Tintavér – 112. Friss hús

Bradley

Aznap a délutáni tantestületi értekezletet lefújták, így a szokásosnál jóval hamarabb hazaért. Szerencsére ezt most napokkal előre tudta, így nem úgy járt, ahogy szokott, hogy a hirtelen felszabadult plusz két órában nem tud mit kezdeni magával. Nem mintha most túl konkrét elképzelése lett volna arról, mivel töltse a délutánját. Egy azonban biztosan kilátásban volt: az Átváltozás, Franz Kafkától.
Régi kedvence volt a könyv, és most, hogy egyik osztályával aktualitást nyert a tananyag miatt, élvezettel vette le a polcról régi barátját. Már érezte az illatot, ami a könyvbe ivódott, és várta, hogy az olvasás öröme jobban megrészegítse, mint Jennifert az egyre gyakrabban kiürített boros üvegek. Legalábbis egyelőre csak gondolatban, hiszen még épp úton volt a gimnáziumból hazafelé.
Hazaérve pedig egy cseppet sem meglepő látvány fogadta: Jennifer a kanapén üldögélve kortyolgatta vörösborát. Néha már úgy érezte, aggódik a nőért, hiszen nem tudta, min mehet keresztül, amire az ilyen gyakori alkoholfogyasztás a válaszreakciója. De végül is, most van két szabad órája, talán pont most jött el az ideje, hogy megtudja.
– Hogyhogy ilyen korán itthon? – kezdeményezett beszélgetést a nővel, aki látszólag csak most vette észre, hogy hazaérkezett, mivel letette poharát a kávézóasztalra, majd a kanapéról felállva válaszolt csak.
– Egy kicsit… intenzív napom volt. És a főnök úgy érezte, jobban tenném, ha hazamennék – magyarázta, Bradley pedig csak így, hogy felállt, vette észre, mennyire ki van öltözve a nő a megszokotthoz képest. Illetve pontosabban fogalmazva ahhoz képest, amit a többi ember átlagosan hordott a mindennapokban. Arról ugyanis fogalma sem volt, Jennifer milyen szerelésben feszít munkahelyén, hiszen minden reggel üresen ásítozott mellette a nő fekhelye, mire ő felébredt.

– De minden rendben? – lepődött meg a férfi.
– Persze. Csak néha pihenni is kell – felelte Jennifer, olyan könnyeden, mintha egyáltalán nem arról lenne szó, hogy az egyik felettese hazaküldte őt napközben. Ezen a ponton Bradley elgondolkodott, hogy van-e egyáltalán főnöke a nőnek, vagy egyáltalán bárki, aki meg merné mondani neki, hogy szerinte mit kéne csinálnia. Ugyanis rövid, de rögös ismertségük alapján ezt egyértelműen megállapíthatta: Jennifernek elég erős akarata van.
– És mi az ebéd? – váltott témát Bradley, miközben úgy érezte, ezzel sikerül elkerülnie az aknamezőt.
– Nemsokára megérkezik – mondta a nő. Bradley kicsit összevonta szemöldökét, hiszen abban állapodtak meg, hogy ma Jennifer főz, mivel az utóbbi időben szinte csak Trevor sertepertélt a konyhában. És igaz, hogy végső soron a nő elintézte, hogy legyen mit enniük, ő mégsem érezte fairnek, hogy a rengeteg robotolás után csak egy házhozszállítást kap cserébe.
– Rendben – bólintott végül minden gondolata ellenére, és ellazította arcizmait. Jennifernek valószínűleg nem volt szüksége még több rosszallásra. Így aztán inkább kipakolt táskájából, és keresni kezdte a polcon a Kafka könyvet. Jennifer tekintetével követte a férfi mozdulatait, de nem szólt egy szót sem, csak ismét kezébe vette poharát és a vörös nedűvel benedvesítette ajkait.
Mikor megszólalt a csengő, Bradley egy sámlin állt, és próbálta már vagy ötödjére átnézni a polc tartalmát. Pedig ő biztos volt abban, hogy oda rakta valahová. Jennifer a csengőszóra felpattant, és egy pillanat alatt az ajtónál termett. Kissé vesztett az eleganciájából a komótosan bort kortyolgató állapothoz képest, de amilyen türelmetlenül igyekezte minél előbb átvenni és kifizetni az ételt, már az is átszaladt Bradley agyán, hogy az egész borivás csak egy pótcselekvés volt, azt leplezendő, hogy a nő mennyire várja már az ebéd megérkeztét.
– Nem jössz enni? – kérdezte a még mindig sámliról nyújtózkodó Trevortól. – Az Átváltozás megvár – tette hozzá, mikor a férfi következő mozdulata még mindig nem a hokedliről való lemászás volt.
– Megyek – törődött bele Bradley abba, hogy talán mégis rosszul emlékszik, hol volt az a könyv. Követte Jennifert az étkezőbe, ahol a nő már ki is pakolta a csomagolásból a kiszállított ételt: egy nagy adag sushit.
– Remélem, szereted – pillantott fel Jennifer tálalás közben. Mi tagadás, Bradley a tanári fizetéséből ritkán engedhette csak meg, hogy sushit ehessen. Azt pedig pláne, hogy az egész lakóközösséget, immáron Ethannel kibővülve, mindenkit jóllakasson vele, ahogy arra látszólag a mennyiség alapján Jennifer épp készült.
– Igen – biccentett bizonytalanul, próbálva belesűríteni egy „nem kellett volna” üzenetet is tekintetébe.
– Akkor mire vársz? – mosolyodott el Jennifer, miközben helyet foglalt az egyik széken. Trevor nem kérette magát, leült a nővel szemben, hogy elköltsék a bőséges, és cseppet sem olcsó ebédet.
Mikor végeztek, és Bradley azon gondolkodott, hogy végeredményben ez az átlagosnak induló nap milyen különlegesnek tűnt, hála a felszabadult délutánnak, amit ráadásul így tölthetett el; Jennifer felállt helyéről, és elkezdte összeszedni a tányérokat. Trevor a kajakóma burkában, bágyadtan ülve, csak távolról hallotta, ahogy a tányérok csörömpölnek, majd utána azt vette észre, hogy a nő mögötte áll, és finoman masszírozni kezdi a vállát.
– Jólesett? – érdeklődött lakótársa, miközben Bradley szinte már önkívületben lebegett, annyira kellemes volt, hogy régóta merev vállizmai végre ellazulhattak.
– Igen, köszönöm – mosolygott.
– És a masszázs? – kérdezte, miközben Trevor szó szerint lefolyt a székéről a gyönyörtől.
– Az is nagyon jó – felelte. Jennifer valószínűleg érezhette, hogy Bradley védvonalai most könnyebben átléphetők, így egy hosszú mozdulattal végigsimította a férfi felsőtestét hátulról, az ingén keresztül, majd odalent rámarkolt a lényegre. Trevor erre hirtelen magához tért az önkívületből, és azonnal szembe fordult lakótársnőjével.
– Megbeszéltük, hogy ilyet nem csinálunk! – akadt ki.
– Pedig most rajtunk kívül nincs itthon senki. És nem is lesz még egy darabig – felelte kihívóan Jennifer, mintha csak ő rendezte volna így az egészet. Ez pedig ismételten megkongatta a vészharangot Bradley fejében.
– Figyelj, nem volt túl jó napom – kezdte aztán a nő, mikor látta Trevor tekintetén, hogy a férfi nem kíván élni a lehetőséggel. – Szeretnék… kikapcsolni egy kicsit – magyarázta, amiről a tanárnak megint eszébe jutott, hogy milyen lehangoltnak tűnt Jennifer, mikor ő hazaért. És ha teljesen őszinte magához, akkor be kellett ismernie, hogy nem csak azért venné az irányt a hálószoba felé, mert megszánta a nőt, hanem mert kívánta is. Továbbra sem tudta hová tenni ezt a dolgot kettejük közt, de abban biztos volt, hogy a kémia nagyon jól működött. Vagy sokkal inkább a biológia.
– Van két szabad órád – fűzte tovább a férfit kitartóan. – Nekem pedig egy jó ötletem, hogyan tudnád kellemesen eltölteni – kacérkodott, ami nem volt hatástalan. A férfi végigmérte Jennifert, aki elégedett volt az elért eredménnyel. – Mit szólsz? – adta meg a kegyelemdöfést. Bradley erre csak gonoszul elmosolyodott, és az étkező üvegfalának döntötte a nőt, majd megcsókolta. Kezeik vadul bejárták egymás testét, majd néhány perc múlva Bradley lihegve távolodott el kicsit.
– Baj van? – kérdezte Jennifer csodálkozva.
– Menjünk inkább fel az emeletre – javasolta Bradley. – Ott kevesebb a kíváncsiskodó tekintet – bökött fejével a szomszéd felé, ahol az idősödő Mrs. Higgins tátott szájjal bámulta az étkezőben kibontakozó eseményeket a függöny mögül kikandikálva. Jennifer integetett a nézőjüknek, aki ettől pironkodva eltávolodott az ablaktól. Ezután a nő eleresztett egy rosszalló megjegyzést, majd felkapva egy újabb borosüveget, az emelet felé vette az irányt, Bradley-t maga után húzva.


Robert

Amikor először felmerült benne a gondolat, hogy van der Hoom talán tényleg a húgára utazik, az egész annyira furcsán valószínűtlennek tűnt. Elvégre Clara még mindig csak egy kislány volt, egy elsős gimnazista – mégis mivel hívhatta volna fel a figyelmet magára? Kiváltképp egy olyan nagy halét, mint Thomas van der Hoom?
Aztán hamar rájött arra, hogy egyáltalán nem Clara volt az, aki hibázott, hanem ő – méghozzá akkor, amikor a többi iskolatársa mellett ő is szembeszállt a TWW-s csapattal Halloweenkor. Egészen addig van der Hoom sem őt, sem a testvéreit nem pécézte ki magának, elvégre teljesen jelentéktelenek voltak a számára. Azóta már rengetegszer átgondolta, hogyan kellett volna cselekednie aznap este, de akárhogy csűrte-csavarta is a lehetőségeket, mindig visszakanyarodott ugyanoda. Nem húzhatta volna meg magát a többiek háta mögött gyáván csak azért, mert olyanokkal kerültek szembe, akik veszélyesek voltak. Viszont azt álmában sem gondolta volna, hogy az ő döntésének a húga fogja meginni a levét.
Az igazi pofon viszont akkor jött, amikor egyáltalán nem számított rá. Ahogy arra sem, hogy egy délután Clara jól láthatóan kisírt szemekkel jön majd haza, hogy aztán elmondja neki és Michaelnek, mi történt vele hazafelé.
Szerette volna elfelejteni, de hiába telt el már több nap is az eset óta, még mindig látta maga előtt, ahogy a húga reszketve, bizonytalanul avatja be őket a részletekbe. Amikor van der Hoom fogdosta őt.
– Komolyan kezdek félni tőled – lökte meg a vállát Toby, mikor valószínűleg már túl hosszú ideje temetkezett a gondolataiba.
Mikor elhatározták Michaellel, hogy minden nap elmegy valamelyikük Clara elé, előre látták, hogy ez lehetetlen vállalkozás. Akkor először gondolkodás nélkül kétségbeesett, és már azon gondolkozott, hogy meg kellene próbálnia ellógni a saját óráit – csak később jutott eszébe, hogy tulajdonképpen volt ennél jobb megoldás is.
Tobyval majdnem olyan régre nyúlt vissza a barátsága, mint Kittyvel, a különbség csak annyi volt, hogy vele már a kezdet kezdetén egy iskolába járt. Sosem voltak elválaszthatatlanok, de rengeteg közös emlékük volt, sok minden kötötte össze kettőjüket. Csak aztán közbejött az élet – vagyis inkább az, hogy Rob a tavasszal történtek után egyszerűen képtelen volt tartani a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik addig minden nap körülvették az iskolában.
Kerülte Tobyt is, és éppen ezért nem is hitte igazán, hogy a régi barátja hajlandó lesz segíteni neki. Amikor viszont megkereste őt, ha nem is ott vették fel a fonalat, ahol letették, de… de már majdnem.
Érezhető volt kettőjük között a bizonytalanság és az óvatoskodás – éppen az, amitől Rob az utóbbi egy évben a lehető legjobban ódzkodott –, Toby mégis ott ült a szobája szőnyegén, mint amikor tíz vagy tizennégy évesek voltak. Csak most nem képregényeket vagy a más magazinokat bújtak nagyban, hanem a telefonjukat szorongatva próbáltak minél több információhoz hozzájutni.
– Tőlem miért? – nézett fel most Rob a mobilja keresőjéből.
– Régebben nem voltál ilyen komor – rántotta meg a vállát Toby. – Oké, tudom, aztán jött az élet, meg minden. Csak ez azért elég para.
– Szerintem inkább az a para, hogy a húgom nem mászkálhat egyedül az utcán – morogta sötéten, de válaszul ezúttal egy, az előzőnél is erősebb lökést kapott csak. – Hé!
– Ne foss, ez csak átmeneti – rázta a fejét a volt iskolatársa, és kicsit félre is tette a saját telefonját, és nyújtózott egyet. – Ezt még van der Hoom sem úszhatja meg szárazon. Ha meg bevarrják, onnantól Clara szabad.
– Csak azt ne felejtsd el, hogy eddig minden slamasztikából kihúzta az apja – világított rá Rob.
– De eddig anyád nem állta az útját. Mit mondtál, hogy hívják az ügyvédet, akit felhívott?
– Valami Collin Williams vagy… ilyesmi.
Bizonytalanul ráncolta a homlokát, mert egyáltalán nem volt otthon ezekben a kérdésekben. Sosem vonzotta őt a jog, és kisebb korában is mindig utálta, ha a többiek bíróságosat akartak játszani, szóval rendszerint ő volt az elítélt, aki semmit sem értett a jogi halandzsából. Oké, amit a többi gyerek lenyomott akkor, az tényleg inkább halandzsa volt, mint vád- és védőbeszéd.
– Dr. William Collins. – Toby hangja kizökkentette őt, és amikor a fiúra nézett, látta, hogy ismét a mobilján olvasott valamit. – Van saját wikipédiás oldala meg minden, elég vagány.
Amikor ő is rápillantott a képre, a hirtelen támadt reményei szertefoszlottak, mert nem egy marcona ötvenes nézett vissza rá, hanem valaki sokkal fiatalabb, aki inkább úgy mosolygott, mintha autogramot készült volna osztogatni. A születési dátuma pedig, ha lehet, még kiábrándítóbb volt, mert a fickó még csak harminchat éves volt, és ezt – meg a szépfiús arcát – figyelembe véve éppen olyannak tűnt, akit van der Hoomék elfogyasztanak reggelire.
– Ezzel az arccal nem leszünk kisegítve – sóhajtott is fel.
– Anyád nagy szaktekintély, kizártnak tartom, hogy mellélőne – rázta a fejét Toby, aztán elégedetten nyikkant is egyet. – Itt ez azt írja, hogy ő vitte a Martensky-ügyet.
– Az nem az a nagy botrány volt az Európából behozott, elrabolt lányokkal? – kapta fel a fejét Rob döbbenten, amikor Toby rábólintott, kikapta a másik kezéből a telefont. Így már ő is látta, hogy a megnyitott cikk azt ecsetelte éppen, hogy Collins a hatóságokkal szoros együttműködésben kapta el az emberkereskedelemmel foglalkozó hálózat vezetőit.
Úgy két éve minden ettől az ügytől volt hangos, és Rob még emlékezett arra is, hogy akkor az anyja mondta, hogy ismeri az ügyvédet, aki végül lesitteltette az emberkereskedőket. Durva.
– Ahogy nézem, több olyan pert is megnyert a fickó, amiből precedens lett – jelentette ki Toby, aztán viszont visszavette a mobilját, és lezárva dugta zsebre. – Ha tényleg őt szerezte meg anyád, akkor van der Hoomék kis halak lesznek neki, és seperc alatt lekapcsolja őket.
– Legyen úgy – fújta ki a levegőt, aztán ő is leeresztette a saját telefonját. – Kösz, hogy segítesz.
– Szívesen. Már vártam, mikor keresel meg.
– Mert ennyire számítónak tartasz?
– Mert barátok vagyunk – lökte meg Toby újra a vállát.
– Akkor is, ha ilyen sokáig nem kerestelek?
– Nem szimplán nem kerestél, hanem menekültél – emlékeztette őt a régi iskolatársa. – De én tudtam, hogy majd egyszer összeszeded magad.
Majd egyszer összeszeded magad.
Hónapokkal korábban talán bántotta volna a megfogalmazás, akkor is, ha Toby egyértelműen nem rosszból mondta. Most viszont nem érzett semmi mást, csak megerősítést afelől, hogy igen, összeszedte magát.
És most már nem csak abban látta a saját fejlődését, hogy kevesebbszer voltak pánikrohamai. Mert ahogy telt az idő, mintha egy kicsit könnyebb lett volna elfogadni a történteket, beszélni róluk, és végül visszatekinteni abba az irányba, ahonnan menekült.
– Meséltem, hogy az egyik új haverom szinkronizál?
– Nem, még nem. Mit? – kérdezett vissza Toby, és Rob elmondhatatlanul hálás volt neki, amiért nem ellenezte a témaváltást.
– Főleg animéket, azt hiszem. De van egy csomó minden, amit mondott.
– Mi a neve? Rákeresek.
Még sosem jutott eszébe rákeresni Theóra, és talán ezért érte őt meglepetésként, hogy a Parker ikreknek is volt Wikipédia oldaluk. Váó.

113. Kínzó közelség

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés