Tintavér – 113. Kínzó közelség

Morgan

Sosem volt barátságban az alapozóval vagy a sminkekkel úgy általában. Elsős gimnazista korában ugyan próbálkozott egy ideig füstös szemmel, csábos szempillákkal és más csajos dolgokkal, de mindig úgy érezte, mindenki őt bámulja, amikor elmaszkírozott arcával kilép az utcára. Irigyelte a lányokat, akik sminkelés után természetes szépségként tündököltek, nem pedig a cirkusz porondjáról megszökött bohócként. Wes ütésének nyoma azonban még mindig ott díszelgett arcán, három vaskos, lilás csík formájában, és kevés fantázia kellett hozzá, hogy a szemlélő felismerje benne egy tenyér lenyomatát. Így ő kénytelen volt előhúzni titkos dobozkáját, amiben sosem használt, nőcis dolgait őrizgette, hogy megkísérelje a lehetetlent: megtanulni sminkelni.

Mikor hosszas pepecselés után végre sikerült elrejtenie foltjait, és tükörbe pillantott, elszörnyedt: mintha egy zombi nézett volna vele farkasszemet. Tanácstalanul kezdett keresgélni neszesszerében, és megállapodott végül egy szolidabb rúzs és szemceruza mellett, de Rómát sem egy nap alatt építették – hogy is gondolhatta, hogy majd ő elsőre műalkotást fest az üres vászonra? Számos girbe-gurba vonallal később bosszankodva moshatta le magáról az egészet, alapozóstól, és pont ugyanott tartott, ahonnan elkezdte. Csak most már türelmetlen dörömbölés is hangzott az ajtó felől, Lennie dohogásának kíséretében.
– Bent hagytam a pulcsim, engedj már be!
Végső elkeseredésében felkapott egy pattanás elleni arcpakolást a polcról, és pár pillanat alatt magára kente, mielőtt az ajtóhoz lépett volna, hogy beengedje húgát.
– Komolyan ez tartott eddig? – pillantott rá vádlón Lennie, mielőtt a tükörhöz lépett volna, hogy megigazítsa frizuráját, és felkapta volna felsőjét a mosógépről.
Morgan kíváncsian leste, vajon az edzőcuccát is magával viszi-e, de az érintetlenül hevert tovább a sarokban. Úgy tűnt, komolyan gondolta, hogy felhagy a focival. Összeszorult az ökle. Nem tudta elfogadni, hogy egy ilyen hülyeség, egy hazugság miatt kényszerüljön rá testvére, hogy lemondjon arról, amit szeret – másrészt ha belegondolt, mi lett a vége, amikor saját maga próbált igazságot szolgáltatni, mégis elbizonytalanodott. Mivel kényszeríthetné pont ő Tyler Brodyt, hogy elmondja Gloriának az igazságot? Aztán belegondolt, Lennie azzal sem nyerne semmit. Hiszen ha nem is történt meg az, amit az a sunyiképű állított, akkor is összekeveredett valahogy vele abban a faházban. Húgán csak az segíthetett volna, ha Tyler hazudik érte, de miért tett volna ilyet? Nem a nemes szívéről ismerte senki.
Mikor Lennie távozott, körülkémlelt a lakásban, hogy megbizonyosodjon róla, egyedül van, mielőtt lemosta volna arcáról a krémet. Aztán kis ideig némán szemlélte a tükörképe bőrén ismét előbukkanó ütésnyomot. Mintha egy pecsét lett volna, amely az egész világ előtt hirdette bűnét. Ha bárki meglátta volna így, úgy érezte, belehalna a szégyenbe. Mikor ez a gondolat végigfutott agyán, kopogás hangzott fel a bejárat felől, mintha csak a sors akarta volna nyilvánvalóvá tenni, pikkel rá. Neki azonban nem állt szándékában ajtót nyitni. Halkan azért leosont az előszobáig, hogy kikémleljen, nem egyik testvére felejtette-e otthon kulcsát, amikor azonban a függönyön át megpillantotta a kint álldogáló alakot, földbe gyökerezett lába.
– Morgan, tudom, hogy itthon vagy! – ütötte tovább az ajtót egyre türelmetlenebbül a férfi. – Ha nem nyitod ki, esküszöm, betöröm az ajtót – fogadkozott odakint, és még messziről is látszott arcán az eltökéltség.
Biztosan kifigyelte, ahogyan hazaér, majd mindenki más elhagyja a lakást. Morgan kényelmetlenül érezte magát ettől a gondolattól.
– Menj el! – kiabált ki neki. – Nem akarok veled beszélni!
– Most is azt teszed – válaszolt Wes az ajtó másik oldaláról. – Csak így az egész utca hallja.
Igazat kellett adnia. Ha valaminek Morgan nem érezte szükségét, az a nyilvánosság volt. Nem akarta mások füle hallatára megvitatni szakítását, a pofont, és semmi mást, ami még felmerülhetett közöttük. Egyik lehetőség rosszabb volt, mint a másik. Megadón az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Wes, ahogy a zár kattant, máris lenyomta a kilincset, és belépett a házba. Aztán bezárta maga mögött. Kulcsra. Morgan szíve kalapálni kezdett a rémülettől. Aztán arra gondolt, talán a férfi így próbálja megóvni őt attól, hogy egy hirtelen hazatérő családtag rájuk törjön. Igyekezett ebbe a gondolatba kapaszkodni. Végül is ez az a Wes volt, akire ő hosszú hónapokig vágyakozott, és aki eddig úgy tűnt, szerette őt. Ezzel szemben csupán egyetlen másodperc állt a mérleg másik oldalán, amikor az az ütés elcsattant.
– Megbocsátok neked. És bocsánatot kérek – állt meg előtte a férfi, és csokoládészínű tekintetéből Morgan őszinte megbánást vélt kiolvasni. – Annyira fájt, mikor azt mondtad, valaki más hozzád ért… de csak egy kölyök volt, az istenért! Nem gondolhattad komolyan – ingatta fejét. – Csak megszántad, nem igaz? Mert azt ne mondd, hogy valami olyat tud adni, amit én nem. – Ez inkább fenyegetésnek tűnt, mint kérdésnek. – Fiatal vagy, egyszer hibázhatsz. De már semmi közöd hozzá, igaz?
Egészen más volt ez a Wes, mint akivel legutóbb találkozott a sötét utcán. Nyoma sem volt benne haragnak – csupán akkor izzott fel tekintete, amikor Gil került szóba –, inkább elesettnek tűnt, ahogyan ott állt, és várta a lány válaszát.
– Nincs – találta meg Morgan a hangját. Mintha egy leplet rántottak volna le a férfi arcáról, úgy ömlött el rajta a megkönnyebbülés.
– Akkor nem kell ennek így lennie – magyarázta egy fokkal lendületesebben, mint ahogyan mondandóját kezdte, és egy hirtelen lépéssel közelebb is lépett, hogy megragadja a lány kezét. Észre sem vette, ahogyan Morgan megretten a mozdulattól. – Együtt maradhatunk.
– De… megütöttél – függesztette rá értetlen tekintetét a lány. Lehetséges lenne, hogy minden úgy folytatódjon, mintha ez az egész meg sem történt volna? Egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy azt az SMS-t bár nem akarta elküldeni, mégis komolyan gondolta, amikor megfogalmazta.
– Nem akartam – keményedtek meg Wes arcvonásai. – Sajnálom. De ugyanúgy a te hibád is – tette hozzá sietve. – Ha őszinte lettél volna velem, vagy nem csinálsz ilyen hülyeséget, akkor nem történik meg.
Morgan szempillái megrebbentek. Tudta ő, hogy hibázott, és ha a következmények más formában sújtanak le rá, beletörődött volna – most azonban, ahogy az előtte magasodó alakra nézett, képtelen volt erre. Az a biztonság és bizalom, amit eddig mellette érzett, ami vonzotta és eddig beburkolta őt, eltűnt. Helyére egy idegen, rossz érzés kezdte befészkelni magát.
– Bármikor hazaérhet az anyám – hazudta, hogy burkoltan távozásra szólítsa fel a férfit.
– Nem megyek el, ameddig nem mondasz valamit – vonta össze a szemöldökét Wes.
Nem kellett zseninek lennie, hogy tudja, mit kellene mondania ahhoz, hogy végre véget érjen ez a beszélgetés, de mintha nyelvére csomót kötöttek volna, nem tudta megformálni azokat a szavakat. Túl közeli volt azonban a pofon emléke ahhoz, hogy megkockáztasson egy olyan választ, ami a másiknak nem tetszene. Mi van, ha dühöngeni kezd? Ha ismét megüti? És ő nem tud hová menekülni előle itt, a kihalt házban?
– Szent a béke – préselte ki magából végül, és még egy mosolyt is magára erőltetett, hogy alakítása hitelesebbnek tűnjön.
– Tudtam, hogy meg tudjuk beszélni – oldódott fel a férfi, lassan magához húzva a lányt, ügyet sem vetve bizonytalan ellenállására, hogy ajkaira hajoljon. Morgan minden porcikája kegyelemért könyörgött, mert ez a csók minden volt, csak az nem, amire vágyott volna: úgy érezte magát, mint akinek egy meztelencsigát dugnak le a torkán.
– Anyám mindjárt itt lesz – vetett véget az ölelésnek esdekelve. Akarta, hogy ez a férfi távozzon, legszívesebben kilökdöste volna az ajtón, és utánahajította volna az összes kezébe akadó tárgyat, hogy még csak véletlenül se jusson eszébe visszatérni. De muszáj volt kérnie. Ha szabad akaratából nem teszi meg, ő nem tehetett ellene semmit.
– Holnap gyere át este – súgta fülébe a férfi beleegyezése jeléül, Morgan pedig bólogatott, miközben tarkóján minden hajszála égnek állt az iszonytól. Amint Wes átlépte a küszöböt, elfordította a kulcsot, és felrohant a szobájába. Nem értette ezt a zsigeri taszítást, hiszen a férfi nem fenyegette őt, nem bántotta egyetlen szóval vagy tettel sem, mégis biztos volt benne, hogy nem csak másnap, de a jövőben soha többé nem fog a környékére menni.
Feldúltan roskadt le székére. Jó érzés lett volna, ha van valaki, akinek kiöntheti lelkét, és ez a valaki nem ítéli el őt, amiért magának kereste a bajt, és akár pár hülye viccet is elsüt, hogy megpróbálja őt felvidítani. Ha ez a valaki csak szimplán ott van a közelében. Már percek óta bámulta az éppen megnyitott közösségi oldal hírfolyamát, mikor a képernyő frissült, ezzel magára vonva figyelmét. A sors – vagy véletlen – kegyetlen játékot űzött vele. Gil osztott meg egy cikket a Get Out Of My Head blogról, amire ő is emlékezett év elejéről: ezt mutatta neki azon a végzetes napon, amikor betértek szendvicsezni Wes büféjébe. Az erőszak csak azért létezik, mert keresztülnézünk rajta – szólt a cikk címe. Kacérkodott a gondolattal, hogy rákattintson, de aztán úgy döntött, ez a téma csak felkavarná, úgyhogy inkább lejjebb gördített, hogy kémkedjen kicsit, mivel tölti napjait egykori barátja.
Egy videón akadt meg tekintete, amit még előző nap posztolt Gil, és talán nem is foglalkozott volna vele, ha nincs a leírásban ő is megjelölve, vagy száz másik diákkal egyetemben. Elindította a lejátszást. A képkockák gyorsan pörögtek – a jótékonysági bál hirdetménye volt, amiről hallott ugyan suttogást, de a téma már akkor sem érdekelte. Mégis többször is rányomott az újraindításra, mintha ezzel kapcsolatot teremthetett volna azzal, aki ezt a videót megalkotta. Biztos, hogy Gil keze is benne volt a dologban. Vajon hogy boldogul most, az AV klub elnökeként? Vajon kedvelik őt? Biztosan. Nem lehet nem szeretni.
Az életkedve rohamosan csökkent minden egyes másodperccel, amit a film újranézésével töltött, de nem érdekelte. Hónapok teltek el anélkül, hogy akár szót váltottak volna, és majd belehalt a vágyba, hogy megtudja, mi lehet vele. Ugyanakkor félt is. Mi van, ha olyasmit hall róla, amit inkább nem szeretne? Bal kezével megtámasztotta állát, úgy kattogott jobbjával időnként a lejátszásra. Kis idő múlva már kívülről idézni tudta volna a teljes szöveget.
A kép úgy állt össze fejében, mint ahogy egy marék fémport szippant fel egy mágnes – az AV klub együttműködött a dráma körrel és mindenkivel, aki még segíteni próbált az újságot megmenteni. Vajon, ha jelentkezne ő is, az megsértené kimondatlan egyezményüket, miszerint nem kerül többé Gil útjába? De hát őt is megjelölte a videó fölött. Mi ez, ha nem egyértelmű engedély? Sőt, talán meghívás! Talán neki is hiányzik, csak ennyi idő után már nem tudja, hogyan másképp adja ezt tudtára… Lelkesedése azonban csak pár pillanatig tartott. Gil nem volt olyan lúzer, mint ő. Ha hiányozna neki, nem keresne kifogásokat, hanem egyszerűen csak ráírna. Valószínűleg véletlenül jelölte meg őt is, vagy csak azért, mert már annyit sem jelent számára, hogy kerülni próbálja. És különben is… ez csak egy hülye poszt a Facebookon. Nem kellene neki ekkora jelentőséget tulajdonítania.
Teljes letargiában vonszolta magát az ágyához, hogy rávesse magát, és a párnáját kezdje szorongatni. Rose valószínűleg egyből kihúzná a nevét, ha be akarna jutni a darabjába. Pedig ő akár egy fát is szívesen eljátszana, vagy egy kerítést… Másra pedig már nem kerestek embereket, legalábbis olyan feladatra nem, ahol esélye lett volna kapcsolatba kerülni Gillel. Persze, ha sikerül valahogy beférkőznie a társulatba, akkor is valószínűleg beég, vagy a fiú egyszerűen keresztülnéz rajta. Hiszen ő egyike volt azoknak, akiknél a nem tényleg nemet jelent, és akik egyszer adják oda a szívük, de akkor úgy igazán – aki azonban összetöri, többé nem méltó a második esélyre. Hogy is képzelhette.
Egészen besötétedett, de ő még mindig csak feküdt az ágyán a néma házban. Tudta, hogy a családtagjai csak későn érnek haza, pedig vágyott volna egy emberi hangra. Ijesztő volt ez a csend, mintha az egész világon egyedül lett volna. Ha jobban belegondolt, tulajdonképpen így is volt. Senki sem volt, aki igazán ismerte volna őt, vagy aki egyáltalán meg akarta volna őt ismerni. Miért gondolják az emberek, hogy aki mosolyog, az boldog? Talán nem is hiszik igazán, inkább csak el akarják hinni. Félrenéznek, mint ahogyan az a sok ember is, amikor az a pofon elcsattant. Persze nem, mintha kötelessége lett volna bárkinek is törődni vele. Hiszen mégis ki ő? Akiben a legjobban bízott, hátat fordított neki, mert olyan dolgokat tett, hogy többé rá sem tudott nézni. Wes is azért ütötte meg, mert ő nem volt jó ember. Ő csak bántani tudott mindenkit maga körül.
Arcát a párnájába temette, hogy felitassa vele kicsorduló könnyeit. Nem értette, miért lett most úrrá rajta ennyire a reménytelenség, hiszen ez a nap is csak olyan volt, mint a többi. Hosszú ideje minden nap ugyanolyan volt számára. Talán ideje lenne egyszerűen csak feladni. Elfogadni, hogy ő nem jó semmire, és őt nem lehet szeretni. Könnyebb lenne, mint tovább gyűjtögetni a kudarcokat. Minden csak döntés kérdése. Talán ha úgy döntene, felkapcsolja a lámpát, az elűzné a sötét gondolatait is, és minden úgy lenne, ahogyan eddig: másnap iskolába menne, mosolyogva. Akkor talán nem égetné torkát az a gondolat, hogy senkinek sem hiányozna, ha nem lenne.

Liam

A Collinnal való beszélgetése után félve indult el a találkozóra. De mégsem mondhatta le Maxet csak azért, mert rossz előérzete volt. Illetve igazából nem is volt kifejezetten az. Csak egy hang motoszkált az agya leghátsó szegletében, de valahogy egyszerűen nem akart csitulni. Aggódott, hogy vajon mi fog történni a férfi lakásán.
Pedig először még kifejezetten örült, hogy ott futnak össze legközelebb. Hiszen utálta azt az érzést, ami szinte végig a hatalmában tartotta első randijuk alkalmával. Hogy próbálna közvetlenebb lenni a férfival, de közben meg fél, mit gondolnak kettejükről a járókelők. Egyszerűen nem tudtak egymásra hangolódni. Bár az is lehet, hogy csak ő volt képtelen elengedni magát, Max pedig jól elvolt. Hát, végül is úgy azért könnyebb, ha nem a te ismerősöd pofozzák fel a szemed láttára…
De most nem lesz ott más. Csak ő és Max. Remélte, hogy kellemesen telik majd az idő. És remélte, hogy Max nem fog ráerőltetni semmit, amit nem szeretne. Bár eddig nem olyannak tűnt, mint aki ilyenekre lenne képes.
Először természetesen ismét egy semlegesnek mondható helyen találkoztak. Egy buszmegállóban, közel a férfi lakásához. Max kijött elé a megállóba, majd kettesben sétáltak visszafelé. Liamnek így pont elég ideje volt ismét átérezni azt, amit első találkozójukkor is érzett: a feszengést. És mire a lakás bejáratához értek, már vágyott arra, hogy végre kettesben lehessenek. Még úgy is, hogy nem akart a férfitól semmi különöset. Sem csókot, szexet pedig végképp nem. Igazából nem tudta volna elképzelni, ahogy szájon csókol egy férfit. És néha megrémítette a tudat, hogy végső soron pedig erre megy ki ez az egész ismerkedősdi.
Néha őszintén undorodott is magától. Hogy hogy juthat egyáltalán az eszébe, hogy neki egy másik férfi társasága kell. Hiszen ez a természet meghazudtolása! De valahogy sejtette, hogy mélyen, legbelül erre vágyik. Bár, hogy pontosan mire, vagy hogy miért, azt a mai napig nem tudta megfogalmazni. És ha mondania kellett volna valamit, mire is számít ettől az egésztől most, ezt felelte volna. Hogy tisztázza magában ezeket a kérdéseket.
Mikor beléptek az apró kis lakásba, Max az előszobából rögtön a saját szobája felé terelte őt. A semleges környezetnek titulált utcáról így percek alatt, szinte nulla átmenettel kötött ki Max személyes életterében. A férfi illata betöltötte a levegőt. Legalábbis Liam feltételezte, hogy ez az, hiszen még sosem mert olyan közel lenni a férfihoz, hogy érezhesse rajta. És nem mellékesen szerencsére Max sem fújta be magát olyan erősen, hogy azt kilométerekről lehessen érezni.
A házigazda felkapcsolta a villanyt, Liam pedig megpróbálta befogadni teljes valójában a szobát, amit korábban fényképeken már látott. A férfi félmeztelen felsőtestével egyetemben. És ha be kellett volna vallania, ott egyáltalán nem a szoba kinézetével foglalkozott.
Így most először vette szemügyre a szoba részleteit. Azt, hogy egy tévé áll a sarokban, előtte pedig egy franciaágynak kihúzott kanapé van, már korábban is összerakta. De a szoba többi részét, így például a mindenféle mütyürrel telepakolt íróasztalt, vagy a falra tűzött fotókat csak most mérte fel alaposabban.
– Miközben nézelődsz, beállítom a filmet, rendben? – vetette fel Max, mintegy büszkén konstatálva, ahogy Liam elmerül a szoba látványvilágában. – És ha találsz valami érdekeset, kérdezz nyugodtan róla – tette hozzá, majd el is indult a tévé irányába.
– Milyen filmet nézünk? – érdeklődött a fiú, miközben épp a fotókat böngészte, és kereste rajtuk, hogyan nézett ki randipartnere pár évvel ezelőtt.
– Bates Motel – felelte Max. – Ismered? – kérdezte.
– Ööö – esett gondolkodóba Liam. – Ez nem annak a hotelnek a neve a Ragyogásból?
– De, igen. És csináltak egy előzmény-sorozatot hozzá, ami végigveszi, mi minden történt, hogy oda jutottak a dolgok, ahová – válaszolt Max készségesen. Liam arca kissé elkomorult, amit ő is észrevett, és szóvá is tette: – Valami baj van?
– Nem igazán rajongok a horrorfilmekért – ismerte be végül kis tétovázás után.
– Ne aggódj, ez nem annyira véres – ígérte.
– Honnan tudod? Már láttad? – csodálkozott Liam.
– Nem… csak hallottam – felelte a férfi, majd helyet foglalt az ágyon, és tekintetével Liamet is odainvitálta. A fiú azzal a reménnyel csatlakozott végül, hogy az a valaki, akitől Max hallott a sorozatról, hasonló ingerküszöbbel rendelkezik, mint ő is, mert különben nehéz este elé néz, egészen más szempontból, mint arra korábban lelkiekben készült.
– Nyugi, itt vagyok, ha baj van – próbálta kényelmesebbé tenni a helyzetet Max, miközben Liam helyet foglalt, de a fiú valahogy úgy érezte, mintha ezzel pont ellenkező hatást ért volna el.
– Oké – felelte azért mégis. Nem akarta, hogy partnere kényelmetlenül érezze magát. Kettőjük közül legalább egyikük ne.
– Nem szeretnél ledőlni? – érdeklődött Max szinte azonnal, ahogy a fiú leült.
– Nem, köszönöm, jó így – utasította el finoman Liam. Nem is tudta volna megmondani, miért. Talán csak kényelmetlen volt neki ez a helyzet. És olyankor az ember szereti magát a lehető legkisebbre összehúzni. Amihez jelenleg az ülés állt legközelebb, mint elérhető opció.
– Rendben – nyugtázta egy mosoly kíséretében a másik. Valószínűleg minden erejével azon volt, hogy Liamet ellazítsa kissé. – Nem gond, ha én ledőlök? – kérdezte utána. A fiú fejrázással tudatta vele, hogy csak nyugodtan. Max az ágy hátsó, tévétől távolabbi felére húzódott, majd kényelembe helyezte magát, és elindította a filmet.
Talán mégis jobb lett volna, ha nem horrort néznek. Igaz, el kellett ismerni, hogy annyira azért tényleg nem volt véres a dolog. Legalábbis az elején, amit Liam eddig látott, nem verte ki nála a biztosítékot. Viszont így, hogy már nem kifejezetten a férfi jelenlétére koncentrált, hanem a képernyőre, kezdett feloldódni. Valahogy a férfi illata, közelségének tudata szépen lassan ellazította Liamet. És tette ezt annak ellenére, hogy közben a fiú ízlésvilágától legtávolabb eső műfajt nézték.
– Tényleg végig ott szeretnél ülni? – kérdezett rá finoman Max, pont eltalálva azt a pillanatot, mikor Liam már eléggé feloldódott ahhoz, hogy erre nemet mondjon. Kicsit esetlenül ugyan, és a kényelmetlenség érzetét egy pillanatra felidézve, de ő is ledőlt az ágyra.
– Látsz tőlem? – tudakolta meg azonnal, miközben nem mert hátrafordulni a férfi felé, hiszen meglehetősen közel voltak egymáshoz.
– Persze – nyugtatta meg Max. – Kényelmes így?
– Igen – felelte Liam bizonytalanul.
Nagyjából tíz perce fekhettek így, mikor Max lágyan Liam oldalára helyezte a tenyerét, kicsivel a csípője felett. A farmer merevsége még jobban csillapította ezt az érzést, így az átmenet még finomabb volt.
Aztán Max nagyon lassan csúsztatni kezdte felfelé a kezét. Benyúlt Liam pulóvere alá, de tenyere szigorúan a póló fölött maradt. A fiú még így is beleborzongott ebbe. Még sosem érintette meg őt senki így, ebben a formában. Bár maga az érintés is, mint olyan, meglehetősen szűkösen volt mérve eddigi életében. És most nagyon jólesett neki; az pedig, hogy a férfi ilyen lassan, észrevétlenül volt képes lépésenként meghódítani őt, csak még inkább eloszlatta a fiú „nem akarom” kategóriás gondolatait.
Mikor a kéz már a fiú mellkasánál járt, Max szorosan magához húzta. A lágy érintés erőteljessé vált, határozottá. Igaz, az eddigi manőverezésből is a mérhetetlen magabiztosság sugárzott. Max egyszerűen tudta, mikor mit kell mondania, mit kell tennie, és néhány perc elteltével Liamet már kenyérre is tudta kenni.
A fiú pedig megremegett. Még mindig merevnek érezte viselkedését. De szerette volna átadni magát ennek a dolognak, hogy tudassa a másikkal, mennyire jólesik neki ez most. Hogy mennyire vágyik erre az ölelésre. És hogy tényleg igaza volt, mikor azt mondta: tudni fogja, amikor megöleli őt. Mert most minden kétséget kizáróan megtörtént.
Liam nemes egyszerűséggel küszködött. Rettentő merevnek érezte magát. Mintha Max nem egy embert, hanem egy darab deszkát ölelgetne. És már a lehető leglehetetlenebb dolgok is eszébe jutottak. Például az, hogy nem akart lefeküdni a férfival. Még nem. Ez tiszta sor volt. De valamiért megmozdította a csípőjét, és nekinyomta a fenekét Max ágyékának. Ha meg kellett volna fogalmaznia ezt, talán incselkedni próbált vele… Amit Max is csinált korábban, még a képek küldözgetése során.
– Jól éreztem, hogy hozzám nyomtad a feneked? – kérdezett rá Max, ami végérvényesen eldöntötte Liamben: ez rettenetes ötlet volt.
– Nem… nem – tagadta azonnal.
– Pedig úgy tűnt – jegyezte meg Max, kissé rosszallóan, ami feltehetően a hazugságnak szólt. De Liam nem reagált semmit erre. És az egész incidens elfelejtődni látszott, mire a film véget ért.
– Hogy tetszett? – érdeklődött a férfi, miközben még mindig feküdtek, és magához szorította Liamet.
– Egész… jó volt – préselte ki magából a fiú, de valószínűleg Max érezte, hogy ez nem volt teljesen őszinte vélemény, mert kijelentette:
– Legközelebb mást fogunk nézni – nevetett, majd lassan elengedte a fiút.
– Meddig érsz rá egyébként? – kérdezte Liam, miközben feltápászkodtak.
– Nyolctól találkozom egy barátommal – felelte a másik, a fiú pedig rögtön az órára nézett. Nem sok idő volt már nyolcig. Ő pedig nem akarta feltartani a férfit.
Ezzel párhuzamosan egy másik gondolat is szárba szökkent fejében. Vajon ki lehet ez a barát, akivel találkozik? Csak nem egy másik randipartner? De megpróbálta csillapítani gondolatait. Ez nem rá tartozik. Max azzal találkozik, akivel csak akar. Hiszen semmi komoly nincs köztük.
– Meg tudnád kicsit masszírozni a hátam? Eléggé elfeküdtem most a film alatt – kérte őt Max ezután. Liam lopva ismét az órára nézett.
– Nem kéne indulnunk lassan? Nem szeretném, hogy elkéss – magyarázkodott. Tényleg nem akart a férfi terhére lenni.
– Nyugi, még időben vagyunk – bizonygatta. – De ha nem szeretnéd, akkor nem muszáj – tette hozzá azért.
– De, szívesen – felelte Liam.
– Akkor azt megköszönöm – mondta Max, majd lehúzta a pólóját. Mielőtt azonban Liam félreérthette volna a helyzetet, már feküdt is le az ágyra, hassal. A fiú bizonytalanul fölé telepedett, és erőtlenül nyomkodni kezdte partnere hátát.
– Nyugodtan mehet erősebben is – biztatta őt a férfi. Liam próbált kis erőt vinni mozdulataiba, de érezte, hogy nem az igazi, Max azonban mégsem szólt többet.
Fogalma sem volt, miért, de valamiért nagyon a fejébe vette, hogy nem szeretné, ha a férfi elkésne. Eleinte csak percenként nézett az órára, aztán már folyamatosan azt bámulta. És bár nem tudta, hogy pontosan hová is beszélték meg a találkát, és mennyi idő odaérni, egyszer csak ismét rákérdezett, hogy nem kéne-e már elindulniuk.
– De – felelte Max kis gondolkodás után. Liam érezte, hogy Max legszívesebben még vele maradt volna. De nem akarta keresztül húzni a számításait. Csalódottan ugyan, de a férfi magára húzta a pólóját, majd összepakolta a szükséges dolgokat a táskájába, és az előszoba felé terelte Liamet.
Mikor a fiú lehajolt bekötni a cipőfűzőjét, viccelődve-kihívóan odaállt elé, rámutatva, hogy Liam feje most nagyjából egy magasságban van az ágyékával. Liam kínosan elnevette magát, majd ráhúzta a masnit lábbelijére.
Amint leértek az utcára, azonnal falak emelkedtek közéjük. Liam ismét azon pörgött, hogy mit gondolhatnak róluk az őket körülvevők. Az előszobában történt kínos pillanatok csak átmenetként szolgáltak az utcai hangulathoz, mint azt utólag megállapíthatta.
De ez a kellemetlenség nem tartott sokáig. A buszmegállót elérve ugyanis Max elbúcsúzott tőle, és gyalog indult el a másik irányba. Liam csak ekkor érezte meg, milyen hűvös van idekint. Rögtön eszébe jutott Max testének melege, amit odafent a lakásán érezhetett. Az érzés, ahogy valaki szorosan a karjai közt tartja. A biztonság.
Most már nem úgy tekintett erre, mint valami abnormális dologra. Mert nem arról volt szó, hogy egy férfi átölelt egy másikat. Hanem sokkal inkább arról, hogy támogatást kapott. Biztonságérzetet. És számára ezt egy erős kiállású, határozott valaki tudta megadni. Aki történetesen egy férfi. És már biztos volt benne, hogy ez a vágy meg fog maradni számára. Erre lesz szüksége. Hogy valaki határozott legyen vele, és megmutassa, mi minden van még az életben, amiről eddig csak elképzelni sem merte, hogy vágyhat rá.
Még egyszer felnézett a házra, ahol Max lakása volt. Megpróbálta magába zárni ezt a pillanatot. Mivel nagy áttörést ért el, és végre dűlőre jutott abban, amit eddig tapasztalatlansága és félelmei gátoltak. Még egyszer felnézett, aztán felszállt a buszra.