Tintavér – 67. Elhallgatott igazság

Morgan

Kellemes őszi nap volt madárcsicsergéssel, a lehullott avaron futkározó dagadt mókusokkal. Morgan szeretett a parkba járni. Ilyenkor már kevesen választottak szabadtéri programot randizásra, így zavartalanul beszélgethettek Wesszel. Mindig úgy érezte, megbámulják őket, mikor együtt vannak. És hát miért is ne tennék? Mit keres egy ilyen férfi mellett egy nyurga, pápaszemes tinilány? De amikor beültek valahova, ahol legalább a tekintetek egy része elől elrejtőzhettek, Wes mindig ragaszkodott hozzá, hogy gálánsan meghívja őt erre-arra.
Nem szokott az ilyesmihez, mindig zavarba ejtette. Gil néha fizetett neki egy kávét vagy pizzát, de ő a barátja volt. Wesnek nem akart semmiben a terhére lenni.
– Csendes vagy ma – jegyezte meg a férfi, miután már vagy tíz perce sétáltak hallgatásba burkolózva. – Gond van a suliban?
Morgan elvörösödött. Wes szájából olyan furcsán hangzott a szó, hogy „suli”. Miközben neki már munkahelye van, lakása, és ezer éve túlvan élete tanulós szakaszán. Fel sem nézett az éppen maga előtt rugdalt gesztenyéből, hogy nehogy keresztezze egymást pillantásuk.
– Csak fáradt vagyok – közölte lehangoltan. Éppenséggel ez nem volt igaz. Hiába lehetett azzal az emberrel, akivel legjobban szeretett volna, gondolatai mégis folyton elkalandoztak aggasztóbb dolgok felé. A Spencer utáni hajtóvadászathoz, a jelenethez Gillel a raktárban, majd a „szakításukhoz”. Ezek olyasmik voltak, amiket a másik biztosan nem akart volna hallani, vagy legalábbis ő nem állt készen rá, hogy elmesélje őket.
– Otthon mit szóltak hozzá, hogy velem találkozgatsz? – próbált kitartóan Wes beszélgetést kezdeményezni.

Uhh. Ez ismét egy olyan téma volt, amiről Morgan nem tudta, mit mondjon. Azt, hogy randizni kezdett, nem tudta senki, és ez nem is volt véletlen. Egyrészt még saját maga számára is új volt az érzés, és nem mert volna mérget venni a happy endre. Amióta a férfi először visszavonulót fújt, Morgan attól tartott, hogy ez újra meg fog ismétlődni. Ha pedig ez tényleg megtörténik, már kétszer ejtette ugyanaz a pasas. Ezt úgy is nehezen emésztette volna meg, ha nem szánakoznak tömegek a megaláztatásán. Másrészt tartott tőle, hogy az anyja kiakad, ha másért nem, a korkülönbség miatt. Állandóan túlféltette őt, ha fiúkról volt szó, ha rajta múlt volna, Morgan csak képeskönyvből ismeri meg a másik nemet. Így ameddig lehetett, igyekezett elkerülni a magánélete miatti összecsapásokat.
– Még nem is mondtad el, igaz? – mosolyodott el a férfi. Szerencsére inkább mintha szórakoztatta volna a dolog, nem vette a szívére.
– És neked mit szóltak a barátaid, hogy velem jársz? – szúrt vissza Morgan ugyanazzal a kérdéssel. Nem tetszett neki, hogy Wes így átlátott rajta. – Fogadjunk, nem tudja még senki – fordult diadalmasan a másik felé, mintha már borítékolhatta volna, hogy igaza volt.
– Ó, dehogynem – tiltakozott a férfi. – Én mindenkinek elmeséltem, hogy egy vicces, csinos lánnyal randizom – biztosította az állítás ellenkezőjéről, miközben megállt vele szemben, és megfogta két kezét. Morgan kellemesen megborzongott a gondolattól, hogy Wes ilyen nyíltan felvállalja az egész világ előtt. – Még ha picit harapós is néha – fűzte hozzá csibészes mosolyával. Biztosan tudta, milyen jól áll neki.
Morgan más körülmények között egy ilyen megjegyzés miatt önérzetesen lázadt volna, de most csak a férfi mélybarna szemeit látta maga előtt, és az arcába hulló, selymes hajtincseket. Szívverése felgyorsult, és éppen hogy el tudott nyomni egy epekedő sóhajt. Amikor Wesszel volt, nem érezte magát vesztesnek. Hiszen mi többet kívánhatott volna? Figyelmes volt, magabiztos, és veszettül szívdöglesztő. Hűvös szellő támadt, úgyhogy a férfi közelebb húzta magához. Ez volt az a pillanat, amikor Morgan összes apró sejtje bizseregni kezdett, nem törődve a deja vu érzéssel. Elengedte az összes rossz gondolatot, ami nyomasztotta. A férfi érezte viselkedése változását, és elégedetten mosolygott. Szemeit résnyire zárta, és arcával közeledni kezdett hozzá. Morgan agyában vad neonfényekkel villogott a visszaszámlálás az első csókig, ami a legtökéletesebbnek ígérkezett, amiről valaha álmodott. Olyan rettenetesen akarta! Arca kipirosodott az izgalomtól, és aggódni kezdett, nehogy tenyere is nyirkossá váljon, és összeizzadja Wes kezét, ezzel megzavarva a pillanatot. Lélegzetvisszafojtva várta a csókot. Aztán kábító erővel taglózta le a gondolat: mi van, ha béna lesz? Elvégre még nem csinálta senkivel. Wes pedig már vagy ezer nővel. Mi van, ha olyan idétlenül fog csapkodni a nyelvével, mint egy partra vetett, életéért küzdő hal? Lehet, ki sem kellene dugnia a nyelvét. De az meg olyan érzés lenne Wesnek, mintha egy hullát csókolgatna. Úristen, mi van, ha egyszerűen kiröhögi, és otthagyja? Ajkai olyan áthatolhatatlanul szorultak össze, mint egy sziklafal. Túl nagy volt a tét, és csak egyetlen esélye volt, amit nem szabadott elbaltáznia.
Rémülettől kikerekedett szemmel pattant hátrébb, és tépte ki kezeit a férfi ujjai közül. Rá sem tudott nézni zavarában. Feldúltan hátat fordított, és meg sem állt a legközelebbi padig, amit már jótékony félhomályba burkolt az alkony. Jó ég, mit tett. Erre a csókra várt, mióta először megpillantotta abban a bárban, és mégis képes volt visszautasítani. Tuti, hogy eljátszotta minden esélyét. Hogy is hihette, hogy majd pont ő lehet boldog egy ilyen félistennel. Hiszen ha végigmegy az utcán, méterenként talál olyan lányt, aki a helyére lépne. Arra eszmélt, hogy Wes letelepszik mellé a padra. Továbbra sem mert ránézni, inkább cipője orrát fixírozta. Ha felé fordítja fejét, úgyis tudta, mit látna: vagy egy dühös West, vagy pedig egy szánakozót, aki szakítani készül vele. Megpróbált legalább felkészülni a pillanatra.
– Bocsáss meg – szólalt meg a férfi rövid torokköszörülés után. – Rossz pillanat volt – suttogta bűnbánó hangon. Morgan majd’ leesett a padról meglepetésében. Önmagát hibáztatta?
– Nem a te hibád – próbálta eloszlatni ezt a képtelenséget. Nem bírta látni az önvádat partnere szemében. – Én vagyok nagyon… szóval nagyon… – kereste a szavakat.
– Félénk? – tippelt Wes. A lány pironkodva bólintott, bár ő ennél keményebb szavakat használt volna magára. – De hát ez csak egy csók. Nem kell ennyire komolyan venni – lepődött meg a férfi, Morgan viszont minden szavától egyre mélyebbre süllyedt saját önsajnálata mocsarában. Könnyen beszél az, aki épp a megszámlálhatatlanul sokadik nyelvcsatájára készül. Neki olyan lehet ez, mint levegőt venni.
– De én még soha… soha. – Nem volt ugyan a nyelvtani szabályoknak megfelelő mondat, a hatása azonban lehengerlő volt. A férfi megrökönyödött, és kiegyenesedett ültében.
– Oh. – Csak ennyi jött ki száján. Látszott rajta, hogy sokkolta az információ, és lázasan gondolkodik. – Akkor te még nem is… – pillantott felé félreérthetetlenül, és a lány legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Wes rájött a titkára.
– Ez gond neked? – puhatolózott Morgan, de a lazának szánt szavak helyett inkább halk nyöszörgés jött ki torkán. Ráadásul választ sem kapott azonnal. Tutira vette, hogy Wes azon agyal, hogy kerülhetett össze egy ilyen óvodással.
– Nem, nem az – ingatta fejét a férfi. – Csak mivel te kezdeményeztél, azt hittem, kicsivel több tapasztalatod van. – Úgy tűnt, egyáltalán nem rejti véka alá, amit gondolt. Mikor azonban meglátta Morgan lekonyuló száját, azonnal folytatta. – De ez nem baj, sőt! Értékelem – biztosította megnyugtató hangon. – Nem akartalak sürgetni. Most pedig megfogom a kezed. Azt azért lehet, nem? – próbálta oldani a hangulatot egy mosollyal.
Morgan hálásan pislogott rá. Alig hitte el, hogy Wes minden bonyolító tényező ellenére is ott ül vele a padon, és nem akarja faképnél hagyni. Arra gondolt, meg sem érdemeli ezt a férfit, miközben ujjaik a deszka fölött finoman egymásba kulcsolódtak.

Liam

Épp elmélyülten tanult. Illetve csak tettette. Nem mintha bárki láthatta volna, hiszen a kollégiumi szobájának magányában volt. Egy lélek se volt a közelben. De ő mégis azt tettette, hogy épp elmélyülten tanul. A saját lelkiismeretét akarta meggyőzni? Talán. De az a kis dög jobban képben volt, mint gondolta volna. Lehet, nem tanulnia kéne.
Felállt az asztalától, a laptopjáért indult. Lerakta az asztalra, felnyitotta. Három perc múlva hét. És már most kifogyott a tettetésből… Eszébe jutott, hogy talán ránézhetne a blogjára, hátha érkeztek új kommentek. Már majdnem begépelte a címet, mikor megtorpant. Nem, ehhez nincs gyomra, mert Spencer jut róla eszébe. Szegény Spencer. Még két perc van hétig. Mégis mi a fenét tettessen, hogy legyen kifogása?
Félretolta a laptopot, előhúzta az egyik füzetét. De nem, ez nem jó, nem kaptak leckét matekból. Legalábbis ennyit nem. Hihetetlen, hogy péntek este van, és ő ahelyett, hogy jól próbálná érezni magát, azon siránkozik, hogy nem kaptak elég feladatot a hétre. Tekintete az asztalán pihenő, még mindig kibontatlan levélre vándorolt. Stréberklub. Az a neki való. De azért továbbra sem tervezte kibontani a Borostyán Liga levelét. Különben is, ki használ még manapság viaszpecsétet? Tiszta közhely, ráadásul ódivatú.
Hét óra, de egyelőre semmi jele, hogy Spencer hiányolná őt. Biztos azt hiszi, késik. De vajon meddig fogja ezt hinni? Az óra rabul ejtette minden figyelmét, és addig bámulta, míg nulláról egyre váltott a perceket mutató számjegy. Még mindig semmi. Ideje visszatérnie a tettetéshez. A tanárok pont most nem képesek semmilyen extra feladatot adni nekik. Jellemző.
Aztán eszébe jutott az írókörös feladat. Hét óra múlt, szóval amúgy is esedékes lenne már posztolnia valamit. Ismét a laptopot húzta maga elé. De képtelen volt bármit írni. Mit kéne írnia? Hogy elfoglaltnak tetteti magát, hogy ne kelljen a barátjának elmondania, miért nem megy el a megbeszélt találkozóra? Ha az igazat írja, Spencer úgyis elolvassa. Hazudni meg nem volt gyomra. Alapból azért próbált ténylegesen csinálni valamit, hogy ne kelljen olyan nagyot füllentenie, ha Spencer rákérdez távolléte okára.
De mégis kit akar meggyőzni? Magát vagy Spencert? Ez az egész szánalmas. És annyira rá jellemző. A régi önmagára. Aki ezek szerint még mindig ő. Spencer kirángatta őt abból az állapotból, ő pedig úgy hálálja meg, hogy nincs gyomra elmondani neki, hogy amúgy nem szándékosan hagyja cserben. De választania kell, hogy megbántja Spencert, vagy szégyent hoz a szüleire és magára. És a szülei nem azért harcoltak keményen – szó szerint –, hogy ő meggyalázza a munkájukat azzal, hogy bevallja, elfogyott a pénze erre a hónapra.
Mikor Spencer meghívta őt a Hideg Burkolóba, volt még pénze. Csak néhány váratlan kiadás becsúszott, mikor összetintázta az egyetlen farmernadrágját, így mostanra mindent elköltött. Illetve nem mindent, de józan ésszel belátható volt, hogy épp kihúzza a hónap végéig, de ha most egy olyan drága helyen akar vacsorázni, mint a Burkoló, a következő napokban elég szigorú böjttel fizet majd a bűnös élvezetért.
Már hét perce múlt hét. Spencer még mindig nem hívta, ő pedig még mindig nem találta ki, mit tettessen épp, mikor a hívás befut. Bár nehezítette a kalkulálást, hogy nem tudta, Spencer mikor fog telefonálni. Lehet, hogy késik, és még nem is ért oda, azért nem tűnt fel neki, hogy nincs ott? Vagy egyáltalán nem is fogja hiányolni? Szerette volna azt hinni, hogy ez nem lehetséges, de amilyen rossz barátnak érezte magát jelen pillanatban, még akár jogosnak is gondolta volna.
Viszont mi van, ha Spencer telefonálás helyett egyenesen idejön a kollégiumba? Mondjuk ez valószínűtlen, hiszen a Burkoló elég messze van. Abszurd ötlet lenne. De azért megnyugodott, hogy Spencer mégis a telefonálás mellett döntött hét óra tizenhárom perckor. Mit megnyugodott? Egyenesen pánikrohama lett.
– Szia, merre vagy? – hallotta barátja hangját a vonal másik végéről. Az anyagi csőd és az önmarcangolás határán. Ha őszinte lett volna, ezt mondja.
– Szia, miért? – kérdezett vissza, próbálva értetlenséget tettetni. De hát, mint az elmúlt negyed órában, úgy most sem volt erőssége a tettetés.
– Arról volt szó, hogy találkozunk, nem? – emlékeztette őt. Mintha nem tudta volna. Bárcsak ne emlékezett volna. Mennyivel könnyebb lenne akkor… Kellemetlen, de sokkal kevésbé kellemetlen.
– Ó, hogy az most van? – döbbent rá Liam. Szép volt, ennél átlátszóbb már nem is lehetett volna.
– Minden rendben, Liam? – hallatszott Spencer aggódó hangja kis szünet után.
– Persze – vágta rá. Még, hogy rendben. Volt egyáltalán bárkinek bármikor bármi rendben, mikor ezt felelte? – Csak annyi tanulnivalóm van, hogy… elfelejtettem – próbálta kipréselni magából a hazug szavakat.
– És hogy haladsz? – derült fel kissé Spencer hangja, ami szíven döfte Liamet. Spencer reménykedett. Neki pedig muszáj lesz letörnie a lelkesedését. A dolgot, amiért olyan nagyon kedvelte őt.
– Nagyon lassan – felelte vontatottan, mintha a tanulás miatt lenne nyűgös. Kapóra jött ebben az általános nyúzottsága, amit a helyzet kapcsán érzett.
– Ó – szontyolodott el kissé a fiú. – Ezek szerint nem végzel egy ideig még?
– Nem úgy tűnik – motyogta Liam. Küzdenie kellett, hogy ki tudja nyögni a szavakat, és most először nem azért, mert hadar, hanem mert mindene tiltakozott ellene.
– Értem – bökte ki végül. – Akkor… nem is zavarlak tovább – tette hozzá. – Jó tanulást! Szia – búcsúzott el, és már le is rakta a telefont, mielőtt Liam reagálhatott volna. Eléggé csalódott volt. Bár Liam pontosan erre is számított. Egyáltalán nem okolta a fiút azért, hogy ilyen durván és hirtelen zárta le a beszélgetést. Érezte a fájdalmat a hangjában. Hogy elárulta őt. Mert ő is pontosan ezt érezte.
Lecsukta a laptopját, és félretolta. Előhúzta az egyik tankönyvét, és tollat ragadott, hogy nekiálljon kijegyzetelni a félévkor leadandó házidolgozatához szükséges bekezdéseket. Ha már így cserbenhagyta őt, és a szüleit is, úgy érezte, tartozik nekik annyival, hogy egész éjjel tanulni fog. Még akkor is, ha amúgy semmi értelme nincs ennyire előre dolgoznia.