46. Esküdt ellenségek

Tintavér

Spencer

Bár az audiovizuális kör vezetése mellett több ideje nem maradt arra, hogy más klubokba is eljárjon, ezúttal mégis kénytelen volt kivételt tenni. Először meglepte Trevor megkeresése, de végül úgy döntött, szívesen segít, főleg mert többekkel is jóban volt az írókör tagjai közül. Nem beszélték meg előre, hogy mégis hogyan kéne bemennie a terembe – előre, vagy majd Trevor szólítja őt, ha szükség van rá –, de ezen nem is tudott túl sokat problémázni, mivel utolsó pillanatos elfoglaltságai miatt meglehetősen későn érkezett a terem elé.
Odabent Trevor már javában vezette fel az e heti feladatot, miközben látszólag zavartan tekintgetett az ajtó irányába. Mikor aztán egyik pillantásával elkapta Spencert, kissé nyugodtabban folytatta beszédét. Spencer ezután Rose-t kereste szemével, de nem látta, hogy a lány odabent ülne, így megkönnyebbült, hogy talán mégsem késett el.
– Úgy látszik, a pontosság nem tartozik az erényeid közé – jegyezte meg a színjátszósok vezetője Spencer háta mögül.
– Bocsánat, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy jelenésem van – morogta a fiú Rose irányába. Nagyon kevés olyan ember volt, akit nem bírt, Rose viszont pont ebbe a szűk halmazba tartozott.
– Tőlem aztán – vonta fel a szemöldökét Rose, majd az ajtó irányába biccentett. – Nem nekem van szükségem a segítségedre, hanem neki.
– Nem hiszem, hogy emiatt az öt perces késés miatt kevésbé lennék képes részt venni a feladatban – dünnyögte Spencer, drámaian szemét forgatva, gondolatban drámakirálynőnek titulálva a lányt. Bár, ha úgy nézzük, a drámakör vezetőjeként valahol ténylegesen az is volt, de ő most kifejezetten negatívan értette rá.
– Olyan édes vagy, ahogy minden szavamra ugrasz és feszülsz – állapította meg Rose. – Ha az emberek látnák, hogy a közkedvelt Spencer ennyire zsigerből utál valakit… de hát nem látják. Így megtarthatod a jófiús imidzsedet, és elhitetheted mindenkivel, hogy tökéletes vagy. De nagy pofáraesés lesz a végén… alig várom, hogy lássam.
– Szerintem kettőnk közül nem nekem van rejtegetni valóm – mérte végig Rose-t, akinek arcán gúnyos mosoly ült. – Szóval álarcot fel, primadonna, kezdődik a show – suttogta hidegen, majd Trevor intésére kinyitotta az ajtót és utat engedett maga előtt a lánynak, aki azonban látszólag nem kívánt élni a gesztussal, így Spencer csak megrándította a vállát és bement Rose előtt.
– Szóval, mint mondtam, ezen a héten az írásaitokat interpretálni fogjuk – ismételte el Trevor a korábban elhangzottakat ezúttal Rose és Spencer jelenlétében. – A cél, hogy megtanuljatok együtt dolgozni másokkal, és olyan művet írjatok, amely megvalósíthatóság szempontjából reális. Erre két másik diákkört kértem meg, hogy legyen a segítségetekre – lépett arrébb a férfi, hogy bemutathassa a két újonnan érkezőt, habár Spencer tudta, hogy se ő, se Rose nem igénylik az efféle prezentálást. Mindketten ismertek voltak a diákok körében – ki ezért, ki azért.
– Rose képviseli a színjátszókört, Spencer pedig az audiovizuális klub színeiben érkezett – ismertette a helyzetet Trevor. – Mindannyiótoknak lehetősége nyílik választani vagy egy AV, vagy egy drámakörös társat a feladathoz, de mindenek előtt egyeztessük a kérdéses részeket – kínálta közben hellyel a két újonnan érkezettet.
– Jenna is színjátszós, lehet Ethannel? – kiabált be azonnal Sidney, amire Ethan és Jenna is összerezzent.
– Hát, én jobban örülnék neki, ha minden írókörös íróként tudna részt venni a feladatban – fűzte hozzá Trevor, aki látszólag nagyon sasolta Ethant, mintha a reakciójára akarná alapozni válaszát.
– Mivel a színjátszókörnek nem minden tagja tud részt venni a projektben, előfordulhat, hogy Jennának színjátszósként kellene szerepelnie – közölte Rose, a tanár pedig még mindig Ethan irányába nézett. – Hogy kivel, az teljesen lényegtelen.
– Sajnos mi sem állunk túl fényesen bevethető tagokat tekintve – jegyezte meg Spencer, bár utálta, hogy egyet kell értenie Rose álláspontjával.
– Értem – bólintott Trevor. – Ebben az esetben Sidney, te is színjátszósnak számítasz, viszont mivel az írókörösök választanak párt ennél a feladatnál, azzal leszel, aki felkér téged erre – hárította el döntésével a férfi a pillanatnyi zavart.
– Milyen hosszúnak kell lennie a feldolgozandó műnek? – kérdezte Kitty. – Vagy van egyéb megkötés? Téma, forma…?
– Abban egyeztünk meg – kezdte Spencer, aztán hirtelen Trevorra pillantott. Automatikusan mondani kezdte, mert körvezetőként megszokta, hogy mindenki tőle kérdez, de elfelejtette, hogy itt csak segítőként van jelen, így megerősítést várt, hogy mondhatja-e ő a megbeszélteket. Trevor biccentett neki, ő pedig folytatta. – Szóval nem tudom, Rose mit javasol, de ha valaki az AV klubot választja, az legyen tekintettel a terjedelemnél arra, hogy egy két perces rövidfilmmel is rengeteg munka van, szóval csak ésszel – mosolyodott el, miközben körbejáratta tekintetét az írókörösökön, majd megállapodott Kittyn. A lány szemei furcsán összeszűkültek, amit nem tudott mire vélni, aztán betudta annak, hogy bizonyára már azon gondolkodik, miről írjon majd.
– Mi úgy gondoltuk, hogy nagyjából három-öt percnyi játékidőt biztosítunk azoknak, akik minket választanak – magyarázta Rose. – Ez persze egyéni megbeszélés alapján lehet rövidebb vagy hosszabb is, attól függ, mennyire ér rá a partneretek. Vagy mennyi ihletetek van.
– Műfajjal kapcsolatban pedig előbb tanácsos megkérdezni a választott párotokat, hogy ők mit szeretnének – fűzte hozzá aztán Bradley. – Elvégre a kompromisszumokról akarunk tanulni, így nem hozhatunk meg minden döntést mi.
– Illetve az is fontos lenne, hogy ne legyen túl sok szereplő a történetben, mert színészeket nem tudunk biztosítani – nevetett Spencer, miközben Rose-ra nézett megerősítés reményében.
Rose bólintott, aztán végignézett a teremben ülőkön.
– Érdemes egyébként még írás előtt megbeszélni a párotokkal, hogy egyáltalán kivitelezhető-e az ötletetek. Jól hangzik például egy fantasy vagy sci-fi novella, de megfelelő díszlet nélkül csak szánalmas és röhejes lesz a produkció – rukkolt elő további technikai kötöttséggel Rose, amivel Spencer kénytelen-kelletlen egyetértett, így bólintott rá.
– Mivel rengeteg mindent kell egyeztetnetek a partneretekkel, ráadásul maga a feladat is időigényes, azt javaslom, minél előbb álljanak össze a párok, mert az idő ellenetek dolgozik. Viszont tényleg nem kell egy túl hosszú alkotásra rászánnotok magatokat – emelte ki ismét a lényeget Trevor.
– Akkor… nekünk kell… szere… pelni? – kérdezte Liam, tagolva mondandóját, valószínűleg azért, hogy véletlenül se hadarjon. Spencer bízott benne, hogy itt a körben majd fel fog tudni oldódni kissé, de ha ez így is lesz, egyelőre nem sok jele mutatkozott, de még nem mondott le róla.
– Mivel nem hiszem, hogy más diákokat is bele tudnánk vonni a feladatba, így muszáj lesz – próbálta úgy Liam tudtára adni ezt, hogy a legkevésbé rökönyödjön meg tőle. Úgy érezte, jobb, ha Trevor helyett ő válaszol, neki talán jobban meg tud nyílni már a szőke fiú, de még így is rémültnek tűnt az előtte álló feladat miatt.
– Van még valakinek valamilyen kérdése, vagy közölnivalója? – nézett végig a diákságon Trevor egy hosszasabb szünet után.
– Ha mégis több szereplős a történet, és találok olyat, aki még segítene, akkor beszállhat külsős? – emelte fel kissé a kezét Rob.
– Természetesen – bólintott Trevor.
– Nyilván a nehezebb feladatot nem sikerül mindenkinek megugrania – szúrt oda Rose.
– Nyilván a feladat akkor lesz igazán nehéz, ha valakinek te vagy a párja – jegyezte meg Kitty szinte oda sem nézve. – Lapozzunk.
– Kitty – szólt rá Spencer rosszallóan, habár egyetértett vele. De akkor sem kéne leereszkedni Rose szintjére és sarat dobálni.
– Ugyan már, ő legalább kimutatja a foga fehérjét, jófiú – suttogta oda neki Rose. – Azt mindenki tudja, hogy Kitty karót nyelt és citromba harapott, de te olyan kis rendesnek mutatod magad.
– Igen, Morgan? – szólította fel Trevor ekkor a lányt, Spencer pedig utólagosan vette észre, hogy Morgan jelentkezett, hogy szót kaphasson. Érdekelte, mit szeretne hozzáfűzni a vitájukhoz.
– Rose-t szeretném felkérni partnernek – hagyták el azok a szavak a száját, amely Spencer ellenszenvét teljes mértékben kiváltották vele szemben. Egyértelmű volt, hogy ezzel oldalt választott a vitában, hiába tette hozzá aztán mentegetőzve, hogy: – Úgy tűnik, nagyon érti, amit csinál.
– Persze, én is épp rád gondoltam, Valentine – küldött felé a lány egy gunyoros mosolyt, ami biztos valami aljas hátsó gondolatot takart. – Biztos vagyok benne, hogy remekül fogunk szórakozni mi ketten a projektmunka közben – folytatta, Morgan pedig olyan mosollyal viszonozta ezt, mintha nem érezte volna, hogy Rose valamit takargat. Aztán Spencer arra gondolt, hogy mi van, ha egyszerűen csak nem akarta észrevenni? Őszintén kezdett tartani Morgantől, mert nem sokat tudott róla azon kívül, hogy ő Lennie nővére.
– Remélem a többiek is ilyen hamar megtalálják a párjukat – mosolyodott el Trevor, Spencer pedig kissé csalódott a férfiban, hogy ennyire figyelmen kívül hagyja a párbeszédben lappangó viszályt, amire az sem lehet kifogás, hogy csak idén került ide, hiszen háttértudás nélkül is elég jól érthető volt minden, ami történt. Elképedve fordult Kitty felé, aki egy ideig még Rose-t méregette, majd a mellette ülő Robot szemlélte. A fiú olyan segélykérőn nézett a lányra, amilyen kétségbeesetten ő maga is nézhette Kittyt.
– Én kérdeznék, Spencer – szólalt meg végül Kitty. – Az AV-sek közül kik lesznek ebben benne pontosan? Theo is? – kérdezte, amin Spencer meglepődött. Vajon azért kérdezi, hogy vele lehessen, vagy azért, hogy Rose-t az ikertestvérén keresztül bosszanthassa?
– Ha jól tudom, Theo jelentkezett, igen – bólintott aztán, feszülten várva a lány reakcióját, de remélte, hogy most már kicsit el tud csendesülni a vita. Nem akart több feszültséget szegény Trevor óráján.
Kitty elégedetten bólintott, aztán Rob felé fordulva, de mindenki számára jól hallható hangerővel jelentette ki:
– Akkor majd őt megkérem neked. Theo rendes.
– És bárkit a nyakába lehet varrni – morogta kelletlenül Rose, de többet nem tett hozzá.
– Nem lehet mindenki ilyen sznob a partnereit illetően – mormogta Spencer az orra alá, remélve, hogy nem hallja meg senki.
– Mint mondtam, a párszervezés már nem képezi a részét a mai órának – jegyezte meg Trevor, próbálva véget vetni az összezörrenésnek. – Ha nincs több kérdés, ami mindenkit érint, akkor megköszönöm Rose és Spencer közreműködését – biccentett a két megnevezett irányába –, és folytatnánk a foglalkozást a megszokott mederben.
Spencer eleinte úgy tervezte, bent marad az óra végéig, és megvárja a felolvasásokat is, de Trevor most eléggé egyértelművé tette számukra, hogy ideje lenne távozniuk, ő pedig jobbnak látta, ha nem ellenkezik vele, így felállt, búcsút intett az írókörösöknek és az ajtó felé indult.
– Majd keress meg, Valentine – szólította fel Morgant Rose, amire Spencer visszafordult. Látta, ahogy a lány is feláll, majd utána indul kifelé, így folytatta útját a kijárathoz, és ezúttal az udvariasságnak még csak halvány szikráját sem kísérelve meg, a lány előtt lépett ki a teremből. Sajnálatára a színjátszósok terme és az AV klub pont egymással szemben voltak, így ugyanarra indultak el.
– Te meg vigyázz magadra, Spencer – javasolta Rose. – Nehogy egyszer véletlenül kiderüljön, hogy nem vagy olyan tökéletes, amilyennek mindenki hisz. Akkor kinek fogsz mosolyogni? – kérdezte tőle, Spencer keze pedig ökölbe szorult.
– Majd megpróbálom pont úgy leszarni, hogy mindenki utál, és mosolyogni tovább, mint te – vágott vissza, kicsit kieresztve a gőzt, mielőtt a túlnyomás miatt szétdurranhatott volna az agya, és közben szerencséjére már el is érték azt az ajtót, ahol útjuk kettévált, Spencer pedig az AV klub termébe lépve a biztonság kedvéért még a kulcsot is elfordította a zárban, hogy megszabadulhasson az égetnivaló boszorkánytól. De hé, az egyik első szerepe amúgy is valami hasonló volt, szóval a köztudatban is így maradt meg. Vagy ha emiatt nem, a személyiségével biztos elnyerte már ezt a címet sokaktól.


Ethan

A kosárlabda egyike volt azon kevés dolgoknak, amikben Ethan jó volt. A cél világos volt, a szabályok pedig egyszerűek, és mindenkire egyformán vonatkoztak, nem kellett tehát másra koncentrálnia, mint a labdára, és arra, hogy kihozza magából a legtöbbet. Ez többnyire olyan jól sikerült, hogy a tesiórák során szinte megfeledkezett minden problémájáról, ami a tornaterem ajtaján kívül várta.
– Lépéshiba! – üvöltött Osborne edző az egyik fiú felé, éleset fújva a sípjába.
A játékosok újrarendeződtek, majd hamarosan ismét mozgásba lendültek a pályán. Ethan szemét szorosan csapattársára függesztette, aki éppen az ellenfél térfele felé haladt a labdával. Ő készenlétben állt, hátha társa átadná a labdát, mert szorosan nyomában pirosak lihegtek. Halántékán izzadságcsepp csordult, és trikója is egyre kényelmetlenebbül tapadt bőrére, de észre sem vette. A srác, aki a labdát vezette, dobáshoz készült, amire az ellenfél heves blokkolásba kezdett, de hiába.
– Három pont a feketéknek! – kommentálta Osborne a pontszerzést. A piros csapat játékosai elégedetlenül hördültek fel. Ethan nem is csodálkozott, hiszen tagjai főleg a sportkör kosarasaiból álltak, akik még a tesiórán sem voltak képesek elszakadni egymástól. Méltóságon aluli volt számukra az egál egy nem hivatásosokból összeverbuvált csapattal szemben.
– Azt hiszed, győzhettek? – került mellé egy arc, akiben csak pár pillanattal később ismerte fel Tylert. A játék fölött érzett örömét harag és indulat kezdte beárnyékolni. Elfordította fejét, nem is akart a srácról tudomást venni. Már így is az ő lelkén száradt, hogy egy évvel korábban kirakták a sportkörből összeférhetetlenség miatt. Úgy látszott azonban, Tyler lételeme a provokálás, és nem akart róla lekopni. Követte minden mozdulatát, miközben irritálóan gúnyos vigyorokat küldött Ethan felé.
A tesiórából már csak pár perc volt hátra, de milyen percek! Vérre menő küzdelem folyt az utolsó pontokért. A feketék sosem érezték még ilyen közelről a győzelem mámorító ízét, a pirosakat pedig a büszkeség hajtotta, és hajlandóak voltak bármire, hogy ne szenvedjenek vereséget. Osborne majd’ belerekedt a kiabálásba a faultok miatt, egy idő után már csak a sípját fújta, ahogy a tüdeje bírta.
Mikor Ethan végre labdát szerzett, nem is kellett az órára pillantania, hogy tudja, ez lesz az utolsó támadás a játékban. Ha sikerül pontot szereznie, győztek. Hatalmas elégtétel lett volna Tylerékkel szemben. Minden ügyességét bevetve haladt célja felé, és gond nélkül jutott el addig a pontig, ahonnan már úgy ítélte meg, be tudná dobni a labdát. Az idő sürgette, nem tétovázhatott sokat. Elrugaszkodott, célra tartott… és visszazuhant a földre. Olyan erővel csapódott képébe egy könyök, hogy pár pillanatig a világ elmosódni látszott körülötte. A labda céltalanul gurult tova pár méterre tőle a pályán.
– Fault! – üvöltötte az edző, és arckifejezéséből ítélve haragos szavakat váltott Tylerrel, aki viszont csak ártatlanul a vállát vonogatta. Ethan látása és hallása csak azután kezdett kitisztulni, hogy a csengő megszólalt, és a diákok özönleni kezdtek kifelé a teremből. A szédülés is ekkor kezdett alábbhagyni, és végre fel tudott tápászkodni a padlóról. Senki sem fordult oda hozzá, hogy segítsen – a pirosakat nyilván elégtétellel töltötte el az eset, a feketék pedig nem mertek állást foglalni Tylerrel szemben.
– Jól vagy? – szólt oda pár méterről az edző, miután kettesben maradtak a teremben. Nem volt pátyolgatós típus.
Ethan tétován igent bólintott, miközben a mellkasán csordogáló melegséget tapogatta – észre sem vette, hogy elindult az orra vére. Botorkálva indult kifelé a tornateremből, hogy összekaparja magát az öltözőben. Mire odaért, már alig lézengett pár srác odabent. A csaphoz lépett, hogy lemosogassa magáról vérét, és a hideg víztől kicsit magához térjen.
Dühösnek kellett volna magát éreznie, de túl elcsigázott volt hozzá. Az egész képe sajgott az ütéstől, Tyler biztosra ment, hogy az a labda ne juthasson a kosárba. És persze megint megúszta az egészet, Osborne is csak elkönyvelte az ügyet egyszerű, fiúk közötti kakaskodásnak. Nem, mintha azt várta volna, mások védjék meg őt, de totál röhejesnek tartotta, hogy az emberek – tanárok és diákok egyaránt – látják Tyler minden tettét, de mégis félrenéznek. Mi kell ahhoz, hogy valaki végre fellépjen egy ilyen pszichopata ellen? Bezzeg amikor ő tette, egész éves büntetőmunkán találta magát. Szinte minden gólyának meg kellett tapasztalnia a rohadék trollkodásait, fiúknak és lányoknak egyaránt. Sokan közülük még csak panaszt sem mertek emelni, nehogy ettől még inkább Tyler figyelmének központjába kerüljenek. Az utóbbi hetekben pedig még rosszabb lett minden, a poénok még inkább eldurvultak.
– Szia – zavarta meg gondolataiban egy női hang. Ethan összerezzent. – Sidney vagyok, Jenna barátnője. Már találkoztunk – mutatkozott be egyből a lány.
Eltartott pár másodpercig, mire a fiú kapcsolt, de aztán helyére kerültek a részletek. Arról azonban tippje sem volt, mit akarhat tőle a lány a fiúöltözőben. Kényelmetlenül is érezte magát izzadtan és véresen, fájdalmasan dagadó arccal. Kérdőn nézett Sidney-re, mert megszólalni egyelőre túl nagy kínokkal járt volna.
– Az írókörös feladat miatt jöttem. Akarsz velem lenni? – szegezte neki a lány a kérdést kendőzetlenül. – Jó tetkó – fűzte hozzá, miközben vizslató tekintetét végigjáratta a fiún.
Mi van?! Ethan világosan emlékezett rá, hogy Sidney az írókörön még Jennával akarta őt párba boronálni, be is tudta ezt afféle barátnős kerítési kísérletnek, az ötletet azonban már akkor is oltári kínosnak tartotta. Az pedig a hab volt a tortán, hogy a lány ezt mindenki füle hallatára üvöltötte be az óra közepére. Semmi szüksége nem volt pletykákra vagy találgatásokra.
– Velem akarsz lenni? – nyögte ki végül nagy nehezen, hátha csak rosszul értette a lány szavait.
– Nem, azt kérdeztem, akarsz-e velem lenni – javította ki a lány magabiztosan. – Gondolom, meg akarod csinálni a feladatot, különben nem jöttél volna vissza írókörre. És rajtam kívül csak Jenna lenne hajlandó veled párban dolgozni. Nem túl jó a marketinged – pislogott rá Sidney, miközben továbbra is őt mustrálta. Ethan libabőrös lett a zavarba ejtő helyzettől.
– Majd gondolkozom rajta – felelte, mert hatodik érzéke óvatosságra intette.
– Te tudod – villant meg sértődötten Sidney szeme. – Én neked akartam jót. De majd rájössz – közölte félvállról, és már el is indult, hogy elhagyja az öltözőt.
Ethan fejébe szöget ütött az utolsó mondat.
– Hogy érted?
– Ugyan már! Mintha nem tudnád – fordult vissza Sidney egy szóra – Jenna totál beléd van zúgva második óta. A klubban is ezért nyomult rád, mikor odajöttél hozzám. Nem bízhatsz benne – közölte, mielőtt magára hagyta volna őt a helyiségben.
Szép. Ethan nem tudta, mennyi az igazság Sidney szavaiban, az viszont megdöbbentette, ahogy Jennáról beszélt a háta mögött. Ha ilyenek a barátok, ő egyáltalán nem bánta, amiért nem volt neki egy sem. Ahhoz viszont kétség sem férhetett, hogy könnyebb lett volna vele dolgozni, mint Jenna szemébe nézni – főleg, hogy önként kínálta fel a segítséget. A feladatot pedig meg kellett csinálnia, nem akart újabb balhét írókörön. Bárhogyan is töprengett, egyik lehetőség rosszabb volt a másiknál. Ráadásul az orra is lassan, de biztosan dagadni kezdett. A becsengetés zaja zökkentette ki gondolataiból, ami még több sötét felhőt sodort magával – várta egy újabb kémiaóra Tyler Brodyval.

47. Párválasztás

Sims Addicts

Oldalunk célja, hogy a kezdő és profi simmerek információs és szórakoztató felületé váljunk szinte naponta frissülő tartalmainkkal, hogy mindig képben legyetek a híreket illetően, és segítségetekre legyünk, ha elakadnátok a játékban.

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal!

2
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
1 Válasz
2 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
2 Hozzászólók
RubyVanna Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Vanna
Tag
Vanna

Helló! Elég régóta olvasom már a sztorit, de eddig lusta voltam regisztrálni, most viszont ez a rész rávett, hogy mégis megcsináljam. Szerettem volna elmondani, hogy tök jó, hogy van egy történet, ami mindig visszatér az oldalra, és nem marad el a folytatás, hanem mindig jön. Az is jó, hogy a szereplőitek sokfélék, és van, akit szinte szeretek utálni. Mint Tylert és Sidney-t! Remélem, egyszer összejönnek, mert mindketten szemetek. Én szeretném, hogy Ethan és Jenna több időt legyenek együtt, mert szerintem Jenna az, aki meglágyíthatná Ethan szívét. Csak félek, hogy a végén azzal a hisztérika Clarával hozzátok össze… Amúgy én azt… Tovább »

Ruby
Szerkesztő

Szia!
Köszönjük, hogy most kommentáltál nekünk, és nagyon örülünk annak is, hogy végül regisztráltál az oldalra. 🙂
Valószínűleg Tyler és Sidney nem lennének igazán boldogok együtt, de még nem tudhatja senki, mit hoz a jövő…!
Elárulnád nekünk esetleg, hogy mi a véleményed a karaktereinkről eddig? 🙂