Tintavér

Tintavér – 82. Akik csalódást okoztak

Morgan

Oh, az a csók! Az az este! Csak az járt a fejében. Az azonban percről percre változott, hogy mit is érzett ezzel a nem várt fordulattal kapcsolatban. Egyszer kínt, amiért megtörtént, és amiért ezzel egyébként is tornyosuló problémáit sikerült hatványra emelnie, másszor pedig csak vigyorgott, mint a tejbetök, ahogy újra és újra átélte gondolatban azt a pillanatot. Azt mondják, az első csókot senki nem felejti, és ha ez mindig ilyen szokott lenni, simán el tudta hinni. Egyvalami motoszkált csak a fejében: vajon amiatt volt ez rá ekkora hatással, akivel történt, vagy azért, mert azért mégis csak egy első csók volt, és bárkivel ilyen érzés lett volna?

Mardosó kétségei szinte teljesen elvonták figyelmét a körülötte zajló eseményekről, de ahogy a diáktanács elnöke alatt – felsőbbrendű arckifejezéséből ítélve tuti Borostyán Ligás volt – fülsértő nyikorgással megreccsent a szék, ahogyan a kelleténél hevesebben fordult szomszédja felé ültében, kelletlenül visszazökkent a valóságba. A fegyelmi bizottság szúrós szemmel méregette őt, és érezte, hogy a vérére szomjaznak. Percek választották el csupán attól, hogy feje fölött meghozzák a döntést, ami meghatározza majd sorsa további alakulását. Egy nappal korábban még kimondottan hálás lett volna, ha eltanácsolják, és tiszta lappal kezdhet egy másik iskolában, a parkban történtek után azonban már semmiben sem volt biztos. Illetve de, egy dologban igen: a Wesszel aznapra tervezett randit le fogja mondani. Nem tudta, hogy nézne ezek után a szemébe.
– Továbbra sem tudsz semmit felhozni a mentségedre? – szegezte neki a kérdést Ms. Winters, aki az ülést vezette, és aki történelemtanár szerepét hagyta hátra átmenetileg Morgan ügyének megtárgyalása miatt. Ő volt szinte az egyetlen, aki nem volt egyértelműen ellenséges vele.
A másik talán a vörös hajú nő volt, aki ifjúsági tanácsadóként vett részt az ülésen, de neki nem nagyon osztottak lapot a tárgyalás során.
– Nem – rázta a fejét a lány reménytelenül. – Én csak elvesztettem a kontrollt, nem is emlékszem, miért csináltam. – Ezzel a válasszal valószínűleg megpecsételte a sorsát. Hiába játszott el azonban a gondolattal, hogy elmondja az igazat, talán még rosszabb lett volna, mint így. Hiszen mennyiben jobb az önbíráskodás és bosszúállás egy szabotált bólénál? És tulajdonképpen nem is volt hazugság, amit mondott. Alkohol nélkül eszébe sem jutott volna a projektterem közelébe menni, pláne gondolni sem mert volna ilyen pusztításra.
– Akkor a bizottság visszavonul, hogy döntést hozzon, mi legyen a további sorsod – tájékoztatta a történelemtanár. – Odakint megvárhatod az eredményt.
– Nekem lenne még egy kérdésem – pillantott fel papírjaiből egy vastag keretes szemüveget viselő nő. – Az eset óta kapcsolatba léptél Spencer Westtel? Bocsánatot kértél tőle?
Bahh. Ez miért olyan fontos? Morgan arcát vörös pír öntött el, és szégyenkezve szegezte tekintetét a szőnyeg rojtjaira. Szeretett volna beszélni vele, hányszor elhatározta, hogy megteszi! De aztán mégis mindig gyáván megfutamodott, mikor a közelébe került volna. Bűntudata minden nappal egyre emésztőbbé vált, ahogy Spencer valamiféle lefelé vezető spirálba került, mióta ő arra a szörnyűségre vetemedett az alagsorban. Úgy tűnt, mintha feladta volna a céljait, az életét. Még az AV klub elnöki pozíciójáról is lemondott, olvasta a suliújságban. És erről az egészről ő tehetett. Miféle bocsánatkéréssel tehette volna mindezt jóvá?
– Én… nem… tudtam – préselte ki magából szemlesütve, és szerencsére nem is faggatták tovább, mert ennél bővebb magyarázattal nem is szolgálhatott volna. Megtörten támolygott ki az előtérbe, hogy ott várja meg sorsát, az ítéletet. Nem sok esélyt adott saját magának. Ha legalább felkereste volna Spencert, azzal bizonyíthatta volna, hogy megbánta tettét, de ő még ennyire sem volt képes. Hogy oldja valahogyan szorongását, előkotorta telefonját, és legalább elterelje figyelmét valamivel. Szerencséje volt: a kis vörös villogó azt jelezte, valami történt, ameddig arra kényszerült, kivonja magát a közösségi élet színteréről. Üzenete érkezett. Egyszerre kettő is.
„Szia, beszélnünk kell. A parkban 7-kor? BTW, ugye, nem bántad meg?” – nyitotta fel az elsőt, ami Giltől jött. Bár nem állt szemtől-szemben a fiúval, mégis égni kezdtek fülei zavarában. A gyomra körül pedig mintha egy rakás beszívott pillangó röpködött volna. Egyszerre volt zsibbasztóan jó, hogy látni akarta, és borzasztóan terhes is. Elvégre, mire számít? Hogy majd ott folytatják, ahol korábban abbahagyták? Neeem, arra nem készült fel. Legutóbb egy szemtelen őszi zápor vetett véget találkozójuknak, és búcsúra sem igen volt idejük, mielőtt felugráltak volna ellentétes irányba tartó buszaikra. Gil ugyan tett rá kísérletet, hogy hazakísérje, de ő túl zaklatott volt ahhoz, hogy továbbra is a fiú társaságában akarjon maradni. Így ez a csók – ami ugyan jó hosszúra sikeredett – azóta is lógott a levegőben, arra várva, hogy végre a helyére kerüljön. Nem, ennek aztán igazán nem most jött el az ideje.
„Korábban végeztem, eléd megyek” – várta a szörnyű hír a második, Westől érkezett üzenetben. Neeee! Hogy a fenébe lehet ilyen szerencsétlen? A kézbesítés fél órája történt, azóta már talán ott szobrozhat a suli előtti félhomályban. Arra gondolt, talán sikerülhet valahogy megszöknie a hátsó ajtón, hogy aztán utólag kimagyarázza magát valami béna kifogással…
– Bejöhetsz – lesett ki az ajtón az egyik bizottsági tag, Morgan pedig rémülten rezzent össze. Olyannyira jól sikerült elterelnie figyelmét a döntésről, hogy meg is feledkezett róla. Hosszú másodpercekre volt szüksége, hogy mozgásra parancsolja lábait, és kövesse a nőt a terem közepéig. Helyet foglalt, és várta sorsát. Ms. Winters kezdett beszélni.
– Amit elkövettél, az iskola történelmében példátlan – kezdte a már Hauser szájából is hallott sorokkal. Lehet, az igazgatónő nyomást gyakorolt rá, hogy neki tetsző döntésre jusson a testület? Gyomra összefacsarodott a félelemtől. – De figyelembe véve, hogy eddigi éveid során soha nem szegtél szabályt, és az utóbbi időben tanulmányi eredményeid is javulni kezdtek, úgy döntöttünk, folytathatod a tanévet a Brightwoodban. Bizonyos feltételekkel. – Morgan szemei kikerekedtek a meglepetéstől. – A kár megtérítése mellett büntetőmunkát kapsz a tanév további részére, és tanácsadóhoz is kell járnod. Amennyiben bármelyiket elmulasztod, vagy Ms. Wind úgy ítéli meg, veszélyes vagy az ide járó diákokra, úgy felfüggesztésre vagy kizárásra módosul az ítélet. Megértetted?
– Igen, köszönöm – rebegte a lány halkan, de csak aztán jutottak el agyáig a hallott szavak. Ez egy igen enyhe büntetés volt, mégis elgondolkodott, nem járt-e volna jobban egy iskolaváltással. Elvégre itt mindenki tudni fogja róla… és az év hátralévő részében nem is lesz esélye, hogy bárki elfelejtse tetteit a gályának és tanácsadásnak köszönhetően. Ha már addig is halálra piszkálták, ameddig nem ártott senkinek, vajon mi lesz ezután? És vajon hányszor kell még a tanév végéig összefutnia Spencerrel? Gondolatait egy keserves sóhajban összegezte. Beszélnie kell a fiúval. Vajon másnak is ilyen nehéz lenne rászánnia magát, vagy csak ő selejt minden téren, ha az emberi kapcsolatait kellene rendeznie?
Olyannyira eltöprengett ügye ilyen fordulatán, hogy majdnem automatikusan a főbejáraton keresztül hagyta el a sulit, de szerencsére még idejében megtorpant, hogy az udvar felé forduljon. Nem lett volna jó most Wes karjaiba futnia. Majd ír neki egy SMS-t arról, hogy ő is korábban végzett, és csak később akarta erről értesíteni a férfit. De már megint csak a hazugság, hazugság, hazugság. Hát már tényleg képtelen bárkivel szemben az őszinteségre?
Mielőtt kilépett volna a hátsó kijáraton, egy pillanatra átszalad a fején, hogy most kellene Wesnek bevallani mindent. És minden alatt főleg a parkban történt csókra gondolt, mint legsúlyosabb bűnre. De aztán rögtön el is bizonytalanodott, hiszen ez csak kétféleképpen érhetett volna véget: vagy kibukik rá a férfi, és szakít vele, vagy pedig megérti, hogy tévedés volt, de holtbiztos, hogy rosszulesik neki. Mind a két helyzetben megbántotta volna. Ezzel szemben ő maga megkönnyebbül, ha nem kell tovább titkolóznia, és valaki más dönti el, mekkora a súlya az árulásnak, amit elkövetett. Vajon joga van az embernek bevallani ilyesmit, hogy aztán mossa kezeit, és átpasszolja a másik félnek a gyötrelmeket? Legalább most az egyszer helyesen akart cselekedni.
A legrosszabb azonban az volt, hogy ő maga sem tudta, mit akar. Hiszen ha véget vetne a Wesszel folytatott – minek is? Járnak ők egyáltalán…? – kapcsolatának, akkor felesleges őt beavatnia abba, ami történt. Na de lenne értelme szakítani? Hiszen az csak egy csók volt. Nem kell minden apróság mögött mélyebb jelentést keresni. Mintegy ellenkezésként fortyant fel benne az a zsongás, amit akkor érzett, mikor a puha ajkak az övéhez értek. Akkor ott úgy érezte, minden erő kiszáll belőle, és ő maga is elrepülne, ha Gil nem tartaná szorosan. Mintha kívülről nézte volna magukat, ahogyan ölelkeznek a lassan szemerkélni kezdő novemberi esőben. Minden olyan hideg volt, és sötét, de az a buborék, ami őket körülvette, meleg és otthonos.
Meg kellett ragadnia az ajtó kilincsét, hogy megkapaszkodjon valamiben, ameddig elmúlik a zsibbadás, és visszanyeri uralmát a tagjai fölött. Felbosszantotta, amiért ilyen idióta helyzetbe keverte magát. Nem arról volt szó, hogy a szerelem jó dolog? Ezzel szemben ő itt állt két beazonosíthatatlan kapcsolattal, és mindkettő csak fejfájást okozott neki. Egy határozott mozdulattal kilökte az ajót, és az iskola udvarán át elindult a kijárat felé. Csak egy meleg kakaóra vágyott, és egy romantikus regényre, amiben már az első fejezet végén tudni, ki lesz a végzete a csetlő-botló főszereplőnek.


Liam

Odakint már meglehetősen hideg volt ilyenkor estefelé, azonban Liamet ez nem zavarta. Nem szerepelt ugyanis tervei közt semmi olyan, amely azzal járt volna, hogy ki kell mennie. Nem tervezett bulizni menni, vagy csak elmenni valahová lógni a barátaival. Mert ő nem olyan volt. Mert neki most már nincs barátja, akivel elmehetne.
Így hát kollégiumi szobájának ablakán át szemlélte a külvilágot péntek este, miközben az épület szépen lassan már teljesen kiürült. Néhányan persze mindig maradtak itt, de ők rendkívül kritikus szemmel méregették egymást, hogy vajon a másik miért nincs házon kívül. Vajon lemondták a randiját? Esetleg épp szakított a párjával? Vagy, ahogy Liam esetében is volt, teljesen antiszoc és nincsen senki, akinek a társaságában eltöltene egy estét?
És nyilván nem volt kíváncsi ezekre a fürkésző tekintetekre, így amint Russel kilépett az ajtón, szinte azonnal be is zárkózott. Szokása szerint aztán leült asztalához a laptopja elé, és belépett a virtuális térbe. Furcsa volt ez az ellentmondás, hogy a valós világban magányosan, elszigetelődve üldögélt, miközben az internet világával mégis nyitott környezete felé. De nem is gondolkodott ezen sokat, mert ujjai már reflexből bepötyögték a Get Out Of My Head webcímét, és mire észbe kapott, már a szerkesztői felületen nézegette az olvasóktól beérkezett kommenteket.
Hálás volt Spencernek azért, hogy rávette, nyissa meg az oldal kapuit ilyen formában. Bár nagyon sok minden másért is hálával tartozott neki. És jelenleg úgy tűnt, ezt a tartozását sosem fogja tudni leróni. A fiú teljesen elszigetelődött tőle azóta. Liam persze ezt teljes mértékben megértette. Csak nem tudott beletörődni. De aztán egy idő után már úgy érezte, teljesen feleslegesen erőlteti meg magát, úgyis csak az elutasítás magasra emelt falaiba ütközhet.
Nem tudott a kommentek olvasására koncentrálni. Fel sem fogta, amit olvasott. A mondatok szavakra estek szét, a szavak pedig csak betűhalmazok rendezett sorainak tűntek, miközben agya szokás szerint végig Spencerrel kapcsolatban zakatolt. Végül aztán úgy döntött, megkeresi azokat a kommenteket, amiket anno Spencer írt bátorításként. Igaz, hogy a múltból volt, de akkor is tőle volt, és nem a mostanság járatos lekoptató szöveg, hanem valami szívből jövő pozitív üzenet. Ha jobban belegondolt, ezzel önmagát csapja be, hiszen az a Spencer, aki azokat írta, már nem létezik. De neki most rá volt szüksége, ezért keresőjébe már be is gépelte a fiú felhasználónevét.
Először azt hitte, hogy a kereső nem működik rendesen. Aztán mikor valami egészen másra rákeresve a blog büszkén listázta ki kutatása eredményét, egy világ dőlt össze benne. Spencer egészen alapos volt, és ügyelt arra, hogy teljes mértékben megvonja tőle mindazt, amit Halloween éjjelén elutasított akkor, mikor nem viszonozta az érzéseit. Liam szinte már gyilkosságként fogta fel azt, hogy a fiú törölte az összes kommentjét a blogról. Hiszen megölte a régi Spencert. Aztán szíve egy ütemet kihagyott. Nem. Ő ölte meg a régi Spencert.
Aztán szívdobogása visszatért, egy kiadós gyomorkorgás kíséretében. Nem is emlékezett már rá, hogy mikor evett utoljára. Életének rendszere teljesen szétesőben volt. Pont ezért nem szerette a változásokat. De muszáj felülkerekednie. Tekintete aztán találkozott zacskós instant levesével az asztal másik végén. Gyomra ismét korgott. Pozitív. Megragadta hát az ötperces éhségcsillapítót, azonban rögtön meg is torpant.
Mikróra van szüksége az elkészítéséhez, amihez pedig ki kell mennie a szobájából. Átcaplatni a közös helyiségen, be a közös konyhába, hogy használhassa a közös mikrót. Túl sok a közös, túl kevés az egyedüllét odakint. Ami pedig oda vezet, hogy nagy valószínűséggel össze fog találkozni valakivel. Amire nagyon nem vágyott jelenleg. Pillantása visszavándorolt laptopja képernyőjére, ahol ismét szembesült Spencer kommentjeinek hűlt helyével. Lehet, hogy odakint találkozik valakivel, viszont idebent is képtelen maradni az önemésztő gondolataival.
Ráadásul meg is fogadta magának, hogy megpróbál változtatni. Nem akar visszaesni a korábbi, Spencer előtti állapotba, amihez pedig szükséges, hogy nyisson mások felé. Egy pillanatra még az a vad ötlete is támadt, hogy kihívja maga ellen a sorsot, és szobája kényelme helyett inkább a közösségi tér egyik foteljében fogyassza el rögtönzött vacsoráját. De ezt az ötletet gyorsan vissza is zárta a ketrecébe inkább.
Csípős csirkés instant levesét megragadva indult az ajtóhoz. Elfordította a kulcsot a zárban, miközben azt érezte, hogy önként rombolja le a falakat a világ és önmaga közt. Fellelkesülve kilépett a folyosóra, aztán körbepillantott, és máris inába szállt a bátorsága. Eddig főleg a beszélgetéstől félt hadarása miatt. Most azonban úgy érezte, hogy még a beszélgetés is jobb, mint ha valaki némán méregeti őt, és egyedüllétének okait firtatja szemmel látható elmélkedéssel.
Biztos, ami biztos, úgy döntött, nem húzza az időt. Minél kevesebbet van távol szobájától, annál kisebb az esélye, hogy belebotlik valakibe. Sietve végigsurrant hát a folyosón, átvágott a közösségi téren, és bevette magát a konyhába. Senki. Nem futott össze senkivel, és a konyha is békés félhomályba burkolózott. Gyorsan előkészítette levesét, majd berakta a mikróba öt percre. Ezután öt percen keresztül szuggerálta a gépet, hogy ugyan siessen már, mert beleőrül ebbe a bizonytalanságba.
Végül aztán a mikró három pittyenéssel befejezte az esti műszakot, Liam kikapta onnan gyomorkorgásának elűzőjét, és indult is vissza a forró bögrével egyensúlyozva szobája felé. A közösségi térbe azonban pont ekkor lépett ki valaki az egyik oda nyíló szobából. Liam úgy döntött, hogy megpróbál gyorsan távozni a tetthelyről, azonban az a valaki megszólította őt.
– Szia, Liam! – köszönt rá vidáman a hang, amely hirtelen megtorpanást, és majdnem másodfokú égési sérülést okozott Liam számára.
– Szia, Collin – köszönt vissza ő is, miután felmérte, kit üdvözölhet zaklatója személyében.
– Mi újság? – lépett közelebb a vörös hajú fiú. Pompás. Úgy tűnik, péntek esti magánya csillapítására pont Liamet nézte ki.
– Én… ő… pont enni készültem – bökött ujjával gőzölgő bögréjére.
– Nincs kedved közösen vacsorázni? – következett az a kérdés, ami válaszul szolgált a „lehet még ennél is rosszabb?” gondolatra.
– Mondjuk – egyezett bele Liam. Nem akart ellenségesen viselkedni új klubjának tagjával már az első héten. De azért díjazta volna, ha ez a kérdés alapból nem kerül terítékre.
– Akkor megmelegítem ezt, és mindjárt jövök – emelte fel mutatóba ételhordó dobozát, aminek jelenlétére Liam egészen eddig fel sem figyelt. A fiú viszonylag ráérősen a konyhába cammogott, hogy még egy kis túlórára vegye rá a forgós grilldobozt. Liam pedig ezalatt ott állt, földbe gyökerezett lábbal. Aztán arra gondolt, gáz lenne, ha meg sem mozdulna, mire Collin visszatér, szóval gyorsan helyet foglalt az egyik asztalnál.
Nem sokkal később Collin is csatlakozott, majd kölcsönösen jó étvágyat kívánva, némán kezdték el fogyasztani vacsorájukat. Liam felettébb kínosan érezte magát a beálló csendben, és minden második kanálnál szuggerálta társát, hogy kezdeményezzen beszélgetést, mert ő maga nem tudta, mit hozhatna fel.
– Beszéltél már a vitakörösökkel? – kérdezte aztán Collin. Úgy látszik a szuggerálás végre elérte a hatását. Bár inkább maradt volna eredménytelen.
– Még nem – jött a hirtelen, rövid válasz.
– Mondjuk, ha a Borostyán Ligát idáig halogattad… – jegyezte meg vigyorogva a fiú, utalva arra, hogy Liamnél túlzottan sokáig tart a klubokba való jelentkezés átfutási ideje. – Bár Charlie tuti nem hagyja, hogy hetekig tökölj rajta – tette hozzá aztán.
– Nekem Charlie nem tűnik ilyen rossz arcnak, mint amilyennek lefested – vélekedett Liam.
– Nem elvenni akarom a kedved, csak fel akarlak készíteni rá – magyarázta Collin. – És hidd el, nagyon kegyetlen tud lenni. De néha pont erre van szüksége a versenycsapatnak.
– Kegyetlen? Mire gondolsz?
– Hát, mondjuk úgy, hogy kicsit pikkel rád, hogy ilyen sokára jöttél. És nem véletlen hozzám küldött ismerkedni – osztotta meg vele a fiú, bár Liam még nem igazán értette, hová fognak kilyukadni. – Charlie tudja rólam, hogy hajlamos vagyok… érdekesen reagálni a Spencer témára.
Á, szóval innen fúj a szél. Collin Spencer barátja, és Charlie arra számított, hogy a fiú majd letépi a fejét azért, mert ki mert szúrni Spencerrel. De elbizonytalanodott. Hiszen semmi ilyen nem történt. Még csak szóba sem került az egész ügy idáig.
– Jóban vagytok Spencerrel? – tette szóvá kételyeit.
– Csak voltunk – rándult kesernyés mosolyra az arca. Liam agyában rögtön megfogalmazódott egy kérdés.
– Beléd is beléd szeretett?
– Bár úgy lett volna – bámult egy pillanatra kifelé az ablakon elrévedve. Szóval Collin meleg. Mint Spencer. És előbbinek bejön az utóbbi. Tehát ezért gondolta azt Charlie, hogy Collin majd letépi az ő fejét, amiért szeretett kis Spencerének ártani mert.
– Szóval akkor miért nem akadtál ki rám a gyűlésen? Vagy most?
– Mert meglehetősen pikkelek Spencerre. Nem mondom, hogy megérdemelte, ami történt, de… – És itt elakadt. Liam nem tudta úgy befejezni a mondatot, hogy ne valami szörnyűség jöjjön ki a végén. Épp elég az, hogy megtette, amit. De ha valaki még egyet is ért vele?
– Mi történt köztetek? – faggatózott tovább kiéhezve. Élvezte, hogy Collin minden egyes megszólalásából csak úgy záporozik az információ. És nem utolsó sorban az is tetszett neki, hogy Spencerről van szó. Még akkor is, ha egy teljesen más megvilágításból.
– A nyári táborban összejöttünk – kezdett bele meséjébe a vörös hajú. – Én belezúgtam, de számára ez nem volt komoly – magyarázta, rövidre is zárva a történetet. Tömör volt, de célratörő.
– És azóta nem is beszéltetek?
– De, ha sikerült sarokba szorítanom valahol. Viszont, mint azt meg is tapasztalhattad, Spencer úgy működik, hogy ha valakivel összeveszik, teljesen új fejezetet nyit, és próbál megfeledkezni az illetőről.
Szóval ez vár rá is. Lezárt fejezetként végzi Spencer életének történetében. Legalább abban reménykedhet, hogy a tartalomjegyzékben nyoma marad, és Spencer nem dobja azt is az iratmegsemmisítőbe.
– Bármennyire is sajnálom, ami veled történt, azért jó, hogy végre tudok erről beszélni valakivel – mosolyodott el halványan. – Bár nem értem, hogy utasíthattad vissza őt – húzta fel ajka egyik sarkát féloldalasan, ravasz tekintettel. Ha együtt voltak Spencerrel, akkor ő pontosan tudja, Liam mit dobott el magától. Viszont még egyértelműen nem jött el az ideje annak, hogy ennek a mélyére leásson.
– Csak… meglepett a helyzet – felelte Liam bátortalanul, belegondolva, hogy az egész, amiről beszéltek, itt történt nem messze. A szobájában.
– Értem. Hát, köszönöm a beszélgetést meg a közös vacsorát – állt fel az asztaltól Collin, kiürített dobozát megragadva. – Jó éjt, Liam – búcsúzott.
– Jó éjt – köszönt el Liam is. Egészen eddig eszébe sem jutott ez a gondolat, de most nem hagyta nyugodni. Vajon Collin erre az egészre hogy tekintett? Mint egy randira? Elvégre a fiú meleg, és a célozgatásai alapján Liamet is annak tartja, ráadásul kettesben vacsoráztak… Nem, valószínűleg mindkét félnek tudnia kéne róla, ha randiznak. Bár ő még sosem volt tényleges randin. És sajnos nincs olyan barátja, akitől megkérdezhetné, mit gondol erről az egészről.
De egy biztos: számára ez csak egy baráti beszélgetés volt. Sőt, még csak barátoknak sem mondta volna magát és Collint, így még ez is kérdőjeles. Viszont ha ez nem biztos, akkor lehet mégis randi volt?

83. Vallomások