatni azt, aki az útját állja?
– Jó – közölte a fiú, és bár Ethan nem látta az arcát, mégis érezte, hogy szadista mosoly terül szét rajta. – Akkor is gyerekjáték lesz tőled megszabadulni.
– Eddig is remekül ment – jegyezte meg gúnyosan, és közelebb hajolt a másik füléhez. – Figyelmeztettelek, te pszichopata állat. – Hangjába olyan indulat vegyült, hogy egy pillanatra még van der Hoomot is elhallgattatta. Aztán nem is volt lehetősége többé megszólalni, mert Ethan csavarintott egyet a karján, és egy nagy lendítéssel behajította a közelben ágaskodó tüskés sövénybe. Még hallotta, ahogyan a patkány sűrű káromkodások közepette próbált kimászni onnan, de nem várta meg a műsor végét. Visszapattant járgányába, és rálépett a gázra.
Ennyit tehetett Claráért. Most egy ideig van der Hoom biztosan el lesz foglalva azzal, hogy őt kézre kerítse, és talán a lányt is elkerüli egy időre. A sértett büszkeség biztosan jobban fájt, mint Clara visszautasítása. Némán kanyarodott rá az autópályára vezető útra – most már készen állt a távozásra. Nem tudta volna megmondani, miért tette, amit tett. Talán ez volt az ő búcsúajándéka.


Angela

A jótékonysági est hatalmas siker volt – már amennyire egy iskolai rendezvény Brightwoodban sikeres lehetett. Nagyon sok ember érkezett, szülők, rokonok, sőt, akadtak teljesen kívülállók is. A technikai nehézségek ellenére viszonylag zökkenőmentesen zajlott le az egész este, de…
Gabriel azért nem állt meg a középiskolában, neki muszáj volt elmennie afterezni a haverjaival, hogy aztán hajnalban csatakrészegen állítson be hozzá. A testvérére sosem volt jellemző ez a felelőtlenség, így Angela nem rótta fel neki, de határozottan kezdett aggódni érte. Ennyire megviselte volna az a szakítás?
– Csak próbálj meg ne ilyen szerencsétlen képet vágni Giselle előtt is – kérte a nagynénjük ajtaja előtt Angela.
– Milyen fejet vágjak akkor, ha ez a fejem? – értetlenkedett Gabriel, de azért összeszedte minden színészi képességét, hogy padlón lévő ember helyett okés ember benyomását keltve csöngethessen be.
– Gabriel! – kiáltott fel az ajtónyitással egyszerre a nagynénjük. És természetesen megint a bátyja került előtérbe, mint mindig. – Úgy nézel ki, mint aki egész éjjel dorbézolt! Angela, mit tettél vele?
Na, persze, amikor meg bűnbak kellett…! De Angela nem vette magára a szemrehányó pillantásokat, és az aggodalmasokat sem irigyelte el a testvérétől.
– Csak egy kicsit lazítottam a barátaimmal. Nagyon tetszett mindenkinek az előadás tegnap este – mosolygott angyalian Gabriel.
Természetesen ezzel a mosolyával Giselle-t azonnal levette a lábáról, aki így minden másról megfeledkezve kezdte beterelgetni őket a házba.
– Gyertek, mert kihűl a leves! Melyikőtök nem törölt lábat, mielőtt belépett?!
– Nyilván én – forgatta a szemét Angela, pedig pontosan tudta, hogy nem ő volt a ludas, sőt, Gabriel egyenesen a kanapéra dobta egy laza mozdulattal a pulóverét is. De persze beismerő vallomás nem érkezett tőle.
Szerencsére a lábnyomokat nem kellett tovább feszegetniük, mert viszonylag hamar eljutottak az étkezőbe, ahol a nagynénjük azonnal elkezdte kipakolni nekik az ételt. És jó háziasszony lévén rögtön megjegyzést is tett:
– Eszel te eleget, fiam? Teljesen le vagy fogyva.
– Ó, rengeteget eszem – bizonygatta Gabriel.
– Egészségtelen szarokat – köpte be őt Angela. – Jót tenne neki egy kis házi koszt, egy kis hazai levegő és…
– Már megbeszéltük. LA az otthonom, nem fogok visszajönni – szakította félbe őt Gabriel. – És hiába célozgatsz rá, nem fog tönkretenni sem a filmipar, sem a város. Ne pszichózz belém hülyeségeket.
Nem volt nehéz megállapítani, hogy a nagynénjüknek nem tetszett a dolog.
– Angelának igaza van – állapította meg meglepő módon. Ezt Angela szívesen kérte volna írásban is, de pont attól érezte magát felnőttnek, hogy nem tette meg. Pedig…! – Haza kellene jönnöd hozzánk. Boldog vagy ott egyáltalán? Van sör is, ha kértek.
Giselle valószínűleg észrevehette, hogy rossz volt az irány azzal a kérdéssel, de a sörös dolog nem volt bölcs gondolat, Gabriel ugyanis elfogadta az ajánlatot. Nem, nem volt alkoholista, de akkor sem kellett volna kutyaharapást szőrivel elven innia a másnaposságára.
– Egyébként boldog vagyok – jegyezte meg a bátyja. – Tudom, hogy mindketten azt várjátok, mikor omlok össze zokogva, de higgyétek el, az már megvolt jópárszor. Több nem lesz.
– Miért nem jössz haza többször? – érkezett a következő, teljesen jogos kérdés Giselle részéről.
– Szeretem a munkámat – mutatott fel ekkor Gabriel egy valódi mosolyt. – És a várost is. Los Angeles utánozhatatlan, még akkor is, ha a munka elképesztően fárasztó.
– Nem szólhat az egész életed a munkáról – próbálta győzködni Giselle. – Különben te is be fogsz savanyodni, mint a nagynénéd.
– Ne szidd a nénikémet, még neked sem szabad! – hízelgett vigyorogva Gabriel. Angela nagyon szerette volna utálni az ilyen megjegyzéseiért, de nem tudta, mert ismerte a testvérét, és tisztában volt vele, hogy nem nyalizásból nyomta az ilyen szövegeket, hanem természetesen jöttek neki ezek a szavak.
– Inkább meséld el azt is, mit szóltál a tegnapi rendezvényhez – noszogatta a bátyját.
– Nagyon jó darab volt középiskolás amatőrökhöz képest – biccentett nagy kegyesen a fiatal férfi.
– Mindenki amatőrként kezdi – jegyezte meg Giselle célzatosan. – A lányok felét pedig úgy kellett a színpadra lökdösni, miután megtudták, hogy te is ott ülsz a nézők között – árulta el aztán. – Kivéve Rose Parkert. Ő egyedül is eljátszotta volna a darabot, ha kell.
Gabriel megeresztett egy vidám nevetést, de erre muszáj volt bólintania.
– Volt szerencsém váltani pár szót a kisasszonnyal. Lehengerlő stílusa van, annyi szent. És legalább nem csöppent a bugyijába, amikor hozzászóltam.
– Ne legyél ilyen beképzelt – lökte meg Angela a testvérét.
– És, mit gondolsz? Ő lesz a következő üdvöske a Brightwood dicsőségtábláján? – érkezett a következő kérdést Giselle részéről. – Az kétségtelen, hogy nagyon törtet a cél felé.
– Nem kizárt – biccentett Gabriel. – Elkértem a számát, mert a nyáron forgatunk egy olyan filmet, ahová beférne talán egy kisebb szerepre. Ha Hollywoodban is akkora lesz az önbizalma, akkor még bármi lehet belőle. Ha meg összetörik… akkor időben rájön, hogy pályát kell módosítania.
– Nem kegyetlen ez egy kicsit? – kérdezte Angela.
– Rose Parker nem tűnik összetörős típusnak – rántotta meg a vállát Gabriel.
– Nem, Rose mindig is elérte, amire vágyott – állapította meg a nagynénjük, és az arcán tükröződő vegyes érzelmek arra utaltak, hogy hosszasan tudta volna még fejtegetni a témát.
Angela úgy gondolta, hogy színészetről, tehetségről és az iskola büszkeségeiről napestig tudtak volna beszélgetni. Mármint Gabriel és Giselle – ő viszont egészen más megközelítéssel nézett a témára. Őt a hírességek és az elismerés nem mozgatta meg, mert sokkal jobban érdekelte, mi van a maszkok mögött. A népszerű sztárok a valóságban hétköznapi emberek vagy épp megtört lelkek voltak? Az iskola igazgatónője szigorú volt, de mindeközben törődő és lenyűgözhető – épp csak Gabrielre volt szükség mindehhez –, amit senki nem gondolt volna róla.
Az embereknek annyira sok mélységük volt, amit még maguk sem fedeztek fel, és Angela szívesen merült alá ezekben a gondolatokban, míg a testvére egyre felszabadultabban kezdett mesélni a rokonuknak a fiatal tehetségek szerén szerzett tapasztalatairól.
Otthonos volt. Még akkor is, ha ő gondolatban gyakran Olaszországban járt, Gabriel már Los Angelesbe tartozott, Giselle pedig Brightwood megnyugtató hangulatát és a gyerekkorukat sugározta.

132. A kör bezárul

2
Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
1 Hozzászólás
1 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
RubyLightAqua Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
LightAqua
Tag

van der Rohadék – annyira “Ethan-os” megnevezés xD

Ruby
Szerkesztő

Ez nekem is tetszett 😀