Tintavér – 50. Zárt ajtók

Liam

– De biztos, hogy Kitty nem haragszik emiatt? – kérdezte már vagy századjára Spencertől. Elvégre Kitty ijesztő volt, és nem akarta magára haragítani ilyenekkel.
– Nyugi már, megbeszéltük vele – hárított ismét Spencer, miközben lefelé haladtak a lépcsősoron az alagsor irányába. A folyosón drámakörösök szállingóztak, bizonyára valami előadásra készültek az odalent található nagyelőadóban, vagy csak pakolásztak valamit a díszletraktárban. A lényeg, hogy ott voltak körülöttük, ahogy haladtak Spencer projektterme felé, az AV klubos fiú pedig szemmel láthatóan ideges volt. Liam azonban tudta, hogy ez az idegesség nem neki, vagy Kittynek szól. Érezte, hogy Spencer Rose miatt feszült.
Ahol a drámakörösök ott voltak, ott a drámakirálynő is ott volt, Liam pedig még sosem látott olyan embert, aki úgy fel tudta volna húzni barátját, mint az a vérszívó. Amint elérték a projektterem ajtaját, Spencer sietősen előkapta kulcsait, és már be is ugrott az ajtón, mintha egy világháborús csatatéren vetődött volna fedezékbe. És ahogy Liam kiértékelte a helyzetet, lényegében erről is volt szó. Spencer intett neki, hogy iparkodjon, így ő is további habozás nélkül lépett be az aprócska terembe, miközben a másik bezárta maguk mögött az ajtót. Liam a zárra nézve gondolkodóba esett.
– Kinek van kulcsa hozzá? – érdeklődött, miközben Spencer a biztonság kedvéért még egyszer fordított a záron, mintegy hermetikusan elválasztva magát a színjátszósokkal zsúfolásig telt folyosótól. Elérték a drámamentes övezetet.
– Miért, félsz, hogy meghalunk idebent, és senki nem talál ránk? – nevetett Spencer, de Liam döbbent arcát látva máris lefagyott arcáról a mosoly. – Hausernek és a gondnoknak – válaszolta meg az eredeti kérdést, mielőtt a szőke hajú fiú jobban kétségbe eshetett volna.
– Sosem értettem amúgy, hogy kaphattál saját termet az iskolában – jegyezte meg Liam kissé megkönnyebbülten, miközben lepakolta cuccait, és nekiállt előkészülődni a közös munkához.
– Szerencsére Hauser megértette, milyen fontos nekem ez a projekt, és szükségem volt egy földrengésbiztos helyre, szóóóval… – tárta szét karjait Spencer, körbemutatva kis iskolai birodalmán. – Otthon a garázsban egy földrengés tuti szétrázta volna a figuráimat, és akkor kezdhetem az egészet elölről – magyarázta a fiú, mikor látta, hogy Liam értetlenkedik a földrengésbiztosság miatt.
– Értem – bólintott. – Amúgy… ha már így szóba kerültek a figurák… – próbálta felvezetni gondolatmenetét, amin már régóta agyalt, és látva, hogy Spencer figyelmét élvezi, folytatta. – Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valami hasonlót írókörre is.
– Ezt ugye nem gondolod komolyan? – mosolyodott el kínjában a másik. – Tudod, mennyi idő egy ilyet megcsinálni? – nevette el magát. – Egy hét alatt kizárt, hogy bármi érdemi eredménye lenne. Honnan jött egyáltalán az ötlet?
– Izé… én nem szertnék szerpelni a filmn – kezdett ismét hadarni Liam. Már megint egy olyan témát érintettek, ami zavarba hozta őt.
– Értem – felelte Spencer.
– És azt sem akarom, hogy más szerepeljen helyettem – folytatta aztán, ezúttal a saját maga meglepetésére is hadarásmentesen.
– Ez jogos – értett egyet a másik. – Bár, ha belegondolsz, te lényegében a rendező vagy, ők pedig elég ritkán szerepelnek a saját filmjeikben – elmélkedett.
– Nem való nekem a rendzőség – hessegette el a gondolatot Liam. Utálta, ha felelősséget kellett vállalnia, vagy ha neki kellett irányítania. Ő inkább a feladatok végrehajtásában, a parancs betartásában volt otthon. Mint egy jó katona, akinek nem kell gondolkodnia.
– Akkor egyezzünk ki abban, hogy te a forgatókönyvíró vagy, én meg majd leszek a rendező – mosolygott biztatóan Spencer.
– Amíg nem akarsz rávenni olyanra, amit nem akarok, addig nekem oké – bólintott rá. – Szóval, ha nem stop motion, gyurma, vagy bármi élettelen, akkor mi legyen, hogy ne kelljen szerepelnem? – tette fel a kérdést, amit félig-meddig költőinek szánt, hiszen tudta jól, hogy ezt neki kéne megválaszolnia, Spencernek már csak a megvalósításnál lesz vele feladata. Bár, ahogy Bradley előadta, már az elejétől kezdve kooperálniuk kell, hogy a forgatás részét annyira megkönnyítsék, amennyire csak lehet.
– Nem értem amúgy, miért az élettelen dolgokra koncentrálnál a filmmel kapcsolatban – jegyezte meg Spencer. – Azt hittem, értesz az emberekhez.
– Én? – nevette el magát Liam válaszul.
– Igen, te! – felelte szintén nevetve Spencer. – Olvasom a blogodat, és hihetetlen, milyen pontos leírást tudsz adni olyan emberekről is, akiket azt sem tudtam, hogy ismersz – fejtegette, amitől Liam kissé elpirult. Próbálta magára erőltetni a megszokott, sápadt arcszínét, de jól esett neki, amiért elismerik a munkáját. – Olyan vagy, mint egy valódi Sherlock Holmes! – nevetett tovább Spencer. – Ránézel az emberekre, vagy nem is tudom, mit csinálsz, de onnantól már ismered őket és az életüket. Olyanokat is tudsz róluk, amiket talán saját maguk sem.
– Én csak megfigyelem őket, és hallom, mikről beszélgetnek. És hogyan – szerénykedett a fiú, miközben már azon gondolkodott, hogyan tudná ezt átültetni a heti írókörös feladatba, hiszen biztosra vette, hogy társa azért hozta fel ezt a témát, hogy így tegyen. – Van egy utca – kezdett aztán bele, de elbizonytalanodott, folytassa-e. Ezt még soha senkinek nem mondta el. Nem volt büszke rá, és nem akarta, hogy Spencer lenézze, vagy elítélje emiatt. De valamiért mégis folytatta. – Ha besokallok… az emberektől… és képtelen vagyok a koliban maradni… akkor sétálni szoktam, amíg Russel, a szobatársam el nem alszik – bontogatta a témát, és minden megtorpanásnál figyelte, Spencer hogyan reagál.
Közben pedig utálta magát, amiért ennyire meg akar felelni valakinek, csak hogy a barátja lehessen. Emiatt ítélte el a legtöbb diáktársát: mert megjátsszák magukat. Ő azonban az elejtett kis megjegyzések alapján, amiket meghallott, átlátott a szitán. Soha senki nem foglalkozott vele, így nem érdekelte az embereket, miről tud, és nem zavartatták magukat, ha meghall dolgokat. Ennek hála pedig olyan dolgokat tudott sok mindenkiről, mintha ő lett volna a fél iskola bizalmasa. De soha senkivel nem osztotta meg, amiket látni szokott. És most, hogy megnyitotta a csapot, titkai pedig folyni kezdtek kifelé, Spencer úgy tűnt, nem retten meg ettől a sűrű, ragacsos folyadéktól.
– Milyen gyakran mész sétálni? – kérdezte a fiú, miután értelmezte Liam szavait.
– Mostanában egyre ritkábban – válaszolt, most először belegondolva, hogy ebben az évben még alig fordult meg abban az utcában, ahol előző évben szinte minden estéjét töltötte. Ezek szerint Russel jobb szobatárs, mint a korábbi volt. Vagy ő tolerálja jobban az embereket?
– Értem – bólintott Spencer. – Folytasd – bátorította.
– Szóval van egy utca itt Brightwoodban, mindig arrafelé szoktam sétálni. És ott is kiismertem már pár embert, akik szinte minden este megfordulnak ott. Az iskolában nem mernék senkit levideózni, ezek az emberek pedig amúgy is érdekesebbek, szóval arra gondoltam, hogy…
– És valamilyen effekttel azt is elérhetnénk, hogy ne lehessen teljesen kivenni az arcukat, így személyiségi jogokat sem sértenénk – nevetett Spencer, de aztán kicsit elszégyellte magát, amiért megakasztotta Liam gondolatmenetét. – Bocsánat, folytasd.
– Hogyan tudnánk erről filmet csinálni? – tette fel a kérdést végül. – Mert az oké, hogy írok a sétáimról, de… – gondolkodott el, aztán hirtelen a valóság jeges vízként csapta meg. – Miket beszélek, nem írhatok erről! – fakadt ki. – Nem akarom, hogy tudják, hogy…
– Nyugi, Liam – fogta meg Spencer finoman Liam karját, hogy megnyugtassa. – Ha írsz emberekről, akiket az utcán láttál, senki nem fogja abból összerakni a képet. Egyébként pedig ezt úgy tudnám elképzelni, mint mondjuk… egy dokumentumfilmet. Levideózzuk őket, és alánarráljuk a szöveget, amit írtál – ötletelt gyorsan, nehogy Liam ki tudjon hátrálni most, hogy végre volt egy ütős tervük.
– Narráljuk? – kérdezett vissza Liam.
– Akkor narrálom – helyesbített Spencer. Liam kissé megnyugodott, hogy nem kell szenvednie a hadarással, és annak is örült, hogy találtak egy olyan megoldást a feladatra, amivel elégedett lehet, hiszen az íráson kívül más feladata már nem lesz vele.
– Akkor megírom a szöveget róluk, és… mondjuk holnapután este kimehetnénk felvenni – javasolta Liam.
– Legyen – egyezett bele Spencer. – Amúgy ahhoz képest, hogy nem akarsz főnök lenni, egész jól tudsz döntéseket hozni – jegyezte meg, újra zavarba hozva Liamet. Szerencsére Spencer ezt már nem láthatta, mivel előző mondatával egyidejűleg az ajtóhoz lépett, hogy a zárat kinyitva visszatérhessenek a drámázókkal teli világba.

Morgan

Amióta akaratán kívül kihallgatta Lennie és Spencer beszélgetését, nem tudott aludni. Éjszakánként rémálmai voltak, amikben húga még gyerek volt, és bántották, ő pedig nem tudta megvédeni. Minden éjjel felriadt, és nem tudott visszaaludni. Csak bámult maga elé a sötétben, és hallgatta Lennie egyenletes szuszogását. Ilyenkor szinte olyan volt, mintha otthon lettek volna, még a gimi kezdete előtt. Mennyi minden változott a gólyatábor óta!
Megígérte Lennie-nek, hogy erről a témáról nem fog többé beszélni, de szinte a nap minden percében ott volt hátul az agya egy zugában. Arra gondolt, beavatja Gilt, mert ő biztosan adott volna pár okos tanácsot, a meccsen azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel már elkésett. Gil felnézett Spencerre, és Morgan nem tudta, hogyan reagálna rá, ha előállna egy ilyen sztorival, amit még csak nem is tud bizonyítani. Mostanában egyébként is csak púpnak érezte magát a hátán. Gil kilépett korábbi elszigeteltségéből, és másokkal is foglalkozni kezdett, ami totális visszalépés volt a barátságukban. Már nem érezte magát fontosnak. Ahányszor Gilt mással látta, elfacsarodott a szíve, mintha megcsalták volna.
Így hát egyedül próbált megbirkózni a húga körüli helyzettel. Mikor ez az eset kiderült a gólyatáborról, Morgan azt hitte, ha alszanak rá párat, Lennie magától el fogja neki mesélni, mi történt. Sosem tudott magában tartani semmit, mindig szüksége volt a nővére véleményére, és így mindig ő volt a legfőbb bizalmasa.
Amióta azonban egy suliba kerültek, hiába voltak szobatársak, a távolság nagyobb lett közöttük, mint korábban bármikor. Lennie új barátnőket szerzett, és velük lógott állandóan. Amikor alkalmuk lett volna beszélgetni, mindig elszelelt valamilyen megbeszélt programra hivatkozva. Gil és Lennie egyszerre kezdte őt hanyagolni, Morgan pedig szomorú volt és magányos.
– Beszélnünk kell – állt mégis testvére elé, amikor végre sikerült könyveibe temetkezve meglepnie a szobájukban. Lennie fáradtan pillantott fel a tananyagból. Olyan ritkán látta mostanában, hogy feltűnt neki, mennyire megváltozott. A bájos, gyermeki vonások egyre inkább kamaszos formát öltöttek arcán. – A gólyatáboros dologról – tette hozzá húga kérdő tekintetét látva.
A hatás nem maradt el. Lennie ajkai összepréselődtek, tekintete szúróssá vált, és lepottyanó tankönyveivel mit sem törődve pattant fel az ágyról.
– Megígérted, hogy erről nem kérdezel többet – esett nővérének számon kérőn.
– Én nem… – akadt meg a mondatban. Úgy akarta befejezni, hogy nem akarja erőltetni a témát, de aztán inkább módosított. – Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Spencer bántott téged, és ennek nem lett semmi következménye! Te hogy tudod ezt csak így a szőnyeg alá söpörni? – törtek fel a lányból régen elnyomott sérelmei.
– Könnyen – vonta meg a vállát Lennie azzal a gyermeki daccal, amit Morgan jól ismert. – Ez már elmúlt, nem fontos – fűzte hozzá, miközben lázasan keresgélni kezdte felsőjét.
– Hallottam, amiről a meccs után beszéltetek – közölte Morgan síri hangon. Lennie háttal állt neki, azt azonban így is látta, hogy keze egy pillanatra megáll a levegőben. Aztán folytatta tovább az edzőcuccai összepakolását táskájába.
– Nem szoktam vele beszélgetni – közölte testvére, Morgan ereiben pedig meghűlt a vér. Még sosem próbált Lennie éppen neki hazudni.
– Hallottam, hogy felvette azt, amit veled csinált! – méltatlankodott az értelmetlen tagadás miatt. Egyre jobban felhúzta magát a beszélgetésen. Miért nem kezeli Lennie ezt a dolgot olyan komolyan, mint amilyen? Hogy védje meg azt, aki nem akarja, hogy megvédjék? Miért zárja ki őt ennyire? Minden alkalommal görcsbe állt a gyomra, ahányszor Spencer neve a fülébe jutott, és azon járt az agya, miket tehetett az a szemét, amit senki nem is gondolna róla. És hányan dőlhetnek még be ennek a „menő, jó fej körvezető vagyok” dumának, és eshetnek neki áldozatul? Még Gilt is sikerült megtévesztenie. Pedig aki ilyet csinál, nem szokott megállni egynél, főleg, ha meg sem üti miatta a bokáját. Ennél is rosszabb volt azonban Lennie bezárkózása. Morgan sejtette, hogy bármi is történt, mély nyomokat hagyott benne, mégsem tudott közelebb férkőzni hozzá, hogy támasza lehessen.
– Morgan, hagyj! – Ez nem is kérés volt húga részéről, hanem inkább utasítás. Volt a hangjában valami, ami miatt tényleg úgy érezte, nem érdemes tovább feszegetni a témát. Ilyen erős ellenállással szemben csak ronthat a helyzeten, minden jószándéka ellenére.
– Hova mész megint? – pillantott Morgan a táskára, ami a beszélgetés alatt észrevétlenül bepakolódott.
– Edzésem lesz – vetette oda testvére már az ajtó felé indulva.
– Miért menekülsz mindig? Miért nem akarsz soha beszélgetni? – vonta kérdőre őt nővére. Nagyon hiányoztak neki azok az idők, amikor még együtt forró csokiztak a konyhában szinte minden nap, és hülye rajzfilmeket néztek Linusszal hármasban. Persze, nekik inkább viccesek voltak a mesék, és a végletekig ingerelték öccsüket cinkos beszólásaikkal. Mi történt ez alatt a pár hónap alatt? Mintha egy másik életre emlékezett volna vissza.
– Mert ciki vagy – fordult vissza Lennie dühösen. – Vannak barátaim, és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Miért nem hagysz békén? Nem kell, hogy mindenki tudja, hogy a testvérem vagy. – És hangos csattanással becsapta maga mögött az ajtót, ahogyan távozott.
Morgant letaglózták a hallottak. Próbálta mentegetni Lennie-t maga előtt, mert biztos nem mondta komolyan, a tinik folyton butaságokat beszélnek… De ezek a szavak olyan rosszul estek neki, hogy nem hitte, hogy ez az érzés valaha el fog múlni. Szerette volna, ha a húga többre viszi a gimiben, mint ami neki jutott, mert inkább neki akart jót, mint saját magának. De az, hogy Lennie cikinek tartsa őt, és letagadja? Az ő szemében ez a testvéri kötelék elárulása volt. Ő inkább leharapta volna a nyelvét, mint hogy ilyesmit mondjon bármelyiküknek.
A csalódás fölött érzett dühe elkeseredett tettre sarkallta. Lennie nem beszél? Oké. Akkor beszéljenek helyette a cuccai! Sebesen kihúzgálta fiókjait, és átkotorta őket ujjaival, hátha talál valami árulkodó cetlit vagy tárgyat. Maga sem tudta azonban, mit keres. Áttúrta a ruháit, kiforgatta zsebeit, még a cipőibe is belenézett. Utoljára az ágya környékét vette szemügyre. Ahogy a matrac mögött kotorászott, ujjai furcsa, oda nem illő tárgyhoz értek. Egy csomag cigarettát húzott elő a rejtekhelyről. Volt ott azonban több is – egészen pontosan tizennégy dobozt sikerült felsorakoztatnia maga előtt az ágyon. Morgan kezébe temette arcát, hogy eltakarja maga elől a bűnjeleket. Nem erre számított, mikor kutatni kezdett. Miért kezdene Lennie dohányozni? Ő sportoló volt, és nem volt rá jellemző, hogy így próbáljon imponálni bárkinek. A saját feje után ment, nem lehetett olyasmibe belevinni, amit ő maga ne akart volna. Mostanában azonban már Morgan maga sem tudta, mennyire bízhat abban, hogy jól ismeri húgát.
Törte a fejét, hogy mihez kezdjen a dobozokkal, és egyáltalán a ténnyel, hogy Lennie cigit dugdos, de minden ötlet rosszul végződött a fejében. Szembesítse Lennie-t azzal, amit megtudott? Akkor a „ciki” jelző mellé biztos begyűjt még pár rosszabbat is, más haszna viszont nem lenne. Vagy mondja el otthon? Soha többé nem bízna benne húga, és amit csinál, ugyanúgy csinálná, csak ügyesebben.
Tétova mozdulatokkal kezdte visszapakolni a dobozokat oda, ahol találta. Lehet, hogy Lennie rossz társaságba keveredett, de semmit nem ér azzal, ha még jobban elmérgesíti a kapcsolatukat. A probléma gyökerét kell megszüntetni ahhoz, hogy húga visszataláljon a helyes útra.

51. El nem mondott szavak