Tintavér

Tintavér – 117. Enyhülés

Kitty

Még akkor is Adrian szavai jártak a fejében, amikor az iskola előtt várakozott.
Azt eddig is sejtették, hogy van der Hoom ügye nem fog csak úgy a feledésbe merülni, arra viszont egyikük sem számított, hogy egy délutánon a semmiből egy neves ügyvéd fog kopogtatni Russel kollégiumi szobájának ajtaján.
Mégis megtörtént; senki sem tudta, dr. Collins honnan jött és miért akart segíteni a Black fiúknak, mert hiába kérdezték tőle, nem válaszolt. Ellenben minden egyes apró információmorzsát felcsipegetett – elkérte Russeltől a zsaroló leveleket, részletesen elmondatta vele, mit tapasztalt a van der Hoommal történő összetűzése során. A beszélgetés egy kávézóban történt, ahová az ügyvéd meghívta Adrianéket, ám amikor a titokzatos férfi mindent megtudott, amire kíváncsi volt, mindössze letett néhány bankjegyet az asztalra, majd további szócséplés helyett távozott.

Adrian először nem gyanakodott, aztán viszont elmondása szerint az éjszaka közepén riadt fel azzal a gondolattal, hogy talán maga van der Hoom küldte az öccse nyakára az ügyvédet. Kitty kénytelen volt belátni, hogy cseppet sem volt elrugaszkodott a feltételezés, ugyanis könnyen lehet, hogy a fiú ezzel próbálta bebiztosítani magát.
A lehető legrosszabb volt az időzítés, mert így is haladniuk kellett az újság megmentésére szervezett jótékonysági est előkészítésével, nem is beszélve a különkiadásról. Kitty az órájára pillantott, gyanítva, hogy Liamnek lassan meg kellett jelennie az udvaron.
Amikor először megfogalmazódott benne az ötlet, hogy talán őt is fel kellene kérniük egy cikk megírására, maga sem tudta eldönteni, ez volt élete legzseniálisabb vagy épp legkatasztrofálisabb felvetése. Bár nem szerette igazán felemlegetni Liamet Spencer előtt, ezúttal mégis hozzá kellett mennie tanácsért – már csak azért is, mert semmiképpen nem intézkedett volna a fiú jóváhagyása nélkül.
A végén már ő sem tudta, Spencer beleegyezése megkönnyebbülést hozott számára vagy pedig csak még egy stresszforrást – abban viszont biztos volt, hogy ez volt a helyes lépés. Éppen ezért amikor Liam nagy sokára kilépett az iskola ajtaján, Kitty eltökélten sietett elé.
– Szia – köszönt is rá. – Van egy perced?
– Szia. Mit szeretnél?
Nem hibáztathatta a fiút a bizalmatlanságáért, ezt ő is tudta jól, ezért próbálta emlékeztetni magát arra, hogy a mérsékelten kifinomult stílusával már okozhatott korábban kényelmetlen pillanatokat az évfolyamtársa számára. És ahogy hallotta, Adrian sem lopta be magát a szívébe. Talán eleve veszett fejsze nyele volna próbálkozni pont nekik kettőjüknek?
– Olvastam a legutóbbi bejegyzésedet – kezdte. – És szerintem nagyon jól sikerült.
– Tényleg? – Liam arca gyanakvóvá vált. Amit szintén nem róhatott fel neki, és ezen a ponton teljesen felesleges is lett volna tovább köntörfalazni.
– Igen – bólintott Kitty, aztán összefonta a karjait a mellkasa előtt. – És bár megértem, ha ragaszkodsz a blogos publikáláshoz, de szeretném megkérdezni, nem írnál-e nekünk egy cikket ebben a témában.
– Milyen cikket? Mármint miben lenne más, mint ami a blogon van? Vagy most csak engedélyt kértek, mielőtt felhasználjátok?
Kitty érezte a ki nem mondott szavakat, amelyek ott lógtak a levegőben. Remélte, hogy az újságban megjelenő tisztázó cikk és a blogon hagyott elnézést kérő komment elég volt ahhoz, hogy rendezzék soraikat, de ezek szerint Liam még mindig nehezményezte az év elejei incidenst. És bár ez egyszerre bosszantotta és aggasztotta, meg kellett állapítania, hogy nem vethette a fiú szemére sem az óvatosságát, sem a megbántottságát.
– Ami az év elején történt, az nem ellened irányult, bár értelemszerűen téged károsított meg – kezdte nagy levegőt véve. – Nekem nem célom más tollával ékeskedni, már csak azért sem, mert elégedett vagyok a sajátommal. Adrian pedig az én híremet akarta aláásni, nem a tiédet. Amikor ez az eset történt, még nem volt éles a blogodon a kommentrendszer, és semmilyen elérhetőséget nem tüntettél fel, így akkor és ott nem tudtam elmagyarázni a helyzetet.
– Értem – biccentett Liam a terjengőssé vált magyarázat végén. – Azt viszont továbbra sem tudom elképzelni, hogy mit szeretnétek tőlem.
– Először is elnézést kérni, amiért belerángattunk kettőnk háborújába – jelentette ki Kitty, mert ugyan nem volt egyszerű megállni előtte és bocsánatot kérni, még ő is érezte, hogy ennyi járt annak, akinek engedély nélkül használták fel a szellemi tulajdonát. – Másrészt viszont szeretnélek megkérni, hogy írj nekünk egy cikket az újság különkiadásába. Nem feltétlenül az erőszakról, ha távolodnál a témától, de ez a téma például nagyon fontos, és az iskolában egyelőre körbejáratlan.
– Most nem a bocsánatkérésre gondoltam, hanem a cikkre, hogy mit szeretnétek. Mit kéne írnom ahhoz képest, ami most a blogon van?
Kitty megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, mielőtt megfogalmazta volna a válaszát.
– Az alap nagyon jó – jelentette ki, és a maga köré font karjait is leengedte, ahogy kezdett belemelegedni a beszédbe. – Szerintem szépen fogalmaztad meg a véleményedet a témáról, és igazából már így is jó lehetne. De ha nyitott lennél rá, esetleg néhány adatot, tudományos, pontosabban pszichológiai cikket is lehet idézni hozzá. Nyilván nem azt mondom, hogy válts át tanulmányba, mert akkor pont a személyesebb, olvasmányos jellege veszne el a szövegnek. De ilyesmivel profibbá lehet például tenni.
– Nem igazán olvastam még cikket vagy tanulmányt ebben a témában – sóhajtott fel Liam, és egyáltalán nem is tűnt lelkesnek.
– És nem szeretnéd az újságcikket sem megpróbálni? – kérdezte Kitty. Nem akarta erőltetni, mert abból sok jó sosem származott, ha az emberre rákényszerítettek valamit, amit nem akart. Viszont komolyan úgy érezte, kár volna veszni hagyni ezt a lehetőséget. Mindkét oldalról.
– Nem kifejezetten értek az újságíráshoz. – Liam ezúttal jóval halkabban kezdett beszélni. Talán azért, mert nem tudta, hogyan fejezze ki nemtetszését, talán azért, mert bizonytalan volt, Kitty nem tudta. – Igazából meg is lep, hogy az írókörből pont engem kérsz fel.
– Blogot írsz – mutatott rá a lány egy halvány mosollyal az arcán. – Bár az még nem jelent egyet az újságírással, de alapvetően hasonlít hozzá. Tájékoztatsz, mesélsz, filozofálsz. Mi is ezt csináljuk.
– Igen, de mégis valami mást vársz most tőlem, mint ami a blogomon van – jegyezte meg az évfolyamtársa.
– Miért, felvállalnád egy az egyben ugyanazt a szöveget névvel, amit a blogodon közzétettél névtelenül? – kérdezett rá Kitty. – Mert ha igen, szeretettel várjuk ebben a formában is.
– Nem ezt mondtam – ellenkezett elbizonytalanodva Liam. – Csak nem tudom, tudnék-e ugyanarról a témáról még egyszer, másképp írni.
– Nem kell erről a témáról írnod, ha nem szeretnéd. Az újságírás is kreatív folyamat, és ezek neked menni szoktak. Ha van egy ötleted, gyakorlatilag bármit írhatsz, bármilyen formában. Mondjuk a ronda szavakat mellőzve, de talán ezt nem is kell mondanom – merengett el Kitty.
Liamnek mostanra csaknem az összes bejegyzését elolvasta, és nem csak azt állapította meg magában, hogy határozottan lehetett látni a fejlődést az írásain, hanem azt is, hogy egészen kiforrott stílusa volt mostanra. És ez több volt, mint amit a legtöbb gimis újságíró elmondhatott magáról.
– És… van esetleg valami téma, amivel ez a különleges alkalom foglalkozik? Mit is mondtál, mi ez pontosan?
– Elég szerteágazó témáink vannak – kezdte a lány. – A különkiadásnak nem a tematikája az igazán különleges, hanem a célja. Az újságot most az a veszély fenyegeti, hogy következő évtől csökkentik a példányszámát és ritkítják a megjelenését, mert nincsen pénz a mostani állapot fenntartására. Ezért szervezünk egy jótékonysági estet a többi kör közreműködésével, és ezen az eseményen debütál majd a különkiadás is. Ezt pénzért fogjuk árulni, de cserébe nagyon sok különleges tartalmat jelentetünk meg benne. Lesz például interjú a suli youtuberével, aztán a közösségi média hatásainak elemzése jön. A mentális egészség és öngyilkosság is előkerül, meg Rose Parkerrel csinálunk egy riportot a színházról is. Bármi belefér.
– Még Rose Parkert is sikerült rávennetek? – lepődött meg Liam, aztán egy pillanatra mintha remény suhant volna át az arcán, mielőtt feltette volna a következő kérdését. – És… kik vannak még benne a projektben, az iskolaújságon kívül?
– Gyakorlatilag minden kör – biccentett Kitty, aztán gondterhelten meredt maga elé egy pillanatra. Ennyi embert ő képtelen lett volna összefogni, Adrian mégis játszi könnyedséggel tartotta számon, ki mit ígért nekik és mikorra. – Én első sorban Robnak segítek a cikkével meg a színjátszósokkal és így Rose-zal dolgozom együtt.
Sejtette ő, hogy az érdeklődés első sorban Spencernek szólt, de még nem tudta eldönteni, az ő közreműködését merje-e említeni vagy sem.
– Értem – biccentett Liam. – Klassz, hogy ilyen sokan kiállnak az iskolaújság mellett.
– Akármelyik kör kerülhetne ilyen helyzetbe – rántotta meg a vállát Kitty. – Azt hiszem, nem kifejezetten az újságnak szól a sok segítség, hanem annak, hogy van még valamilyen egység a diákságban.
– Akkor megpróbálok kitalálni valamit én is, amivel segíteni tudnék – ajánlotta fel az évfolyamtársa.
– Köszönöm – küldött felé egy halvány, de hálás mosolyt a lány. – És ha bármiben segítségre lenne szükséged, szólj mindenképp. Adriant vagy Ericet is keresheted újságos kérdésekkel, ha valamiért ők szimpatikusabbak lennének.
Bár erősen kételkedett volna, hogy a főszerkesztő annyira belopta volna magát Liam szívébe.
– Szerintem megoldom. Majd elküldöm, mire jutottam. Van még valami?
– Nincs, ez minden – rázta a fejét, aztán rövid szünet után a fiú szemébe nézve szólalt meg ismét. – Köszönöm.
Hálás volt, tényleg. És nem csak azért, mert Liam ezzel bebizonyította, hogy ő is része akart lenni az egésznek, hanem azért is, mert hosszú hónapok után most leolvadt róla a labilis, veszélyes, elnyomott diák maszkja, amit eddig Kitty látni vélt rajta.


Ethan

Mióta Darcy haragban volt Jimmyvel, és bizalma a barátnőiben is megingott, egyre gyakrabban hívta őt esténként programokra. Ethan pedig ment, hiszen legalább kimozdult, és addig sem kellett saját gondolataival foglalkoznia. De ma este úgy ültek asztaluknál italuk fölött, mint két nagy rakás szerencsétlenség. A lány szótlan volt szerelmi bánata miatt, Ethan pedig saját ballépésén agyalt, ami van der Hoom meglapogtatásával indult, és Clara szobájában ért a tetőpontjára.
Ez nem csupán egy rossz döntés volt, hanem egy teljes maratoni táv, idióta lépések sorozata, amelyek végén már csak az a csók volt, amivel feltehette a koronát művére.
– Ott van Jimmy – nyögte oda Darcy, de szavaiban nyoma sem volt az örömnek. Amint követte pillantását, meg is értette, miért. A srác Aprillel rázta magát, akivel a jelek szerint azóta is tartott a románca. – Megtépem – sziszegte a lány, ahogy az önfeledten táncikáló párost figyelte.
Ethan épp visszasüppedt volna gondolataiba, amikor Darcy egy váratlan mozdulattal felrántotta őt székéről. Még sörével is lelöttyintette magát, amiből épp kortyolni készült.
– Gyere. Téged rühell – közölte, és valószínűleg azt hitte, ezzel majd megmagyaráz mindent. Berángatta magával a táncolók közé, nem is figyelve, hogy neki a háta mögött hány emberen kell átbukdácsolnia. Mikor odaértek, addig helyezkedett, míg Jimmy ki nem szúrta őket, és kezdődött a műsor. A lány groteszk vonaglásba kezdett körülötte, ami nyilván csábító táncnak akart tűnni. Ethan legszívesebben a fejét fogta volna az amatőr színjáték miatt, de a pasas szemében így is vad féltékenység lobbant, amin Darcy gonoszkásan elvigyorodott. Felé fordult, nyaka köré fonta karjait, és szájával közeledni kezdett az övé felé.
– Daarcy… – húzta a szót figyelmeztetőn, hogy jelezze, ez a fordulat ellenére van, de a lány már azzal volt elfoglalva, hogy minél látványosabb csókot nyaljon a képére. Még harapott is. Csak pár pillanatig tartott a túlontúl intim közelség, aztán a lány ismét megragadta, és kifelé kezdte rángatni, miközben ő a ragacsos ajakfényt próbálta levakarni képről. Kezdte nagyon zokon venni ezt a bánásmódot. Amint kiértek a tömegből, Darcy arcáról is leolvadt a csábos mosoly.
– Add a kulcsod – utasította őt kissé hisztérikusan, a fiú pedig némi fenntartással emelte ki zsebéből, mert nem értette, miért tartanak kifelé a parkolóba.
– Elmegyünk? – kérdezte, de nem kapott választ.
A kocsijához érve Darcy egy gombnyomással kinyitotta a központi zárat, feltépte a hátsó ajtót, és ezután ő következett. Maga elé húzta és próbálta csókolni, de Ethan elfordította arcát, így csak a nyakát érte – mindeközben az autó belseje felé taszigálta, és az övét kezdte kifűzni.
– Ezt azonnal hagyd abba – szólt rá erélyesen, amikor megérezte, hogy a lány már a nadrágját gombolgatja. Próbálta eltolni, és lefejteni magáról kezeit, de Darcy elkeseredetten kapaszkodott belé.
– Miért? Jó lesz – ígérte, mielőtt Ethan nyakát kezdte volna harapdálni.
– Basszus, hagyd már abba – csattant fel fájdalmasan. – Mert nem akarom! – kiáltott rá dühösen.
– Rohadtul szar barát vagy – kezdte felfogni a lány az elutasítást, és könnyekben tört ki. Öklével lesújtott párszor Ethan mellkasára és vállára. Oda, ahová van der Hoom is megtette korábban egy vascsővel. A fiú felszisszent. – Látod, hogy mennyire kivagyok, és még te is megalázol?
– Mert ez nekem nem megy – védekezett Ethan. – És neked sem kellene ilyesmit csinálnod. Jimmy egy seggfej, de neked nem kell annak lenned.
– Oh, és ha szabad tudnom, mióta lettél ilyen erénycsősz? – támadta a lány. – Te minden csajt elvettél, miután megdöntötted? Engem még senki sem pattintott le rajtad kívül – dörgölte a képébe sértetten.
Ethan csak állt ott szerencsétlenül. Érezte, hogy csúnyán beletaposott Darcy önérzetébe, de a fenébe is, ők barátok. Semmit nem mozdított meg benne a lány közeledése.
– Most nagyon utállak, tudod? – vágta be a durcát Darcy. Aztán látva, hogy a fiút nem igazán hatja meg, a kocsi csomagtartójához lépett, és kotorászni kezdett benne. Rövidesen két üveg sörrel, és pár prospektussal tért vissza. Az egyik üveget Ethan felé nyújtotta, miközben a papírokat kezdte tanulmányozni. – Ez mi?
– Azt add ide – kapott a fiú a zöldesbarna füzetkék felé. – Vagy inkább dobd ki. Csak szemét – húzta el mégis a kezét.
– Be akarsz állni a seregbe? – kerekedtek el Darcy szemei, mintha a korábbi jelenetet már el is felejtette volna. – Honnan vannak ezek?
– Talán. Nem tudom – vonta meg a vállát Ethan. – Csak úgy adták – kerülte el, hogy be kelljen vallania, milyen körülmények között kerültek a prospektusok a kezébe. Mióta azon a rendezvényen megpillantotta a toborzó plakátokat, egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy talán ez olyasmi lenne, amiben jó lehetne. A seregben senki nem kérdezné, honnan jött, és mit csinált korábban, és ő elég kemény volt hozzá, hogy ne törjön meg könnyen. Ott tartozhatott volna valahova. Nem volt senkije és semmije, nem veszíthetett semmit. Arcán azonban kellemetlen kifejezés suhant át, mikor rájött, hogy azért mégsem lenne könnyű elmennie. Végül is… itt van Darcy, nem?
A lány figyelmesen tanulmányozta arcát, és belekortyolt sörébe, mielőtt megszólalt volna.
– Na és mi a helyzet a nyuszifüllel, akinek viszont hagytad, hogy csak úgy lekapjon? – tört be lánctalpakkal Ethan agyának addig elbarikádozott részébe.
– Semmi – préselt ki magából egy közömbösnek szánt választ, de maga is érezte, hogy nem sikerült meggyőzőre. Az a legutóbbi találkozás megelevenedett emlékeiben, és legszívesebben a kezébe temette volna arcát, hogy elbújjon társa fürkésző tekintete elől. Túlságosan élénken élt benne minden, ami akkor történt. Clara hajának illata, a bőrének tapintása… ismét olyan hőhullám kapta el, hogy torka kiszáradt tőle.
– Nagy szarban vagy, barátom – szólalt meg Darcy hosszabb csend után. – Te belezúgtál.
– Hagyjál már a baromságaiddal – próbálta elütni ingerülten a témát.
– Nekem ne hazudj! – emelte fel a hangját Darcy. – Így is minden a te hibád, mert ha a múltkor összeszedted volna Aprilt, ahogy mondtam, akkor most nem Jimmy alatt hemperegne – fújta rá sárkánytüzét. – Szóval ne játssz a türelmemmel.
– Nem zúgtam bele – állította Ethan teljes meggyőződéssel.
– Nevezd, ahogy akarod – vágta rá a lány nyersen, majd szörnyűlködve kapta szája elé kezét. – Ugye nem fektetted le?
– Mi? Nem, dehogy! – kerekedett ki Ethan szeme a túl indiszkrét kérdéstől, és úgy döntött, inkább megpróbálja elejét venni a további hasonlóknak. – Csak egy csók volt, és nem lesz több – vallotta be. Így, kimondva szinte ártatlannak tűnt a dolog, jelentéktelennek.
– Ethan, ez borítékolható bukta. Ugye nem akarod folytatni?
– Nem – rázogatta lehorgasztott fejét. – Nem is jártam felé azóta.
– Oké – nyugtázta Darcy. – Már azt hittem, totál idióta vagy.
Ethan nem válaszolt, csak gondterhelten leült a parkolót határoló betonelválasztóra. Nem értette, mi történik vele, de rendesen elege volt már a folyton Clara körül csapongó gondolataiból. Miért csókolta meg őt? Az istenért, nem valami füstös lebujban voltak, ahol az a dolgok rendje, hogy a fiú és lány csak úgy egymásra tapadjon, honnan támadt ez az idióta késztetés benne? És Clara… ő igazán tehetett volna valamit. Bármit, hogy ez az egész ne legyen ilyen hihetetlenül zavarbaejtő és kínos. Leüthette volna mondjuk egy lámpával. Sokkal egyértelműbb reakció lett volna, mint ez az udvarias elhessegetés, amivel végül leszerelte. Úgy látszik, az elitgimisek még ezt is ilyen kifinomultan csinálják. Pedig az ő érzelmeit aztán igazán nem kell félteni, hiszen nem léteznek. Mármint semmi olyasmi, ami egy centivel is túlment volna azon a határon, ahogyan bármelyik srác az ártatlan, tizenöt éves gimis lánykákra szokott nézni. Na jó, ez egyre rosszabbul hangzott a fejében.

– Addig kellene kiszállnod, ameddig még könnyű – jegyezte meg barátja, aki tanúja volt vívódásának.
– Nem akarok erről beszélni – próbálta Ethan belefojtani fantasztikus ötleteit, mert okosakat mondani igen könnyű, úgy tűnt, Darcynak sem esik nehezére.
– Legalább hadd agyaljak már a sajátom helyett egy kicsit más nyomorán – háborgott a lány. – Ne legyél már ilyen gyökér.
Ethan csak egy elgyötört pillantással vette tudomásul, hogy barátja nem szándékozik békén hagyni.
– Tudom, hogy milyen a rózsaszín köd – folytatta is egyből helyzete elemzését, pedig ebben nem volt semmi rózsaszín. – De egyáltalán, miért gondolod, hogy ezt a kiscsajt komolyan veheted? Mondta? Vagy eljegyzett ott a plüssei színe előtt?
Lassan ingatni kezdte a fejét. Clara nem mondott semmi ilyesmit. Inkább csak állt ott, lefagyva, és hagyta, hogy ő ölelgesse és összenyálazza, mint valami kangörcsös bulldog. Úristen, de rohadtul égő. Most már határozottan emlékezni vélt rá, hogy a lány olyan volt, mint egy jégcsap, hozzá sem ért, és mintha csak azt várta volna, hogy valahogy kicsusszanhasson szorításából. Talán csak azért tűrte, mert úgy érezte, tartozik neki azért a van der Hoomos bunyóért, vagy pedig sokkot kapott, és azóta már az egész családja úgy tudja, hogy ha Springer nem toppan be időben, ő ott teperi le a lányt akarata ellenére. Basszus. Minél tovább gondolkozott ezen az egészen, annál biztosabb volt benne, hogy nem akar többé Clara szemei elé kerülni.
– Aztán ha mégis úgy érezné, hogy dúl a láv, és be akar mutatni anyucinak-apucinak, mit gondolsz, mi történne? Én bírlak, de nem az az arc vagy, akit az elitmuksók a lányuk mellé elképzelnek. Az apja hozná a puskát, és lelőne. A bátyjai eltüntetnék a hulládat, az anyja meg jól felmentené őket – fejtegette tovább ellenérveit a lány egy elég szélsőséges példával. – De az sem jobb, ha úgy csinálnak, mintha nem lenne bajuk a dologgal. Közben meg suttognak a csajnak, hogy nem vagy elég jó, és mindig azt lesik, mikor botlasz végre…
– Rohadtul nem kell lebeszélned, mert ebből úgysem lesz semmi – csattant fel Ethan. Darcy még csak észre sem vette, mennyire rossz nyomon jár. Nem. Zúgott. Bele. Ha aznap este bármi is megmoccant, az a mellkasánál lejjebb történt, és abban semmi romantikus nem volt. Megint kezdte érezni a hőhullámot, de még idejében legyűrte azzal, hogy jól meghúzta sörét, és a lehető legmorcosabb képét erőltette magára, hátha ezzel elveszi Darcy kedvét a további eszmefuttatástól. Clara csak egy kislány volt, az istenért. Ez az egész azért történhetett meg, mert annyira el akarta nyomni magában vágyait Jenna óta, nehogy még egyszer besétáljon a korai (vagy akármikori!) szülővé válás csapdájába. Rendesen elapadt azóta a másik nembe vetett bizalma. Igen, ez csak kémia, nem kell semmit túlmisztifikálni. Simán lehet kezelni. Ami azt illeti, többféle módon is.
– De mégis gondolsz rá. Sőt, most is rá gondolsz – ellenkezett Darcy. – És az eszedbe jutott, hogy csak tizenöt éves? Az államban még a törvény is bünteti. És most még azt hiszed, hogy ő ártatlan nyuszika, de majd amikor az első fazonnal ágyban találod, akkor mit csinálsz majd? Senki nem áll le egynél. Te sem tetted volna. Meg fogja tenni, akár tudsz róla, akár nem.
Már éppen kitört volna belőle az újabb dühös ellenkezés, ha nem fojtja belé a szót a szemei előtt megelevenedő kép, ahogy Clarát valaki más öleli éppen. Talán pont az a Toby vagy ki a fene, aki olyan átkozottul rendes kölyöknek tűnt. Pont olyannak, mint akikkel az elitgimis lányok járni szoktak. Ökle összeszorult. Próbálta lassan kiengedni a bennrekedt levegőt, miközben azt bizonygatta magának, az sem izgatná, ha egy egész szakasz állna sorban Clara hálójában.
– És a terveid? El akartál menni a városból, hogy tiszta lappal kezdj máshol. Mi lesz, ha itt van ez a csajszi?
– Azt már amúgy is cseszhetem – húzta el a száját Ethan, és szinte örült, hogy témát válthat. – Idézést kaptam. Most egy darabig, azt hiszem, nem megyek sehova.
– Mit csináltál? – rökönyödött meg a másik, és hajlandó volt végre ejteni a Clara-témát.
– Összebalhéztam egy arccal. Thomas van der Hoom. De megérdemelte – szűkült össze a fiú szeme.
– Az a van der Hoom? – váltott hitetlen suttogásba a lány. – Miért vagy ilyen idióta? Az apja a rendőrfőnök! Tök mindegy, mit csinált, akkor is rád fogják varrni – ingatta a fejét. – El kellene menned – tanácsolta.
– Ha meglépek, körözni fognak. Úgyis megtalálnak – vonta meg a vállát. Igazából nem is érdekelte. Nem bánta meg, amit tett, és ha emiatt most fizetnie kell, hát legyen. Tök mindegy. Úgyis szar minden.
Darcy kortyolt egyet, hogy összeszedje gondolatait.
– Tényleg nagy marha vagy – összegezte végül.
– De legalább én tudom, hogy kell smárolni – viszonozta a fiú egy szórakozott megjegyzéssel.
– Jimmy így szereti… – közölte a lány, majd jól hátbavágta. – Bunkó!
Most már a háta is fájt, sok egyéb sérülése mellett, de legalább úgy érezte, szent a béke. Csend telepedett közéjük, ami a korábbi beszélgetés után olyan jólesett a fiúnak, hogy azt sem vette észre, ahogyan egy szélesvállú fazon mögéjük lopakodik.
– Cica, te itt vagy? Mindenhol kerestelek – bömbölte el magát Jimmy Kravitz, és hangjába nagy adag kétségbeesés vegyült. – Már azt hittem, hogy… – vetett félreérthetetlen pillantást a békésen sörözgető Ethanre.
– Én nem vagyok olyan seggfej, mint te – közölte vele önérzetesen Darcy. – Majd hívj fel – szólt még oda neki, mielőtt megindult volna csalfa lovagja felé, hogy belevesszenek az éjszakába. Ethan távolról is hallotta Jimmy könyörgését, ahogyan sűrűn bizonygatta, soha többé rá sem néz másik nőre, ha kedvese visszafogadja. Na persze.
Miután egyedül maradt, és a söre is elfogyott, pár percig még üldögélt, és élvezte magányát. Gondolataiba azonban egyre inkább próbált betolakodni egy barna szempár, úgyhogy dühösen szedte össze magát, hogy bevégezze napját Bradley kanapéján. De holnaptól új nap virrad. Ideje lesz visszavenni kezébe az irányítást. Talán még Darcy barátnői között is szétnéz, hátha akad, aki segítene elfeledni bájos kis problémáját.

118. Segítek, ha hagyod