1. Viharos érkezés II.

Bradley

Trevor Bradley első munkanapján máris késésben volt. Szerencsére csak az órájáról késett, amit felettesei nem, csak a diákjai kérhettek volna számon rajta, azonban ez is mindenképp kínos volt. Kapott pedig egy térképet is, de mikor már harmadjára sétált el az egyik automata előtt, megfordította, hátha a szövegezés ellenére fejjel lefelé tartotta egészen eddig. Végül a nyitott ajtó és kihallatszódó zsibongás tanárokat eligazító ereje eljuttatta úti céljához.

Kifújta magát egy pillanatra, hogy ne lihegve lépjen be a terembe, majd szembenézett azzal, amire már négy éve készült az egyetemen: egy húsz főből álló hatalmas, hangos maszlaggal, amit a szakzsargon „osztály” néven emleget.
Egy pillanatra döbbent csend alakult ki, a diákok értetlenül néztek a jelenségre, a férfi pedig állta a tekintetüket: ő is pont ugyanannyira megszeppenve bámulta a diákokat.

– T-Trevor Bradley vagyok, és én fogok nektek irodalom órát tartani – nyelt egy nagyot.
– Én pedig Mrs. Trueweed vagyok, és jelenleg épp földrajzot tartok nekik – jegyezte meg rosszallóan, de látszólag a nevetés határán a sarokban álló, Bradley figyelmét eddig elkerülő nő.
– Bocsánat, akkor… kivárom a sorom – próbálta elviccelni a férfi a helyzetet, ami már így is elég nevetséges volt. Kimenekült a teremből, újra felcsapta a térképet, és mint Ariadné fonalába kapaszkodva indult meg, hogy megtalálja a saját osztályát.

Mielőtt magától értetődő módon még egy tárt ajtón berobogott volna, ezúttal leellenőrizte a terem számát. Csak a teljes bizonyosság után lépett be, most már a saját húszfejű szörnye elé.
– Trevor Bradley vagyok, és én fogok nektek irodalom órát tartani – lesett közben a sarok irányába, és remélte, hogy többet nem kell gyakorolnia ezt a mondatot.
Mivel ezúttal nem érkezett ellenvetés (legalábbis olyan, ami jogerős lett volna), Bradley az asztalhoz sétált, és elkezdte végigmérni az idegen arcokat, amelyeket egytől tízig pontozni kezdett a tekintetekben látszó undor és unalom alapján. Sajnálatára elég sok hét fölötti pontszámot kellett kiosztania, így saját – és remélhetőleg az osztály – feszültségét is oldandó, felcsapta a könyvét és szónokian nekiállt előadni belőle kedvenc versét.

Halk, elfojtott kuncogásra lett figyelmes, amire szúrós tekintettel mérte végig a diákságot. Kevés dolgot utált annál jobban, ha félbeszakítják, mikor egy irodalmi művet próbál élvezni.
– Valami probléma van? – szegezte az osztálynak a kérdést, bár nem sok reményt fűzött hozzá, hogy valaki válaszol. Azonban mégis felszólalt az egyik fiú.
– Ne haragudjon, de ez dögunalom. Mi lenne, ha inkább túlesnénk a mai anyagon, és mehetnénk? – hagyták el azok a szavak a fiú száját, amelyek Bradleynél felértek egy szíven szúrással. A férfi szépen lassan becsukta a könyvet, majd lerakta az asztalra.
– Miért akarsz túlesni rajta, ha helyette élvezhetnéd is? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Ha szórakozást keresek, inkább megnézek egy filmet vagy videójátékozom. Ma már senki sem olvas… – jegyezte meg a fiú flegmán.

– Értem. És bizonyára a videójátékokkal is ugyanúgy ki tudod fejezni a gondolataidat és az egyéniségedet, mint ahogy az irodalom segítségével képes lennél rá – formálta lassan a szavakat a férfi.
– Hát, vannak smileyk és tudok skint testre szabni, szóval ja… – bólintott a szemtelen fiú.
– És mi a helyzet a többiekkel? Mind egyet értetek abban, hogy az órám csak a kötelező körök lefutására jó? – tette fel a kérdést mindenkinek a tanár, bár előre félt a választól. És mint kiderült, megalapozottan.

Próbálta mélyen elrejteni magában dühét és csalódottságát, mikor az óra végeztével kirobogott a folyosóra. Ingerült volt, és leginkább az egyetemet hibáztatta, amiért egész eddig bura alatt növekedett, és az ott tapasztaltakkal szemben a rideg valóságban az irodalom megvetett, sőt, gyűlölt tudásnak számított. Bár mit várt, hiszen ahonnan jött, ott mindenkit pont az irodalom iránti szenvedély fűtött, ha azt a pályát választotta, amit ő is. Egy gimnáziumban semmi garancia nincs arra, hogy ugyanolyan lelkesen fogadják azt, amiért ő odáig van. Mélyet sóhajtott, azt kívánva, bár olyan körben lehetne, ahol mások is osztják elhivatottságát, aztán bevetette magát a tömegbe, és a lépcsőn lefelé sodródva a következő terem felé vette az irányt.

 

Kitty

Amolyan nyílt titok volt az újságnál, hogy amikor Julia lemond a főszerkesztői pozícióról, akkor majd Kitty lép a helyébe. Nem érezte presztízskérdésnek vagy elengedhetetlennek a pozíciót – amikor viszont a harmadik órában tartott szerkesztőségi megbeszélésükön szembesült a tényekkel, határozottan megrökönyödött.

Mert tervet változtatni és valaki mást kinevezni főszerkesztőnek, az egy dolog volt. De Adrian Blackre bízni a feladatot… na, az határozottan felért az iskolai újság rituális meggyilkolásával.
Adrian ráadásul – bár látszólag mindent megtett annak érdekében, hogy határozottnak tűnjön – egyáltalán nem érezte magát fesztelennek.
– Oké, Gina, akkor tiéd a divatcikk – intett a tízedikes lány felé Adrian, aztán idegesen nézett körbe. – De hogy szerzünk új tagokat?
– Relax – szólt rá Kitty, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Az újság minden évben népszerű, jönnek majd maguktól.
– De ha valaki nem tudja, hogy lehet jelentkezni, és nem mer…?
– Akkor az töketlen újságírónak.

A megjegyzésére többen kuncogtak egy kicsit, Adrian arca meg elkezdett vörösleni egy kissé, valószínűleg azért, mert kioktatta az egyik „beosztottja”. A fiú egyébként kifejezetten jól bánt a szavakkal írásban, és precíz volt, ha kutatnia kellett – csak épp egyáltalán nem volt főszerkesztőnek való. De hát ki volt ő, hogy ellenkezzen az igazgatónő döntésével?
– Oké, akkor lapozzunk. Van egy új irodalomtanár, Mr. Bradley, kéne vele egy interjú.
– Viszem – emelte meg kissé a kezét Kitty, hogy megkönnyítse a másik dolgát. Mielőtt még el kellett volna gondolkoznia szerencsétlennek, hogy a szabad újságírói közül melyiknek profilja az interjúztatás.

– Jó, remek – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Adrian, de amikor a jegyzeteire sandított, Kitty kezdte elunni a megbeszélést. Az összes érdemi infó elhangzott már, annak meg nem látta értelmét, hogy mindenki cikktémáját végighallgassa, miután a sajátja megvolt.
– Mennék – jelentette ki az ajtó felé indulva. – Csütörtökig küldöm az anyagot.
– Igen?
– Ja, csütörtök dél a lapzárta, pénteken rakod össze, hogy hétfőre megjelenhessen az aktuális szám – világosította fel Kitty, azt viszont már nem várta meg, hogy a fiú reagálni is tudjon. Nem akarta megalázni még véletlenül sem, mert elég béna volt magától is. De azért némi helyreigazítás ráfért.

Ő pedig azzal a lendülettel megindult a tanárihoz, hogy az ajtó előtt megállva kihívja azt a bizonyos Mr. Bradley-t.
– Jó napot, segíthetek? – hallott egy hangot a háta mögül Kitty, mire kissé meglepetten fordult a fiatal, de vadidegen férfi felé, aki látszólag a tanáriba igyekezett. Fiatal, ismeretlen, hallgat a Mr. Bradley-re. Hát, akkor kizárásos alapon ő lesz az.
– Jó napot kívánok, tanár úr – fordult felé. – Kitty Parnell vagyok az iskolai újságtól, és szeretnék egy rövid interjút készíteni önnel. Mikor tudna rám időt szakítani?

– Megtenné, hogy… bejön velem? Át kell futnom az órarendemet, hogy mikor érek rá. Sajnos még nem sikerült megjegyeznem – tette hozzá Mr. Bradley, aki valószínűleg azt hitte, volt olyan ember az iskolában, aki három óra alatt bevágta már az órarendjét. Igazából egész aranyos volt túlbuzgó pályakezdőnek.
– Persze – egyezett bele, és engedelmesen ment is utána.
– Egy pillanat. Nyugodtan foglaljon helyet. Eltarthat egy darabig, mire előásom – szabadkozott a tanár úr, Kitty pedig engedelmesen leült egy székre.
– Csak nyugodtan – villantott rá egy mosolyt. Relax. – Úgyis önnel lesz a következő órám, én nem sietek.

– És? Várja már? Remélem jobban, mint az eddigi osztályok, ahová volt szerencsém bemenni – jegyezte meg Mr. Bradley, és nagyon úgy tűnt, hogy azok az eddigi osztályok elég elkeserítőek lehettek.
– Én szeretem az irodalmat – nyugtatta épp ezért Kitty. – Az évfolyam motiváltabb fele az emelt órára jár, ott minden tárgyból a normálisabbak vannak.
– Ennek igazán örülök. Ennyi elkeserítő óra után kezdtem azt hinni, hogy senkit nem érdekel a tárgyam – állapította meg a tanár úr, aki ekkorra már úgy nézett ki, mint akit elnyelt a saját fiókja. A fáradozásai viszont megtérülni látszottak, mert végül szinte diadalittasan húzott elő és mutatott fel egy papírdarabot. – Holnap tíz és dél között ráérek.

– Akkor jövök fél tizenegyre, addig órám van – állt fel Kitty, éppen akkor, amikor megszólalt a csengő is. – Köszönöm. Egyébként ne legyen elkeseredve, tanár úr – nézett vissza még az ajtóból. – Köztudott, hogy az iskolában csak az írókörösök voltak igazi, vérbeli irodalmárok, az írókör meg már évekkel ezelőtt megszűnt.
Ezzel a végszóval kilépett a tanáriból, bár azt még látta a szeme sarkából, hogy Mr. Bradley felvillanyozva kapta elő a telefonját. Na, mi a fene? Csak nem kitart a pályakezdők lelkesedése még egy kicsit?

 

Cameron

Cameron sosem szerette annyira a feltűnő embereket, de persze ez mit sem számított már rég óta: Ahogyan a körülötte állókon végignézett, és próbált rájönni, hogy miért is akkora szó, hogy a nyár legnagyobb részében részegek voltak, hirtelen egy finom érintést érzett meg a vállán:
– Cam, köztünk vagy? – mosolygott rá Hillary a válla alól.
– Persze – pislogott visszatérve merengéséből a fiú. – Mi volt a kérdés?
– Hogy hol voltál, amikor épp nem velünk voltál. – A lány szemében őszinte kíváncsiság látszódott, de Cam erős gyanút fogott, hogy ez inkább egy bizonyos válasz miatt volt, amit a lány hallani szeretett volna: hogy nem egy másik lánnyal.

– Edzőtáborban… – vágta rá azonnal már jól kitervelten.
– Mint mindig – biccentett Tyler. – De legalább neki rajtunk kívül is van élete – kezdett azonnal a tőle megszokott kedvességgel piszkálódni a csillogó szemekkel Camet vizsgáló lány felé intézett széles vigyorral.
– Bunkó… – reagált végül amaz, majd egy pillanat gondolkodás után kezdte terelni a témát. – Hallottátok, hogy új fiú jön? Az anyja állítólag bírónő…

– Valaki nagyon alaposan utánanézett a gyűjteményébe szánt legújabb trófeának… Eddig azt hittem, csak az számít, hogy alaposan tele legyen a zsebe, a családi háttérről eddig nem volt szó – röhögött Tyler és David pofátlanul jóízűen. Cameron, bár sajnálta a lányt, úgy vélte valahol rászolgált ezekre a megjegyzésekre… Másokat kihasználni érzelmi és egyéb úton Cam „legnagyobb szemétségek, amiket csak el lehet követni” listáján igen előkelő helyen szerepelt, és úgy vélte, ha már Hillary mindig jól jött ki az ilyen helyzetekből, az a bizonyos karma legalább Tyler hülyeségével büntesse egy kicsit. Nem mintha nem mentek volna el a legtöbbek füle mellett a fiú beszólásai… Ez olyan volt, mint a szivárvány… amikor először látod, borzasztóan érdekes és azonnal felfigyelsz rá, de minél többször vagy szemtanúja, annál unalmasabbá válik, a végén pedig már észre sem veszed.

– Nagyon vicces… – motyogta a lány. – De ez most komoly, elvileg ő sittelte le Ethan apját… – váltott halkabb, bizalmasabb hangszínre.
– Nem mondod?! Ez még jobb lesz, mint képzeltem… – A fiú túlságosan ismerős arckifejezését tekintve Camnek azonnal végigfutott a hátán a hideg. Tudta, hogy Ty mindig is szeretett mások dolgába avatkozni, és kicsit megkavarni azt a bizonyost, amikor csak lehetősége nyílt rá.
– Ty, mit tervezel? – kérdezett végül rá Cameron összehúzott szemöldökkel.

– Majd meglátod… – somolygott vissza Tyler, majd a folyosó másik felére szögezte tekintetét. – És a műsor még hamarabb fog érkezni, mint azt gondoltam…
– Rossz előérzetem van… – morogta a lány a közeledőre szegezve tekintetét.

 

Ethan

Ethan morcos ábrázattal vonult tanterme felé a folyosón. Megszokta, hogy a diákok elhúzódnak útjából, ezúttal azonban valami megváltozott. A háta mögött felhangzó piszmogástól és fojtott, kárörvendő kuncogástól tarkóján a piheszőrök égnek meredtek. Ilyen hamar híre ment volna a nyári ügynek?
– Hé, Flynn! – szólt oda neki egy srác a tőle pár lépésre álló társaságból. – Láttad már azt a Springer gyereket?

Ethan nem kapcsolt, kiről lehet szó, és nem is érdekelte. Egyik tag olyan, mint a másik. Haverkodni nem akart, mások szívatásánál pedig nyomasztóbb gondolatok jártak a fejében.
– Nem érdekel – legyintett, és már hátat is fordított nekik, hogy folytassa útját.
– Biztos? – kérdezett vissza Tyler gúnyosan. – Az egész gimit azzal oltja, hogy sittelte le a muterja a faterodat. – Csatlósai közül néhány alattomosan felröhögött.

Ethan ereiben egy pillanat alatt meglódult a vér, szeme előtt apró csillagok szikráztak.
– Melyik az a tetű? – hörögte eltorzult arccal.
Tyler a szemével egy arra járó, tétova kölyök felé bökött, akit ő még sosem látott korábban. Lábai gépiesen indultak meg felé, ujjai öntudatlanul szorultak össze, és mikor karja meglendült, és ökle becsapódott Rob állkapcsába, azt is mintha valaki egészen más tette volna. A megtámadott srác döbbenten meredt rá – aztán ahogyan a vér elindult orrából, és a fájdalom átjárta testét, előtört belőle a méltatlankodás:
– Neked meg mi a bajod? – tapogatta arcát értetlenül. Próbált kiszabadulni támadója kezéből, Ethan azonban egy újabb jól irányzott ütéssel folytatta a társalgást. Önkívületében nem is tudta, ki volt az, aki végül lerángatta áldozatáról, amikor már a folyosó frissen mosott padlóján hemperegtek.

– Melyikőtök kezdte ezt? – hatolt át tudata falán a férfi hangja, aki hátuknál a ruhájukat markolta. Ethan már a kérdésből tudta, a fazon új lehetett az iskolában. Az idegen fiú arca feldagadt, és feldúltan járt körbe a pillantása. Ethan apró, gúnyos félmosollyal nyugtázta, hogy fölényesen felülkerekedett rajta. – Most mindketten velem jöttök az igazgatónőhöz! – lódított rajtuk egyet a férfi megelégelve a szótlanságot.
– De hát én nem is csináltam semmit! – próbálkozott Rob, mire felfogta a szavak jelentését, de már késő volt.

Az iroda ajtaja baljós nyikorgással zárult be mögöttük, Ethan pedig elpárolgó dühe mellett már arra is tudott figyelni, milyen falfehér arccal várta sorsát Springer. Elégedettségét csak a hirtelen látóterébe érkező igazgató tudta beárnyékolni. Hauser felpillantott, és szemhéján egy ideg megrándult, amint felismerte őt az érkezők között.

– Már megint te? – fordult felé rosszul palástolt ellenszenvvel. – Mit csinált már megint ez a gazember, Trevor?
A megszólított tanár beszámolt a folyosón tapasztalt incidensről, mialatt Rob vörösödő füllel feszengett a nő pillantásának tüzében. Ethan számára már nem volt új a helyzet, visszatérő vendége volt az irodának. Gordon dirivel mindig sikerült elsimítani a dolgokat, meggyőződése volt, hogy a helyettesi székből helyére került Hauser sem mer túllépni a megszokott hegyi beszéden.
– Nyilvánvaló, hogy ez a huligán nem tiszteli a szabályzatot, na de te, Robert? – fordult először a diri a másik fiúhoz, ő azonban még mindig a hangját kereste.
– Megjegyezném, hogy ő látszólag inkább csak védekezni próbált – vetette közbe halkan Bradley.

– Igaz ez? – Hauser tekintete szinte felnyársalta Robot, de amint az tétován bólintott, fejével intett, hogy távozhat. A fiú fénysebességgel hagyta el az irodát.
Ethan még mindig magabiztosan állt a nyilvánvaló létszámfölénnyel szemben.
– Most mondd meg, Trevor, mihez kezdjek ezzel a gengszterivadékkal? – intézte kérdését a fiatal kollégához az igazgató. – Gordon türelmes volt vele, azt mondta, mindenkinek jár az esély, hogy változtasson a sorsán. És mire ment vele? Egy cellában lenne a helye, mint az apjának.
Ethan ökle ismét összeszorult, körmei fájón belevájtak tenyerébe. A vörös köd kezdett ismét leszállni szeme elé.

– Fel kellene, hogy függesszelek – fordult Hauser a fiúhoz –, vagy akár el is tanácsolhatnálak. Az én iskolámban rend lesz! – Ethan szeme elől hirtelen eloszlott a homály, erre az eshetőségre nem számított. Az előző diri mindig szemet hunyt a kihágások felett, mi ütött ebbe a Hauserbe? Nem állt szándékában kirúgatni magát – no, persze nem az érettségi miatt.
– Nem teheti meg – vetette oda foghegyről, magabiztossága azonban már csak álca volt. – Nincs ellenem semmije.

– Ó, ez nem tetszene, ugye? – mosolyodott el leplezetlen gúnnyal a diri, miközben belelapozott egy aktába. – Az a balek Gordon nem iktatott semmit, de tőlem egy figyelmeztetésed már van a maiért. És nem kell sokat várnom, hogy elintézz magadnak egy utat a Harrington javítóba, igaz? – Átforgatott ujjai közt pár papírlapot. – Rossz magaviselet, rossz jegyek, nulla társadalmi munka vagy extra kredit. Minden klubból kirúgattad magad, ahova egyáltalán bevettek. Te is tudod, hogy nem itt van a helyed. – Szinte vallomást várva meregette szemét a fiúra.

Az egyre személyesebbé váló beszélgetést halk köhintés szakította meg.
– Trevor, hogyhogy még itt vagy? – intézte kollégájához a kérdést a Hauser, miközben pillantását le nem vette volna Ethanről.
– Ma az egyik diákkal beszélgettem, és szóba került, hogy az iskolában korábban működött egy írókör – kezdett bele gondolatmenetébe a férfi, az igazgatónő azonban félbeszakította.
– Igen, pár évvel az elődöd nyugdíjba vonulása előtt szüntettük meg a klubot. Nem volt már értelme.

– Pedig szerintem vannak diákok, akiket érdekelne az irodalom a kötelező oktatáson felül is. Nekik kell egy hely, ahol élvezhetik az írás és az olvasás nyújtotta örömöket, és nem éreztetik velük a társaik, hogy ez ciki.
– Ha bemész egy órára, és a diákok cikinek – macskakörmözött a nő vadul a levegőbe ennél a szónál, miközben Bradley attól félt, még sebet ejt rajta – gondolnak, akkor arról csak te tehetsz, és a fegyelmezés teljes hiánya – vetett még egy szigorú pillantást Ethanre, hogy demonstrálja, hogyan is kell ezt csinálni.

– Csak arra kérlek, Giselle, hogy adj egy esélyt – kérlelte a férfi. A nő mintha vérszemet kapott volna, olyan fenyegetőn fordult a férfi felé.

– Ms. Hauser, ha kérhetlek – villantott fel egy olyan tekintetet, ami Bradley-t jó sokáig kísérteni fogja álmaiban. – De most, hogy belegondolok, talán nem is rossz ötlet ez – nyugodott le kissé a nő. Eltelt egy kis idő, mire a tanár újból rá mert nézni, a nő korábbi pillantását ugyanis nem tudta állni, így lesütötte szemeit.

Csodálkozva vette észre, hogy az igazgató gondolkodva fixírozza a mellette ülő fiút. – Azt hiszem, már meg is találtam az első jelentkeződet – biccentett a fiú felé, miközben sátáni mosoly húzódott szájára.
Ethan torkán akadt a levegő a kijelentéstől. Oldalra pillantva látta, Bradley arcán is az elszörnyedés és megrökönyödés kifejezése küzd egymással. Ez az év még a tavalyinál is elcseszettebbnek ígérkezett…

2. Reflektorfény

Mi a véleményed?
  • Tetszik (3)
  • Izgi! (8)
  • Vicces (0)
  • Jajj :'( (0)
  • Aargh! (0)
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

Ezeket olvastad már?

5
Hozzászólás

avatar
2 Hozzászólás
3 Válasz
4 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
4 Hozzászólók
RubyGregoretta SamsaTheaMarcello Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Marcello
Tag
Marcello

Meg kell mondjam, nagyon tetszik ez a kezdeményezés. Biztosan sok erőt és energiát beleöltetek, és úgy vélem, nem hiába. 🙂 Vártam a premiert, mert kíváncsi voltam a megvalósításra, nem is igazán csalódtam. A képek nagyon jók, a történet is kellőképpen érdekes, ahogy a karakterek is. Nyilván egy ilyen történetnél ők viszik el a hátukon a sztorit. Picit sok volt nekem a nézőpont, de én alapjáraton is bajban vagyok a nevekkel, szóval egy pöppet nehezemre esett követni a fejleményeket (különösen Morgan szekvenciájánál, ott többször is el kellett olvasnom néhány mondatot, mire megértettem, mi van, de lehet csak nem voltam a toppon).… Tovább »

Ruby
Szerkesztő

A többszerzős történetek esetében általában tényleg a karakterek viszik a hátukon az egészet, mégpedig azért, mert igazán jó párbeszédeket és kapcsolatokat lehet így írni. 🙂 A sok karakter és így a sok nézőpont viszont ugyanúgy a sok szerző velejárója, de azért remélem, egy idő után megjegyezhetőek lesznek. Szerintem Robert egyetért veled abban, hogy az a verés túlzás volt, Ethan meg minden bizonnyal hálás a tanár úrnak, amiért belepofázott az igazgatónő fegyelmezésébe. 😀 Ami az írástechnikát illeti, ez minden esetben más, már akkor is, ha csak két ember ír együtt. Ha viszont ilyen sokan, akkor az komoly szervezést igényel. Erről majd… Tovább »

Thea
Admin

Köszönjük szépen a véleményt, Marcello:D Tényleg áll mögöttünk pár hónap, amikor szabad perceink másról sem szóltak, mint karakterekről, tervrajzokról és forgatókönyvről, de ezeket csak egyszer kellett megalapozni, és tartotta bennünk a lelket, hogy nagyon megszerettük ezt a történetet.:) Lehet, hogy vannak benne kicsit abszurd jelenetek, de egyrészt amcsi sulikat vettünk alapul, ahol talán balhésabbak egy állami gimi hétköznapjai, másrészt persze mi sem vagyunk mentesek írói túlkapásoktól.:D Az is beleszól a történetmenetbe, hogy négyen írjuk egyszerre, és ahhoz, hogy párhuzamosan haladni tudjanak a szálaink (és Matt se zöldüljön bele a heti forgatásba), élnünk kellett terjedelmi korlátokkal is. Nézőpontokból tényleg sok van,… Tovább »

Gregoretta Samsa
Tag

Tök jó lett ez a rész is. 🙂
Az irodalom jó dolog. (Nem véletlenül vagyunk itt 😀 ) Remélem, a tanár úrnak sikerül felélesztenie az írószakkört, és sok emberrel megszerettetnie ezt a művészeti ágat.
Amikor kereste a termet, és sikerült berontania egy másik órára, én szégyelltem magam helyette. De cserébe egy jót nevettem a videójátékos-skines dolgon. 😀
Szegény Rob! 🙁 Jól ráuszították Ethant. Aki egyébként szintén egy érdekes karakter. Kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle a kényszeres írókör 😀

Ruby
Szerkesztő

Szegény Mr. Bradley itt egy picit kínos helyzetbe került, de hát innen szép nyerni! 😀
Robnak nem volt túl jó az első napja, de szegény Ethannek sem. De ki tudja, mit hoz majd az az írókör…?
Köszönjük szépen, hogy elolvastad és véleményezted! 🙂