Tintavér – 6. Fészekrakás

Bradley

Dübörgés és nyikorgás zaja szűrődött ki a folyosóra, amint Trevor próbálta helyére tolni a bútorokat az igazgatónő által az írókör gyűlései számára kijelölt teremben. Már egészen kimelegedett, annyiszor rendezte újra a helyet, így zakója egy félreeső szék háttámláján pihent. Az ajtó bátortalanul nyílt ki, és belépett rajta Ethan.
– Á, örülök, hogy ideértél, Ethan – eresztett meg egy halvány mosolyt két szék tologatása közben a fiú felé.

Ethan óvatosan csukta be maga mögött az ajtót, mintha szabadságától kéne búcsúznia, majd szétnézett a teremben. Bradley egyszerre vélt meglepettséget és bosszúságot leolvasni a fiú arcáról, aminek oka valószínűleg az lehetett, hogy “elfelejtett” szólni neki, hogy csak ők ketten lesznek. Ezután visszapillantott az ajtóra, mintha azon gondolkodna, sarkon fordul, de aztán mégsem tette.
– Itt lesz az írókör? – kiáltotta a tanárnak.
– Örülök, hogy felismerhető – nevetett Bradley, miközben letörölt egy izzadtságcseppet homlokáról. – Segítenél azt a padot a fal mellé tolni? – intett egy jól telepakolt asztal irányába.

– Öm, én inkább arra gondoltam, lépnék. Nincs itt senki – próbálkozott Ethan.
– Pontosan. A többiekre nem számíthatok túlzottan fizikai dolgok terén, így téged hívtalak egyedül – pihegett egy kicsit a férfi, nekitámaszkodva az egyik padnak.
Ethan egyáltalán nem tűnt boldognak, amiért nem tudott szabadulni a feladattól. Kelletlenül beljebb lépett a terembe. Bradley elmosolyodott ennek láttán. Nehéz kezdés, de azért halad a dolog, legalábbis remélte, hogy így van.
– Ha a jövőben is rám tervezi alapozni a klub működését, csalódnia kell majd.
– Ki másra alapozhatnék? Elvégre te is alapító tagnak számítasz, hisz ott voltál a klub születésénél – húzta félmosolyra a száját Bradley.

– Ahogy mondja. Azt hiszem, megtettem, ami tőlem telik, most már a többieknek is hagynék némi melót – kezdte felvenni Bradley laza hozzáállását, és miért is ne alapon közelebb lépett az említett asztalhoz, hogy arrébb tolja. – De azért ne számítson tőlem túl sokra. Szerintem most találkozunk utoljára – tette hozzá, mielőtt Bradley elbízhatta volna magát.
– Tényleg? Pedig kíváncsi lennék rá, mi mindent tudnál mesélni nekem. Szerintem rengeteg történet van, amit el akarsz mondani, csak eddig nem volt senki, aki meghallgasson – váltott komolyabb hangnemre, próbálva hatni a fiúra.
– Nem vagyok az a mesélős fajta – zárkózott be hirtelen a fekete hajú fiú, mintha egy láthatatlan fal emelkedne közéjük.

– Én ezt másként látom. Mindenki mesélős fajta, csak nem találja meg a jó hallgatóságot. Tudod, mi a jó az írásban? A papír egy teljesen objektív megfigyelő. Nem ítél el, nem nevet ki, nem néz le. Bármit megoszthatsz vele. És ha megvan a bátorságod hozzá, később másokkal is.
– Nem akarom elkeseríteni, de a többség egészen másra használja a papírt… – morgott az orra alatt Ethan. – És nem szeretem, ha gyávának neveznek – fűzte hozzá némileg hangosabban, miközben egy másik padot is a helyére tolt, úgyhogy látszólag annyira lekötötte a beszélgetés, hogy észre sem vette, mit csinált.

– Először is mindenkinek el kell döntenie, hogy megelégszik-e azzal, ha ő is csak “többség”-ként él – formálta úgy ezt a szót a férfi, mintha valami káromkodást ejtene ki a száján, tanárhoz illetlen módon. – Adhatsz jelentést az életednek, mint egy darab papírnak is, vagy belefújhatod az orrod, és dobhatod az egészet a kukába. Másodszor pedig a bátornak nem feltétlen a gyáva az ellentéte. A “többség” nem gyáva. Viszont csak keveseket nevezhetünk bátornak. A kérdés tehát az, hogy mersz-e kitörni a többiek közül, vagy egész életedben “többség” maradsz – nézett szigorúan a férfi Ethanre.
– Ha a többség ilyen lenne, mint én, veszett egy világ lenne ez – jegyezte meg, és mintha a hangjában nevetés bujkált volna, legalábbis Bradley észrevett benne a fiútól furcsán szokatlan hangsúlyt. – De jól tudja, hogy nem a saját akaratomból vagyok itt, hanem Hauser akart csak kicseszni velem. Magának egészen másféle diákokra van szüksége. Ebben a társaságban pedig én nem vagyok szívesen látott vendég. Mindenkinek jobb, ha én szépen felszívódok.

– Lehet, hogy most dühös vagy emiatt az igazgatónőre, viszont sokkal jobbnak fogod látni az életed, ha az ilyenekre lehetőségként tekintesz. Tudod, az írás tényleg nem egy nagy ördöngösség. Bárki képes lehet rá, ha elég kitartó. És lehet, hogy most nem épp a legőszintébb a motivációd, amit kaptál, mégis rákényszerít, hogy kitartó legyél – próbálkozott tovább Bradley a fiú meggyőzésével. Bár mintha már nem is meggyőzni akarta volna, hanem egyszerűen csak kíváncsi lett volna a fiú mondandójára.
Ethan egy pillanatra megpihent, és a terem végéből figyelte, ahogy Bradley fújtatva végez egy újabb megpakolt paddal. Aztán hitetlenkedve folytatta ő is a rakodást.

– Tudja, az idealizmusa nem egy életbiztosítás ebben a gimiben. Vagy a diákoktól fog bekattanni, vagy Hauser fogja kizsigerelni. Kitartóan.
– Szóval azt hiszed, hogy itt én vagyok a lényeg? Vagy Hauser? – döbbent le Bradley, bár sokkal inkább csak megjátszotta döbbenetét. Szeretett volna erre a felvetésre válaszolni. – A lényeg ti vagytok, a diákjaink. Azért lettem tanár, mert egy gimnáziumi tanárom annyira lelkesen csinálta a munkáját, hogy megihletett vele. És mikor ezt elmondtam, tudtam, hogy nagyon sok örömet szereztem neki. Mert tanárként a diákjaid által éred el a boldogságod. Az ő sikerük a te sikered is. És én próbálom ezt szem előtt tartani.

– És maga szerint én az a típus vagyok, akiben olyan sok örömét lelhetné? – nézett rá hitetlenkedve Ethan. Bradley legnagyobb sajnálatára látszólag teljesen őszintén. – Én ezt erősen kétlem.
– Mondjuk úgy, hogy máris örömömet leltem – mosolyodott el sejtelmesen Bradley. – Remélem, tetszik úgy a terem, ahogy berendezted – nevette el magát. – Egy bő fél órával azelőtt álltam neki pakolászni, hogy te megjöttél volna, de sehogy sem tetszett. Aztán annak ellenére, hogy rögtön menni is akartál, az egész szobát berendezted, pedig én csak egyetlen pad arrébb tolására kértelek meg – intett körbe a férfi az áthelyezett bútorok sorára. Megfogta zakóját, leemelte a szék háttámlájáról, és az ajtó felé tartva még utoljára Ethan felé nézett.

– Találkozunk az első gyűlésen, alapítótárs – eresztett meg még egy félmosolyt a fiú felé, majd elegánsan távozott a teremből úgy, hogy Ethan szólni sem tudott utána, de a férfi még látta, milyen elképedt arccal sikerült magára hagynia a fiút.

Cameron

Otthon. Cam definíciója szerint az a hely, ahol az ember egy pocsék, vagy akár kevésbé pocsék nap után az iskolában, munkában, végre nyugalomra lelhet. Azonban igencsak sokszor kellett magát emlékeztetnie, hogy a házuk ez a hely lenne, ugyanis gyakran érték megérkezve nem várt meglepetések…
A mai nap sem volt ezek alól kivétel… Cam hatodik érzéke már a küszöböt átlépve jelzett neki, hogy valami nem kóser, és minél beljebb haladt a házban, ez az érzés egyre csak erősödött.

– Szóval, ha tetszett a videó, lájkoljátok, és ne felejtsetek el feliratkozni, pusszancs! – hangzott a mondat a konyha felől, ami után a fiúnak azonnal kedve támadt volna instant hátraarcot csinálni. Már éppen lendült a lába, hogy eredeti terve szerint inkább éhen vesszen a szobájában, de már késő volt… – Cam! Még most sem késő, belevághatlak utólag is! – harsant Serena hangja, mire Cameron megadóan sóhajtott, és a konyha felé fordult. Ami ott várta, arra nem volt még egészen felkészülve: az egész helyiség úgy nézett ki, mint egy csatatér, ahol hosszú, kínkeserves háború után sem dőlt el, hogy ki nyert…

– Te meg mit – kezdte volna egy banánhéjat kiemelve egy tál lisztből, de húga azonnal közbevágott.
– Kihívásvideót csináltam – ecsetelte büszkén, és testvére felé irányította telefonja képernyőét, a videót lejátszva, ám ekkor Cam már a második sokkhatás alatt állt. Tekintete balra, a nappali irányába veszett, ahol próbálta feldolgozni a faltól-falig tartó csobogót. Szó nélkül faképnél hagyva Serenát a fiú csigalassúsággal odalépkedett, ahol anyját találta egy szoba közepén, ami az egykori nappalijukra hasonlított…

– Á, drágám, hazaértél – csiripelte az asszony vidáman, majd egy puszit nyomott fia homlokára, és visszatért korábbi dolgához, akármi is volt az…
– Itt meg mi történt? – nézett körbe Cameron felhúzott szemöldökkel.
– Mondtam, hogy ma jön a lakberendező, nem? – pillantott fel rá anyukája.
– De, mondtad… – válaszolt vontatottan, miközben ujjait a víz alá nyújtotta. – De a lakberendező általában „berendez”, nem kicseréli a szobákat… és egyébként hova lett a TV? – realizálta a fiú, hogy a házi vízesésük helyén lévő eszközt sehol nem látja.

– Ne vágj már ilyen képet, hát nem csodás? A feng shui szerint van berendezve az egész, az áramló energiának pedig nem tesznek jót az elektromos eszközök – magyarázta olyan büszkén, hogy Cam jobbik énje azonnal feléledt, és elrejtette vele a grimaszát. Az évek során már igencsak hozzászokott anyja különös hobbijaihoz, de azokat a dolgokat, amelyeket mások tényleg csak unaloműzés szinten űznek, mint például a jóga vagy a feng shui… nos, azokba anyja képes teljes szívvel és lélekkel belemenni, és ha ez megtörtént, onnan sosincs visszaút.
– Csodás – mosolygott végül édesanyjára, a háttérben a röhögését elfojtani próbáló Serenának a háta mögött bemutatva.

Tíz perccel később, amikor realizálta, hogy testvére valószínűleg estig se fog végezni a háborús állapotok felszámolásával, Cam egy épnek tűnő almát felkapva trappolt fel az emeletre. Szobájába lépve pedig szinte azonnal az ágyára vetette magát. Ahogyan a plafont bámulta, mély sóhajt hallatott. Bár újonnan csiszolt, remekbeszabott álarca fényesen csillogott rajta, már az iskola legelső napján túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy viselje. Oldalra fordult, tekintete pedig megállapodott a legutóbbi előadásuk falra ragasztott plakátján. Sokkal kellemesebb érzettel nyugtázta magában, hogy végre minden visszaáll a rendes kerékvágásba, és holnap már mehet edzeni… Hazatérhet.

7. Gondterhelt pillanatok