11. Váratlan kihívás

Kitty

Nem volt jó napja, mert rosszul aludt az éjszaka, és nem is esett túl jól reggel iskolába jönni. De jött, zokszó nélkül végigülte és végigjegyzetelte az összes óráját, viszont a végére határozottan az volt az érzése, hogy már csak az tartotta életben, hogy egyre közelebb sétált a kijárathoz.

Éppen ezért volt olyan kényelmetlen érzés a gyomrában, amikor már majdnem az ajtóban valaki a nevén szólította. Egy megadó sóhajjal fordult vissza, de azonnal megfeledkezett a saját nyomoráról, amikor meglátta Gina gondterhelt arcát. Nem álltak kifejezetten közel egymáshoz, csak az újsággal kapcsolatban váltottak időnként néhány szót – és éppen ezért volt biztos benne, hogy bármi történt is, annak csak és kizárólag a suliújsághoz lehetett köze.
– Baj van?
– Nem… nem tudom – rázta a fejét Gina, és mielőtt folytatta volna, az alsóajkába harapva körbenézett. – Azt hiszem. Adrian tiszta ideg, valami nem megy neki, és kérte, hogy keresselek meg neki.

Kittyben egy pillanatra megállt az ütő. Ez több szempontból is probléma volt – egyrészt, ha Adrian felismerte, hogy segítségre van szüksége, akkor valamin nagyon elakadhatott, másrészt pedig volt nagyjából fél órájuk lapzártáig, és ha csak nem az internetet kell visszahoznia a főszerkesztőjének a leadáshoz, akkor csúszni fognak. Rögtön az első számmal.
– Jó, menjünk – döntötte el, ahogy megindult az egyik folyosón a szerkesztőség terme felé. Nem kellett hátranéznie, hogy tudja, Gina is a sarkában volt, és ezúttal kifejezetten örült neki, mert a tizedikes lány kifejezetten ügyes volt, ha valamilyen feladatot kiadtak neki. Magától nem feltétlenül találta volna ki, mit tudott segíteni, de helyesen írt és jó volt infóból.

Lendületesen nyitott be az ajtón, és elég volt csak egy pillantást vetnie Adrianre, hogy felmérje, valami tényleg nem stimmelt. Éppen ezért odalépve hozzá elhessegette a gép elől.
– Mi a baj? – kérdezte, ahogy leült a főszerkesztő székére, hogy ránézhessen a monitorra. A szövegszerkesztőben hamar felfedezte az elkészült cikkeket, de az oldalszám nem stimmelt, és ahogy végiggörgetett a dokumentumon, azt is látta, hogy ez ebben a formában nem mehetett a nyomdába. Persze, kétségtelen volt, hogy Adrian nagyon igyekezett normálisan megtördelni a neki leadott anyagot, de egyértelműen nem ment neki elég gyorsan vagy épp elég jól.

– Sehogy nem férek bele az oldalszámba – kezdett idegesen járkálni a fiú. – Hosszabb cikkeket adtak le, mint amennyivel számoltunk, és…
– Mindig hosszabbakat adnak le – intette le Kitty. Nem ezzel van a baj, mert ettől még bele kellett férniük a keretbe, méghozzá egységes betűtípussal és betűmérettel. Ez nem volt lehetetlen vállalkozás, csak épp rohadtul pepecselős. És az egyáltalán nem segített egyiküknek sem, hogy Adrian annyira ideges volt, hogy ide érezni lehetett, hogy mindjárt felrobban.
– Most mit fogunk csinálni? – kérdezte Gina óvatosan.

Kitty nem válaszolt, csak elkezdett kattintgatni, hogy legalább azt átlássa, pontosan mennyit kell belepasszíroznia még a megengedett oldalszámra.
– Kitty…?
– Csak… – Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán fordult az idegesen toporgó lány felé. – Ha nem tudod nekem legális módon megfojtani Adriant, inkább fogd be, jó? Mindjárt kitalálok valamit.
– Ez nem az én hibám! – kérte ki magának Adrian, de amikor Kitty felé fordult, inkább nem járatta a száját, csak tovább járkált fel-alá.
– Oké – szólalt meg percekkel később Kitty, mire a két másik mintha megdermedt volna egy pillanatra. – Te telefonálj oda, hogy kérsz még egy órát, mert közbejött valami technikai jellegű probléma, és tök mindegy, hogyan, de dumáld ki – kérte Adriant, aztán Ginához fordult. – Te meg kapcsolj be egy gépet, és próbálj meg húzni a cikkedből pár sort, jó?

Igen, ez működhet. Ha mindannyian húznak egy kicsit a sajátjukból, meg kiselejteznek egy-két képet, icipicit állítanak a margókon… Akkor bele fognak férni.
– Jó, és aztán mit csináljak? – kérdezte Adrian, ahogy elővette a telefonját.
– Semmit – nézett rá Kitty hűvösen. – De legközelebb tanuld meg felmérni a korlátaidat lehetőleg még azelőtt, hogy kifutunk az önérzeted miatt a határidőből.
Nem mondott neki többet, és nem volt kapacitása foglalkozni azzal, hogy a fiú arca vörösleni kezdett – hogy a szégyentől vagy a dühtől, az jelen helyzetben nem is érdekelte.


Cameron

Amikor Cameron megérkezett, az amúgy sem túlzsúfolt teremben csak és kizárólag saját lépteinek visszhangjai köszöntötték. Arcvonásai hosszú idő óta először őszinte mosolyra húzódtak, ahogyan az ismerős színek, formák és illatok melengető otthonként ölelték őt a keblükre. Nem is akart a kelleténél több időt elvesztegetni, tőle szokatlanul sietős léptekkel vágta be magát az öltözőbe, ahonnan néhány perccel később már teljes harci díszben érkezett ki. A többiek ekkor kezdtek csak szállingózni, magukban jót mosolyogva az amúgy igencsak kiegyensúlyozott és nyugodt fiú lelkesedésén.

Mire az óra hivatalosan is elkezdődött, már egy vidáman zsibongó embertömeg fogadta az utolsóként érkező edzőt. Szokásos szigora helyett most néhány pillanatig kémlelte diákjait tisztes távolból, ami igazán csak Cameronnak tűnt fel. Évek óta ismerte Mr. Windburryt, és már tökéletesen átlátott a felszínén. Tudta, hogy bár nem sokszor hangoztatja, nagyon is büszke rájuk, ez az érzelem pedig ezúttal egy másodperc erejéig a szemében is tükröződött. Amikor a fiú éppen tervezett volna odainteni neki, visszatért a jól ismert szúrósság a tekintetébe, és egy feltűnően hangos köhintéssel azonnal csendre parancsolta az ifjakat.

– Köszöntök viszont mindenkit! – kezdte tiszteletet parancsolóan a földre telepedő diákok fölé tornyosulva. – Nem szeretnék hamis kételyeket táplálni, ez az év is iszonyú nehéz lesz, de mint tudjátok, a kemény munka mindig meghozza a gyümölcsét – magyarázott, mire egyetértő biccentések és hümmögések érkeztek válaszul. Cam széles mosollyal bólogatott. Egész nyáron alig várt mást, csak hogy ismét kitáncolhassa a lelkét is. Igen, fájt, igen, kemény volt, de semmi sem volt képes úgy megdobogtatni a szívét, mint az első ismerős taktus hangja a színpadon. – Idén viszont egy igen különleges versenykiírást kaptunk… – lobogtatott meg a kezében Mr. Windburry egy semmiből elővarázsolt, kissé gyűröttnek tűnő lapot.

A témánk idén a modern és a tradicionális ötvözése lesz. – Eme elhangzó mondatra halk pusmogás hallatszott, de mindenki továbbra is feszülten figyelt az edzőjükre.
– Szokás szerint várom majd az ötleteket a dobozba, tudjátok, egyik sem lehet rossz, ez pedig egy különösen szabad téma, szóval senki se fogja vissza magát!
Mikor az igen rövidre fogott tájékoztató befejeződött, mindenki csillogó szemekkel és merészebbnél merészebb ötletekkel indult nyújtani. Rég kaptak ennyire szabadon értelmezhető témát, és ez meg is látszott mindenkin.
– Neked mi jutott eszedbe? – kérdezte Linda a távolba meredő Cam mellé somfordálva. Közben persze elegáns mozdulatokat végzett, elvégre itt sosincs lazsálás.

– Egy versem… – vallotta be Cam néhány pillanat hezitálás után. Szinte reflexből végigfutott a hátán a hideg, amikor olyanokról beszélt, ami ismerősei legnagyobb része előtt hétpecsétes titok volt. Szünetek után mindig emlékeztetnie kellett rá magát, hogy ez az otthona, itt ledobhatja a „gimi jó pasija” skatulyát, és a tűzbe vághatja. – Bár nem igazán tudom, hogy lehetne egy versből balett-előadást csinálni – húzta össze végül a szemöldökét elgondolkodva.
– Szerintem biztosan kitalálnál valamit – pirult el óvatosan a szőkeség.
– És neked? – kérdezett vissza a fiú mosolyogva, de választ már nem kapott, ugyanis egy föléjük magasodó árnyék belefojtotta a szót a törékeny lányba.

– Cameron – biccentett Mr. Windburry, miközben szokásához híven borostáját dörzsölte. – Óra után majd ne rohanj el, beszédem lenne veled.
– Természetesen – válaszolt vissza, miközben a férfi mélybarna szemeibe nézve próbált rájönni, hogy postázza-e el a végrendeletét a szüleinek, vagy valami teljesen másról van szó. Mint általában, most sem vált be a „trükk”, a fiú kíváncsiskodó tekintetére sem érkezett semmi látható reakció. Cam megadóan sóhajtott fel, ahogy a férfi eloldalgott, majd a spiccét még feszesebbre szorította. Másfél órával és a kellemetlennél pont egy cseppnyivel több izzadsággal később vöröslő arccal pihent meg végre.

A többiek, mint néhány kiéhezett állat, rohantak az öltöző felé egy kis víz és pihenés reményében, Cam azonban csak szuszogva a teremben maradt, ahogy korábban azt ígérte. Arcára otthonos boldogság költözött, és bár tudta, hogy a cipőjében sajgó lábujja minden valószínűség szerint ismét vérzik, annál jobb kedve nem is nagyon lehetett volna. Amikor észrevette, hogy nincs egyedül, kissé bizalmatlanul pillantott a vele maradt feketeség irányába. Ahogyan a tükör előtt a sminkjét igazgató Christine-re nézett, csakis arra tudott gondolni, hogy a lány minden megtestesítője, amit ő nem szeret. Gazdag szülők, magániskola, a legújabb iPhone, márkás ruhák és mérhetetlen beképzeltség… bár az kétségtelen, hogy az egyik legtehetségesebb táncos…

– Cameron, Christine – szólította meg őket Mr. Windburry, majd a korábban látott papírral a kezében magához intette a két fiatalt. – Idén módosítottak egy kicsit a szabályzaton, és most már egy egyesületből két kategóriában is lehet indulni – kezdte kissé sejtelmesen. – Lehet csoportos és páros is, és utóbbiban rátok gondoltam – pillantott rájuk felváltva. – Persze csak ha elvállaljátok.
– Csodás lenne – mosolygott a lány Cameron felé, holott a fiú szinte biztos volt benne, hogy utálta őt. Nem tetszett neki, hogy titkolta a valódi identitását, amit a srác igazából őszintén meg tudott érteni.

– Nagyon szívesen – bólintott végül ő is tanáruk felé, akin mintha egy szemhunyásnyi pillanatra az elégedettség suhant volna át. Ezek után mindketten otthagyták ők a gondolataival. Cameron nagyon boldog volt. Mielőtt ő is zuhanyozni tért volna, még utoljára megvizsgálta saját tükörképét, majd hatalmasat sóhajtva elindult. Tudta, hogy amint kiteszi ismét a lábát, ideje lesz visszabújni szokásos szerepébe.

12. Megértő fülek

Latest posts by Sims Addicts (see all)

1
Hozzászólás

avatar
1 Hozzászólás
0 Válasz
0 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
0 Hozzászólók
Történet - Tintavér - 10. Klisé - Sims Addicts Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
trackback

[…] 11. Váratlan kihívás […]