Tintavér – 133. Epilógus II.

Liam

Többet érezni az egyik barátod iránt, mint puszta barátság, a legtöbb esetben szívás. Félsz, hogy a másik nem viszonozza az érzéseid. Hogy elutasítana, és utána furcsa lenne minden. Vagy épp a másik verzió is lehet ijesztő. Ha összejöttök, de végül mégsem úgy mennek a dolgok, ahogy tervezted, és utána már nincs visszaút a barátsághoz.
Liam is pont ezen ment keresztül. Azzal az eltéréssel, hogy Spencer is és ő is éreztek már mindenfélét a másik iránt, és mégsem lett belőle semmi. Talán igaza volt barátjának azzal, hogy biztonságosabb nem belevágni egy kapcsolatba. Hiszen még hosszú út áll Liam előtt, mire megismeri magát, és a vágyait ilyen téren. Bár sokszor kívánta azt, hogy inkább el se indult volna ezen az úton. Mennyivel könnyebb volt minden gyerekként, mikor a vágy és a szerelem még nem szükséglet, hanem csak egy megfoghatatlan valami, amivel még egyelőre nem kell foglalkoznod…
Most viszont, hogy újra találkozgatott Spencerrel, ez a vágy napról napra erősebb lett, és külön energiát igényelt részéről, hogy ne gondoljon mindarra, ami történt. De a tanév végi beszélgetésük után hirtelen minden könnyebb lett. Fájdalmasabb, de egyúttal könnyebb is.
– Már nagyon régóta ez volt a terv. Csak egyszerűen… nem került szóba eddig – magyarázta Spencer, ahogy a West ház verandáján üldögéltek a kora nyári levegőn.
– Hát… mentségedre szóljon, hogy eddig nem is nagyon beszéltünk – hajtotta le a fejét Liam beletörődve.
– Neheztelsz? – kérdezte Spencer óvatosan.
– Dehogy… – próbálta elhitetni barátjával ezt, miközben legbelül azt kívánta, hogy ne menjen sehová. Hiszen ahelyett, hogy esélye lenne szépen lassan megkörnyékezni őt, hogy végül a karjai közt kössön ki, most Spencer elmegy, és itt hagyja. Mindketten tudták, hogy Liamnek nem tetszik ez a forgatókönyv. És valahol mélyen bízott benne, hogy Spencernek sem. – Végül is gondolhattam volna – jegyezte meg aztán elmélázva. – Elvégre a szüleid is ott élnek, és médiasuli is arrafelé van. Szóval… adja magát – bólogatott szépen lassan.
Elvégre minden egybevágott. Spencer szülei csak erre az évre hagyták hátra őt Brightwoodban a nagybátyja felügyelete alatt, de újra egyesül a család most, hogy Spencer már egyetemre fog járni. De bármennyire is kapcsolódtak össze a szálak, neki mégsem tetszett ez a végkifejlet. Elvégre ennyi szenvedés után boldog befejezést érdemelnének, nem? De sajnos tudta jól, hogy a sorsok saját magukat írják, és bármennyire is szeretnénk mást a végén, nem mehetünk ellen mindennek, amit a józan ész diktál.
– Neten keresztül bármikor tudunk beszélgetni – ajánlotta fel Spencer, aki próbált optimista maradni a költözéssel és az elválással kapcsolatban. Bár neki könnyű, hiszen új lehetőségeket, új barátokat nyer ezzel, míg Liam csak elveszti a legjobb, és talán egyetlen barátját. – Azt úgy is jobban szeretted – mosolyodott el halványan a fekete hajú, ahogy felidézte magában az emlékeket. Liam viszont legszívesebben tiltakozott volna. Már pont, hogy elérte azt, hogy ne legyen kínszenvedés számára a másokkal való kommunikáció, de most újra lefokozzák ezt a képességét. De végül nem mondott semmit erre, csak visszafogottan bólintott. Nem akarta elvenni barátja kedvét tervétől.
Végre megtanulta – döbbent rá –, hogy ilyen az igazi barátság. Jó képet vágsz ahhoz is, ami neked nem tetszik, csak hogy a barátod boldog lehessen. Viszont, ha erre csak most döbbent rá, mi minden mást kellhet megtanulnia még? Talán tényleg jobb, ha elengedi Spencert. Egyelőre. És az egy évet, ami még neki hátravan a középiskolából, azzal tölti, hogy megpróbál emberileg is fejlődni.
– Neked vannak már terveid a továbbtanulással kapcsolatban? – váltott témát Spencer, mintha Liam fejében olvasott volna.
– A nagybátyád nagyon megszerettette velem az írást. Lehet, hogy komolyabban is szeretnék majd vele foglalkozni – mondta elgondolkodva.
– Az egyetemen, ahová felvettek, van irodalom szak is – vetette fel Spencer. Aztán ahogy Liam szemébe nézett, és látta a fiú halvány bólintását, tudta, hogy ezzel ő is pontosan tisztában van. Sőt, ez volt az egyik szempont Liam választásánál.
Mert akármi is van közöttük, az nem ér véget itt Brightwoodban. Előbb-utóbb újra találkozniuk kell, hogy rendezhessék a közös ügyeiket. És bár Spencerből előtörni látszott a féltés, hogy Liam ne csak miatta döntsön így, végül nem mondott semmit. Ő is tudta, hogy ennek lesz folytatása. Egy folytatás, aminek remélhetőleg jót fog tenni az az egy év távollét.

Bradley

Szomorú dolog volt számára, hogy el kellett hagynia a West házat. Már egészen megszokta a gondolatot, hogy itt lakik. De aztán a gondolattól hamar elment a kedve, mikor meglátta a vastag számlákat, amiket eddig a nővére és sógora fizettek helyette. Elég hamar egyértelművé vált, hogy tanári fizetésből nem tudja fenntartani ezt a szállást, ráadásul nagy is ez a ház neki egyedül.
Eszébe jutottak a nem is olyan régi, és talán nem is olyan szép idők, mikor rajta és Spenceren kívül Ethan és Jennifer is itt lakott. Igaz, akkor már néha úgy érezte, mintha szűkös lenne ez a ház négyüknek, de lehet, csak a folyamatosan fennálló feszültség miatt vélte így.
Most viszont, Spencer távozása után már teljesen egyedül maradna itt. Felesleges egy ekkora házat fenntartania. Még akkor is, ha csak fenntartania kéne, és nem kéne megvennie a nővérétől, amire aztán végképp semmi félretett pénze nem volt. És így, hogy végül a Brightwood Gimnázium tanári karja jövőre is várja őt, valószínűleg soha nem is lesz. De hát nem is a fizetésért, hanem szenvedélyből csinálta. De persze közben titkon reménykedett abban, hogy ha sikerül befejeznie az „Akiről nem beszélünk” című írását, berobban a köztudatba, egy valag pénzt bezsebel, és már olyan lakhelyet is megengedhet magának, ami nagyobb és kényelmesebb Jared műhely fölötti szobájánál.
Na, nem mintha ne lett volna hálás barátjának, amiért befogadta őt. De az alacsony bérleti díj nem csak a szoros barátságukról, hanem a szoba állapotáról is tanúskodott. De legalább nem kerül az utcára, és hitelt sem kell felvennie. Mindennek van pozitív oldala is.
Ettől függetlenül minden kis elkényeztetett srácot, aki a házat jött megnézni, teljes szívéből utált. Nekik is túlságosan nagy ez a ház, csak még nem tudják. Még akkor is, ha minden héten hatalmas házibulit csapnak, amit nagyon remélt, hogy nem fog megtörténni, mert sajnálta volna, ha ezt a gyönyörű házat szétveri néhány dorbézoló tini.
És meg sem érdemlik, hiszen valószínűleg nem saját keresetből kaparták össze az árát. Sőt, az is lehet, hogy nem is potenciális vevők, csak az ingyen ropi miatt jöttek, amit az ingatlanközvetítő helyezett ki a bejárat mellett. És utálta a ropit is, mert az annak volt a jele, hogy egy újabb olyan nap indul, mikor ők nem csomagolhatnak zavartalanul, mert idegenek sétálnak be az életterükbe – vagyis az egyikük jövőbeli életterébe –, és mindehhez még jó pofát is kellett vágniuk, hogy könnyítsék a közvetítő munkáját a lakásban indított körtúra során.
De bármennyire is ellenszenvesnek tűnt számára a gondolat, és küzdött ellene, tudta jól, hogy míg ő egy sötét, a műhelytől zajos szobában kuporog majd, egy jött-ment, gazdag szülők gyereke itt fog terpeszkedni. És ő munkába menet minden nap el fog sétálni ez előtt a ház előtt, hiszen pont útba esik, és látja majd mindazt, amit ezzel a csodás házzal műveltek.
Tekintete ekkor az egyik, épp csomagolás alatt álló dobozra siklott, amely tele volt gyömöszölve az év végi osztályzatokat váró esszékkel. A jövőjét látta benne. Nem a kis helyre bezsúfolt, rengeteg munkával terhelt életet. Hanem a felelősséget, hogy névtelen szuperhősként igyekezzen fiatalok életének jobbá tételével. Hiszen az ő dolga lesz az, hogy diákjai ki tudjanak törni a dobozból. Hogy gondolkodásukkal és életükkel ők is jobb hellyé tegyék a világot.
Hogy olyan sikeresek lehessenek, hogy egyszer talán pont az egyik diákja vegye meg ezt a házat. Hogy ő is annyi drámát átéljen itt, amennyin ők keresztülmentek. És hogy jobb döntéseket hozzanak, mint amilyeneket ő hozott. Ehhez pedig át kell adnia a tapasztalatait. Őszintén, leplezetlenül, bensőségesen. Irodalommal.

Morgan

Valahogy úgy képzelte, mikor elmegy feljelentést tenni, aggódó rendőrnők kínálják majd sütivel és kávéval, miközben együttérzésükről biztosítva felveszik a vallomását. Azt remélte, még aznap bekopogtat Wes házába egy különleges egység, hogy lekapcsolják a férfit, és jó sokáig egy cellába zárják, ahonnan nem lesz többé alkalma keresztezni útját. A valóságban azonban egész másképp működtek a dolgok. Rá kellett jönnie, hogy az őrsön szinte mindenki érdektelenül fogadta szavait, és csupán az előírások kötelező betartása miatt tettek fel pár rutin kérdést, mielőtt pár üres ígérettel kiterelgették volna az irodából.
Megaláztatásai azonban nem a rendőrségen kezdődtek. Amikor szobája mélyén eldöntötte, véget vet saját kiszolgáltatott helyzetének, még csak sejtette, milyen mélyre kell majd ásnia magát ahhoz, hogy felemelkedhessen – amikor azonban már ott tartott, hogy az anyjának számoljon be arról, mi vezetett Wes ámokfutásához, ezerszer megbánta, hogy így határozott. Nem maradhatott titok sem az, ahogyan Gilt átverte, sem a Wesszel töltött éjszaka, és az azt követő pofon sem. Mikor a férfi fenyegetéséhez ért, Maggie Valentine ajkai pengevékonnyá váltak, szemeiből pedig egy felbőszült anyatigris nézett a lányra. Úgy érezte, ha Wes az anyja elé kerülne, cafatokra tépné dühében.
– Most nagyot csalódtál bennem, igaz? – hajtotta le fejét, amikor beszámolója végére ért.
Az anyja nem válaszolt először, csak szomorúan ölébe ejtette kezét, amelyet addig lánya hátán pihentetett.
– Nem, Morgan. Magamra haragszom – rázta szomorúan a fejét. – Nem voltam itt, amikor szükséged lett volna rám. Apa nélkül kellett felnőnöd, és nem hoztam férfit a házhoz, hogy legyen előtted egészséges példa. Azt sem engedtem, hogy fiúkkal ismerkedj. Az én hibám, hogy nem tudod, milyen férfiakkal kell óvatosnak lenned.
Másnap együtt mentek el a helyi rendőrségre. Morgan nem tudta, tehet-e kiskorúként egyedül feljelentést, de a közönyös arcokat elnézve a több órányi várakozás alatt valószínűleg feladta volna tervét, ha nincs vele szülője, akinek jelenlétéből erőt meríthetett. Így azonban eljutott az érdemi ügyintézésig, amikor is felvették az adatait, és ismét részletekbe menően beszámolhatott az átélt „élményekről”, miközben olyan kérdéseket tettek fel neki, ő vajon milyen ruhát viselt, és hogyan viselkedett, amikor a férfi kijött a sodrából. Arra is felhívták figyelmét, hogy a hamis vádat a törvény bünteti – ki sem kellett mondaniuk, hogy legszívesebben asztal alá söpörnék ügyét egy kidobott szerető bosszújaként elkönyvelve.
A remény akkor csillant fel, amikor távozásuk előtt egy addig ismeretlen rendőr lépett hozzájuk, és papírjaiba pillantva kérdést intézett hozzájuk.
– Önök tettek feljelentést Wes Whitlock ellen?
– Igen, én – válaszolt Morgan, ezzel anyjáról magára vonva a férfi figyelmét.
– Az úriemberre már érkezett a napokban panasz, ezért az ügyet összevonva fogjuk vizsgálni. Néhány napon belül értesítést küldünk az új meghallgatás időpontjáról – tájékoztatta őket a férfi.
– Mi van, Daughy, első nap az osztályon? Unalmas lesz ez neked a nehézfiúk után – biccentett oda a zsarunak nevetve az egyik kolléga, Morgan azonban már nem tudott arra figyelni, mi történik körülöttük. Agya lázasan járt, vajon ki lehetett az a másik, aki feljelentette West. Talán Marlena lelkiismerete támadt végre fel, miután ő elbeszélgetett vele? Ez tűnt a leglogikusabb magyarázatnak. Egyedül senki sem vette őt elég komolyan, de ha más is alátámasztotta szavait, máris valószínűbbnek tűnt, hogy az a hitvány alak megbűnhődjön végül.
A napok vánszorogtak addig, ameddig az említett levél megérkezett a postaládájukba. Ki használ még ilyen ódivatú értesítési módot egyáltalán a XXI. században? Mikor azonban szemével átfutotta a sorokat, reszkető kezéből majdnem kihullott a levél. A hatóság megalapozottnak találta panaszát, és alaposabb kivizsgálást indított ügyében. A hónapok során felgyülemlett stressz utáni megkönnyebbülés elárasztotta testét, és legszívesebben sírt volna örömében. Erre azonban nem került sor, csupán egy keserű kacaj hagyta el ajkát. Az új meghallgatás időpontja egybeesett a dátummal, amikor a nyári táborba kellett volna indulnia.

***

Talán az univerzum tényleg egyensúlyra törekszik, és ha valakit sok baj ér, a dolgok szükségszerűen jobbra fordulnak később. Morgan legalábbis így érezte, amikor Katie zokszó nélkül belement, hogy egy nappal később csatlakozzon a csapathoz – ameddig meg nem tudta, hogy így egyedül kell majd a helyszínre utaznia. A többiek komfortos busszal vágtak át az államon, neki azonban vonat jutott, egész napos zötykölődés, több átszállás, végül némi gyaloglás hegymenetben, hogy isten háta mögötti céljához érjen. Ráadásul, mint kiderült, egy útitársat is el kellett viselnie, aki valamilyen okból szintén lemaradt a közös indulásról – egy fiút, akivel így elkerülhetetlen volt, hogy beszélnie kelljen. Mérget vett volna rá, hogy ez az egész napos összezártság számtalan remek lehetőséget nyújt majd, hogy szokásához hűen bolondot csináljon magából, és elég alapanyagot biztosítson társa számára, hogy napokig a közös történeteikkel szórakoztassa az egész szervezőcsapatot. Vörös szőnyeg a tápláléklánc aljára, mintha csak az iskolában lettek volna.
Elképedése leírhatatlan volt, amikor az állomáson várakozva nem egy idegen lépett oda hozzá, hanem valaki, akit nagyon is jól ismert, és akire gondolni sem mert volna.
– Szia. Mehetünk? – vetette oda Gil olyan természetesen, mintha cseppet sem lepődött volna meg azon, hogy együtt kell utazniuk a világ végére. Hanyagul vállára dobta kabátját, másik kezében pedig tömött utazótáska lógott, miközben várakozón nézett a lányra.
– T-te miért vagy itt? – döbbent le Morgan, és próbált olyan információkat előkotorni agyából, amelyek magyarázatul szolgálhattak a fiú jelenlétére, de nem talált.
– Szervező vagyok én is. A körök vezetőit minden évben felkérik a részvételre – közölte társa. – Nem tudtad? – Morgan sokkos ábrázata nem sok kétséget hagyott a választ illetően. – Akadt egy kis dolgom tegnap, úgyhogy Katie megkért, ha már úgyis külön jövök, kísérjelek el téged is. Nem sikerült túlságosan meggyőznöd, hogy egyedül is oda fogsz találni.
Morgan sok mindent akart mondani – például elrebegni egy hálát Katie felé –, de mivel korántsem volt biztos benne, hogy Gil is ugyanolyan pozitívan értékeli a kialakult szituációt, mint ő, csupán egy mentegetőzésre futotta.
– Esküszöm, nem én kértem meg rá. Nem is tudtam, hogy jössz – rázta a fejét elkerekedett szemekkel. Ha most a fiú azt gondolja, hogy azért lett ő is szervező, és azért intézte el ezt a közös utat, hogy erőszakosan rátapadjon, mint ahogyan azt Wes tette vele…
– Tudom – sóhajtott a srác. – Igazából az én ötletem volt.
– Oh – képedt el a lány a vallomástól. Vajon ez azt jelenti, hogy ismét egyenesben vannak? Vagy Gil csupán kizárta az érzéseit, mert annyira jól akarja csinálni ezt a szervezős dolgot? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudna olvasni a fejében!
– Akkor menjünk – reagált a fiú a hosszúra nyúlt szünetre, és Morgan utazótáskájáért nyúlt azzal a szándékkal, hogy átvállalja a cipelését. Ő már csak ilyen lovagias volt minden helyzetben. Közben pillantása a lány csuklójára esett, amelyen még ott éktelenkedett egy újabb lila csík, Wes legutóbbi szorításának nyoma. Ez lelassította a mozdulatot, és elkomorodott az arca.
– Mi van a pasiddal? Hogyhogy nem kísért ki? – kérdezte, miközben egymás mellett kezdtek lépkedni a peron felé.
– Már nem vagyunk együtt – adta tudtára Morgan, holott biztos volt benne, hogy ezt már megtette korábban is. Talán Gil memóriája mégsem olyan brilliáns, mint ahogyan állította. Pár pillanatig töprengett, vajon mennyire érdekelhetik őt a további részletek, aztán rászánta magát a vallomásra. – Feljelentettem őt. Úgyhogy nem fog többet zaklatni téged, ne aggódj.
– Tényleg? – Most a fiún volt a sor, hogy elképedjen. – Sosem hittem volna, hogy elég bátor leszel hozzá – húzta össze szemöldökét, de volt valami furcsa ebben a reakcióban. Rá sem kérdezett, hogy mit tett a férfi, ami miatt a rendőrségen kötött ki az ügyük. Morgan összeszorította ajkait, mielőtt látványosan legörbült volna szája széle. Hát ennyire nem érdekli őt, mi történik vele.
– Rágót? – nyújtott felé egy csomagot Gil, ezzel megrengetve az épp róla építgetett sötét képet. Morgan vett egy darabot, és közben jól megnézte magának útitársát. Egyáltalán nem tűnt ridegnek vagy kelletlennek, mintha terhére lenne a lány jelenléte. Úgy hasított a felismerés a lányba, hogy majdnem leszaladt torkán az extra erős drazsé – pedig nem lett volna rossz megszabadulni tőle –; Gil azért nem kérdezett semmit, mert rájött magától, mi zajlott a színfalak mögött Wes és közte. Amit senki más nem látott, vagy nem akart látni, ő összerakta a fejében. Talán nem volt biztos benne, hogy elmélete helyes, de mégis megpróbálta megtenni, amit tehetett: lefotózta West kukkolás közben, és Morgan már azt is sejtette, miért maradt le előző nap – hozzá hasonlóan – a közös indulásról.
A kalauz nem vette észre őket, ezért a szerelvény épp lomha mozgásba lendült, mikor ők a peronhoz értek. Gil megszaporázta lépteit, úgy hajította fel az utolsó nyitott ajtón a csomagokat, majd ő is felugrott. Kinyújtotta kezét a lány felé, úgy húzta fel maga után őt is a vonatra. Aztán ismét felkapta a csomagokat, és elindult a fülkék között keresni egyet, ahová kényelmesen berendezkedhetnek a következő pár órára.
– Tetszett az írásod a különszámban – közölte mellékesen a fiú, miközben beterelgette őt egy teljesen üres helyiségbe. Morgan szíve akkorát dobbant, hogy félt, még a zakatoló kerekeket is túlharsogja. – Bár szerintem kellene folytatás, mert így elég siralmas a vége.
– Folytatás? Milyen folytatás? – kérdezte félénken a Morgan. Nem volt benne biztos, hogyan értse barátja szavait.
– Mondjuk kezdhetnék tiszta lappal. Mindketten elég hülyék voltak – vonta meg a vállát Gil, miközben széthúzta a sötétítőt. A beáradó fény körülragyogta őt, ahogyan visszafordult a kabin belseje felé. – Vagy ez nagyon klisés?
– Tökéletes – jelentette ki Morgan, és picit elpirult, de le sem vette szemét a fiúról. Gil pár pillanatig állta pillantását, aztán az ő arcszíne is vörösre váltott, és csomagjával kezdett matatni zavarában. Talán nem tudta eldönteni, mire érti válaszát a lány valójában.
Az alsó ajkába kellett harapnia, hogy ne vigyorogjon úgy, mint egy vadalma. Nem csupán azért, amire rájött, hanem korábbi kézfogásuk is úgy tűnt, mintha egy picit hosszabbra sikerült volna a feltétlen szükségesnél. Lehet, hogy csupán a képzelete játszott vele, de most azt kívánta, sújtson le rájuk teljes erővel a Morgan-törvény; szakadjon le a vezeték, vesztegeljenek órákig, töröljék a járataikat – tartson ez az út addig, ameddig tartania kell. De bármilyen hosszú legyen is, már a vonaton ült, és remélte, hogy egyszer meg fog érkezni oda, ahol lenni szeretne.

Clara

A nyáreleji nap lassan telt, de Clara nem is bánta. Jólesett egy kicsit csak tenni-venni a házban, élvezni a békét. Sok minden kavargott a fejében még most is, és a hangos gondolatokat semmi más nem tudta úgy lecsendesíteni, mint a zene. A zongora elé ülve elűzhette a kételyeit, az aggodalmát – és nem maradt más, csak ő és a billentyűk leütése nyomán keletkező dallam.
És odakintről egy felberrenő, majd elnémuló motor hangja… Ritkán hallott ilyesmit ezen a környéken, ezért elvétette a ritmust, abbamaradt a dal, ő pedig akaratlanul is az ablak felé kapta a pillantását, mint minden alkalommal, mikor hasonló hangokat hallott.
Butaságnak tartotta, mégis felállt, hogy kikémleljen, ám ezúttal a szíve hevesen kezdett verni, mikor felismerte a túloldalt parkoló autót. Ez… ez Ethan kocsija volt. Ethané, akinek már nem kellett volna itt lennie, hiszen elbúcsúzott. Elment.
Remegő kézzel nyúlt a kilincsért, és szinte menekült ki a ház elé.
Tényleg ő volt az? Vagy csak valami nagyon hasonló autó állt meg előttük?
Egészen addig csak a kérdések visszhangoztak benne, amíg meg nem látta Ethant kiszállni a kocsiból. Amikor a pillantásuk találkozott, a fiú anélkül sietett oda hozzá, hogy körbenézett volna – végül azonban mégis megtorpant tőle két méterre.
– Azt hittem, elmentél – pislogott rá Clara döbbenten.
– Elmentem – érkezett a válasz, de a fiú is tükrözte azt a meghökkenést, amit ő maga is érzett. Talán ő maga sem fogta fel igazán, hogy mégsem a katonai kiképzésen volt, hanem az ajtajuk előtt?
– És visszajöttél – nézett a szemébe a lány.
Ethan csak bólintott, és… és álltak egymással szemben, mindketten megpróbálva értelmezni, mit gondolhatott éppen a másik. Clara érezte a füleiben lüktetni a vért izgalmában, de nem mert örülni, nem merte remélni, hogy ez a találkozás több lesz egy újabb búcsúzkodásnál.
Mert ha egyszer azt mondta, bevonul, akkor onnan nem hátrálhat ki. Vagy igen?
Akart egyáltalán? Vagy ő maga sem tudta, mit keresett itt?
– Maradsz…?
Az elsuttogott kérdés olyan halk volt, hogy talán el sem jutott a fiúig.
Ethan nem válaszolt azonnal, sőt, a pillantását is elkapta a lányról, és csak meredt a semmibe.
– Szeretnéd, hogy maradjak? – tette fel végül azt a kérdést, amitől Clarának összeugrott a gyomra. – Szerinted van értelme?
Mégis hogyan befolyásolhatná ő a döntését? Hogyan mondhatná neki azt, hogy maradjon, ha menne? Hogyan…
Nem. Ha menni akart volna, nem állna most itt előtte, nem gyötrődne kétségek között, nem kérné tőle, hogy buzdítsa maradásra. Ethan nem akart igazán menni, és Clara sem akarta, hogy menjen. Azt akarta, hogy adjanak végre maguknak egy igazi esélyt, olyat, ahol nincsen már a legelején halálra ítélve az, ami kettőjük között kialakulhat.
– Maradj – lépett hozzá közelebb.
– Ha maradok, az nem csak nekem lesz nehéz – figyelmeztette őt a fiú. – Nem akarok a semmiért eldobni mindent.
Clara fejében egymást kergették a gondolatok, a szavak, az ígéretek, amiket talán ki kellett volna mondania. De ahelyett, hogy kétségbeesetten próbálta volna megtalálni a tökéletes szavakat, csak odalépett hozzá egészen közel, hogy a szemébe nézhessen.
– Nem a semmiért. Én itt vagyok, ha engeded.
Ethan úgy fújta ki az eddig bent tartott levegőt, mintha megfulladni készült volna az előbb. Utána viszont ő is közelebb lépett, és finoman simított végig a lány alkarján, mielőtt összefűzte volna az ujjaikat.
– Új esélyt itt is kaphatsz – mormolta Clara.
Ethan pillantása annyi mindent tükrözött, hogy a lány nem is volt biztos benne, hogy maradéktalanul megértette, mi játszódott le benne. De nem is volt ideje sokáig azt találgatni, milyen érzések kavaroghattak a másikban, mert a fiú lassan végigsimított az arcán, mielőtt megcsókolta volna.
Most nem szikrázott közöttük a levegő és nem perzselt a csók – lágy volt, de talán igazibb minden korábbinál. Egy része azt kívánta, bár tartana örökké a pillanat…
De nem tartott. Mert amikor hallotta nyílni a bejárati ajtót, mindketten a ház felé pillantottak, hogy farkasszemet nézzenek a döbbent Robbal.

Vége

---

Szeretnénk megköszönni azok figyelmét, akik követték történetünket a kezdetektől, és azokét is, akik csak később kapcsolódtak be az olvasásba. Külön köszönet illeti Greg Samsát és LightAquát, akik leggyakrabban ragadtak billentyűzetet, hogy megosszák velünk véleményüket, de mindenkinek hálásak vagyunk, aki valaha is támogatását fejezte ki felénk a végtelenül hosszúnak tűnő írás során.

A Tintavér véget ért, és ebben a formában nem találkozhattok többé a szereplőkkel, de bízunk benne, sok kellemes percet sikerült szereznünk nektek az elmúlt tizennégy hónap során. Örömmel olvasnánk ezúttal tőletek pár sort, melyik karakterek nőttek leginkább a szívetekhez, és mit szerettetek a Tintavérben. Elképzelhető – sőt, valószínű – hogy a jövőben találkozhattok még egyes szereplőkkel, de már az ő önálló történetükben, így ha valakiről szívesen olvasnátok még a jövőben, feltétlen osszátok meg velünk is a nevét!

Búcsúzunk tőletek, de csak mint a Tintavér írói és illusztrátora: Ruby, Thea, TimMac és Matt