Tintavér

Tintavér – 66. Őszinte szavak

Bradley

Csend. Mérhetetlen, nyomasztó csend. Máskor általában örült, ha csend veszi körül, főleg, ha egy ilyen helyen jár, mert zavartalanul tudja élvezni kedvenc műveinek világát, most azonban a könyvtár némasága fojtogató volt számára, hiszen nem olvasni jött, hanem beszélgetni. Megtörni a csendet.
Ráadásul pont a csend kitartó, fáradhatatlan őrével, magával a könyvtárossal.
– Trevor – rándult meg unottan a férfi arca, mielőtt egyáltalán köszönhetett volna neki.
– Szia, Duncan – üdvözölte ő is barátját. Már, ha még nevezheti annak.
– Mi járatban? – tette fel a kérdést a göndör hajú férfi, de Bradley érezte, hogy mindez csak udvariasságból, na meg munkaköri leírásból adódóan történt.
– Beszélni szeretnék veled – adott választ, amitől Duncan sóhajtott egyet némán, levegővételének nyomán pedig megemelkedett az utóbbi időben kissé meghízott hasa.
– Szerintem erre nem állsz készen – mondta lassan. A reakció meglepte Bradley-t.
– Ezt mire érted?
– Tudom, miről akarsz beszélni, de nem hiszem, hogy tényleg szeretnéd – fonta össze mellkasa előtt két karját zárkózottan. Vajon mit akarna mondani? Megint veszekedni kezdene, mint legutóbb? Vagy meg akarná gyalázni Emily emlékét?

– Meg tudok birkózni a témával – jelentette ki aztán eltökélten. Szavai mégis erőtlenül kongtak a némaságban, amely elnyelte őket.
– Nekem úgy tűnt, Emilyvel kapcsolatban az ítélőképességed erősen… elfogult – kereste a jó szót. Bradley nem tudta, mit kéne erre mondania. Mármint úgy, hogy ne hangozzon gyerekesnek vagy mentegetőzésnek, így inkább csak állta a férfi tekintetét.
– Rendben. Te akartad – egyezett bele végül a könyvtáros. – Gyere velem – tette hozzá, majd egy elzárt kis olvasóterembe vezette a tanárt. Bradley még sosem járt itt, de nem azért jött, hogy szemügyre vegye a könyveknek ezt a bámulatos kollekcióját.
– A legutóbb utaltál arra, hogy nem tudjuk, mivel zsarolták Emilyt. Te tudsz erről valamit? – vágott bele a témába, mielőtt egy ritka Bűn és bűnhődés kiadás elvonhatta volna a figyelmét.
– Rögtön a közepébe… – jegyezte meg Duncan kínos mosollyal, majd tekintetét a cipője orrára szegezte. – Mielőtt… mielőtt bármit mondanék, szeretném, hogy tudd, nem azért… mondok bármit, hogy bemocskoljam a barátnődet – szögezte le előre. – Az exbarátnődet – korrigált, és figyelte Trevor reakcióját. Bradley arca kissé megrándult, de nem rontott rá Duncanre eszelős módjára. Ezt jó jelnek vehette, mert folytatta. – Feltételezem, neked is eszedbe jutott a lehetőség, hogy valójában nem is zsarolták – bökte ki. Minden elhangzott mondata után egy pillanatra Bradley-re emelte szemeit, hogy figyelje, hogyan reagál, aztán már nézett is vissza a cipőjére. Zavarban volt, ehhez semmi kétség nem fért.
– Sosem mondta el, mivel zsarolják, ezért… de haragudtam magamra, amiért ilyeneket feltételezek – nyelte le a fejébe tóduló képeket a szájában felgyülemlett nyállal együtt, de még így is megakadt a torkán a gondolat.
– Nem a te hibád, oké? – nézett ezúttal határozottan a másik.
– A barátnőm meghalt – jegyezte meg keserűen a tanár. – Megölte magát – tette hozzá, ami olyan érzéssel töltötte el, mintha valami kitépte volna magát a mellkasából. És fogalma sem volt, mikor varrhatja össze a sebeit.
– Kizárólag Emily tehet erről – jelentette ki Duncan ellentmondást nem tűrve. – Ha csak egy percig is mást gondolsz, akkor még mindig hatalma van feletted.
– Milyen hatalma? – nézett fel úgy Bradley a vele szemben álló férfira, mint egy bőgni készülő, vigasztalást váró kisgyerek.
– Elhiteti veled, hogy hibát követtél el. Pedig ez nem így van.
– Az a rohadék tanár. Ő követett el hibát – szorította össze a fogait.
– Nem – ellenkezett Duncan. Bradley értetlenül bámulta őt. – Nem zsarolták őt.
– Mikor megkérdeztem, állította, hogy nem szereti azt a tanárt – kapaszkodott eltökélten Emily szavaiba, amelyek most hirtelen ugyanolyan bizonytalannak tűntek, mintha egy felhőbe próbált volna kapaszkodni.
– Nem azt állítom, hogy szerette – húzta össze szemöldökét Duncan. – De önszántából feküdt le vele – fejezte be a mondatot úgy, hogy Bradley egy pillanatra elfelejtette kifújni a levegőt. Aztán lassan kieresztette. Felkészült rá, hogy valami ilyesmit fog megtudni, ha idejön. Magának kereste a bajt.
– A szakmai gyakorlatot próbáltam intézni a nyár végén – kezdett bele a történetébe Duncan. Mintha egy példázatot mesélt volna, nem pedig olyan dolgokat, amelyek mélyen érintik Bradley-t is. – Mr. Braggsnél – tette hozzá. Trevor összerándult a név hallatán. A férfi nevétől, aki a halálba kergette Emilyt. – Csak egy helye volt már, és tudtam, hogy Emily is hozzá jelentkezett. Illetve nem tudtam, egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy nem én kapom a helyet. Rá akartam kérdezni, de mikor felkerestem volna… furcsa… zajok szűrődtek ki tőle – idézte fel a kellemetlen emlékeket. – Rögtön megértettem, miért nem én kaptam az állást. De akkor még nem tudtam, ki az a rejtélyes lány, akivel… – harapta el a mondatot. Nem akarta tesztelni, Bradley erre mit reagált volna, ha kimondja. A férfi csak bólintott, jelezve, hogy folytassa. – Idővel aztán valahogy összeraktam. Emily nála kezdett el dolgozni, aztán kiderült ez a zsarolós történet, és összeállt a kép.
– Szóval Emily az állásért feküdt le vele – összegezte elhaló hangon Bradley. Nem tudta volna meghatározni, milyen érzések dúlnak épp benne. De nem is volt most elemezgetős hangulatában.
– A többiben már nem vagyok biztos. Nem tudom, miért döntött végül úgy, ahogy. De azt tudom, hogy mikor lépni próbáltatok az ügyében, Braggs kirakta – fűzte hozzá lassan.
Bradley-nek összeszorult a torka. Nem tudta leállítani gondolatainak sodrását. És bármennyire is próbált rácáfolni Duncan, egyre inkább arrafelé tartott, hogy saját magát okolja. Csak most egészen más szempontból.
Felidézte sorra az összes alkalmat, mikor valamilyen ösztöndíjáról, okleveléről, vagy megkapott állásáról számolt be barátnőjének. Mindig volt… valami kesernyés is abban a mosolyban, amellyel fogadta. A felhőtlen tekintetben egy pillanatnyi villámlás, amelyet nem vett észre akkor. Vagy nem akart észrevenni. De most teljesen más fényben látta a történteket.
Emily féltékeny volt. Irigy, amiért ő és a többi barátja sorra söpörte be az elismeréseket. Emily pedig ezzel az incidenssel elkaszálta a lehetőségét a pályáján. Nem azért volt dühös, hogy közbeléptek, mert így nyilvánosan is megalázták őt. Hanem azért, mert így elvesztette a munkáját. És egyúttal szembesül azzal, hogy kizárólag azért alkalmazták őt, mert egyéb szolgáltatásokban is részesítette főnökét.
– Nehéz lehet látni, hogy mindenki más boldogul, miközben az életed romokban hever – jegyezte meg Duncan is. Ezek szerint ugyanarra jutott, mint amire Bradley.
– Észre kellett volna vennem – nyögte. – Voltak jelek – mondta keserűen.
– Utólag mindent jelként értelmezhetünk – tette szóvá gondolatait a könyvtáros, miközben lopva az órájára nézett. Bradley tudta, hogy már nincs sok idejük beszélni.
– Emily nem akarta, hogy lássuk. Már akkor kizárt minket az életéből, mikor úgy döntött, hogy a munkáért hajlandó… – harapta el ismét a mondat végét. Tudta, hogy Bradley számára ez nagyon fájdalmas. Tudta, hogy nem tud olyat mondani, amitől jobban érezné magát. De örült, hogy legalább már sót szórt a sebre. Bradley legszívesebben üvöltött volna, de a könyvtár nyomasztó csendje beléfojtotta. Fájdalmas volt, de legalább már gyógyulásnak indulhat a seb.
– Köszönöm, hogy elmondtad – remegett még mindig az ajka. Duncan csak biccentett.
– Sajnálom, hogy a múltkor úgy… – kezdett volna bele a bocsánatkérésbe, de Bradley csak a vállára helyezte a kezét, és lassan megrázta a fejét. Nem volt szüksége mentegetőzésre. Örült, hogy legalább egyvalaki maradt a barátai között, aki tiszta fejjel tudott gondolkodni.


Kitty

Eredetileg arra akarta kérni Robot, hogy segítsen neki a többiek stílusa alapján kitalálni, melyik írókörös társuk írhatta a GOOMH blogot, de Clara megjelent még azelőtt, hogy a lényegre térhetett volna. A lány először olyan rémülten járatta közöttük a pillantását, mintha attól félt volna, hogy a téma összetöri a bátyját, pedig erről szó sem volt. Azt látta ő is, hogy Rob egy kicsit megingott, és fejben valószínűleg éppen azt próbálta végigvenni, vajon mekkora volt az esélye annak, hogy a dolgok rosszul alakulnak. De az évfolyamtársa egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki komolyan pánikrohamot készült kapni, akármit mondott és gondolt is Clara.
Az a forró csokizás azonban nem csak arra volt jó, hogy Kitty rájöjjön, nem vonhatja be Robot a nyomozásába. Hanem arra is, hogy újabb megerősítést nyerjen az a feltételezése, hogy valami egyáltalán nem volt rendben Springeréknél, és ennek a középpontjában minden jel szerint maga Rob állt. Nem elég, hogy furcsa szorongások és pánikrohamok gyötörték őt, hirtelen a semmiből iskolát váltott – ezzel lemondva az elit Thomas Woodrow Wilson előkészítőiről és kiváló oktatásáról, amit Springerék mindig emlegettek –, de még itt volt az a tény is, hogy Clara időről-időre megjelent a semmiből, hogy ellenőrizgesse őt.
Kitty egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát, hogy megpróbálja lecsendesíteni és rendszerezni a gondolatait.
Volt egy balsejtelme, de őszintén remélte, hogy tévedett. Ugyanígy abban is bízott, hogy nem volt igaza a blogíróval kapcsolatban sem. Ő is tudta, hogy nagyon csúnya feltételezés volt, hogy egy társuk képes lenne olyannyira kibillenni a nyugalmából, hogy fegyvert ragadjon, és azzal próbáljon igazságot szolgáltatni. De nem akart kellemetlen meglepetéseket. Azt szerette volna, hogy az a blog ne jelentsen veszélyt senkire – sem az íróra, sem az iskolára.
Ehhez pedig tudnia kellett, hogy ki állt a szépen megfogalmazott posztok mögött; és sem ő, sem Adrian nem az újságban akarták lehozni a nagy felfedezést. Egyszerűen azért kellett nekik ez az információ, mert a tudás hatalom – és így legalább azzal tisztában lettek volna, ki az, akinek a rezdüléseit figyelniük kell a szemük sarkából.
Leengedte a kezeit, és újra a GOOMH megnyitott lapjára meredt. Ha hetekkel ezelőtt lehetősége lett volna elküldeni a kommentjét, egy pillanatig sem habozott volna, most mégis újra meg újra átfutotta a sorokat.

„Még nem volt alkalmam elnézést kérni azért, amiért az iskolaújság az én cikkem helyett a te bejegyzésedet hozta le. Tudom, valószínűleg láttad már a helyreigazítást a következő számban, de mindenképpen szerettem volna egy annál személyesebb bocsánatkéréssel előállni.
A blogod hasznos az iskola diáksága számára, sokan olvasnak, és ez nagy felelősség. Remélem, tudod, ez mit jelent.
Kitty”
Akárki volt is a titokzatos blogger, a bocsánatkérés járt neki; ahogy a finom figyelmeztetés is. Nem csak azért, hogy ne kezdjen el lövöldözni az iskola közepén, hanem azért is, mert a közönsége véleményformálója volt ő is, épp úgy, mint az iskolaújság.
Eddig a GOOMH írója nem hibázott, de talán okkal félt annyira a kommentároktól. Lehet, hogy nem tudta volna megfelelően kezelni őket? Kitty ezt nem tudhatta, azt viszont igen, hogy ha erre a blogra bármilyen indokolatlanul negatív hozzászólás érkezik, akkor az ő feladata volt azt ellensúlyozni. Ha kell, hát az összes ilyen mellé ír egy kommentárt ő maga.
– A nagy erő nagy felelősséggel jár. – Az imént hallotta bejönni Scottot, aki most a háta mögül nézett a képernyőre. – Szinte látom, ahogy ezt is elsütöd neki, mikor rájössz, ki ez az arc.
– Hogyisne, hogy aztán engem is megöljön valaki, mint szegény Ben bácsit – nézett fel a barátjára Kitty, de azért egy halvány mosollyal az arcán végül megnyomta az entert. Innen már nem volt visszaút; elküldte a hozzászólást, akárki volt is a címzettje.
– Néha az az érzésem, hogy paranoiás vagy – ült le az ágyra a barátja. Idáig érezni lehetett a tusfürdője kellemes illatát, így Kitty egy pillanatra minden másról meg is feledkezett, csak őt figyelte. Kicsit még nedves volt a haja, és ez igazság szerint csak még jobban állt neki.
– Nekem meg néha az az érzésem, hogy belőled hiányzik az egészséges para – válaszolt egy kis fáziskéséssel, de aztán kikapcsolta a számítógépét, és átült a másik mellé.
– Ha nem így lenne, most nem a tűzoltó akadémián lennék – rántotta meg a vállát Scott, aztán csak figyelte Kitty arcát, mintha próbálta volna megfejteni, mi járt a fejében. Megint. De nem volt senki más, aki olyan jól ráterelte őt a helyes útra, mint a barátja, így mint mindig, ezúttal is engedett a ki nem mondott noszogatásnak.
– Van tippem – fonta össze a karjait a mellkasa előtt. – Végignéztem a tagjainkat, és azt hiszem, igazából szinte egyértelmű. Ha az írókörösök között van, akkor csak ő lehet, mert a többieket kizártam.
– Csak így, önkényesen? Szóval akit Kitty Parnell kizár, az biztos nem vezethet sikeres lúzerblogot? – vonogatta a szemöldökét Scott, a szája széle pedig vigyorra rándult.
Kitty laposan pislogott rá, de nem tett megjegyzést a viccelődésre, már csak azért sem, mert ilyenkor ő is nagyon nehezen állta csak meg, hogy el ne vigyorodjon. Ha valaki, hát ő képes volt leolvasztani a lány arcáról a komoly maszkját.
– Én értelemszerűen nem lehetek – kezdett érvelni azzal a céllal, hogy közösen is végigvegyék a lehetőségeiket. Vagy hogy bebizonyítsa, igenis volt alapja az egyes tagok kizárására. – Rob sem lehet, mert ő még csak most jött át, és alig ismeri az iskolát, arról nem is beszélve, hogy jóval az érkezése előtt is üzemelt már a blog. Eric ugyanilyen alapon van kizárva. Ethan két értelmes mondatot sem tud összefűzni, vagy legalábbis nem úgy tűnik, mintha lenne rá motivációja, ő sem lehet az. Sidney nem csak motiválatlan, de buta is, és…
– Hohó, álljunk meg egy kicsit – emelte fel a tenyerét Scott. – Nem vagy egy kicsit ítélkező? Csak azért, mert valaki buta, és nem megy fancy egyetemekre…
– Hé, Sidney tényleg buta – rázta a fejét Kitty, és elnyomott egy fintort, mikor látta a barátja arcán a kiszélesedő vigyort. Szóval csak ugratta. – Morgan túl szépen, túl regényesen fogalmaz ehhez, ő szerintem nem blogot írna, vagy legalábbis nem ilyen jellegűt. Szóval maradt Jenna és Liam.
– Meg azok, akik még ott voltak a feladat kihirdetésekor – tette hozzá Scott, és ezzel sikerült is megakasztania őt egy pillanatra.
Tényleg. Sem a színjátszósokra, sem az AV klubosokra nem gondolt, őket egyáltalán nem kalkulálta bele. Nem is szólalt meg, amíg fejben gyorsan végig nem vette a további lehetséges jelölteket.
Cassy jóval felületesebb volt, mint amilyen a blog írója, Judy pedig látszólag egyáltalán nem érdeklődött az írás iránt – na, meg ő is elsős volt még. Gillel beszélgetett már a blogos témáról, és a reakciói alapján egyértelműen csak olvasója volt a GOOMH-nak, nem írója. Ha pedig Spencer írná… az teljesen ki volt zárva, különben egyáltalán nem mutatta volna meg neki ilyen felkiáltással annak idején.
– Ha csak nem azt akarod mondani, hogy Rose és Theo titokban ilyeneket írnak, akkor kizárt, hogy bárki a vendégszereplők közül részt vett volna ebben. Tehát – kanyarodott vissza oda, ahonnan elindult –, vagy Jenna, vagy Liam kell, hogy a blog írója legyen. Mivel viszont Jenna a bejegyzései alapján egészen más stílust használ, és amennyire én látom, leginkább Ethan érdekli…
– Szóval a srác a hunyó – biccentett elgondolkozva Scott.
– Igen, szerintem ő – meredt maga elé Kitty. És ez megmagyarázta volna azt is, miért hallgatott el olyan hirtelen Spencer erről a témáról. Mert ő már jóval hamarabb rájött.
Kitty nem tudta, folytatta-e volna még a beszélgetést, ha Scott oda nem hajol hozzá egy csókra. Onnantól viszont elengedte az iskolát, a blogot, az írókört, és a saját naplezáró posztjáról is megfeledkezett.

Folytatjuk!

Kérj értesítést arról, ami fontos!
Nem szeretnél lemaradni a téged érdeklő tartalmakról? Iratkozz fel listánkra, és válaszd ki, miről küldjünk értesítést!

Szívesen részt vennél új kiegészítők, modok, kihívások vagy történetek véleményezésében? Válaszd ki a számodra érdekes témákat, és e-mailben értesítünk, amikor segítséget keresünk a munkánkhoz!

A feliratkozással elfogadod adatvédelmi tájékozatónkat.
Feliratkozás
Visszajelzés
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments