45. A tudás hatalom

Kitty

A Brightwood High már nagyon régóta részese volt annak a programnak, amelynek keretei között az érdeklődő diákokhoz mindig friss hírlapokat és folyóiratokat juttattak el. Kitty ezt a kezdeményezést valószínűleg azért tartotta annyira hasznosnak, mert ő az iskolai újság egyik írójaként nagyon sokat tanult a könyvtárba érkező lapokból. Még az előző évben szokott rá, hogy a nagyon jó cikkeket lefénymásolja magának, így is megkönnyítve később a visszakeresést.
Ahogy a könyvtár archívumában lapozgatott egy két évvel ezelőtti újságot, eszébe jutott, hogy ezt a rendszert igazán kitalálhatta volna hamarabb is, akkor nem lett volna annyira nehéz előkeríteni azt a zseniális írást.
– Hogy lehet, hogy nem emlékszel a szerzőjére, ha egyszer annyira tetszett? – értetlenkedett mellette Eric, akinek látszólag a lelkesedése az idő múlásával egyre gyorsabban párolgott el. Pedig ő volt az, akinek szüksége lett volna a keresett cikkre, és bár hősiesen adogatta Kittynek az újságokat, egészen biztosan szeretett volna már szabadulni.
– Akkor még azt hittem, megjegyzem – válaszolt neki egyszerűen. – Az én memóriám is véges, és hiába gondolom azt, hogy valamit tudni fogok napokkal, hetekkel, évekkel később is, nem mindig jön össze.
– Egyébként miért nem elég, ha csak elmondod röviden, miről volt szó benne? Úgysem függ össze a témámmal – próbálkozott a fiú, mire Kitty megállt a mozdulatban egy pillanatra. Felmerült benne, hogy talán Ericnek igaza volt, és hagyniuk kellett volna a keresést, aztán viszont lepillantott a kezében tartott hírlapra. Nem azért akarta megmutatni neki a cikket, mert témáját tekintve kihagyhatatlan olvasmány volt, hanem inkább azért, mert a szerző boszorkányos ügyességgel kezelt egy nagyon kényes helyzetet.
Amikor az úszóverseny végeztével az a TWW-s fiú belökte az iskolatársukat a medencébe, néhány hosszú másodpercre megfagyott a vér Kitty ereiben. Ő látta a fiú szemében villanni a gyűlöletet és a rosszindulatot, és ami még rosszabb, a lelki szemei előtt megjelent az a kép is, ahogyan az úszójuk annyira szerencsétlenül érkezik a vízbe, hogy egyenesen kitöri Spencer nyakát.
Hihetetlenül hálás volt, amiért ez nem történt meg. Bár akkor Ericnek azt mondta, az összeesküvés-elméleteket az újság nem hozhatja le, egészen más miatt akarta visszatartani a túlfűtött újoncukat.
Nem engedhették meg maguknak, hogy egy indulatosabb hangvételű cikkel hadat üzenjenek a TWW-nek, mert a két iskola közötti feszültség már egyébként is a tetőfokra hágott. Mindkét gimnázium sportolói kimagaslóan jól teljesítettek, ám az egészséges versengés egy ponton átfordult gyűlölködésbe, és onnantól kezdve mindkét oldalról egyre gyakoribbá váltak a túlkapások.
Ha egy ilyen helyzetben megjelent volna Eric cikke abban a formában, ahogyan azt ő elképzelte, akkor semmi sem állíthatta volna meg a felbőszült TWW-seket, és Kitty nem szerette volna kóstolgatni azt a fiút, akinek olyan határtalan gyűlölet csillant a szemében a verseny után.

– Félsz? – kérdezte tőle Toby a telefonban, mikor aznap délután felhívta őt, hogy utánakérdezzen annak az erőszakos úszónak.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy óvatos vagyok – javította ki a gyerekkori játszótársát.

Abból a társaságból gyakorlatilag rajta kívül mindenki a Thomas Woodrow Wilsonba járt, és éppen ez volt az, amiért nem tudta olyan elvakultan utálni a magániskolásokat, mint sokan a Brightwoodban. Mindkét gimnáziumban voltak viszont olyanok, akikkel vigyázni kellett; Kitty pedig nem szerette volna megtudni, pontosan mire voltak képesek az egymással szemben álló felek.
Toby nem tudott olyan sokat mondani az úszó fiúról – egyelőre. De megígérte, hogy megpróbál szerezni róla némi információt, és Kitty bízott a sikerében.
– Itt van – állt meg a lapozgatásban, amikor megtalálta egy december eleji szám közepén a keresett cikket, mire Eric odahajolt mellé, hogy rálásson egy kicsit arra a sokat emlegetett írásra. A cheyenne-i lap szerzője egy olyan politikai krízisről értekezett benne, amit akár csak egyetlen rosszul megfogalmazott megjegyzéssel egészen más színben tüntethetett volna fel, és ezzel a fél államot felhergelhette volna.
Ezt nyilvánvalóan az az újságíró sem tehette meg, hiszen a hírlapjuk több ezer emberhez jutott el naponta. Az iskolaújságot ugyan nem olvasta végig betűről-betűre minden egyes diák, de a legtöbben igenis követték a benne megírt történéseket. Ha Eric megírta volna, hogy a TWW megtámadta a Brightwood legjobb úszóját, akkor azok is a magániskola ellen fordultak volna, akiknek egyébként sem személyes tapasztalatuk, sem közelebbi kapcsolatuk nem volt a konkurens gimnáziummal. És Kitty Parnell eltökélt szándéka volt ott és olyan hatékonyan hárítani a két oldal között dúló harcokat, ahol és ahogyan csak tudta. Mert akárki akármit mondott is, egyik iskola sem volt jobb vagy rosszabb a másiknál – éppen csak egyes diákjai vetették el a sulykot időnként. Éppen ezért nem a magániskola ellen kellett fellépni; és nem is a nyilvánosság erejével.
Ahhoz viszont, hogy megtehesse a következő lépést, és megakadályozhassa a jövőbeli incidenseket, információra volt szüksége Tobytól.
– Azt hiszem, értelek. – Eric hangja rántotta vissza a merengéséből, és amikor ránézett, az elsős ismét nagyon lelkesnek tűnt. – De hogy felejthetted el éppen őt?
– Hogyhogy éppen őt? – ráncolta a homlokát Kitty, és már nyúlt is az újságért.
– Hát, hiszen ez Preston Black írása! Ő a lap főszerkesztője is – magyarázta neki Eric, és még mondott sok minden mást is, amit Kitty már teljes egészében elengedett a füle mellett. Nem is volt szüksége további magyarázatra, mert innentől már összeállt a kép. A darabkák mindig is ott voltak a fejében, de sosem rakta össze: Adrian apja volt az egész állam legolvasottabb hírlapjának főszerkesztője. Szóval ezért ő kapta meg az iskolaújságot…


Angela

Ma sei una strega, Angela Wind!!!
Lett volna egy-két keresetlen szava Giulióhoz, de mivel kopogtak a kis irodája ajtaján, lenémította a telefonját, és be is dobta az asztal fiókjába. A fiú, akit várt, meglepően pontosan érkezett, pedig a kémiatanára állítása szerint ön- és közveszélyes volt. Érdeklődve figyelte a fiút, aki nyilvánvalóan bárhol szívesebben töltötte volna az idejét, mint itt.
Ezt bizonyította az is, hogy nem foglalt helyet, és még a köszönést is úgy mormogta el, ahogyan azok szokták, akik nem tudják eldönteni, mit kellene mondaniuk. Ezt Angela is nagyon jól ismerte, és azt is tudta, hogy az egész beszélgetésre rányomta a bélyegét, ha az ember bizonytalan volt a tegezés-magázás kérdésében.
– Szia. A nevem Angela Wind – mutatkozott be. – Nem ragaszkodom ahhoz, hogy magázz, ha neked úgy kényelmesebb, tegezhetsz is.
A fiú láthatóan megkönnyebbült egy kissé, ahogy bólintott, majd röviden bemutatkozott:
– Ethan.
– Foglalj helyet, jó? – kérte őt Angela, mert akármit remélt is a fiú, ő nem szerette volna két perc alatt elintézni a beszélgetést.
A kérésre Ethan engedelmesen leült, de nagyon úgy tűnt, hogy megszólalni nem állt szándékában. Igazság szerint nagyobb meglepetést okozott volna akkor, ha lelkesen mesélt volna a problémáiról, ezért Angela nem érezte magát sarokba szorítva.
– Elmondanád nekem, mi történt kémia órán? – kérdezte.
– Felrobbant a kísérletem – válaszolt a vállát megrántva a fiú, de elfelhősödött arckifejezéséből ítélve egyáltalán nem érezte ilyen semmiségnek a történetet. – Harding pikkel rám, úgyhogy azt hitte, szándékos volt, de ez nem igaz. Tök feleslegesen vagyok itt.
– Feleslegesnek nem mondanám – rázta a fejét Angela. – Már csak azért sem, mert ha ezt megbeszéltük, elmondhatom a tanár úrnak, hogy félreértette a helyzetet. Ez hogy hangzik?
Ethan arca ennek hallatán fájdalmasan megrándult, de aztán ismét nyugalmat erőltetett magára. Angelának azonban volt egy olyan sejtése, hogy ez csak a látszat volt.
– Felesleges – jelentette ki a fiú. – Meggyőződése, hogy igaza van, és hogy tévedhetetlen. Téged sem venne komolyan többé, ha mást mondanál. Engem pedig nem zavar az sem, ha minden kémiáról kihajít.
– Miért gondolja ezt rólad? – dőlt hátra a székében Angela. – Van valami ötleted?
– Passz. – A diák hátradőlt a széken, ez pedig azt jelezte, hogy már nem várt ugrásra készen a távozásra. – Talán nem tetszik neki a képem. Nem tudom, mennyire nyilvánvaló, de nem vagyok túl közkedvelt a suliban – vont vállat újra, mintha neki aztán teljesen mindegy lett volna a megítélése. – És ha valakit bedugtak egy skatulyába, onnan többé nem jön ki. Sokkal könnyebb eleve leírni valakit, mint megkockáztatni a bizalmat. No, meg Harding amúgy is imád üvölteni – tette hozzá, valószínűleg azért, mert rájött, hogy az előbbi szavaival sikerült elárulnia magát. – Kell neki valaki, akivel szemben jogosnak érzi, különben felrobban a feje.
Talán ki kellett volna javítania őt, hogy egy tanárnak jó esetben nem a diákjai szekálása volt a hobbija, Angela mégsem ebbe az irányba szerette volna elterelni a beszélgetést. Meggyőződése volt, hogy mindenkivel meg lehetett találni valahogyan a közös hangot, éppen csak nem volt szabad erőltetni az erkölcsrendészetet.
– Én még új vagyok itt – kezdett bele éppen ezért. – Nem ismerlek téged, és azt sem tudom, milyen skatulyába próbálnak belekényszeríteni. Szóval erről mesélhetnél nekem egy kicsit.
– Nem beszéltél még Hauserrel? – csodálkozott el Ethan. Ó, ha ő azt tudná, mennyit beszélgetett Giselle-lel! Csak épp nem róla. – Én vagyok itt a balhés arc, aki kölyköket kalapál el a suli folyosóján, ha kihúzzák a gyufát – rántotta meg ismét a vállát. Gyakran tett így, és ezzel azt a benyomást keltette, mintha nagyon próbált volna érdektelennek tűnni, holott igenis bántotta őt valami. – De azért olyan hülye nem vagyok, hogy magamra robbantsak egy labort – szögezte le végül önérzetesen.
Szóval Ethan volt az iskola ügyeletes rosszfiúja – aki valamiért mégis tudott teljesen normálisan viselkedni vele. Angela szórakozottan nyúlt a fiókjában megbújó rágóért, aztán miután bevett egyet, felkínálta a vendégének is.
– Kérsz? Na, nem azért, mert büdös a szád – szabadkozott. – De azt hiszem, értelek. Az emberek hajlamosak a legrosszabbat feltételezni azokról, akiket a közösség egyszer már kikiáltott nehéz esetnek.
A rágót ugyan visszautasította, de Ethan láthatóan lazult egy kicsit. Talán ő maga észre sem vette, hogy már nem volt annyira feszült a tartása.
– Aham. Jó, tettem azért ezt-azt, de ki nem? Vannak itt nálam sokkal rosszabbak, csak ők elég okosan csinálják, hogy ne bukjanak bele.
– Nem mintha rosszra szeretnélek buzdítani, de akkor te miért nem csinálod okosabban? – vonta fel a szemöldökét Angela. – Az ember sokkal hatékonyabban is elintézheti az ellenségeit, ha megáll egy pillanatra, és nem belenyomja a fejüket a vécébe, hanem mondjuk rendel húsz pizzát a címükre.
A felvetésen Ethan még el is mosolyodott egy kicsit, de egészen addig nem reagált, amíg újra alapállásba nem rendezte a vonásait.
– Én nem akarok elintézni senkit. Van, amikor csak úgy rám jön, mert valaki felhúz, és ha épp ott egy vécé, akkor ez van – magyarázta. – De egyik arc sem ér annyit, hogy én azon agyaljak, hogy szúrhatnék ki velük minél jobban. Nekem nem ez dobja fel a napomat. No, meg nekem nem is menne ez az okosabb műfaj.
– Ha nem akarsz direkt keresztbe tenni másoknak, az már fél siker – mutatott rá Angela. – És abban egyetértek veled, hogy ahogy az érzéseket, úgy a konfliktusokat is meg kell élni. A módszereden valószínűleg lenne mit csiszolni, de arra szükség van, hogy ha valami bosszant, bánt vagy összezavar, azt kiadd magadból.
– Ez most azt jelenti, hogy tanácsadói felhatalmazást kapok rá, hogy vécébe mártsam, akivel bajom van? – érdeklődött Ethan komoly arckifejezéssel, de Angela egészen biztos volt benne, hogy ő sem gondolta így.
– Azt nem – legyintett is, aztán hátradőlt egy kicsit a székében. Eszébe jutott az előbbi heves vitája Giulióval, de azonnal el is hessegette az emléket. – Viszont azt igen, hogy ha valaki bánt, akkor kiabálj rá, írj neki ronda dolgokat messengeren, vagy mondjuk csak mondd a szemükbe, mi zavar. Ha ténylegesen bántod a többieket, azzal hosszabb távon csak magadnak ártasz, de ha nem érsz hozzájuk, akkor nagyobb bajod nem lehet belőle.
Ethan látszólag elgondolkodott a hallottakon, és Angela már ezzel a fejleménnyel is elégedett volt. Úgy sejtette, sokkal több minden húzódott a háttérben, mint amire egyetlen beszélgetés fényt deríthetett volna, éppen ezért nem is akart most ennél sokkal mélyebbre ásni. Azzal csak elrettentette volna a fiút, aki most kicsit oldottabban, egy széles vigyorral szólalt meg:
– Oké, megpróbálhatom. És Hardinggal mi lesz? Nem hiszem, hogy ő készen állna ekkora őszinteségre.
– A tanárok már egészen más lapra tartoznak – ismerte el Angela is. Nem igazán szerette volna, ha az ő javaslatára valaki lesikította volna egy kolléga haját. – Nekik is megmondhatod azt, ha valamivel megbántanak téged, ezt viszont már finomabban kell kezelni. De jól sejtem, hogy neked nem Mr. Harding a legnagyobb problémád, igaz?
– Hát, nem – ismerte el a fiú, és ezzel egyszerre egészen elkomorodott. Mivel a témát nem is fejtette ki bővebben, Angela érzékelte, hogy ezúttal elérte a beszélgetés korlátait. – Csak érdekel, beenged-e a következő kémia órára. Szerinte ön- és közveszélyes vagyok.
Ahogy a vele szemben ülőt figyelte, sok minden eszébe jutott, de pont ez az egy nem. Mert ez a fiú egyáltalán nem volt veszélyes abban az értelemben, ahogyan azt gondolták. Elkallódott és bizonytalan talán – ezeken viszont lehetett segíteni.
– Ha ezt odaadod neki – kezdett el írni Angela –, akkor beenged. Én elhiszem neked, hogy baleset volt a kémia órai incidens. De még egy utolsó kérdésem azért lenne, mielőtt elengedlek. Elmondod, hogy mi történt pontosan?
Ethan, aki már felállni készült a székéből, a kérdés hallatán visszahuppant a helyére, mielőtt válaszolt volna.
– Van egy arc, aki szeret trollkodni. Kicserélte az oldatomat. Egy rosszul elsült poén volt.
Angela most már értette, miért nem igazán hitt a fiú ártatlanságának a kémiatanár. Elég… hihetetlennek tűnt a magyarázat, pláne olyan ember szemén keresztül, aki már nem először találkozott egy problémásabb diák húzásaival. Ő viszont már csak azért is bizalmat szavazott Ethannek, mert másképp nem várhatta volna el tőle ugyanezt.
– Rendben – nyújtotta át neki a papírt. – Én hiszek neked; ne csapj be.
Ethan biccentett neki egyet, ahogy elvette a papírt.
– Végeztünk?
– Végeztünk – erősítette meg Angela. – Nem köteleznélek rá, de ha lesz kedved, bármikor beugorhatsz még. Érdekelne, beválik-e neked a kiabálós módszer.
– Oké – hagyta rá Ethan.
Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Angela két dologban volt teljesen biztos. Abban, hogy a fiú jön még az ő irodájába – és abban, hogy azt nem önszántából teszi majd.

46. Esküdt ellenségek

Mi a véleményed?
  • Tetszik (2)
  • Izgi! (2)
  • Vicces (0)
  • Jajj :'( (0)
  • Aargh! (0)
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

Ezeket olvastad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés